KULT
A Rovatból

Bizarr és tehetséges emberek gyűjtőhelye a Fekete Zaj – beszámoló képgalériával

Szintipop az erdőben, skandináv torokének és trombitás black metal, illetve bölcsészek és gótok egyaránt békésen megférnek egymás mellett a mátrafüredi fesztiválon.

Link másolása

Felemelő élmény, hogy a Fekete Zajon a szokásos óbégató macskajancsik helyett békés értelmiségiek keringenek körülöttem a Mátra idilljében, és szeméthegyek helyett legfeljebb falevelek hevernek a földön. Mostanság viszont nem megy simán a bejutás: idén nem a Covid-mizéria, hanem a szállás miatt volt extra bajlódás, mert gyorsan elkapkodták a környékbeli szobákat és egy újfajta előfoglalós rendszert is bevezettek. Emiatt az évek óta odajáró keménymagnak fel volt adva a lecke, hogy lesz ebből négynapos fesztiválozás – azért mi is összehoztuk valahogy az utolsó pillanatban.

Érkezéskor cybermulatós veretéssel élesztette fel a bulihangulatot az Ǝ.N.D. az ugrálóvárnak is beillő Delta kisszínpadon, utána a Melt-Banana értelmezhetetlen, bravúrosan darálós ázsiai matekmetállal borzolta a kedélyeket. Az énekesnő annyira dühösen kiabált, makogott vagy épp ugatott, hogy azon tűnődtem, ez most koncert, bolondokháza vagy tüntetés. Kisétáltunk inkább a Sástó erdejébe, ahol LÏDÉRC elborultan zseniális kiállításába botlottunk, a képek ráadásul az erdő fáira voltak rögzítve, sejtelmes megvilágítással.

Visszatérve a nagyszínpadhoz, az Oranssi Pazuzu prüntyögős-elszállós hörgése alaposan bemorajlotta az addigra éjsötét Mátrát, mint valami okkult szertartás.

A főzenekarnak beharangozott sátánfattya-kategóriás Godflesh pedig olyan hosszú előjátékot kanyarított a produkciójának, ami után már elvárt a happy ending. Amikor végre megindult a zúzás, a bravúros kivitelezésre nem is panaszkodhatnék, de halkan mégis megteszem: a várt katarzis nálam nem ütött be. A háttérben pár percig vetített Bosch festményekhez viszont hibátlan aláfestőként szolgált, ott beszippantott a pokol akusztik-bugyra.

Már mentem volna lepihenni, amikor megütötte a fülem egy különleges skandináv folk- és torokének, a Szibériából érkező Nyitt Land tolmácsolásában.

Az énekesnő egy Darth Vaderbe oltott Pocahontas őserejével változtatta a kisszínpadot füstös révületté, a mellette doboló férjével együtt. Telitalálat, lúdbőrös produkció volt, szimbiózisban a csillagos éggel.

A második napon a Diabolus in Musica áztatta könnyed akusztikba a vérprofizmust a Kacsatónia színpadán. Imádom, amikor minden hang tiszta, a hangszerek és dalszövegek kölcsönhatásba lépnek, a beépített pajzán verscsokor pedig remek levesbetétként funkcionált. Utána elkaptuk a Musica Moralia végét, akinek énekesnője nem ebbe a századba hangolt, búfelejtő hangszínével mutatta meg, milyen a szerethető bölcsész-melankólia.

Az egyik főbanda, a Vulture Industries váratlan énektechnikás, avantgárd metálzenét játszott (több mint korrektül, de valahogy nem nekem), és a koncert végén mosolyfakasztó látvány volt a színpadra felengedett rajongók önfeledt fejrázása.

A nap katarzisát viszont a karizmatikus Lili Refrain hozta egy egyszemélyes zenekar képében, amiben a saját, helyben felvett szólamaira tolt kristálytiszta operaéneket, elektronikát, törzsi dobot és világzenei elszállást egyaránt.

A Sear Blissben ezúttal sem csalódtam, évek óta nagy favoritom a hazai black metal szcénából. Pedig emlékszem, elsőre nem is tudtam befogadni benne a trombitát és a harsonát, annyira szürreális volt, mintha valaki beállítana egy hurkatöltővel egy játszótérre. Azóta meg egyenesen imádom.

A napi jól megérdemelt hörgés-dózisom után a párom felfigyelt egy távoli dalra, és megkért, hogy nézzem meg a programkatalógusban, kik játszanak Antimattert. Aztán kiderült – minő meglepetés –, hogy maga a brit Antimatter, úgyhogy kaptunk egy kis léleksimogató Pearl Jam életérzést. Méltó zárásként kitáncoltam az utolsó szuszt is magamból a dark-diszkóban.

Pénteken későn indítottuk a bulizást, mivel aznap is közel 40 fok volt, úgyhogy inkább libegőztünk és boboztunk a közelben. Megérte visszatérni a funky-metálos, kiváló énekessel operáló hazai Antares zenekarra, akik alaposan berobbantották a pénteket, magasra téve az aznapi lécet. Utána akkorát táncoltam este a klasszikus goth vonalon mozgó, török She Past Away-re, hogy Schobert család különdíjat osztott volna nekem darkfitness kategóriában.

A hazai metálmester, Áron András Apey fémjelezte Lazarvs elementáris riffjei pedig kegyelemdöfésként leszedték tőből a fejünket – akinek pedig a nyakán maradt, az is ösztönösen headbangelésre használta. Csoda, hogy a minket körbeölelő hegyek nem omlottak le a hangzástól.

A Zaj attól is csodás, hogy amikor épp nem bulizol, akkor is minőségi kikapcsolódási lehetőségek közül választhatsz. Én például megindító rövidfilmeket néztem a konferenciateremben, ami után a helyszín geek játszóházzá avanzsált, és nyomkodhattam a retro konzolon a Donkey Kongot, ami életem első Nintendo játéka volt gyerekkoromban.

A Needlessre értem vissza, akik hozták az elvárt macskadarálós vérhányást, méghozzá kiváló színvonalon. Utána belevetettem magam a pingpongozásba, mert szerencsére idén is méltó ellenfelekre leltem. Az Entrópia Architektúrára letettem az ütőt, de később meg is állt bennem, annyi nyers őserő van a nehezen befogadható, mantrákkal mélyített dalaikban. Az órámra nézve átsiettem a Black Nail Cabaret-ra, amely éppen olyan különleges helyszínen lépett fel a kivilágított Sástó-kilátó előtt, az erdő közepén, mint amilyen különleges a házaspár zenei világa. És persze a dark-díva Emke fellépőkreációja, aki ezúttal egyfajta burlesque predatorként lopta el a show-t és a rajongói szíveket.

Az utolsó este mindig elkeserít, hogy mindjárt vége az élménycunaminak, de egy kis ősdark-spleent csempészett belénk az emblematikus F.O. System, majd az olasz Master Boot Record olyan pixelpusztító konzol-metál csűrdöngöléssel zárta a nagyszínpad idei repertoárját, mintha a '90-es évek összes flipperje egyszerre döngölt volna a földbe. Az évadot szokás szerint a Cure dalokat játszó Pornography zárta – sajnos túl későn, tekintve, hogy néhány órával később, reggel 10-ig el kellett hagyni a szállást és egyben szeretett fesztiválomat.

Ha valaki tehát szeretne befogadó, természeti közegben minőségi alternatív zenéket hallgatni és átszellemülni (akár családostul is), akkor jövőre ott találkozunk.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET: