Már egy ideje kering a filmvilágban, hogy Christopher Nolan mellett Denis Villeneuve lehet a hollywoodi blockbusterek megmentője, esetükben ugyanis a 100-200 millió dollárból kreált nagyszabású és valóban lehengerlő látványvilág mellé szellemiség, mélység, mondanivaló, jól megírt karakterek, vagyis kiváló forgatókönyvek is társulnak. A kanadai Villeneuve a Fogságbannal (2013), az Ellenséggel (2013) és a Sicario: A bérgyilkossal (2015) csodás hármas belépőt prezentált az álomgyárba, majd amikor már özönlöttek hozzá a nagyobb pénzek, rákanyarodott a sci-fi műfajára.

Szerencsére sokadszorra sem hazudtolta meg önmagát: a főként Magyarországon forgatott Szárnyas fejvadász 2049 a 2017-es év egyik legjobb filmje lett. Hova tovább innen még? – kérdeztük akkor jogosan, de Villeneuve mindig képes meglepni az embert, és bejelentette, hogy újabb mozgóképes adaptációt készít Frank Herbert klasszikus sci-firegényéből, a Dűnéből. A könyvből, amely kifogott sok-sok rendezőn, produceren és stúdión, amit már régóta terveztek megfilmesíteni, és először végül David Lynch-nek sikerült 1984-ben – nem mondhatni, hogy sokak megelégedésére. A 2000-es sorozatverzióról pedig ne is beszéljünk!

Villeneuve azonban belevágott, és a Szárnyas fejvadász 2049 után ezt a projektet is elhozta hozzánk. Ráadásul mindjárt két epizódot jelentettek be, hiszen a regény összetett és bő cselekményét képtelenek lettek volna egy filmbe beleszuszakolni. Az első Dűne bemutatóját végül 2021 őszén tartották, vagyis abban az időben, amikor az emberiség éppen próbált feleszmélni a Covidból, a mozik csak néhány hónapja nyitottak ki újra, a nézők pedig csak nagyon lassan szivárogtak vissza a vásznak elé. Ráadásul a Warner stúdió akkori stratégiája szerint a filmjeiket egyszerre mutatták be a mozikban és a streamingfelületükön, ezzel szintén nem segítve a filmszínházak fellendülését. Na, ebben az ellenséges környezetben sikerült a Dűnének akkor összeszedni kb. 433 millió dollárt, majd a 2022-es Oscar-díjátadón hat darab díjat és további négy jelölést, köztük a Legjobb film kategóriájában is.

Ez már csak azért is volt jó hír, mivel az első filmnek nincs vége, nagyjából kettévágták a cselekményt, és igen szomorú lett volna, ha lezárás nélkül marad ez a fantasztikus és sokrétű történet.

A színészek 2023-as sztrájkja miatti néhány hónapos csúszás után azonban végre megérkezett az Arrakis bolygó történetének újabb fejezete, amelyben Paul (Timothée Chalamet) és Jessica (Rebecca Ferguson) a Harkonnenek aljas támadását túlélve már az őslakos fremeneknél vannak, és próbálnak beilleszkedni közéjük. Utóbbi tisztelendő anyaként, előbbi messiásként. Chanival (Zendaya), Stilgarral (Javier Bardem) és a többiekkel együtt forralnak bosszút a Harkonnen-ház ellen, és kisebb terrorcselekményekkel (a fűszerkitermelő egységek megtámadásával) gyengítik folyamatosan az elnyomóikat. Ehhez azonban Shaddam császárnak (Christopher Walken) is lesz egy-két szava…

Paul, Jessica, Chani és a Harkonnenek (köztük is Stellan Skarsgård bárója és Dave Bautista Rabbanja mellett egy új karakter, az Austin Butler által életre keltett pszichopata Feyd-Rautha) is elegendő időt kapnak arra, hogy többek legyenek szimplán felskiccelt sakkbábuknál egy készülődő háború terepén. Talán csak a császár és a lánya, Irulan hercegnő (Florence Pugh) kapnak kevesebb feltűnési lehetőséget és megfelelő kibontást.

Az író-rendező ettől függetlenül ezúttal is hozta azt, amit megszokhattunk tőle, és amiért a jelenlegi hollywoodi rendezők egyik legjobbjaként tartjuk számon: a kifogástalan és ránk telepedően súlyos atmoszférát, a parádésan megkomponált és több mint látványos akciójeleneteket, valamint a motivált, árnyalt, szerethető, gyűlölhető, hús-vér karaktereket.

Sőt, olyan mozzanatok is akadnak itt, amelyek hiányoztak az eddigi megfilmesítésekből, sőt, akár az eredeti regényből is. Bekerült például a fremenek közötti széthúzás is a profécia és a messiás eljövetelének elfogadásával kapcsolatban, itt épp a hívő Stilgar és a kétkedő Chani testesítik meg a két végletet, utóbbi pedig sokkal erősebb, elszántabb és konokabb karakter itt, mint ahogy eddig láthattuk, s a Paullal való szerelmi kapcsolata is jóval összetettebb.

Ráadásul kapunk utána egy parádés párbajt. Ehhez pedig megfelelően asszisztálnak Greig Fraser fantaszikus képei és Hans Zimmer újabb filmzenei mesterműve.

Azt azonban le kell szögezni, hogy a Dűne története itt nem ér véget, ezt már a mostanában egyre több hírben felbukkanó Villeneuve is alátámasztotta valamennyire azzal a nyilatkozatával, miszerint szívesen leforgatna egy harmadik filmet is A Dűne messiásából, amire vélhetően sor is fog kerülni, vagyis senki ne gondolja, hogy a Második részben minden szálat elvarrnak, és minden a helyére kerül. Így viszont létrejöhet egy trilógia, vagyis a Dűne: Második rész egyfajta A Birodalom visszavágként is funkcionál.

Fontos, hogy készüljenek ilyen, a közönséget nem hülyének néző, okos, súlyos (noha a PG-13-as korhatár-besorolás miatti vértelenség azért egy kicsit fájó egy ilyen durva sztoriban) és a tipikus hollywoodi blockbusterek kereteit kitágító alkotások, ne féljünk hát elmerülni benne!