Fűben ülés, kánikula, ukrán nénik – Az Ördögkatlan idén is rabul ejtett bennünket
Az Ördögkatlannal kapcsolatban kezdettől fogva a bájos közvetlenség az alapélményem, ami rendszerint már a megnyitón megnyilvánul – írtam a tavalyi beszámolómban, és ez a benyomásom az idei (sorrendben tizenötödik, számomra ötödik) fesztivál után sem változott. Végtelenül pozitív, hogy itt nyoma sincs az eseményre rátelepedni akaró politikusoknak, ehelyett most épp egy csupa extravagáns figurából álló mexikói cirkuszi társulat parádézott hosszú percekig, mielőtt Bérczes László a szokásos csíkos pólójában, Kiss Mónival az oldalán felállt a színpadra.
Másodjára került rá sor, szóval lassan szintén hagyomány lesz a megnyitó utáni közös átvonulás az Offlájn Rezervátumba, amit ezúttal is Kollár-Klemencz László vezetett. A különleges koncepcióra épülő programhelyszín átkerült az Aralica kertből a helytörténeti múzeum mögé, ahol a szalmával felszórt fűben, vagy pokrócokon ülve lehetett hallgatni az akusztikus koncerteket. Mindezt szigorúan kikapcsolt (vagy repülő üzemmódba rakott) telefonokkal, miközben időről időre felharsant valamilyen fontos információ a „füstjel, add tovább!” felszólítás kíséretében. Ráadásul minden este főztek egy nagy bogrács ételt, például babgulyást vagy korhelylevest, amit becsületkasszáért cserébe bárki megkóstolhatott, el is fogyott mindig szinte percek alatt.
Kisharsány sajnos idén is kimaradt a programból, így a 2020-as Covid-kényszerszünettel együtt zsinórban harmadik éve nem voltak programok az ottani focipályán, tornateremben, illetve a Kovács Udvarházban. Ez elég fájó pont, ráadásul a fellépői körön is érezhető: jó néhány olyan előadó hiányzott a programból, akik korábban itt kaptak helyet. Valószínűleg főként anyagi okok állnak a háttérben, bízzunk benne, hogy jövőre sikerül előteremteni a szükséges forrásokat, és visszatérhet minden az eredeti kerékvágásba. A Vylyan Terasz szerencsére most is üzemelt, bár érzésre mintha itt is kevesebb esemény lett volna. Ottjártamkor, a Borbély-Dresch Quartet koncertjén mindenesetre szinte teltház volt, és az Erdős Virággal folytatott irodalmi beszélgetést is nagyon sokan hallgatták.
Tegyük hozzá, hogy például Kapolcshoz képest itt is sokkal jobban el lehetett férni, még a legnagyobb koncerteknek helyet adó focipályán se volt kényelmetlen érzése az embernek. Összességében abszolút megmaradt emberléptékűnek a Katlan, a sorszámos színházi előadásokat leszámítva sehol nem láttam olyat, hogy valaki telt ház miatt maradt volna le valamiről.
A fesztivál idei egyik – ha nem A – fénypontja a Kex együttes tavaly szeptemberben elhunyt alapítója, Baksa-Soós János tiszteletére rendezett emlékest volt a Narancsligetben. A maratoni, két és fél órás koncerten olyan előadók játszották a legendás dalokat (pl. Elszállt egy hajó a szélben, Piros madár, Tiszta szívvel, vagy a Büdös sajt), mint a 30Y, Másik János, Kollár-Klemencz László, az Újzenekar, Muzsik és Volkova, Menyhárt Jenő, illetve a Kronoszinklasztikus Infundibulum. Érdekesség, hogy Bujdosó János egyszerre állt színpadon fiával, a trombitás Bujdosó Áronnal, a végén pedig igazi all star együtténeklés kerekedett a Csillagok, ne ragyogjatok-ra. Már önmagában ezért az egy programért érdemes lett volna ellátogatni a Katlanba, az év egyik legnagyobb élménye volt.
Nagyon szerethető jellemzője a fesztiválnak az is, hogy kiemelt figyelmet fordítanak a kezdő zenekarok bemutatására. Ennek elsődleges helyszíne az Árokpart Bár, amit tavaly a járványügyi szabályok miatt körbe kellett keríteni, a nézőtér így leginkább egy elég kellemetlen ketrechez hasonlított. Idén erre szerencsére már nem volt szükség, a helyszín újra szabadon és ingyenesen volt látogatható (ezért is nagy pluszpont jár).
Ugyanakkor a rotációra is ügyelnek a szervezők, két egymást követő évben ritkán szoktak valakit beválogatni ide (sőt, 1-2 kivétellel még a fő fellépőket is előszeretettel cserélgetik).
Az árakról csak néhány szó: aligha lep meg bárkit, hogy itt is éreztette hatását a tomboló infláció, bár a Művészetek Völgyénél talán valamivel kisebb mértékben. Egy sajtos-tejfölös lángost 1300-1500 forintért árultak, a frissensültek adagja 2000 forint körül mozgott.
Az időjárásra sem lehetett semmiféle panasz, hacsak nem a pusztító kánikula miatt: az első három napban, amíg ott voltam, nemhogy eső nem esett, még felhő se nagyon volt az égen. Ez különösen az Árokpart Bárnál jelentett problémát, amit idén újra áthelyeztek, ezúttal az ételsor túlsó oldalára. Sajnos az árnyékolást nem oldották meg, így a délután 5-kor kezdő Duckshell elég népes közönségének például a tűző napon kellett végigtombolnia a koncertet. Jövőre jól jönne legalább egy ponyva ide, eső esetére is. A hőség ellenpontjaként éjjelente viszont eléggé lehűlt a levegő, szóval aki a napközbeni állapotokból kiindulva nem vitt magával meleg ruhát, kellemetlen meglepetés érhette.
Már három évvel ezelőtt is megállapítottam, hogy az Ördögkatlan hivatalosan is az egyik kedvenc fesztiválom lett, ez az érzés pedig azóta egyre csak erősödik.
De az is biztos, hogy legalább ekkora hiányérzetem lenne, ha utána néhány nappal nem utazhatnék tovább ide.
