KULT
A Rovatból

Amikor a rock, a komolyzene és a barokk keveredik - interjú Várkonyi Mátyással

A Reformáció emlékév tiszteletére Händel örökérvényű remekművéből, a Messiás című oratóriumból rockosított előadás született. A darabról a rendező mesélt.

Link másolása

Országos turnéra indul Várkonyi Mátyás monumentális rockoratorikus produkciója, a Messiás.ma. A közel száz közreműködő részvételével megvalósuló, szokatlan zenei megoldásokkal és elképesztő látvánnyal operáló produkciót több vidéki nagyvárosban is műsorra tűzik, az eddigi előrejelzések alapján a siker garantált. A crossover jellegű előadásban a rock és a barokk stílus meghökkentő összeolvadásának lehetünk tanúi, ahol a bibliai történetek modern színezetet kapnak. Az előadásról a rendező, az Erkel Ferenc-díjas Várkonyi Mátyás mesélt.

A darabot eredetileg a reformáció 500. évfordulója alkalmából megrendezett emlékév keretében mutatták be még 2017-ben. A közönség mindössze kétszer láthatta: a tatabányai főpróbán és az Müpában tartott előadáson. Milyen volt a fogadtatás?

Mindenki felállva tapsolt és kiabált. Furcsa érzés volt, mert manapság minden annyira sűrű ebben az információval és eseményekkel teli világban, hogy a siker egy hét alatt úgy eltűnik, mintha soha nem is lett volna. Szerencsére felvettük videóra, így bármikor meg tudom hallgatni és meggyőződhetek arról, hogy nem álom volt. Úgy gondolom, kell egy kis idő ahhoz, hogy egy ennyire rendhagyó vállalkozás eljusson az emberekhez. Itt nem elég a PR, hiába nyomjuk ezerrel a produkciót, ez a módszer még mindig kevésbé hatékony, mint a szájhagyomány és az idő. Azért is örülök, hogy a turné későbbre csúszott, mert így az előadás hírének több ideje van eljutni az emberekhez.1

Óriási vállalkozásnak tűnik, hogy egy ennyire grandiózus, száz fős produkciót országjárásra visznek.

A tavaly áprilisi előadás után már tudtuk, hogy szeretnénk egy turnét, de a szervezési része és az anyagi feltételek megnehezítették ezt. Mostanra sikerült mindent összehozni, jó és fontos helyszínekre megyünk, úgy mint Pécs, Békéscsaba és Nyíregyháza. A társulat alapvetően ugyanaz maradt, de kevésbé lényeges dolgokban lesznek apróbb változások és meglepetések, amik még maibbá teszik az előadást. Az a célunk, hogy a darab a turné után se vesszen el és szeretnénk egy kisebb, redukáltabb változatot is, amivel kisebb helyekre is el tudunk menni.

A Messias.ma-ban két markánsan eltérő zenei stílus fuzionál egymással: a rock és a barokk. Mit szóltak a komolyzene kedvelők a rockosított Händelhez és hogyan viszonyultak a rockszeretők a barokkos hangzáshoz?

A komolyzenei közönség betonból van és közülük csak kevesen vannak azok, akik nyitottak a változásra. Valahogy úgy vannak vele, hogy „ha nagyapámnak is jó volt úgy, akkor mi a fenének változtassunk rajta?” A rockosok kevésbé foglalkoznak ilyen példákkal, bár kivételként ott van a Jézus Krisztus Szupersztár, ám az ő részükről is van egyfajta bezárkózás. A két stílus találkozása mindkét oldalt meglepi kicsit, de az eddigi kritikák alapján sikerült úgy összecsiszolni őket, hogy az eredményt mindannyian elfogadják. A komolyzene-kedvelők örültek, hogy a barokk stílusjegyek nem sérültek, míg a rockerek nem aludtak el (nevet).

A hangszerelésen kívül mi teszi a produkciót modernné?

A szöveg, amit én írtam át magyarra. Az eredeti bibliai szöveg és annak fordításai nagyon régiek, sok szó már nem is él és komoly koncentrációt igényel, hogy megértse az ember. Több bibliai fordítást használtam fel, elsősorban azok közül, melyek maibbak, de ezeken túl is próbáltam minél időszerűbb szóhasználatot beépíteni. Az elképzeléseim szerint úgy fog szólni a mai fülnek, mint amikor Händel annak idején eljátszotta a maga közönségének.

Az előadás a közönség tetszését elnyerte, de mi a helyzet a szakmával?

Azon részük, akik véleményt nyilvánítottak pozitívan álltak hozzá, aki meg rosszat gondoltak, nem mondtak semmit. A rockszakma mindig is idegenkedett a változástól, így volt ez már '80-ban is, amikor az Evitat bemutattuk. Húzták a szájukat, miért kell ezt tenni, mikor úgy jó minden, ahogy van, minek ebből színházat csinálni? Aztán amikor a siker igazolt minket, hirtelen mindenki musicalt akart szerezni és bemutattak egy csomó név nélküli rockoperát. Biztosan van ma is olyan, aki idegenkedve fogadja, de én még nem tapasztaltam ilyet.

2

Valahol olvastam, hogy a darabra ráhúzták a „műfajteremtő” jelzőt. Tényleg az lenne?

Én is hallottam ilyeneket, hogy „kultikus” meg „legenda”, de szerintem ezek csak divatszavak. A műben műfajok keverednek, ami nem mindennapos: a komolyzene meglehetősen kötött mozgásteret ad bizonyos dolgoknak és szigorú szabályrendszerrel dolgozik, ezzel szemben a rockzene pont a szabadságra épít. Mikor a kettő találkozik, előfordulnak ízlésbeli és előadásbeli súrlódások, de az idő igazolta, hogy a két műfaj keverhető. A lényeg, hogy olyan koncert jöjjön létre, amely új minőséget szül és akkor ez a stílus tovább tud élni.

Van olyan jelenet, melynek megvalósítására igazán büszke?

Maga a Szenvedéstörténet, mert ott igazi dráma zajlik, mely igazán hátborzongatóan mutatkozik meg. A színészek, akik mindezt megvalósítják, szintén érzik ezt és az egész jelenet nagyon magas érzelmi hőfokon működik. Ha ez átjön a közönségnek is – márpedig eddig úgy tűnik, átjön – akkor az egész darab értelmet kap és akkor már nem szakmáról, színészetről vagy előadásról beszélhetünk, hanem valami többről.

Ön szerint Händel mit szólna, ha látná a Várkonyi-féle verziót?

Szerintem már szólt, különben nem lenne siker! (nevet) Olvastam az életéről és úgy érzem, olyan fickó lehetett, mint én. Mindig is szeretett volna színházat csinálni, csak a hatalmasok nem engedték neki, ezért kitalálta az oratórium műfaját, ami kevésbé volt bonyolult és technikás, ráadásul nem kellett hozzá annyi pénz sem. Valószínűleg boldog lett volna, ha a darabjaiból operák születnek, szerintem nagyon örülne a Messias.ma-nak.4

Videó a darabról:

A jövőben tervez még hasonlóan látványos és szokatlan színpadi mash-upokat?

Már meg is kerestek, de ezt még nem tudom előre meghatározni. Az utóbbi időben nem én tervezem a dolgaimat, hanem azok terveznek velem, de ha úgy adódik, állok elébe! Mostanában sokat foglalkozom elektronikus zenével, így lehet, hogy a következő produkcióban ez lesz a domináns irány. Legalább akkor nem kell ötven színpadi zenész, elég lesz csak egy hangszóró, konnektor úgyis mindenhol van! (nevet)

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET: