Életem a karanténban tavasszal és most: „A pánikrohamokat és a rettegést felváltotta egy mindent átjáró belső béke”
Bizonytalanság.
Ez az első szó, ami eszembe jut arról a kálváriáról, amit március óta járunk. A tavaszi apokaliptikus hangulat, pánikszerű bevásárlások és a kiüresedett főváros után a nyári ideiglenes könnyedség valódi feloldozást jelentett, akár egy hűs rozéfröccs.
Jött a szeptember, és a második hullám, vele az újból megjelenő súlyosbodó szigorítások. Számítottunk rá, mégsem lehetett erre teljesen felkészülni.
Egyetlen reményünk, hogy az ünnepek alatt fellélegezhetünk, feltöltekezhetünk majd, viszont már semmivel sem merünk tervezni.
Hogy vagyunk ebben a helyzetben? Hogyan küzdünk meg vele? Mi változott kívül és mi változott belül? Személyes vélemények következnek.
Tavaszi téboly
Emlékszem a napra, amikor bejelentették március közepén a korlátozásokat. Hasonlót sosem éltem még meg, a helyzet nagyon súlyosnak és iszonyatosnak tűnt, rettentően kétségbeestem. Menten pánikrohamot kaptam, miután elolvastam az első cikket a hírről.
Sajnos ez nem volt egyedi eset. Nem tudtam aludni és állandóan sírtam. Mindemellett a munkahelyemen is 150%-on kellett teljesíteni, rengeteg feladatunk volt. Majdnem összeroppantam, és tudom, hogy sokan voltak így ezzel. Reggelente, amikor kinyitottam a szemem, az első pillanatban elhittem, hogy az egész csak egy álom, majd belém hasított a valóság…
Legtöbbünknek nem voltak teljes információi a vírus természetéről, terjedéséről, mindenki össze-vissza beszélt, már azt se tudtuk, hogy minek higgyünk. Rémes volt az egész.
Aki egyedül volt, azért, aki a gyerekeivel tanult otthon munka mellett, azért, aki az időseit féltette, azért volt folyamatos rettegésben.
A szerencsés kivételek már akkor készen álltak rá, hogy jól kezeljék a helyzetet és derűs nyugalommal álltak a kihívások elé, de úgy gondolom, ők voltak kevesebben.
Amikor a vírus is elment nyaralni
A nyáron elhittük szabadságunk illúzióját. Söröztünk a Dürerben, beültünk étterembe kajálni és a Balatonon nyaraltunk. Mintha újra minden olyan lenne, mint rég, azt a furcsaságot leszámítva, hogy a BKV-n maszkot kellett viselni.
Persze ott lebegett a fejünk fölött a második hullám gondolata, de egy ideig sikeresen hessegettük el ezeket a rémképeket néhány felessel kísérve.
Az őszi mélyrepülés
Számomra októberben az első igazán érzékelhető korlátozás az éjféli kijárási tilalom volt. Persze, átjött egy barátnőm és jót röhögtünk rajta, nagyjából ennyire voltam hajlandó aggódni.
Később a vírus lassan elkezdett begyűrűzni a közvetlen környezetünkbe is. Egyre közelebbi ismerősök és rokonok számoltak be arról, hogy fertőzöttek, mintha egy béklyó egyre szorosabban tekeredne a nyakunk köré...
A merően radikálisabb intézkedések újra megrendítettek bennünket, de mintha már meg sem lepődtünk volna rajtuk. Szinte megszokottá vált volna mostanra ez az állapot. Nem tervezünk semmivel és beletörődünk a tudatba, hogy jövő héttől az életünk akár a feje tetejére állhat. Sosem hittem volna, hogy valaha így fogok élni.
A koronavírus, mint tréner?
Reggel ez az első gondolatom és este ez az utolsó. Mégis másnak érzem magam. A pánikrohamokat, a sírógörcsöket és a rettegést felváltotta egy mindent átjáró belső béke, egy bizalom, egy hit abban, hogy ez az állapot sem tart örökké. Nyitottabb lettem és rugalmasabb, elfogadtam a helyzetet és azt, hogy most nem irányíthatom az életem.
Meggyőződésemmé vált az, hogy mindenben meg lehet találni a jót, azt a komponenst, ami hozzánk ad, épít, erősít, fejleszt.
Ezektől a gondolatoktól vezérelve felmerült bennem egy elképzelés. Ez a bizonytalan, szorongató helyzet tapasztalataim szerint személyiségünk olyan részeit húzza elő, amivel még nem találkoztunk, olyan megküzdési módokat aktivál, amit még sosem kamatoztattunk – hiszen a helyzet is teljesen új, egyedi és váratlan. Extrém módon megterhelő, így rengeteg lehetőséget is rejt magában. Vajon segíti ez az év a személyes fejlődésünket, elvezet minket egy „jobb” önmagunkhoz?
A kíváncsiságtól hajtva megkérdeztem néhány ismerősömet, ők hogyan élik meg a második hullámot, miben más számukra, mint az első és hogyan érzik úgy egyáltalán magukat. Most az ő személyes véleményeik következnek.
