Gauder Milán: „Hogy bezár az Átrium? Egy frászt!”
„Kedves Nézőink, sajnálattal jelentjük be, hogy az Átriumban zajló színházi tevékenységünket a most kezdődő évad végével, 2024 nyarán befejezzük” - augusztus 21-én ezekkel a sorokkal adta hírül a színházi csapat, hogy vége.
Szerintük Magyarországon a független kultúra szisztematikus kivéreztetése zajlik, és nincs remény arra, hogy méltó és kiszámítható környezetben folytassák a munkájukat. „Nem lehet minden évben csupán túlélni” - írták.
Mint sok független színház, a rendkívül népszerű Átrium csapata is a kulturális TAO megszűnése után került bajba. Állami támogatást azóta alig kaptak, és bár tavaly a segélykérésük után nézői adományokból és több önkormányzat jóvoltából összegyűlt több mint 100 millió forint, ez nem elég a stabil működéshez. Azt mondják, a jegybevételeken felül évi 200 millió forintra lenne szükségük a folytatáshoz.
A búcsú híre bejárta a sajtót, az azonban kevesebb emberhez jutott el, hogy az Átrium, mint kulturális tér, tovább működik.
Az egyikük az Videoton társvezérigazgatója és egyik tulajdonosa, a Forbes leggazdagabbakról készített listáján 15. helyen álló Lakatos Péter. Társa pedig Gauder Milán, a Mastercard volt globális alelnöke, fintech angyalbefektető. De mi visz rá két nemzetközileg is jegyzett topmenedzsert, hogy belevágjon egy non-profit kulturális projektbe Budán, és hogyan folytatódhat az Átrium története? Erről beszélgettünk Gauder Milánnal.
– Egy Facebook-posztban reagált az Átriummal kapcsolatos hírekre, amit úgy kezdett, hogy „egy frászt” zár be az Átrium. Van elképzelésük arról, hogyan tovább?
– Igen, és egy picit visszamennék oda, hogy ez nem először fordul elő. Az a csapat, amelyik most főként működteti az Átriumot, a Kultúrbrigád. De 10-20 százalékban ott van még a Dumaszínház is. És a Kultúrbrigád sem örökkön-örökké volt, hanem ők is egy váltás után léptek be. Az első öt évben egy másik cégnek adtuk bérbe nulla forintért a helyet, akik aztán öt év után elmentek, és akkor ezt a csapatot kértük meg.
Szerencsére nem hajt a tatár, nem holnapra kell ezt megoldani, hanem szépen lassan az év folyamán. Ilyen értelemben ez egy jó helyzet. Most fel kell kutatnunk, kik mozognak a piacon. Van, aki magától bejelentkezik, van, akit mi keresünk meg.
– Önmagában nem egy szellemi kamikaze, aki most kultúrát akar csinálni?
– De hát miért?
mert előbb le kellett vadászni a mamutot, és csak utána lehetett képet festeni a barlang falára. Ez mindig egy nehéz dolog, főleg, ha az ember maga akarja csinálni, és nem állami tőgyön, egy kicsit az állami elvárásoknak is megfelelve. Ez egy nehéz szakma.
– Van az Átriumnak egy nagyon markáns arculata. És ez gondolom, jelent egy mércét.
– Igen, nagyon emblematikus előadások vannak, és sok darab annyira népszerű, hogy hónapokra előre sem lehet jegyet szerezni rá. Nyilván a vágyunk az, hogy ezt valahogy megismételjük. Persze a piac, a szakma komoly kihívásokkal néz szembe.
De 11 éve sem volt az, amikor volt már egy kialakult budapesti színházi élet, voltak művészszínházak, musical színházak, és kevésbé minőségi színházak, és ebbe a rendszerbe kellett valahogy betörni a semmiből. Egy nagyon komoly anyagi hendikeppel meg kellett jelenni, és fel kellett építeni egy új brandet, hogy odaszokjanak az emberek. Hogy Budára járjanak színházba, olyan előadásokra, amiket még nem láttak.
– Miért vágtak egyáltalán bele?
– Azért, mert mint színházba járó ember, betokosodottnak láttam a rendszert. Én más businessből jövök, ott ugye van ez a szó, hogy innováció. És akkoriban, 20 éve Bodó Viktor, meg Mundruczó Kornél, meg az ifjú titánok próbáltak valami mást, valami újat csinálni. De hol tudtak játszani? Pincékben, padlásokon, szabadtéren. Arra viszont nem fizetnek az emberek rendes belépőt, hogy valami fapadon üljenek, ráadásul csak 80 ember fér be.
Valahol meg kéne mutatkozniuk 300 ember előtt, de meg is kellene fizetni azt a jegyárat, ami el tudja őket tartani. Sokáig dolgoztam együtt ilyen társulatokkal, és rájöttünk, hogy a kis pincékben vagy padlásokon soha nem lehet akkora jegyárat elkérni, soha nem lesz annyi néző, ami eltartaná a színházat. Tehát mindegyik csak tiszavirág életű lesz, pár évig játszanak, aztán elfogy a lakásra felvett hitel, elfogy a pénz, nem fenntartható üzletileg. Márpedig én üzletember vagyok, azokat a megoldásokat nem tartom jónak, amik valami támogatásból két-három évig, vagy akár öt-tíz évig elvannak, de nem fenntarthatóak. És ezért azt mondtuk, hogy legyen fenntartható.
De ez mit jelent? Legyen egy nagyobb hely, ahol játszhatnak, és egy olyan ár, ami kitermeli a bevételt. Akkor még volt a TAO rendszer is, tehát bár az ár magasabb lett, de legalább amellé még lehetett szerezni szponzorációt is. És azt mondtam, hogy szedjünk össze egy társaságot, akik már bizonyítottak művészileg, de nincs helyük, mert az államilag tulajdonolt színházi infrastruktúrába nem férnek be, legfeljebb vendégjátékba. Nyissunk egy helyet mi! És akkor meghirdették az Átriumot.
Ezekkel a társulatokkal együtt megpályáztuk. Közben Alföldinek lejárt a szerződése, eljött a Nemzetiből, és ez a Kultúrbrigádos csapat, amelyik ugyanilyen lelkes fiatal volt, azt mondta, hogy próbáljuk meg. Azt mondtam, hogy jó, akkor csináljunk egy Őrült nők ketrecét, vagy az Isteni színjátékot. És megkerestek minket, hogy nálunk csinálhatják-e. Pont erre jöttünk létre, hogy az innovációnak, minőségnek teret adjunk. Aztán persze volt egy csomó előadásunk, ami nyilván bukta volt, ez olyan, mint a startup világ. Volt, ami nem bírta, és lett három előadás, de nem baj, szerencsére lett olyan, ami 10 éve megy.
Csak aztán a TAO-t eltörölték, a rezsi megemelkedett, az infláció elviszi a pénzt, az embereknek is kevesebb pénzük van, tehát elég sok nehézséggel szembesültünk. De nem adjuk fel.
– Van ennek értelme, amikor ennyire nehezek a körülmények?
– Ugyanaz, ami most történik, tavaly nyáron már megtörtént. Egyszer már tartott ott az Átrium csapata, hogy kész, elég, borzasztóan kiégtek, vége. És akkor nem várt módon a közönség összeadott 100 millió forintot, és az önkormányzatok is beszálltak valamennyivel, és ez meghosszabbította ezt a kísérletet még egy évvel, vagyis most már két évvel. Ez egy fenntartható üzleti modell? Nem, így ebben a formában nem. Hisz még a 150 millió forint is csak egy-két évvel hosszabbította meg a dolgot. De tulajdonképpen hasonló nagyszabású kísérlet zajlik sok helyen: ha megnézed a Telex kísérletét, vagy Pintér Béláét, vagy a 444, amit csinál:
mert nyilván az embereknek nincs pénze, de vannak iszonyú jó meglepetések is.
– Az adakozás működött az eddigi garnitúrával, mert ismert volt a teljesítményük. De ha jövőre elindul egy másik csapat, ott még nincs meg az a kredit, amire adakozzanak.
– Az üzleti modell, hogy egy magántársulat vagy egy magánszínház megéljen, úgy néz ki, hogy a bevétel az egyenlő az előadásszám, szorozva nézőszámmal, szorozva a jegyárral. Lehet-e emelni a jegyárat? Ez egy kérdés. Mi vagyunk a legdrágábbak az országban, tehát persze a könnyű válasz az, hogy nem. De ki tudja. Lehet emelni a nézőszámot? Nem nagyon, mert nem fér be több ember. Lehet-e emelni az előadásszámot? Azt lehet, mert mondjuk 20-25 előadás volt egy hónapban, márpedig egy hónap 30 nap, ebben már van tíz-húsz százalék. Na persze ehhez jó előadások kellenek, hogy megteljen a nézőtér. Lehet csökkenteni a költségeket. Mi vállalati üzletemberek vagyunk, tehát csúnyán lecsupaszítva azt nézzük, hogy oké, milyen tartalommal tudjuk megtölteni a színházat, hogy ez a matek kijöjjön.
– A színházi világban tényleg szokatlan, hogy valaki az üzleti világ felől jön, és színházat csinál, és ez gondolom, hoz egy másik szemléletet, hoz egy hátországot is. Ez hogy néz ki ebben az esetben?
– Mi üzletemberek vagyunk. A társam, Lakatos Péter, egy magyar nagyvállalatnak a tulajdonosa, vezetője, a hatékonysághoz ért. Hogy lehet még egy kicsit csavarni valamin, hogy még egy picit több jöjjön ki. Én meg a Mastercard alelnöke voltam évekig, évtizedekig. Én egy kicsit a fogyasztókhoz, a fogyasztók megszólításához, az árazáshoz, tehát az üzleti működéshez értek. Aki a színházi világból jön Magyarországon, az ezekhez kevésbé ért. Tehát kiegészítjük egymást. Mi viszont nem értünk a színházcsináláshoz. Tehát mi ebben próbáltunk hozzáadni, hogy üzleti gondolkodással egészítsük ki a működtető csapatok gondolkodását.
– Ez üzleti vállalkozás vagy egy mecénás tevékenység, ami akkor is jó, ha kijön nullára?
– Üzleti cél ugye, nem lehet, ha beletettünk pénzt, és nulla forintért adjuk ki az épületet. Tehát ilyen jellegű pénzügyi megtérülés nálunk nincs.
Mi nem szólunk bele, hogy melyik színésznő és milyen téma legyen, és ezért aztán nálunk elég szabadon tudnak témák színpadra kerülni. Tehát ezek a missziók. Az, hogy Budán legyen egy színház, illetve legyen egy másik színház, és versenyre kényszerítsük a tradicionális színházakat. Mutassuk meg, hogy így is lehet, mást is lehet, kísérletezni is lehet.
Mindenki úgy gondolkodik, mint ami a te kérdésedben is benne volt, hogy na jó, de hát az egész országban államilag működik a kultúra, kultúrát piaci alapon nehéz csinálni. Nyilván nehéz egy olyan piacon versenyezni, ahol mi vagyunk a krumpliárusok a piacon, miközben az összes többi krumpliárus állami, és dotálják a krumpli árát. Mi odajövünk egy újfajta krumplival, de minket nem támogat meg senki, és ezért a mi krumplink ötször annyiba kerül. Nyilván sokkal jobbat kell csinálni ahhoz, hogy a mi krumplinkat megvegyék. Ez egy kihívás, aminek próbáltunk megfelelni.
– Mennyi időt visz el mindez?
– Igazán az elején volt nagyon sok munka mindkettőnknek, Lakatos Péterrel, a beindítás előtti években. Mielőtt megnyitott az Átrium, már négy évet beletettünk. Ez egy állami épület volt, amit megpályáztattak. Mi pályáztunk rá, hogy csinálnánk itt színházat. De összevesztek a különböző politikai oldalak, hogy most akkor eladják, vagy ne adják. Mi meg mondtuk, hogy
Számomra ez az állami tulajdonlás kudarca, hogy ahelyett, hogy valakinek eladták volna, aki fizetett volna érte az államnak, és még közszolgáltatást is csinál, ehelyett inkább megfúrták a projektet, és nem adták el, pedig még nyílt pályázaton nyertük meg. Négy évünk ment rá. Utána jött az, hogy felépítsük, tehát összegründoljuk a társulatokat. Mondjuk, Pintér Béla nagyon jól elvolt a Szkénében, meg kellett győzni arról, hogy figyelj, jobb lesz ez neked itt, többet fogsz keresni, ki tudod fizetni a színészeket, ez fenntartható lesz. Beindítani az egészet, tárgyalni, összehozni, békíteni. Hát ez a sok meló volt az elején, és hogy ez nullára kijöjjön. Mi azt mondjuk, hogy egy nonprofit színház vagyunk, de úgy szokott fogalmazni Péter, hogy non-profit, but non-loss.
Ebbe sok munkánk volt az elején. Aztán amikor éppen jó idők voltak, éppen mentek az előadások, és volt TAO, akkor nem kellett vele sokat foglalkozni. Aztán mikor jött egy maflás az élettől, akkor megint kellett. Szóval ez ilyen, ez a mi hobbink.
– Tehát akkor most megint jön a meló, a társulatok szervezése?
– Igen, ha valakiben egyszerre megvan a tudás és az ambíció, keressen minket.
