Budafoktól Angyalföldig 12 órán keresztül – kimaxoltuk az idei Múzeumok Éjszakáját
A nyári napfordulóra időzített Műzeumok Éjszakája már több mint 25 éve az egyik kegnagyobb szabású kulturális programsorozat. Idén is rengetegen vettek részt rajta, az általam útba ejtett helyek mindegyíkén tömeg volt. Igyekeztem minél különbözőbb profilú helyszíneket kiválasztani, de – mint arról még szó lesz –, a bőség zavara effektus volt az alapélményem.
Első állomásom egyből egy igazi különlegesség volt: a Múzeumok Éjszakája alkalmából néhány órára újra megnyitották a látogatók előtt az Iparművészeti Múzeum Üllői úti épületét. A Lechner Ödön által tervezett szecessziós mesterművet 2017-ben zárták be felújításra hivatkozva, de lényegében semmit nem csináltak vele azóta, csak hagyták még tovább pusztulni.
Négy éve abszolút semmi nem történt itt, pedig igény volna rá: ha más nem, az biztosan bizonyítja, hogy végig rengeteg ember állt sorban bejutásra várva. A fél 2-re meghirdetett kezdés előtt 10 perccel értem oda, és végül háromnegyed óra várakozást követően, 102.-ként jutottam be az épületbe. Amikor kijöttem, ennél is jóval hosszabb volt már a sor.
Idegenvezetést a nagy érdeklődés miatt nem tudtak biztosítani, csak táblákra irták ki a legfontosabb tudnivalókat összesen 11 állomáson. Megnézhettük például az Üllői út felőli főbejáratot, a központi üvegcsarnokot és az udvart is.
Az elmúlt közel egy évtized pusztulása ellenére is szemmel látható, hogy óriási potenciál lenne az épületben. A vezetés abban bízik, hogy az új kormány alatt végre jut majd forrás a felújításra, és néhány éven belül egy modern, XXI. századi elvárásoknak megfelelő kiállítótér jöhet itt létre.
Ezután Budafokra, a Törley Pezsgőmanufaktúra felé vettem az irányt, ahol kora délutántól éjszakáig tartó pincelátogatással készültek. A csoportok minden egész és fél órakor indultak, amikorra rendszerint össze is gyűlt a maximális 50 fős létszám.
Kiderült, hogy ebben a szakmában előszeretettel használják középkori kínzóeszközök neveit, mint például a kaloda vagy a máglya – mindkettőben a már üvegekbe töltött, de még csak félkész italt tárolják. Megtudtuk azt is, mi az a seprő és hogyan kell eltávolítani a palackokból, miért nem hívják pezsgőnek az alkoholmentes verziót, és azt is, mi a különbség a champagne, a prosecco és a habzóbor között.
A következő állomás a Petőfi Irodalmi Múzeum volt, ahol a Momentán Társulat tartott improvizációs előadást stílszerűen magáról Petőfiről, illetve a reformkor más híres alakjairól.
Ezeknek a produkcióknak nagy előnye, hogy rendszeresen a közönség szavazatai nyomán alakítják őket, itt pedig azonnal kiderült, hogy a megjelentek sokkal inkább anarchista botrányhősnek tartják a nemzet költőjét, mint makulátlan jellemű, megközelíthetetlen példaképnek.
Kint az udvaron a Kollár-Klemencz Kamarazenekar koncertjével folytatódott az este, akik főleg új lemezük, A lányok nem sírnak anyagával érkeztek, de természetesen korábbi slegereiket sem hagyták ki a műsorból.
A sláger kifejezés persze az ő esetükben relatív, hiszen a hagyományos popzenekaroknál jóval költőibb hangvételt ütnek meg. A dalszerkezet legtöbbször elég hasonló: minimalista, egy szál gitáros, halk kezdés után folyamatosan szállnak be a többiek, így áramlik az előadás egyre inkább a katartikus végpont felé.
Kollár-Klemencz László karakteres, önmagában mégis kissé nyers hangszínét tökéletesen egészíti ki Mákó Kató átütően őszinte énekhangja, és a vonós-, illetve ritmusszekció is pont annyit tesz hozzá, amitől az összkép még erőteljesebb lesz.
A koncert végén egy éles váltással a Teve utcai Rendőrpalotába mentem tovább, ami ugyan nem múzeum, de erre a napra rengeteg interaktív ismeretterjesztő programmal készültek. Az épület előtti díszburkolaton járműbemutatók mellett a baleseti helyszínelés alapjaival ismertették meg évtizedek óta ezen a területen dolgozó kollégák a nagyszámú érdeklődőt.
Érdekesség, hogy Budapesten az első baleset 1900 decemberében történt, ráadásul – vicces egybeesés – Törley József okozta, aki egy utcaseprőt ütött el 20 km/órás sebességgel. Ezután tették kötelezővé a járművezetői vizsga letételét minden sofőr számára.
Bent az épületben pedig előzetes regisztrációt követően, kisebb csoportokban olyan programokon lehetett részt venni, mint a hazugságvizsgálati gyorstalpaló, rendőrkutyás bemutató, lézerlövészet, újraélesztő tanfolyam, vagy a Kaptár (vagyis a földalatti irányítóközpont) megtekintése.
Utolsó állomásom az innen nem messze található Vasúttörténeti Park volt, ahová már bőven sötétedés után érkeztem, de ez csak fokozta az élményt, mivel a monumentális vasúti járműveket egyébként (pár téli hónapot leszámítva) csak nappali fényben lehet megtekinteni.
Egészen vészjósló, egyben izgalmas hangulata van, amikor az éjszaka közepén közvetlenül mellettünk elkezd fújtatni egy több mint 100 tonnás dízelmozdony. A programok a két fordítókorong köré koncentrálódtak, ez az a hatalmas szerkezet, amivel a félkörben sorakozó vágányokról ki- és be tudnak állni a járművek.
Az egyik korongon minden egész órában fényshow indult, ami sajnos messze alulmúlta a várakozásaimat: a felsorakozott gépek gagyi AI-generált zenére villództak mindössze 10-12 percig.
Voltaképpen semmi különleges nem történt, mégis bármeddig el tudtam volna nézni.
Bár elég változatos programot raktam össze kora délutántól éjfél utánig, igy is erős FOMO-érzés volt bennem a Múzeumok Éjszakája kapcsán: ha tehetem, még Budapesten is tucatnyi másik helyszínt megnéztem volna ezeken kívül, és akkor a vidéki felhozatalt nem is említettem. Kár, hogy nem tart egy egész hétvégén át, de ettől függetlenül az egész kezdeményezés eléggé rendben van, biztosan megyek jövőre is.
