News here
hirdetés

KULT
A Rovatból
hirdetés

Az Ördögkatlan visszatért és újra megmutatta, mi teszi az egyik legszerethetőbb fesztivállá

A sok különleges programhelyszín és a felszabadult hangulat mellett a Törőcsik Marira és Cseh Tamásra való emlékezés is jellemezte a kényszerszünet után ismét megtartott fesztivált. Szubjektív beszámoló.
Láng Dávid - szmo.hu
2021. augusztus 11.


Link másolása

hirdetés

Tavaly a legtöbb fesztiválhoz hasonlóan az Ördögkatlan is elmaradt, nekik ráadásul a Művészetek Völgyével ellentétben a kisebb volumenű őszi pótrendezvény sem jött össze: bár október végére meghirdették a Katlan napokat, az addigra egyre jobban erősödő második hullám miatt végül azt is le kellett mondaniuk. Nem csoda, hogy inkább elengedték a szerencsétlennek bizonyuló 13-as számot, és idénre egy ugrással egyből a 14. fesztivált harangozták be.

„Lesz, mert lennie kell!” – így hangzott a bizakodó mottó, és végül valóban újra megtelt élettel Nagyharsány és környéke. Én negyedjére voltam ott, ezúttal az első három napon, ez alapján foglalom most össze a benyomásaimat.

Az alapélményem a Katlannal kapcsolatban kezdettől fogva a bájos közvetlenség volt. Ez idén már a megnyitón megnyilvánult: a társigazgatók, Bérczes László és Kiss Móni arra kértek mindenkit, ölelje meg az egyik mellette állót, hogy együtt örülhessünk felszabadultan a két éve húzódó találkozásnak.

Sőt, még fel is hívták a színpadra az egyik nézőt, akinek – elmondásuk szerint – a tavalyi elmaradt fesztivál idején ígértek meg egy ölelést e-mailben, amit most be is váltottak. Természetesen a már megszokott közös skandálás („Nem vagyunk normálisak!”) sem maradhatott ki.

Ugyancsak a járvány okozta traumák feldolgozását volt hivatott segíteni az a kocka alakú „maszkpersely”, amit Háy János egy novelláját továbbgondolva a nagyharsányi faluközpontban állítottak fel. A koncepció szerint ide a feleslegessé vált maszkokat lehet majd örökre elzárni, amikor az Idő engedi azt, tehát a járvány végén. Addig pedig a gyerekek használhatják a szintén hozzá tartozó csúszdát.

Hasonlóan szép és szerethető gesztus, ahogyan két örökös fővédnökük emlékét kezelik. Cseh Tamás csak a legelső Ördögkatlant érhette meg, idén pedig Törőcsik Mari is követte, akit még néhány évvel ezelőtt is fel tudtak hívni telefonon, hogy legalább ilyen módon részese legyen a megnyitónak. Most már neki is csak az emlékét tudták ápolni, de erre minden adandó alkalmat megragadtak.

hirdetés

A beremendi Megbékélés kápolnánál Mozart Requiemjét játszotta tiszteletére a Pannon Filharmonikusok és a Nemzeti Kórus (ezen sajnos már nem voltam ott, de másoktól csak jót hallottam róla), a Narancsliget kiállítóterében pedig fotókkal idézték fel fiatalkorát.

A másik védnök öröksége még ennél is több programon jelent meg, a nagyharsányi Szoborpark amfiteátrumában például „Másnap” címmel óriási sikerrel játszotta Beck Zoli és Szűcs Krisztián azokat a dalokat, amiket Cseh Tamás és Csengey Dénes írtak a nyolcvanas években.

A szintén a Megbékélés kápolnánál bemutatott Váróterem című előadás színházi környezetbe helyezte az életmű legismertebb darabjait, Bereményi Géza pedig Járai Márkkal tartott közös estet a Narancsligetben, ahol a Halott Pénz énekese bebizonyította, hogy egy jóval mélyebb mondanivalójú produkcióban is megállja a helyét.

Különleges helyszín volt idén az Offlájn Rezervátum az Aralica kertben, amit egy kis hídon át lehetett megközelíteni, emiatt és a borostyánnal benőtt falak miatt is olyan volt, mintha egyik pillanatról a másikra kiszakadtunk volna a fesztivál nyüzsgéséből.

A koncepció is erre erősített rá: csak a telefonok kikapcsolását követően lehetett belépni. A programok mindegyikének az volt a célja, hogy az online tér helyett koncentráljunk inkább a körülöttünk lévő valódi világra.

Napközben különféle elektronikamentes események voltak, meg lehetett nézni a Cseh András Netfüggők, illetve Pintér Gergő Új világok teremtése című könyvéhez kapcsolódó kiállítást, esténként pedig szigorúan unplugged, erősítés nélküli koncerteket tartottak meglepetés előadók.

Az első ilyen Kollár-Klemencz László volt, az ő felvezetésével vonult át a tömeg a kertbe egyből a hivatalos megnyitó után, flashmobnak is beillő performanszt varázsolva a nagyharsányi főutcára.

Fájó fejlemény, hogy Kisharsány idén teljesen kimaradt a programból, pedig az ottani kevésbé zsúfolt helyszínek jól ellenpontozták a Nagyharsányban jellemző tömegjeleneteket. Cserébe idén sehol nem volt túl nagy tömeg, de erről kicsit később. Jó hír, hogy ha minden igaz, csak ideiglenes pihenőről van szó és jövőre visszatérnek.

Az utánozhatatlan hangulatú Vylyan-terasz szerencsére idén is várta a látogatókat, a sok különleges programhelyszín közül ez az egyik kedvencem.

Most épp a Bujdosó Trió játszott, amikor ott jártam, de maguk a fellépők igazából másodlagosak itt: bármit szívesen elhallgat az ember a szőlőtőkék közötti mezőn a fűben ülve, fröccsel a kezében.

Az árak ugyan jócskán nőttek az előző évekhez képest, de vegyük úgy, hogy a kilátást kell megfizetni. A fesztivál többi helyszínén pedig kifejezetten pénztárcabarát árképzés volt az italoknál. Bort ugyebár termelői áron lehetett kapni számos pincészetnél (literenként akár alig 500 forintért), de még a focipályán lévő nagyszínpadnál is, ahol megnézték a táskákat, mindössze 150-200 forint volt egy deci bor, a sörök pedig 400 forintnál kezdődtek. Ez mindenképp szimpatikus hozzáállás.

Váratlan változtatás volt az is, hogy a nagyharsányi faluközpontban található Árokpart bár színpadát körbekerítették, így míg eddig ez egyike volt az ingyenesen látogatható helyszíneknek, ezúttal a belső részre már csak a karszalaggal rendelkezőket engedték be.

A megvalósítás azonban egyáltalán nem volt szerencsés, a színpad előtti terület ugyanis annyira szűk, hogy aki bejutott, gyakorlatilag ketrecben érezte magát. Ráadásul a kerítésen kívül állók és a közelben lévő pultok miatt eleve nagyon nehezen lehetett megközelíteni a bejáratot.

Ennek így nem sok értelme volt, többet rontott az élményen, mint amennyit a jeggyel rendelkezőknek javíthatott. Tegyük hozzá, hogy a szervezők is kényszerhelyzetben voltak, kizárólag így tudtak megfelelni az érvényben lévő járványvédelmi előírásoknak.

Bízzunk benne, hogy jövőre már nemcsak a fentebb említett maszkpersely lesz tele maszkokkal, de a kötelező védettségi igazolványokat is elfelejthetjük, így nem lesz szükség ehhez hasonló megoldásokra, amelyek egyébként a fesztivál szellemiségétől is teljesen idegenek.

Bár az Ördögkatlannak legalább annyira jelentős pillérei a színházi programok, mint a könnyűzene, nekem valahogy sosem ez volt a prioritás: ha választani kellett, mindig inkább egy koncertre mentem el, mint egy színdarabra.

Most viszont végre eljutottam egyre (majdnem kettőre is, de a másikban egy váratlanul lecsapó felhőszakadás megakadályozott), méghozzá az Utazás a koponyám körül című Karinthy-klasszikus színpadi adaptációjára.

A Nézőművészeti Kft. előadásának Scherer Péter a főszereplője, rajta kívül egy házaspár, Marton Róbert és Parti Nóra látható még benne, akik a külön erre a célre íródott zenei betétekért felelnek, illetve egy-egy párbeszédes jelenetben meg is személyesítik a főhős feleségét, vagy éppen orvosát.

A darabról óhatatlanul a Mácsai Pál-féle legendás Azt meséld el, Pista! ugrik be, de ez valahogy még dinamikusabb az időről időre elhangzó daloknak és párbeszédeknek köszönhetően.

Az előadás abból a szempontból speciális volt, hogy a hivatalos bemutató csak ősszel lesz, így most még mindannyian papírról olvasták a szövegeket, az élvezeti értékből azonban ez semmit nem vont le. A közönség reakciói is erre utaltak, a végén percekig tartó vastapssal jutalmazták a szereplőket.

Egy különleges napközbeni programot is meghirdettek a fesztivál idejére: előzetes regisztrációval el lehetett látogatni a Duna-Dráva Cement Kft. beremendi cementgyárába. Magyarországon már csak három ilyen gyár működik, a váci ugyanehhez a céghez tartozik, Királyegyházán pedig francia tulajdonos van.

Beremenden több mint 110 éve kezdődött a cementgyártás, először még a belterületen, majd az egyre növekvő forgalom miatt 1972-ben a Nagyharsányba vezető út mellé költöztek. A gyár ma nagyjából 130 embernek ad munkát, az automatizálás előtti hőskorban ez 1000 felett volt, de közvetve (sofőrökkel és beszállítókkal együtt) most is legalább 3-400 család köszönheti neki a megélhetését.

A cement fő alapanyaga, a mészkő két bányából érkezik, ezek közül a nagyharsányi a nagyobb. A kőtörőben 2-3 percenként követik egymást a teherautók, azzal a megkötéssel, hogy a lakók miatt egy nap maximum 190 forduló engedélyezett, mivel Nagyharsány főutcáját nem tudják megkerülni.

A beremendi bánya ennél nagyságrendekkel kisebb kapacitású, ezért ha csak lehet, a másikat használják, az viszont mellette szól, hogy egy külön magánúton is meg lehet közelíteni. Mindkét bányát a szigorú törvényi előírásoknak megfelelően, a már használaton kívüli területek folyamatos rekultivációjával művelik.

A törést követően a köveket homogenizálják és megőrlik, majd agyag hozzáadása után az így keletkezett nyerslisztet 1500 fokon kiégetik. Ekkor lesz belőle az úgynevezett klinker, amit porrá őrölnek és további ásványokat adagolnak hozzá, mielőtt elnyeri végső formáját az anyag, amelyet már cementnek neveznek.

A közel két és fél órás túra során a gyártási folyamat szinte minden lépcsőfokát megmutatták, laikusok számára is érthetően elmagyarázva, hol mi történik. A gyár legmagasabb pontja mellett a végén még az irányítóterembe is eljutottunk.

Az időjárás ezúttal is elég hektikusan alakult: kedden napközben még kánikula volt, majd este fél 11 körül, a Szabó Balázs Bandája koncertje előtt nem sokkal elkezdett szakadni és rövidebb időszakokat leszámítva órákig abba se hagyta.

Másnap visszatért a csapadékmentes hőség, az azonban már az előrejelzésekből biztos volt, hogy a csütörtököt nem ússzuk meg szárazon. Így is lett, egész nap felváltva zuhogott az eső, rövid idő elteltével már sütött a nap, majd ugyanez újra.

Programokat szerencsére nem kellett lemondani: a már említett Utazás a koponyám körül előadás például a beremendi Kovácsműhelyből a református templomba került át, ahol extra jó fej módon maga Scherer Péter rendezgette a nézőket még kezdés előtt pár perccel is, hogy minél többen beférjenek.

A Totoro zenekar koncertjét pedig a strand helyett a közelben található Veled kerek udvar fedett részén tartották meg. Végső soron nagy kellemetlenséget nem okozott az esős idő, lehetett volna rosszabb is. Cserébe pedig csütörtökön különösen csodás naplementének lehettünk tanúi.

Az Ördögkatlant ezúttal is vétek lett volna kihagyni: bár alig másfél nappal a tíznapos Művészetek Völgye vége után értem oda, ehhez mérten nem túl kipihenten, így is azonnal beszippantott a „de jó végre itt lenni” érzés.

A tömeg ezúttal szemmel láthatóan kisebb volt, a 2019-es csúcsévnek nagyjából a 80%-a lehetett, de mint azt a szervezőktől megtudtam, ők kicsit még örültek is ennek.

Elmondásuk szerint nagyjából ez az ideális szint, amikor még tényleg élhető marad a fesztivál, az elmúlt pár évben kicsit aggódtak is miatta, nehogy túlnője a kényelmes kereteket. Végső soron tehát legalább ennyi haszna volt a járványnak, ha már olyan sok mindent elvett tőlünk.



hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés
Egy színdarab, egy koncert és egy Sorrentino-film Beck Zolitól a Városmajorban
A tavalyi siker után idén nyáron újra találkozhat Beck Zolival és a 30Y zenekarral a Városmajori Szabadtéri Színpad közönsége – többször is.

Link másolása

hirdetés

Ismét színpadra kerül a 2021-ben bemutatott Ahogy teccik – nemtragédia című Shakespeare-átirat, lesz Resti koncert, és Beck Zolinak köszönhetően kerül a Kertmozi műsorára Sorrentino világhírű filmje.

– Tavaly a Városligeti Szabadtéri Színpad saját bemutatóval állt elő: ez volt az „Ahogy teccik – nemtragédia” című Shakespeare-parafrázis, amelynek zenei vezetője és zeneszerzője is te voltál. Az előadás az akkor még friss Covid-helyzetre reflektálva az elszigetelődött fiatalokra koncentrált. Júniusban, a Szabadtéri Színházak Találkozóján ismét látható előadás idején már nem lesz az életünk főszereplője a járvány – ettől még aktuális lesz a darab?

– Kevésbé érzem úgy, hogy a Covid hívta életre az előadást, sokkal inkább azt, hogy a Covid nem hagyta, hogy intenzív, személyes együttléteken alakíthassuk ki az alkotókkal annak kereteit. A mű mondanivaló továbbra is aktuális, a járvány pedig, ami a darab születésekor még szokatlan, félelmet keltő és szürreális valóság volt, egy kicsit velünk marad általa.

Valóban szürreális volt a helyzet, amibe kerültünk, amikor Halasi Dani rendezővel, Szabó Attila dramaturggal és másokkal együtt elkezdtük fogalmazni a mű zenei terét.

Mivel sokáig nem is találkoztunk személyesen, kénytelenek voltunk ebben a „Covid-kalandban” online beszélgetni arról, hogy mit akarunk a darabtól, vagy hogy hol érezzük benne azokat a pontokat, amelyek megszólítanak és izgatnak bennünket. Az volt a mi nagy tettünk, hogy ezt megugrottuk, hogy erre képesek voltunk, és úgy gondolom, hogy ez – jó értelemben – meg is látszik a darabon. A személyes alkotói viszonyunkban minőségi élmény volt, hogy képesek voltunk a Covid-szabta korlátokat átlépve értelmezni emberi viszonyrendszereket, társadalmi problémákat, és így tudtuk „hozzányúlni” Shakespeare-hez.

hirdetés

Önmagában nagy dolog volt, zenei értelemben pedig egy csoda. Papával és Yankkal (Sárközy Zoltánnal és Herold Jánossal) hármasban összeültünk egy stúdióban, akár egy szigeten. Persze lehet, hogy csak romantizálom ezt az időszakot, csak hogy elviselhetővé tegyem... Szóval a világtól szinte elzárva kialakítottuk a zenei elképzelésből a zenét, és végül a Semmiből megszületett a Valami.

– Az invenciót, az alkotóvágyat nem törték le a körülmények?

– Talán nem is a vágyat zárta el előlünk, hanem sokkal inkább a forrásvidékét annak, ahonnan inspirálódni tudtunk. Nem nagyon lehetett nekidőlni a valóságnak, mert az éppenséggel nem volt... Ellenben volt egy Shakespeare-szöveg, egy teremtett, fikciós valóság, amit nem kellett előállítanunk, hanem „ahhoz képest” kellett megtalálni valahogy az elbeszélés módját.

Utána viszont már egy nagyon komoly és konkrét munka kezdődött, amiben a tényleges melódiák, hangok, ritmusok és hangképek szerveződnek, amiket aztán tényleges emberek énekelnek majd el a színpadon – az a két nagyszerű színészosztály, akikkel ezt az egészet színpadra vittük.

– A Pesti Magyar Színiakadémia színészhallgatóiról van szó, akik a nézők elé viszik a Shakespeare-vígjáték rendhagyó átiratát. Ez a 22 fős gárda veletek maradt ebben a szezonban is?

– Bár már néhányan nem az akadémia hallgatói, mert más színiképzőbe mentek és persze vannak újak is, de mondhatom, hogy szinte teljes létszámban együtt maradt a csapat. Az összeolvasások már egy ideje zajlanak, a próbákat május közepén kezdtük. Ezekkel a fiatalokkal időközben forgattunk egy 30Y-klipet is, megerősíthettük a közös alkotásba vetett hitet.

– A Városmajori Szabadtéri Színpad más nyári produkciójában is „érintett vagy”; te és a 30Y: ez a Resti koncert. A restiről általában a ragacsos asztalú utasellátó-kocsmák hangulata jut az ember eszébe...

– Tulajdonképpen így is kell elképzelni a Resti koncertet, adott a ragadós asztal és az átmenetiség, ami egy vasútállomás „üzemegységét” jellemzi. Az egész produkció egy viszonylag régi 30Y-hagyományra épül, mármint nem azért, mert sok időt töltöttünk restikben, hanem mert a 2000-es évek eleje óta játszik a zenekar akusztikus koncerteket. Ennek összefoglaló lemeze volt a Szentimentálé 2012-ben. Szóval miközben turnéztunk, felmerült, hogy a koncertjeinknek lehetne egy szcenírozott, valamelyest történeti síkra helyezett változata, egy koncert, amit színházi dramaturgia alakít. A színészünk Mucsi Zoltán lett, akivel nagyon jó alkotói és baráti kapcsolatban vagyunk.

Az idén júliusban látható, városmajori Resti-koncert egy másik változatával álltunk színpadra néhány évvel ezelőtt a Művészetek Palotájában, a pécsi Kodály Központban és a Miskolci Művészetek Házában is. Az előadást ezután sem akartuk elengedni, de már csak olyan helyszíneken játsszuk, amelyek számunkra valamiért motiválóak. A Városmajori Szabadtéri Színpadhoz pedig érzelmileg is erősen kötődünk, már csak a tavalyi – és persze az idei – „Ahogy teccik” miatt is.

– A Városmajor kertmozi-előadásai között a „nevedet adtad” az egyik filmhez: Paolo Sorrentino Ifjúsága azért került fel a műsorra, mert az a személyes kedvenced. Mi vonz ebben a filmben?

– Sorrentino világa vonz, különlegesnek tartom a képi nyelvet, amit használ, és nagyon szeretem azt a fajta történetmesélést, amit ő képvisel. Talán van bennem valami az Ifjúság szentimentalizmusából, nosztalgiájából, és nagyon szeretem, hogy ebben a filmben nem uralja a cinizmus az elbeszélést, kedvelem az életigenlést, ami árad belőle. Ráadásul a zenéje is nagyon közel áll a zenei gondolkodásomhoz. Olyan film, ami jól nézhető, könnyen befogadható, és persze nem idegen a kertmozik hangulatától sem. Sorrentino nagyban teljesíti a nyári szabadtéri mozi elvárásait. Ha a vetítés napján nem koncertezek éppen, mindenképpen ott leszek én is.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT
Szex, hazugság, mérgező kapcsolat – Brittany Murphy élete és halála
Mi okozhatta ennek a fiatal, életerős sztárnak a halálát? Erre a kérdésre keresi a választ az HBO Maxon megtalálható kétrészes Mi történt, Brittany Murphy? dokumentumsorozat.

Link másolása

hirdetés

A népszerű színésznő 2009. december 20-án, gyanús körülmények között vesztette életét. Ezt a tragikus történetet használta ki Jason Blum produkciós cége, a Blumhouse, amely főleg horrorfilmjeiről híres, a célból, hogy

elkészítsenek egy kissé hatásvadász „nyomozós” típusú dokumentumfilmet.

Én nagyon szeretem az igaz történeteken alapuló bűnügyi doksikat, úgyhogy nagy reményekkel ültem le a képernyő elé.

Cynthia Hill rendező tapasztaltnak minősül a dokumentumfilmesek között, így biztos kézbe került a projekt. Minden okom megvolt a bizakodásra, de sajnos felemásra sikerült a végeredmény.

Az alkotók a történetet két oldalról közelítik meg.

Egyrészt elindul egy szál a tragédia estéjén, illetve vele párhuzamosan Brittany fiatalkorától, tele érdekes archív felvételekkel.

Rengeteg érdekes információt, apró részletet tudunk meg az életéről. Arról, hogy hogyan került a show-bizniszbe, fiatalkori ambícióiról, fellépéseiről. Már egészen gyerekkorától tudta, hogy a színészet lesz a szakmája. Sok interjú készült hírességekkel, kollégákkal, barátokkal és újságírókkal, akik közel álltak hozzá és a családhoz, vagy aktívan részt vettek a nyomozásban.

hirdetés
Ebben éreztem az egyik fő problémát, túl sokan és túl sokat spekulálnak.

Egyértelműen gyanús volt valami az ügyben, de a gyanúsítgatással kicsit túlzásba esnek a készítők.

Brittany halálát fulladás okozta. Vér-oxigén szintje olyan alacsony volt, hogy a szakértők szerint teljes vérátömlesztésre lett volna szüksége, illetve emellé összeszedett egy tüdőgyulladást és mindezek tetejében még fájdalomcsillapító gyógyszereket is szedett.

Ez a három tényező, illetve az, hogy nem fordult időben orvoshoz, megpecsételték a sorsát.

Az első rész színésznőnk életéről, munkásságáról és kapcsolatairól szólt. A színésznő érzékeny volt a külsejére, egy interjúban elárulta, hogy

minden cikket és blogbejegyzést elolvasott magáról, ennek következtében erős test- és önképzavar alakulhatott ki benne.

Mivel édesanyja egyedül nevelte, valószínűsíthetően apakomplexusa is volt, így általában az idősebb férfiakhoz vonzódott. Összejött több kollégájával is munka közben, például összeboronálták Eminemmel, jártak Ashton Kutcherrel, de igazán tartós kapcsolatot csak későbbi férjével, a kissé idősebb Simon Monjackkel ápolt, aki, mint később kiderült, nem a legjobb választás volt. A sorozat második része Mr. Monjackre, az ő életére és Murphy-vel való kapcsolatára koncentrál.

Monjack egyértelműen csaló volt.

Sikeres forgatókönyvírónak adta el magát, magabiztos, karizmatikus volt. Ugyan nem egy Adonisz, de meg tudta fogni a hölgyek szívét, hogy aztán felélje a vagyonukat. Több zabigyereke is született, akikkel nem foglalkozott igazán, több nőt eljegyzett, de elvenni csak Brittanyt vette el. Kimondottan toxikus volt a kapcsolatuk, Simon totális kontroll alatt tartotta Murphyt, kezelte a vagyonát, ő döntötte el, milyen szerepet vállalhat el, kik lehetnek a barátai és valószínűleg neki "köszönheti" Brittany a halálát is.

Több elmélet is született, hogy a fulladást a villájukban található penészgomba okozta, de a halál utáni vizsgálat nem mutatott ki penészgomba-fertőzésre utaló jeleket, a boncolást pedig a férj nem engedélyezte, ami miatt gyanúba is keverte magát az özvegy. Esélyes, hogy

Monjackkel való toxikus kapcsolata miatt nem fordult Brittany időben orvoshoz.

A szervezete is legyengült – valószínűleg az önképzavara miatt nem evett –, több pletyka is keringett arról, hogy bulimiás vagy anorexiás lehetett, bár ezt a haláláig tagadta. Nagyon hirtelen fogyott le, ezt többen megemlítik az interjúk során. Simon Monjackről több korábbi párja is említette, hogy szerette a vékony testalkatot, és bár Murphy nem volt kövér, hollywoodi mércével sajnos kerekdednek számított. A férj erre az egészre rátett egy lapáttal, ugyanis inkább növelte bizonytalanságát saját testével szemben, minthogy segíteni próbált volna. Sokan azt állítják, emiatt feküdt többször plasztikai sebész kése alá.

Mindezek mellett meglehetősen egészségtelen életmódot folytattak.

Sokszor éjszakáztak és többféle gyógyszert szedtek, hogy fenn tudják tartani ezt az életformát. Itt érzem a másik nagy problémáját a sorozatnak: nagyon hatásvadász akar lenni. Igazi tényekkel nem tudják ezeket az állításokat igazolni az alkotók, csupán spekulálnak és megpróbálják a spekulációt tényként előadni, hollywoodi körítéssel.

Alapvetően a célját elérte a sorozat, felkeltette az érdeklődést, adott magyarázatot a híresség halálára és felkínált egy alternatívát azoknak, akik úgy gondolják, több volt az egész mögött, mint egy egyszerű tüdőgyulladás.

Brittany Murphy tragédiája után nem sokkal követte őt férje, aki hasonló körülmények között hunyt el.

Persze ez a spekulánsoknak táptalajt adott az összeesküvés-elméletek gyártásához. Azoknak tudom ajánlani a sorozatot, akik kedvelték a színésznőt és szeretnének többet megtudni az életéről és a halálának körülményeiről, de arra nem lehet számítani, hogy az igazságot tárja fel, inkább csak a legvalószínűbb történést fejtegeti. A sorozat két része megtekinthető az HBO Max kínálatában magyar felirattal.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
Dér Heni és Lotfi Begi készítették el a Fradi új szurkolói dalát – megjelent a klip
A videóklipet részben a Fradi idei bajnokavató ünnepségén forgatták, ahol először mutatták be élőben az átdolgozott számot.

Link másolása

hirdetés

Megjelent a Ferencváros labdarúgó csapatának új szurkolói dala és az ahhoz készített videóklip. A szám a GALA Freed From Desire című 1996-ban kiadott dalának átdolgozása, amelyet Dér Heni és Lotfi Begi készített el, a végére pedig a csapat drukkereinek ismert rigmusa is bekerült.

A két zenész a Fradi bajnokavató ünnepségén adta elő először a dalt, a klipet is részben ott forgatták a szurkolókkal együtt.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés
Megvan a nyár legjobb blockbustere – A Top Gun: Maverick kirobbant az ülésedből
36 évet kellett rá várni, de megérte: Tom Cruise újra megmutatta, hogy még mindig ő a legnagyobb ász Hollywoodban. Kritika.

Link másolása

hirdetés

Ne szépítsük: az 1986-os Top Gun felett eljárt az idő. Mai szemmel, félretéve minden nosztalgikus érzést és gyerek- vagy fiatalkori kellemes emléket, nem igazán működik benne sem a karakterdinamika, sem az akciók, sem a szerelmi szál. Vagy maximum a maguk kissé butácska szintjén. Szó se róla, továbbra is szerethető mű, megvan a bája, és az is egyértelmű, hogy az akkori közhangulatnak durván jól esett (ez meg is látszik a bevételein: az Egyesült Államokban az év legtöbb pénzt kereső filmje lett), ám összevetve a most mozikba kerülő folytatással, a Top Gun: Maverickkel, ég és föld a különbség minden, fent felsorolt összetevő esetében.

Megvan a veszélye annak, ha egy korábbi sikerfilmhez évtizedekkel később forgatnak második részt.

Egyrészt az akkori közönség már felnőtt, és lehet, hogy a mostani fiataloknak már nem sokat mond az alapanyag, puszta nosztalgiázásból pedig nehezen lehet megélni, másrészt pedig, ha valami egykor nagyon sikeres volt, könnyen önismétlésbe hajlik az egész, az eredeti fenoménjellegét csak halvány másolatként tudják a nézők elé tárni. Vannak példák az előbbire (pl. Mátrix – Feltámadások) és az utóbbira is (A függetlenség napja – Feltámadás, Bazi nagy görög lagzi 2 stb.).

A Top Gunhoz régóta terveztek folytatást, de valamin mindig megcsúszott a projekt. Az első film direktora, Tony Scott 2012-es öngyilkosságával aztán jó időre kútba esett minden próbálkozás. Végül mégis elkészülhetett a mű a Tron – Örökség, a Feledés és A bátrak rendezője, Joseph Kosinski direktori felügyelete alatt, valamint a forgatókönyvvel meggyőzött Tom Cruise hathatós közreműködésével.

Igazából azzal, hogy Cruise újra repülőbe szállt, már nyert ügye volt az alkotóknak.

Hollywood egyik utolsó sztárja apait-anyait belead minden projektjébe, komolyan veszi a sztorit és a tálalást is, és bár 50 fölött szinte teljesen átnyergelt a nagyszabású akciófilmek és sci-fik terepére, nagyon ritkán lő mellé (A múmiát felejtsük el gyorsan).

S hogy miért is működik ilyen jól a Top Gun: Maverick, miért ilyen veszettül szórakoztató? Nos, ez több komponensből áll:

hirdetés

1. Borzasztó látványos!

Ez talán nem meglepő. A hollywoodi filmgyártás technikai szinten természetesen már sokszor bizonyított, jelen esetben viszont az is sokat hozzátesz az összképhez, hogy Kosinski minél kevesebb CGI-t akart alkalmazni. Vagyis igazi vadászgépek repkednek igazi levegőben, igazi terepeken. Ha rá is toldottak itt-ott számítógépes utómunkával, az nem látszik, érezni tehát az akciók és a száguldás súlyát, a pilóták pattanásig feszült helyzetét.

Egészen elképesztő légi jeleneteket kapunk, amelyeket érdemes minél nagyobb vásznon végignézni. Ezt még egyszer hangsúlyozom: minél NAGYOBB vásznon!

Aki teheti, IMAX-ben próbálkozzon, mivel nem mindennapi élményben lesz része így. A film utolsó 20-25 perces akciójelenete pedig mindent megkoronáz: egészen elképesztő izgalmakat és vizualitást ígér.

2. Az emocionális töltet

Az akciók egy dolog. Ha azonban nincs mögötte érzelmi belehelyezkedés, fabatkát sem ér az egész. Nos, Kosinskiék ebben sem mondtak csődöt: átélhető, könnyes és vicces szituációkat és hús-vér karaktereket alkottak meg, a Top Gun: Maverick a legmeglepőbb helyeken hatja meg az embert. Természetesen az első rész eseményei okozzák a fő konfliktusokat (pl. Goose halála továbbra is rendesen kihat mindenkire, főként a fia, Rooster és Maverick kapcsolatára), de új szereplőket, új kihívásokat és egy régi-új szerelmet is kapunk Jennifer Connelly Pennyjének személyében. Ráadásul az alkotóknak még Val Kilmer Icemanjét is sikerült ízlésesen visszahozni, a valóságban is súlyos beteg színész és Cruise közös jelenete a film talán legmeghatóbb pillanata lett, amit képesek voltak egy óriási poénnal feloldani.

Komolyan, egyszerre sírsz, izgulsz és nevetsz ezen a filmen, végigzongorázik az érzelmeiden, és keményen rárúgja az ajtót az elvárásaidra.

3. A nosztalgiafaktor

Egy régebbi alkotás jóval későbbi folytatásának egyik legfőbb rákfenéje lehet ez. Amikor nagyjából abból áll az egész, hogy a régi időkön elmélkedik, és pofátlan fan service-t tol az arcunkba, nem törődve azzal, hogy saját identitást alkosson magának. A Top Gun: Maverick pedig nagyon sokat nosztalgiázik. Folyamatosan az első rész eseményeiről beszélnek, a főcím konkrétan ugyanaz, a naplementés színvilág, a zenehasználat, a pilóták kakaskodása, tényleg minden visszaköszön itt. Még a félmeztelen tengerparti sportolás sem hiányzik.

DE! Kosinskiéknak sikerült mindezt megfelelő arányérzékkel és rendkívül ízlésesen tálalni. Úgy lesz saját személyisége a Top Gun: Mavericknek, hogy semmi újjal nem kecsegtet. Nem reformálja meg a műfajt, ez továbbra is egy ízig-vérig Top Gun-film.

Ugyanakkor nem hazafiaskodik feleslegesen és túlzón, szerencsére kiveszett belőle a haditengerészettel kapcsolatos propagandajelleg is, és amit korábbról megidéz, azzal tisztelettel bánik. Tom Cruise pedig egyre alázatosabb, például immár az sem probléma, ha valaki jóval magasabb nála - felnéz a másik szemébe, és úgy mondja meg a magáét.

Ilyen egy jó folytatás, ilyen egy jó blockbuster. Hihetetlenül szórakoztató, na, felesleges ezt tovább ragozni.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: