KULT
A Rovatból

Rudolf Péter: „Egy politikusnak sem kell megfelelnem”

A Vígszínház igazgatója beszélt arról is, miért kell népszínházat csinálni, hogy fér meg egymás mellett a Barátom Harvey és a Sirály, kell-e a színhháznak foglalkoznia a politikával, és mik a tervek a következő évadra.


Rudolf Péterrel interjút készíteni nem könnyű, sorba kell állni, mint annak idején Trabantért a Merkúrban. Gyakorlatilag a kinevezése óta szeretnék beszélgetni vele, de rendkívül elfoglalt, és sokáig a Covid sem kedvezett az interjúknak. Most azonban végre összejött, és túlzás nélkül mondhatom, megérte várni.

– Két éve kerültél a színház élére. Nem bántad meg?

– Mielőtt beadtam a pályázatot, feltettem magamnak egy nagyon egyszerű kérdést. Pár év múlva az fájna-e jobban, hogy nem csaptam bele, mert gyáva voltam, vagy az, hogy kiderül rólam, nem vagyok alkalmas. Úgy éreztem, az első változat keltette dühvel kevésbé tudnék együtt élni, mint a második változat kínos, de vállalható következményeivel.

Amint ezt megfogalmaztam magamban, kitisztult a kép. Ez a dolgom. Persze amibe csöppentem nem egyszer adott okot az elbizonytalanodásra: kacifántos körülmények között neveztek ki a legnagyobb prózai társulat élére, miközben gyakorlatilag bezárt az ország. Abszurd időszak volt.

És bár rendeződni látszik a helyzetünk, a színház most jóval nagyobb energiákat kell mozgasson, hogy a pandémiás helyzet előtti szintre küzdje vissza magát nézettségben, tervezhetőségben. Szóval hirtelen felindulásból elkövetett elbizonytalanodásaim voltak – de lényeget tekintve világos számomra, hogy ez az én utam.

Megbánásról tehát szó sincs.

– Mi volt a legnehezebb a Covid-időszakban, és hogy volt nehezebb: színészként vagy igazgatóként?

– A Vígszínházban a barátom Harvey-ban játszottam először, most tavasszal. (Az előadásról írt kritikánk itt olvasható.) A régi előadásaimat, az „előző életemből” természetesen ugyanúgy sújtotta a Covid, mint az egész világot. Nem játszani fájdalmas. Nézőt hazaküldeni borzalmas. Színészként. Igazgatóként. Portásként és öltöztetőként is.

Ez a színház arról híres, hogy a legélesebb történelmi helyzetekben, a legsötétebb időkben, a legkilátástalanabb körülmények között is – játszott. Merthogy akármennyi fájdalom gyűlik is fel a világban, összejönni és megmártózni egy színházi előadás katarzisában, az előadóknak és természetesen a befogadóknak is menekülés. Gyógyszer. Hát még egy ilyen környezetben, mint a Víg.

De ez egy speciális helyzet volt, ahol maga a találkozás volt a veszélyforrás. Nem kockáztathattam. A társulat színészei, és persze én magam is, abban nőttünk fel, hogy csak akkor mondasz le egy előadást, ha nagyon-nagyon magas lázad van. Valahogy így alakult ki. Egyébként négykézláb is bemászol. Azt elfogadtatni a kollégákkal, hogy most egy egészen más hozzáállással szolgálják a színházat, hogy az óvatosság most fontosabb, és az első tünetre otthon kell maradni, tesztelni kell, nagyon nehéz volt. Tehát az elszánt játszani akarás és a bölcs óvatosság közötti lavírozás volt a legnehezebb.

Emlékszem, amikor a színházak egymás között még csak arról állapodtak meg, hogy erősen ajánlott a maszkviselés, a Vígszínház tanácstermében ültünk nyolcan-tízen, és azon tanakodtunk, nem kötelességünk-e egy ekkora épületben előbb lépni, és még szigorúbb óvintézkedéseket hozni. Akkor még nem tudhattuk, mi lesz a reakció. Lehet, hogy holnap mindenki azt mondja, ha maszkot kell húzni, akkor nem jövünk a Vígbe! Üres házak előtt fogunk játszani? Vagy pedig mellénk áll a közönség?

Végül elsők között megléptük, és bevezettük a kötelező maszkviselést.

Mindig azt mondogattam magamnak, ahhoz képest, hogy édesanyám még az óvóhelyre menekült a bombázások elől, ezek a kellemetlenségek a maszkkal igazán semmiségek.

Az élet visszaigazolta a döntéseinket. Ez a sok aggodalom összerántotta a társulatot. A streameléssel lehetőséget teremtettünk, hogy a próbafolyamatoknak legyen kifutása. Találkoztunk a nézőkkel még ha nem is a szokásos körülmények között. És ez az online térben való összekapaszkodás a jövőben is megmaradhat.

Mára 130 ezer felett van a Facebook oldalunk követőinek a száma, míg az Instagramon közel 25 ezren követnek minket.

Az internet nagyon fontos kapcsolattartási formává vált az elmúlt időszakban. Speciális előadások jöhetnek így létre. Sok mindent rögzítettünk az utókornak, és olyan helyeken is láthatták így az előadásainkat, ahova talán soha nem jutottunk volna el.

Nem mellesleg, azt se felejtsük el, hogy az online közvetítésnek köszönhetőn sokan olyanok is megnézhették ezeket az előadásokat, akinek amúgy erre nem lenne pénze. A lényeg persze mindig a jelen idő, az a színházi működés csodája, de van hozadéka a történteknek, ez nyilvánvaló. Akkor persze tele voltunk aggodalommal. Nem vesztünk-e nézőket?

– Kevesebb lett a néző?

– Szerencsére azt tapasztaljuk, például A padlás vagy A dzsungel könyve esetében – ahol nagyon nagy számokat produkáltunk online, tehát aggódtunk a jövőt illetően –, hogy szinte újabb lendületet vettek az előadások. A gyerekek élőben is találkozni akartak a szereplőkkel.

Nagyon szerencsés helyzetben vagyunk, mert vannak olyan ikonikus zenés előadásaink, melyek akármi történik, telt házakat produkálnak. Ez a tény pedig jótékony hatással van a prózai előadásainkra is. A „Vígmágnes” működik. Nyilvánvaló, hogy van visszaesés a békeidőkhöz képest, viszont nem akkora, mint amitől tartottunk. Nagyobb energiával dolgozik a szervezés, a titkárság, a sajtósunk, a marketing – gyakorlatilag mindenki, aki a háttérben segít a varrodától az asszisztenciáig, kameracsapattól az öltöztetőkig, hisz a nézői bizalmat kell erősítenünk. Játszunk. Nem esünk szét.

Nagyjából visszatért a közönségünk, bár a Covid előtti szintet még nem értük el. Erről jelentős mértékben tehet a háború negatív gazdasági hatása is. Ha sikerül a bérletekkel visszaállni a Covid előtti időszakunkra, akkor azt sikernek könyveljük el. De erre csak szeptemberben kapunk választ.

– Az évadnyitón azt mondtad, a színház a politika felett áll. Az utóbbi években azért nem egészen ezt látjuk, a politikusok nem feltétlenül így gondolják. A Vígszínházat békén hagyják?

– Nem kellett megfelelnem senkinek. Csak a Víg múltjának. És a pályázatomban felvázolt szellemiségnek. Amikor az évadnyitón ott állt egyik oldalon az államtitkár úr, másik oldalon a főpolgármester úr, én pedig középen, akkor úgy éreztem, ez remekül lefesti azt, amit a világról gondolok.

A színház, ha jól csinálja a dolgát, akkor a napi politikai vircsaft felett áll. Miközben persze ebben a közegben él, erre kell reflektálnia. Nem apolitikus színházról beszélek! A színház szabadsága, egy előadás árnyaltsága, az igazság keresése, a kérdések feltevése, sokkal gazdagabb gondolati közeg. A politika kénytelen erőteljesen fogalmazni, sarkosan. Az üzenetei leegyszerűsítőek. Meggyőzni akar, híveket toborozni. Választási időszakban különösen.

A színház meg akarja érteni az ember szövevényes működését – a politikáét is.

A Homo sapiensről szól. Egy pártnak nyilván meg kell fogalmaznia önmagát. Amikor kijelöl magának egy irányvonalat, azzal be is szűkíti a követői körét.

Egy színháznak viszont nem szűkítenie kell, hanem nyitni. És ha nyit, abban a percben elkezd kutakodni, hogy hol tart a világ és miért tart ott. Miért dönt úgy egy ember, amikor dönt. Nem véletlenül lehet a nagy klasszikusokat állandóan játszanunk. A féltékenység örök kérdése jelenik meg az Othellóban. A tehetetlenség, az elvágyódás Csehov darabjaiban. De közben meg kell forgatni őket a mában, azt kell nézni, hogy a mai ember számára ezek a klasszikusok hogyan tudnak megszólalni.

Épp most voltam a Vígszínház ikonikus jelmeztervezőjének, Jánoskúti Mártának a kiállításán. Fiatalkoromban még az ő jelmezeiben ugrándoztam a színpadon. Puck volt az első szerepem. A megnyitón hallottam egy Nádasdy Kálmán idézetet, ami jól mutatja miként kell gondolkodnunk.

Az osztályából valaki fölkiáltott: „Kitaláltam valamit!”. Mire Nádasdy Kálmán azt válaszolta: „Maga ne kitaláljon, maga betaláljon! Azt találja meg, ami ott van a darabban, az épp elég!”.

Ezzel együtt persze a klasszikusok mellett sok kortárs darabot játszunk. Most is ilyet próbálunk itt, a Pesti Színházban, az Inkognitó című előadást. A Vígszínház Házi Színpadán pedig kifejezetten magyar kortárs darabokat mutatunk be. Szeretnék majd egyszer feltenni egy kötetet a polcra azokból a darabokból, amelyek ott születtek meg, a Vígben.

– Van a Vígszínháznak...

– Lelke? Van! (nevet)

– Az sem árt, de én arra gondoltam, van-e körülírható célközönsége?

– Nagyon érdekes kérdés. A pályázatomban is leírtam, hogy népszínházat csinálok. Egyébként a színház összes eddigi igazgatója azt csinált, ha kimondta, ha nem. 1100 embert kell becsalogatni. Volt, hogy 1800-at, mert volt állóhely is.

Ezt nem lehet másként, minthogy az imént emlegetett nyitottságot a műsorpolitikában is képviseljük.

A Barátom, Harvey például egy klasszikusan elmesélt történet. A díszletünk is a régi időket idézi: a színész lenyom egy kilincset, és belép egy ajtón. (Ez a „porosság” szinte már kuriózumnak, bátorságnak tűnik...) Mégis szellemiségében találkozik a Csehov előadásunkkal. Ugyanarról beszélünk. Szorongásról, a környezeteddel való azonosulásról, vagy meneküléseidről. David Doiasvili, a Sirály rendezője szinte felrobbantotta a negyedik falat, úgy oldotta fel a teret: ifj. Vidnyánszky Attila Trepljovként egészen a körúti „nézőkig” rohan kamerájával.

– Aggódtunk is érte a decemberi bemutatón, hogy megfázik.

– Mi is! Könyörögtem, hogy vegyük fel azt a részt, ne rohangáljon esőben, fagyban, de ilyenkor az adrenalin hajtja a színészt, és meg is védi.

Úgy gondolom, a lényeg, hogy a Sirály szellemisége találkozik a Harvey szellemiségével. Van kapocs a műfajoktól, a megoldásoktól függetlenül. Kőszegi Ákos, aki az főorvost játssza a Harveyban, sztentori hangon megkérdezi az egyik jelenetbe toppanva, hogy „Mi folyik itt?” Ez a szöveg bekerült az előadás előtti szertartásunkba is. Összeállunk a kezdés előtti pillanatban, és együtt kimondjuk kórusban: „Mi folyik itt?”

Végső soron ez a színház dolga: feltenni ezt az egyszerű kérdést, hogy „Mi folyik itt?”

Nekem az a jó, ha a Csehov-előadás nézőit izgatja a Harvey és fordítva. De nyilván nincs teljes átfedés.

– Az évadnyitón azt is mondtad, nem tudod, mire vágyik a közönség. Így az évad végén tisztább a kép?

– Annyi minden történt az elmúlt időszakban, annyi minden dúlta és dúlja fel az életünket, hogy ez most egy nagyon nehéz kérdés. Marton tanár úrnak volt hozzá valami hatodik érzéke. Most lesz nemsokára a „Popfesztivál” évfordulója, de ott A Pál utcai fiúk, A padlás... Vannak emberek, akiknek különös érzéke van hozzá, hogy mivel lehet a nézőket behívni. Ő ilyen volt.

Van egy anekdota, ami vagy igaz, vagy nem. Sztálin kérdezte az elvtársaktól:

– Hány filmet készítünk mi a Szovjetunióban?

Mondták neki, hogy nyolcszázat.

– És mennyi ebből az igazán jó, ütős?

– Olyan 25.

– Akkor miért nem csak azt a 25-öt készítjük el?

Szóval hazudik, aki azt mondja, tudja, mire vágyik a néző. Ráadásul ennek egybe kell esnie azzal, hogy mi miről szeretnénk beszélni. Az igazi siker, ha ez egybeesik. Úgy tűnik, hogy nagy címek kellenek, nagy történetek. Most például a Barátom, Harvey lírai szellemessége után egy teljesen másként összetett elődás következik. Bodó Viktor rendezi A kastélyt. Egy kaffkai, szorongásos, vizuálisan rendkívül izgalmas világ, tele groteszk elemekkel. Ez lesz az első bemutatónk október elején. Többek között ifj. Vidnyánszky Attilával, Hegedűs D. Gézával, Méhes Lászlóval, Kovács Patríciával, Orosz Ákossal...

Utána pedig rám vár egy újabb nagy kihívás: Shakespeare-től a Szeget szeggel.

A Globe Színház is igazi népszínház volt. A Szeget szeggel pedig egy nagyon izgalmas politikai krimi. Is. Vígjáték nagy tétekkel. Főbb szerepekben Márkus Luca, ő játssza Izabellát, Stohl András Angelót, a herceget pedig Kőszegi Ákos.

– Játszod, vagy csak rendezed?

– Rendezem. A rendezem és játszom is a színházban nem működik. Nem lenne egészséges. A film az más történet.

A Pesti Színházban pedig egy újabb kortárs darabot mutatunk be. Nick Payne Inkognitó című művét Szőcs Artur rendezi. Épp most ülök be megnézni a próbát. Izgalmas történet. Egy különös puzzle-t kell összeraknia a nézőnek. Einstein agya körül forog a sztori, bármilyen furcsán is hangzik. Négy színész játszik benne sok szerepet. Kovács Patrícia, Nagy Ervin, Horváth Szabi, Márkus Luca.

Decemberben lesz egy új zenés előadásunk is a Pestiben, az Egy szerelem három éjszakája. Igazi ünnepi szereposztás: Kern András, Lukács Sándor, Hegedűs D. Géza lesz egyszerre a színpadon, és ifj. Vidnyánszky Attila rendezi. A további szereplők Ertl Zsombor, Orosz Ákos, Nagy-Kálózy Eszter és Hirtling István mellett egy egyetemista, Varga Járó Sára, aki most dolgozik először a színházunkban. A második világháború alatt játszódik a darab. A mára klasszikusnak számító slágerek új hangszerelésben elevenednek majd meg. Ahogy Attila látásmódja találkozik ezzel a világgal, megelőlegezhető a kuriózum.

Majd ismét egy nagy klasszikus következik, Valló Péter rendezésében Tennessee Williamstől a Macska a forró bádogtetőn.

Szilágyi Csenge, Brasch Bence, Hegedűs D. Géza, Igó Éva, Radnay Csilla és Telekes Péter játssza a főbb szerepeket.

– Te beéred egyelőre a Harveyval, vagy láthatunk a színpadon más darabban?

– Nagyon jó érzés volt együtt lenni a kollégákkal. Egészen más szemszögből láttam így a színház működését. Igazgatóként is sok haszna volt. Szerencsére nem esett nehezemre megnyomnom a „színész gombot”, és így részt venni a munkában.

Persze volt bennem szorongás is. Elvégre négy éve nem próbáltam színészként, és 17 éve nem álltam a Vígszínház színpadán. Nagyon különleges kihívás volt a Harvey egy láthatatlan, két méteres nyúl kollégával az oldalamon. Jól éreztem magam... De fontosabb, hogy a társulat tagjai jól érezzék magukat. Ha az oldalvízükön én is jól vagyok, az persze nem hátrány. Könnyebb vinni a napi ügyeket egy színpadi hátszéllel. Energiát nyerek. Úgyhogy minden elképzelhető.

– Az ember azt gondolná, most, hogy színházigazgató vagy, kiélhetnéd magad, eljátszhatnád minden szerepálmodat.

– Nem szokott jó kisülni abból, amikor az ember a fejébe veszi, hogy ő majd eljátssza ezt és ezt. Egy szerepvágyam volt, ami korábban majdnem megvalósult itt. Nagyon szerettem volna eljátszani Csacsinszky Pált Szép Ernő Lila ákácából.

Kezdek barátkozni a gondolattal, hogy ez ugrott.

Most tényleg nincs a fejemben semmi konkrét szerep. Majd adódik valami. Igaz, ha lenne szerepálmom, akkor sem mondhatnám el, mert ha véletlenül tényleg színre visszük, senki nem mossa le rólam, hogy magamnak csinálok színházat.

De én nem magamnak csinálok színházat, hanem a nézőknek. És persze a kollégáimnak. Így együtt... Így pontos.

fotó: Dömölky Dániel, Emmer László, Markovics Z. Kristóf


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Azahriah most írja be magát a történelemkönyvekbe – óriási műsorral tért vissza az MVM Dome-ban
Hosszabb kihagyás után az ország jelenlegi legnépszerűbb előadója újra koncertet adott az MVM Dome-ban. Rengeteg kérdés merült fel, hogy vajon hova lehet még tovább fokozni, tud-e Azahriah újat, nagyobbat mutatni. Most mindenre választ adott a színpadon.
Varga Vencel - szmo.hu
2025. október 18.



Azahriah a hosszabb kihagyás, vélt vagy valós kényszerszünet (nevezhetjük bárhogy) után az MVM Dome-ban tervezi azt folytatni, ahonnan egyébként eleve nincs nagyon hova: ő az első magyar előadó, aki „kivitte a játékot”. A tripla Puskásnál fizikailag sem lehet tovább feszíteni a popipari húrokat.

Az elmúlt hetekben ugyan már jelentek meg új dalok, amelyek bőven a popszámoktól teljesen eltérő struktúrákkal bírnak, de a háromszoros teltház első napján különös zsongás övezett mindenkit kishazánkban, hogy mi lesz innen a következő lépés.

A bennem lévő legnagyobb kérdés magasan az volt, hogy vajon a „közönség kiszolgálása” lesz-e terítéken a visszatérésnél, vagy sokkal inkább a saját művészi világ megmutatása egy akkora közönségnek és olyan szabadsággal, amely korábban példátlan volt kishazánkban. Legyünk őszinték, az algoritmusok és percemberek világában azzal élni, hogy hat és félperces (kommentszekció szerint) magnum opusokat” dobáljunk ki bármilyen előjel nélkül, valószínűleg egyedül Baukó Attila privilégiuma. Vagy hát, pontosabban többeké, de ő marad az egyetlen, akit ezek után is gigantikus érdeklődés övez.

A koncert egy igazi népünnepélyként indul, egészen azt érezzük, hogy innentől sokkal inkább vagyunk egy színházi előadáson. Ebben pedig mind a dalok sorrendje, mind az esemény íve, az ezredmásodpercre megkomponált táncok visznek egy történetet. Azahriah pedig egy emelvényről prófétál, merthogy valóban, amiről beszélünk, az inkább már egy prófétai szerepkör.

Nincs hamis prófétálás, a közönség pedig igyekszik kapaszkodni a történeti szálba. Amit én kifejezetten üdvözlök, hogy sokkal jobban a zenélésen van a fókusz.

Pontosabban:

nem a slágerparádé durrogtatása, hanem egy olyan élmény létrehozása a cél, ami kicsit kilendíti a hazai közönséget a klasszikus értelmében vett aréna-showkból. Nincs felesleges co2 durrogtatás, vannak viszont egészen bátor kiállások.

„Én unom” - mondja mellettem valaki, amire kapásból jön a „mert nem érted” válasz itt hátul, és való igaz, egy tényleg nehezebb koncert ez, ami a mindenkori fogyasztónak a mindennapjait jellemzi.

Valóban van egy massza, aki „nem érti”, akinek ez valahol sok, valahol nem az, amire befizetett.

Ez a fajta színpadon történő örömzenélés igazán kedves és frissítő élményként hat, de teljesen jogos a kérdés, hogy vajon a „népakarat” győz hamarabb, vagy ez a fajta váteszség, ami bőven feszegeti a fogyasztói és művészi határokat.

Ebben a versenyfutásban a mai napon biztosan Azahriah győzött, a kiadatlan/újabb dalokat bár olykor megszeppenve, de mégiscsak erősen kapaszkodni akaró figyelemmel követi a körülöttem állók sokasága. Vajon összejön Azahriahnak akár a PASO-témákra és egyéb rétegzenei előadók témáira hajazó dalokkal kicsit társadalmilag is dolgozni, vajon cél-e ez egyáltalán bármennyire?

Mind látványban, fénytechnikában sokszor egészen elképesztő dolgokkal találom szembe magam, ugyanakkor mind zeneiségében beleköthetetlen koncerten vagyunk, ahol a legizgalmasabb az egészben az, hogy fel sem tűnik sok ponton, hogy különálló dalokat hallunk, vagy hogy nagy slágereknél sem feltétlen a refrének kapnak fókuszt.

„Helyezzétek magatokat kényelembe, kapcsoljátok ki a telót, ha úgy van”. Itt jutottunk el a tételig, ahol talán a cél is megfogalmazódott a korábban már végtelen Krasznahorkai jellegű körmondatokban kerülgettük ezt, maga a zene, a zene hallgatása, annak a valódi megélése a cél végtére, innentől pedig azt gondolom, hogy a rajongókkal együtt imádkozunk azért, hogy több ilyen jellegű előadónak sikerüljön ekkora tömegeket megmozgatni.

Az esemény második fele váltott inkább át a slágerparádéra, és így két koncertet kaptunk egyben: egy új érának a megcsillogtatását, és egy rövidtávú memóriás nosztalgiaparádét, ami a feloldozást is jelentette a sújtáscunamiból.

Kicsit bánom is, „sokkal felvizezettebb” lett az élmény innentől, viszont ekkor jött meg a tömeg hangorkánja is.

Azahriah a cikk elején feltett kérdésemre azt a választ adta, hogy bizony megy a koncert a „saját feje után”, és megpróbálkozik azzal, hogy rántja magával a közönséget, amennyire csak tudja, ez pedig szerintem a jelenlévők 75 százalékánál működött is.

És bár sokak számára a jelenség maga egy igazi popipari lufi, amit várnak, hogy kipukkadjon, ez inkább elindult egy, korábban hazai előadó által teljesen járatlan úton, ami talán maga sem tudja, hogy merre tart, és ami a legjobb benne, hogy nem is kell neki.

Amíg a közönség hagyja neki, hogy ez így legyen, vagy neadjisten „feleekkora” tömeget vonz be az elkövetkezendő években, nagyon jó dolog, hogy van egy ilyenünk itthon.

Azahriah pedig most írja be magát a történelemkönyvekbe, noha ezek nem a slágerek miatt lesznek, és ez mennyivel jobb így.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
A Házasság első látásra valóban érdekes kísérlet, csak épp a tudományos megalapozottsága azért megkérdőjelezhető
A műsor, amit „az ország kedvenc párkereső realityje-ként hirdetnek, azért mégsem olyan nagy truváj ott, ahol a mezőny olyan „klasszikusokból” áll, mint a „Házasodna a gazda”, a „Nagy ő” és a már címében is riasztó „Szingli vagy svindli”.


A Házasság első látásra annak idején az RTL-en debütált, a második évad viszont már a TV2-őn startolt. Már megszokhattuk az efféle műsor csereberét, a Sztárbox például a TV2 formátuma volt valaha, most pedig évek óta az RTL nézőit boldogítja. Már ha.

A műsor lényege, hogy hölgyek és urak házasodnak össze úgy, hogy először az oltár előtt találkoznak. A jelentkező férfiakból és nőkből a szakértők mindenféle tudományos (vagy annak eladott) szempontok alapján alakítják ki a párokat. Ezt folyamatosan "kísérletnek" hívja mindenki. Ám a tudományos jelleget azért némileg árnyalja, hogy idén a három pszichológus – Tóth Melinda, Rozs Erika és Gaál Viktor – mellett idén egy asztrológust is integráltak a szakértők közé Liszkay Judit személyében.

Senki érzékenységét nem akarom megbántani, én sem vagyok teljesen mentes spirituális meggyőződésektől, de azt gondolom, az efféle gyakorlatokat mégis csak külön kéne választani a tudománytól.

A pszichológia és a különböző segítő szakmák bárki számára elérhető bizonyítékokkal, megismételhető vizsgálatokkal alátámasztott diszciplínákon alapulnak. Míg az asztrológia és társai ily módon nem igazolhatóak. Vagy, ha engedékeny akarok lenni, úgy mondom, csak egyes kiváltságosak számára elérhetőek. Én például biztos nem alapoznék egy emberek sorsát eldöntő kérdést egy asztrológus véleményére, legfeljebb felajánlanám a későbbiek során a pároknak, hogy ha akarják, van ilyen lehetőség is. Döntse el mindenki maga.

A műsorból eddig csupán az első évad első adását láttam, amikor cikket kellett írnom róla. Most viszont végig követtem az első hét adásait. Idén összesen 12 jelentkezőt válogattak be a műsorba, tehát 6 pár lelki szkanderozását követhetjük nyomon. A szakértők kiválogatják a párokat, és megismerjük a jelentkezőket. Ez különösebben nem izgalmas. Általában tökéletes az egyetértés közöttük, már-már felmerül a gyanú, hogy már rég megvannak a párosítások.

Körülbelül annyira spontán a beszélgetésük, mint amikor a bátyámmal otthon előadtuk az előre egyeztetett sztorikat a szüleinknek.

Persze lehet, hogy ez csak az összevágás miatt hatott így.

Ezután a jelentkezők elmondják az övéiknek, hogy mire vállalkoztak. Az mondjuk kicsit fura helyzet, amikor azt látjuk, hogy a család várja, hogy megérkezzen a lányuk/fiúk és találgatják, mit akarhat mondani – és senkinek nem tűnik fel, hogy ott egy komplett tv stáb a kertben vagy a nappaliban. Oké, Miló Viki mondhatta azt a barátainak, hogy valami tévéműsort forgatnak vele, de a többiek esetében azért kíváncsi lennék, mi volt a fedősztori.

Ezután jön maga az esküvő, ahol először a két násznép ismerkedik össze – már ha van. A fiatal cégtulajdonos, Péter családja például – nem pontosan tisztázott okokból – nem jelent meg, ő egy szál tanúval érkezett, aki a legjobb barátja, Szandi. Az, hogy a legjobb barát lány, sok kérdést vetett fel leendő felesége családjában. Szerencsére a neki szánt pár, a rendkívül bájos és tiszta Anna nem akadt fent a dolgon.

Amennyiben a pár kimondja az igent, jöhet a lagzi, majd másnap nászútra utaznak. A műsor több hétig követi a párok életét, a végén pedig dönteniük kell: együtt maradnak, vagy sem. Az eddigi évadokban a párok többsége a műsor végén elvált és amennyire tudni lehet, jelenleg nincsen olyan, a műsor valamelyik évadjában összehozott páros, amely még mindig házas lenne.

Tulajdonképpen olyan az egész, mint egy tehetségkutató és egy szappanopera kereszteződése. A selejtezők helyett itt az esküvő áll – ahogy az X-Faktor válogatóinál, itt is több adás tulajdonképpen azzal megy el, hogy megismerjük a „mezőnyt”. A középdöntő a nászút – erre is rámegy jó pár rész. Végül jön az összeköltözés, a nászút utáni vergődés. Igaz, itt menet közben nem esik ki senki, helyette nézhetjük a latin-amerikai szappanoperákat idéző szituációkat.

Hazudnék, ha azt mondanám, eltartott kisujjal néztem végig ezt a pár részt, valójában nagyon is lekötött a műsor.

Az ilyen produkcióknál mindig kétséges, mi az, ami spontán, és mi az, amiről a műsorkészítők gondoskodtak. Például én gyanítom, hogy a násznép egyes tagjaival elbeszélgettek arról, miként viselkedjenek, és akár apró szerepeket is osztottak neki, mint a csapatépítő tréningek csoportfeladatainál. Te legyél a kekec, te legyél az elfogadó, te flörtölj a vőlegénnyel, stb...

Ugyanakkor itt mégiscsak teljesen amatőr szereplőkről beszélünk, akikkel nagyon nehéz volna heteken keresztül eljátszatni valamit, ami nem valódi. A valóságshowk egyik legfontosabb eleme éppen az, hogy ha heteket töltesz kamerák előtt, mindig eljön a pont, amikor elfeledkezel róla, és megmutatod az igazi arcodat.

A párok között persze sokféle lehet a dinamika. Vannak, akik az első pillanattól nagyon stimmelnek. Idén ilyen a fiatal Zsolt és Rebeka, akik nagyon bejöttek egymásnak, és a dinamika is jó közöttük. Egyértelmű, hogy a külső vonzalom mellett emberi szinten is tudnak kapcsolódni. Rebekát egyéként a húga nevezte be a műsorba, és az alábbi mondat tudta elhagyni a száját amikor arról kérdezték, mit szól Rebeka döntéséhez, hogy részt vesz a „kísérletben”: „Én annyira nem lepődtem meg. Furcsa, hogy elfogadta, mert nem gondoltam volna”.

Ugyancsak elég olajozottan alakult a kapcsolat Dániel és Kármen között, akik tulajdonképpen azonnal besimultak a párkapcsolati szerepbe. Olyannyira, hogy ők voltak az egyetlen pár, amelyik a nászéjszakát a funkciójának megfelelően töltötte. Egészen addig, amíg követtem az adásokat, nem mutatkozott semmilyen törés közöttük.

Szintén szerethető páros a már említett Péter és Anna. Anna nagyon ártatlan teremtésnek tűnik, de Péterben olyan férfit kapott, aki maximálisan tiszteletben tartja a határokat, nem akar semmit elsietni, nem akarja maga alá gyűrni újdonsült feleségét.

A skála másik szélén található Ricsi és Réka. Ricsi eleinte respektálja, hogy a lány még nem áll készen az intimitásra. Azzal együtt, hogy már amikor meglátta a szexi menyasszonyát, közölte a kamerával: „Alig várom a nászéjszakát”.

De ahogy telnek a napok, Ricsi egyre feszültebb, és egyre erőszakosabban próbál testileg is a hölgy közelébe férkőzni, márpedig tudjuk, hogy ezzel igen ritkán lehet eredményt elérni ilyen téren.

A legnagyobb kudarc Miló Viki és Attila párosa, akinek barcelonai nászútja mélyen indult, és onnan csak lefelé haladt. Viki már a kezdet kezdetén meghúzta a határokat: neki hosszú idő kell, hogy testileg közel tudjon kerülni valakihez. Attila viszont ezt nem igazán tolerálta, és igen hamar bekapcsolta a durcimotort. Nagyon imponált neki a dolog, hogy feleségül vehette „a” Miló Vikit, de szemmel láthatóan szerette volna minél előbb begyűjteni a skalpot is, és roppant módon sértette a hiúságát, hogy a nő juszt sem omlott a karjaiba. Persze Attila mindezt úgy keretezte, hogy ő nagyon mélyérzésű ember, de én inkább egy passzív-agresszív pasit láttam.

Lehet mondani Miló Vikire, hogy túlságosan kontrollálni akar, de szerintem ezt lehet kezelni. Egy kezdődő párkapcsolat rettentő sok türelmet és toleranciát igényel. Hát még egy ilyen mesterségesen létrehozott szituációban – hacsak nincs valami csoda folytán meg az első látásra szerelem.

Itt nincsenek rövidítések, vannak olyan lelki folyamatok, amiket nem lehet megúszni.

A két szélsőség között találjuk a már nem húszéves, ám macsó Sanya és Rita párosát. Sanya már az első pillanatban megmondta, hogy másra számított, és egyébként ezt Ritának is megmondta. Afféle macska-egér játék indult közöttük, de míg Rita ezt a dinamikát nagyon szerette volna kapcsolatépítés felé vinni, Sanya olyannyira nyilvánvalóvá tette, hogy ő nem akar semmit a nőtől, hogy az első pillanattól kudarcra volt ítélve a „kísérletük”. Érdekes dolog ez, mert miközben néztem, folyamatosan azt éreztem, hogy ha valamit átállítanának kicsit a fejükben, ők akár tök jól ki is jöhetnének egymással.

A műsort nézve azon gondolkoztam, ilyen lehetett az, amikor a szülők tárgyalták le a házasságokat. Őszintén szólva, nem vagyok meggyőződve, hogy kevésbé volt hatékony, mint amit a szakértők csinálnak.

Persze fontos különbség, hogy itt a választás nem szól örökre, bármikor lehet nemet mondani. De azért van az egésznek némi falanszter jellege.

A Házasság első látásra valóban érdekes kísérlet, még ha a tudományos megalapozottsága megkérdőjelezhető is.

Mindenképp izgalmas például, hogy hogyan reagál valaki arra, ha olyan valakivel kell összeházasodnia, aki nem jön be neki. Mondjak nemet, amivel nyilván nagyon megbántom a másikat? Vágjak jó képet a dologhoz? Adjak neki egy esélyt?

Ugyancsak vékonyjég a nászéjszaka kérdése. A mai világban azért lássuk be, a párok többsége, mire elér a házassághoz és a nászéjszakához, túl van mindenen, sőt, sok esetben együtt is élnek már. Ehhez képest fura belépni valakivel egy nászutaslakosztályba úgy, hogy nem tudod, mi fér bele.

Úgy érzem a látottak alapján, hogy ezekben a szituációkban mindig a hölgyön múlik, meddig jut a páros. Szerencsére a férfiak összességében intelligensen viselkednek, respektálják a határokat, de azért az mégiscsak érdekes, mennyivel könnyebben összebújnának valakivel, akit aznap ismertek meg.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
18 évesen nyitott saját edzőtermet, Predatornak pici volt, majd kokainfüggő és bipoláris lett – Jean-Claude Van Damme 65 éves
„Én vagyok a karate Fred Astaire-e” – mondta magáról a harcművészetekben és a balettben is jártas akciósztár, a pörgőrúgás mestere, a „brüsszeli muszkli”.


1960. október 18-án született a brüsszeli Berchem-Sainte-Agathe nevű településen egy bizonyos Jean-Claude Camille François Van Varenberg, aki minden beszámoló szerint félénk és érzékeny fiúcska volt. Szeretett képregényeket olvasni, és csodálta a szuperhősök, például az Ezüst Utazó fizikumát. 12 éves korában apja, Eugène, aki virágárusként dolgozott, elvitte őt a legközelebbi karateiskolába. A volt edzője szerint gyenge volt, alacsony és szemüveget hordott, de nagyon akart tanulni. A szigorú edzésprogramnak köszönhetően végül izmos testalkatú lett, de ez nem volt elég neki. Miközben tinédzserként a szülei boltjában dolgozott, felfigyelt egy vonzó, idősebb nőre, aki rendszeresen járt oda. A nő, egy bizonyos Monette Loza a sarkon lévő balettiskolát vezette, ahova Jean-Claude is beiratkozott. „Rendkívül rugalmas volt, például tudott spárgázni, ami férfiaknál elég ritka. Azt mondtam neki: »Végre! Valaki, akit valóban táncossá tudok nevelni.« »Nem akarok táncos lenni. Sok pénzt akarok keresni« – válaszolta.”

Jean-Claude tehát egyszerre járt balett- és karateórákra, az előbbit öt éven keresztül tanulta, gyakorolta, Loza szerint pedig profi táncos is válhatott volna belőle. Ő azonban Amerikába vágyott.

Miután részt vett egy floridai karateversenyen, meglátogatta a híres kaliforniai Gold’s Gym edzőtermet, ez régi vágya volt. Otthagyta az iskolát, és az apja segítségével saját edzőtermet nyitott Brüsszelben, California néven. Mindössze 18 éves volt ekkor. Chuck Norris hatalmas rajongójaként – aki eleinte sztárokat oktatott harcművészetekre, majd ő is sikeres színész (és mémlegenda) lett – Jean-Claude a klubját felkereső embereknek azt mondta, hogy egy nap ő is filmsztár lesz.

Az alacsony vadász

1979-ben aztán Hongkongba utazott, hogy megpróbáljon betörni az ott virágzó harcművészeti filmiparba. Mivel azonban nem járt sikerrel, 1981-ben 2000 dollár készpénzzel a zsebében Los Angelesbe költözött. Sofőrként, szőnyegfektetőként, kidobóként és pizzakihordóként dolgozott, bérelt autóban aludt, és az edzőteremben zuhanyozott, mígnem egy véletlen találkozás Chuck Norrisszal egy kisebb szerepet eredményezett neki az 1984-es Ütközetben eltűntben. 1983-ban egy családi barátjuk után vette fel a Van Damme vezetéknevet.

Corey Yuen harcművészeti filmje, a Karate tigris – Nincs irgalom 1986. május 2-án debütált, ebben játszotta az első jelentős szerepét, az orosz főgonoszt. Majd John McTiernan rendező kérte fel őt, hogy játssza el a földönkívüli lényt az 1987-es Ragadozóban (Predator). Az első elgondolás szerint ugyanis a harcművészeti tudását felhasználva az idegent egy fürge, nindzsaszerű vadászként képzelték el (és még teljesen más volt a dizájnja is), de Van Damme néhány forgatási nap után kilépett a filmből. Folyamatosan panaszkodott, hogy a szörnyjelmez túl meleg, és elájul tőle, illetve állítólag azt is kifogásolta, hogy csak és kizárólag ebben a jelmezben jelenhet meg a kamerák előtt. Ezenkívül az is nyilvánvalóvá vált, hogy egy fizikailag jóval megtermettebb színészre van szükség, hogy a lény fenyegetőnek tűnjön az izompacsirtákból (Arnold Schwarzenegger, Carl Weathers, Jesse Ventura stb.) álló zsoldoscsapat számára. A szerepet így végül a 218 centiméter magas Kevin Peter Hall vette át tőle. A Ragadozó sikere után a 177 centis Van Damme egyébként azt mondta, nagyra értékeli a filmet, és nem bánja, hogy elszalasztotta a szerepet. De nem sokkal később eljött az ő ideje is.

Túl a csúcson

Öt évvel Belgium elhagyása után még mindig nem került közelebb álmai megvalósításához, 1986-ban ezért egy olyan lépést tett, amellyel Hollywood legendájává vált: amikor meglátta a befolyásos akciófilmes rendező-producert, Menahem Golant (A nindzsa színre lép, Bosszúvágy II, Amerikai nindzsa, Szökevényvonat, Delta Kommandó, Kobra, Túl a csúcson, He-Man – A világ ura stb.), amint éppen kilépett egy Beverly Hills-i étteremből, egy 360 fokos rúgást indított felé, és csak egy hajszálnyira állt meg az arcától.

Golan erre odaadta Van Damme-nak a névjegyét, és megkérte, hogy másnap keresse fel az irodájában. A találkozó végül a hőn vágyott áttöréshez vezetett: pontosabban a Véres játék (1988) című filmhez, amelyben a valódi underground harcművészeti bajnokot, Frank Duxot alakította.

A film meglepetésszerű sikert aratott, mindössze 1,5 millió dolláros költségvetésből 35 millió dollárt hozott. Ezután pedig sorra jöttek a szerepek, és Van Damme egyre komolyabb pénzeket kezdett keresni: 75 ezer dollárt a Börtöncsapdáért (1990), 600 ezret a Dupla dinamitért (1991), másfél millió dollárt a Tökéletes katonáért (1992), 3 és fél milliót John Woo hollywoodi debütálásért, a Tökéletes célpontért (1993), 5 milliót az Időzsaruért (1994), a csúcsgázsija pedig 8 millió dollár volt, amit a Street Fighter – Harc a végsőkigért (1994) kapott. Vagyis a szemüveges, vézna fiú a kilencvenes évekre a világ egyik legnagyobb akciósztárjává vált.

Botrány botrány hátán

Az ezredfordulóig kitartott A-kategóriás akciósztárként, hiszen még a magyaországi mozikba is bekerültek a filmjei: az 1995-ös Hirtelen halál, az 1996-os A kalandor, amit ő maga rendezett, az 1996-os Mindhalálig, az 1997-es Nyerő páros Dennis Rodmannel, az 1998-as Rajtaütés, az 1998-as A légiós, illetve utoljára az 1999-es Tökéletes katona: A visszatérés. Ez utóbbi azonban már eléggé B-kategóriás produkció volt, s a 2000 utáni filmjei már mind a videótékák polcain vagy egyenesen a tévék képernyőin kötöttek ki, egészen a 2012-es A feláldozhatók 2-ig.

S bár időnként előáll valami nagyobb volumenű projekttel – pl. JCVD, Kung Fu Panda 2-3 vagy a Jean-Claude Van Johnson című sorozat, illetve második rendezése, a 2010-es The Eagle Path sem sikerült rosszul –, alapvetően máig megmaradt a B-kategóriás akciósemmiségek szintjén.

De nem is volt véletlen a szakmai leépülés, hiszen a kilencvenes évek második felében elég sok botrány kapcsolódott hozzá.

1996-ban beismerte, hogy kokainfüggő, és bevonult a Los Angeles-i Daniel Freeman Marina Kórházba, ahonnan egy hét múlva kijött. Akkori, szám szerint negyedik (!) felesége, Darcy LaPier elvált tőle, azt állítva, hogy Van Damme a drog hatása alatt bántalmazta őt, és azzal fenyegette, hogy elrabolja fiukat, Nicholast, és elhagyja az Egyesült Államokat. Van Damme egyértelműen legrosszabb éve pedig 1998 volt: újra a kokainhoz nyúlt, egyik korábbi kaszkadőre, Chuck Zito megverte őt egy New York-i night clubban (amiért bántotta LaPiert), egy kaliforniai bíróság pedig havi 27 000 dollár gyerektartást és további 85 000 dollár tartásdíjat ítélt meg LaPiernek.

Ugyanebben az évben ráadásul bipoláris zavarral diagnosztizálták. 2011-ben erről ezt nyilatkozta egy interjúban: „Néha szeretni, néha utálni fogtok. De mit tehetek? Nem vagyok tökéletes. Extrém bipoláris vagyok, és gyógyszert szedek rá. Fiatalkoromban is már szenvedtem ezektől az erős hangulatváltozásoktól. Reggel, amikor iskolába mentem, az ég kék volt, de számomra fekete. Annyira szomorú voltam.”

A legutóbbi balhéig pedig nem is kell régre visszamenni, ugyanis 2025 áprilisában Van Damme-ot a román szervezett bűnözés és terrorizmus ellen nyomozó hatóság azzal vádolta, hogy részt vett öt román nő emberkereskedelmében, amely állítólag Cannes-ban történt. A színész ügynöke szerint a vádak abszurdak és alaptalanok, hivatalos vádemelés egyelőre nem történt az ügyben.

Na de hogy is volt ez a feleségekkel?

Van Damme eddig ötször nősült, négy különböző nővel. Első ízben 20 évesen, 1980-ban vette feleségül Maria Rodriguezt, akivel négy évig voltak utána együtt, 1984-ben váltak el. Majd 1985-ben jött Cynthia Derderian, aki csupán egy évig volt a felesége.

’87-ben jött aztán a nagy szerelem a testépítő Gladys Portugues személyében, akitől két gyermeke született, Kris (1987) és Bianca (1990). 1992-ig voltak együtt, akkor vált el harmadszor is (32 évesen) az akciósztár.

Ezután kezdett viszonyt a fent említett Darcy LaPier színésznővel, 1994-ben került sor a menyegzőjükre. Ebből a házasságból is született Nicholas nevű fia 1995-ben. Ugyanebben az évben azonban Jean-Claude megcsalta a nejét, méghozzá Kylie Minogue-gal, akivel a Street Fighterben játszottak együtt, a thaiföldi forgatás során bolondultak egymásba egy rövid időre. LaPier azonban, aki akkoriban épp terhes volt Nicholasszal, csak akkor szerzett tudomást a viszonyról, amikor Van Damme 2012-ben nyilvánosan beismerte azt, de akkor már 15 éve nem volt a felesége, vagyis nem ezért vált el tőle, hanem az állítólagos bántalmazás miatt.

Van Damme utoljára (eddig) 1999-ben mondta ki a boldogító igent, méghozzá újra Gladys Portuguesnek, akivel azóta is együtt vannak, idén júniusban ünnepelték a második házasságuk 26. évfordulóját.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Mi lesz a Szigettel? Nem szavazta meg a területhasználati megállapodás megszüntetését egy bizottság a fővárosban
Az idő szorít: ha 2025 októberében nem startol a 2026-os Sziget jegyértékesítése, a rendezvény gazdaságilag ellehetetlenül. Karácsony Gergely új ülést kezdeményez.


:

Felborult a Sziget-mentőterv Budapesten: a Fővárosi Önkormányzat Tulajdonosi Bizottsága első körben nem szavazta meg a területhasználati megállapodás megszüntetését a Sziget Zrt.-vel. A Fidesz nemmel voksolt, a Tisza Párt tartózkodott.

A fesztivál 2026-os megrendezése így kérdésessé vált, miközben a Sziget vezérigazgatója maga kezdeményezte a szerződés felmondását, mert a külföldi tulajdonos a jelenlegi struktúrában nem vállal több kockázatot.

A mostani fővárosi megállapodás szerint jövőre akkor is fizetnie kellene a cégnek, ha végül nem lenne fesztivál, ezért inkább felmondanák az egyezséget, és új konstrukcióban folytatnák.

„A dolog viszonylag egyszerű: új hatósági szerződést nem lehet kötni addig, sőt, kérelmet sem lehet jogszerűen benyújtani addig, amíg a régi hatósági szerződés hatályban van.

Tudjuk, hogy a régi hatósági szerződés alapján a Szigetet a sokmilliárdos veszteséget felhalmozott külföldi tulajdonos jövőre már nem szervezi meg. Ha tehát akarunk jövőre új, magyar tulajdonosokkal Sziget Fesztivált, akkor a régi szerződést meg kell szüntetni, majd utána újat kell kötni.” — írta Karácsony Gergely főpolgármester Facebook-bejegyzésében.

Az idő szorít: ha 2025 októberében nem startol a 2026-os Sziget jegyértékesítése, a rendezvény gazdaságilag ellehetetlenül.

Karácsony új ülést kezdeményez, és azt kéri, vegyék ismét napirendre az ügyet.

„Hívjanak szakértőket, kérjenek segítséget, tegyenek bármit, csak ne kövessék el azt a hibát, hogy megfosztanak sok ezer embert a szabadság élményétől, Budapestet pedig egy kulturális értéktől.” — üzente a főpolgármester.

A Sziget–főváros megállapodás felmondását azért indítványozták, hogy elkerüljék a fizetési kötelezettséget akkor is, ha 2026-ban mégsem lenne rendezvény.

A fesztivál alapítója, Gerendai Károly jelezte: akár vissza is venné a Szigetet, hogy megmaradjon. Reméli, októberben sikerül megállapodni az új tulajdonosi struktúráról; az elmúlt években milliárdos mínuszok gyűltek fel.

Via: 444.hu


Link másolása
KÖVESS MINKET: