Kezdjük talán akkor azzal a bizonyos videójátékos átokkal, ami immár majdnem harminc éve sújtja Hollywoodot. E szerint egyre megy, hogy egy játék (hogy PC-re, konzolra, Game Boyra, esetleg kvarcjátékra készült, az mindegy) mekkora sikert ért el anyagilag, és hány millió rajongója nyüstöli világszerte, amennyiben élőszereplős megfilmesítésben részesül, rögvest az érdektelenség és/vagy a minőségi pokol legmélyebb bugyrába kerül. Minden az 1993-as Super Mario Brothers című mozgóképpel kezdődött (Bob Hoskins, John Leguizamo és Dennis Hopper főszereplésével), amelynek végigkínlódása majdhogynem maradandó károkat okozott a nézők lelkivilágában, ráadásul jókora bukta volt a kasszáknál is. De hasonló cipőben jártak a következő próbálkozások is, egy-két kivételtől eltekintve. A Double Dragon – A medál hatalma (1994), a Street Fighter – Harc a végsőkig (1994), a Mortal Kombat első (1995) és második része (1998), a Wing Commander – Az űrkommandó (1999), a Tomb Raider-filmek, A kaptár-filmek, a Doom (2005), a Hitman – A bérgyilkos (2007), a Max Payne – Egyszemélyes háború (2008), a Perzsia hercege – Az idő homokja (2010), a Need for Speed (2014) és még sorolhatnánk:

Két éve, épp a koronavírus-járvány világszintű kitörése előtt a Sonic, a sündisznó Jim Carrey-vel is fémjelzett feldolgozása képezett végre egy üdítő kivételt, hiszen amellett, hogy 85 millió dolláros büdzséjére világszerte 319,7 milliót kaszált, még a kritikusok sem döngölték a földbe a kis kék süni gyűrűhajhászását.

A konzolkoptatók következő nagy félelme pedig az Uncharted volt, ez a 2007-ben indult játékfranchise, amely azóta összesen négy epizódot és számos kiegészítő kalandot számlál, illetve sok milliárd lejátszott órát a rajongóktól.

Az élőszereplős mozifilm bejelentésére sem kellett nagyon sokat várni, az elkészültére azonban annál többet.

A korábbi stádiumokban olyan direktorok vállalták a filmet (majd léptek le ilyen-olyan okból), mint pl. David O. Russell (Napos oldal, Amerikai botrány), Seth Gordon (Förtelmes főnökök), Travis Knight (Űrdongó), Dan Trachtenberg (Cloverfield Lane 10), Shawn Levy (Free Guy) vagy Neil Burger (Csúcshatás, A beavatott). Több ígéretes név merült tehát fel, végül azonban Ruben Fleischernél kötött ki a projekt, ami szintén félelemre adott okot, mert bár a most 47 éves direktor debütje, a 2009-es Zombieland nagyszerű lett, azóta sajnos nem a minőségi filmjeiről ismert: pl. 30 perc vagy annyi se (2011), Gengszterosztag (2013), Venom (2018).

Lássuk, mi minden miatt hőzöngtek előzetesen még a játéksorozat megszállottjai. A főhős Nathan Drake szerepére (noha az akkor negyvenes éveiben járó Nathan Fillion lett volna tökéletes  nagyjából mindenki szerint) a huszonéves, népszerűsége csúcsán lévő Peter Par… azaz Tom Hollandot szerződtették, ráadásul hű társa, Sully is jóval fiatalabb itt Mark Wahlberg prezentálásában, mint a játékban. Ami pedig a legnagyobb bűn: Wahlberg arcán nem virít ott a karakter kultikus bajsza...

Egyértelmű, hogy a filmváltozat előzményként szolgál a játékokhoz, vagyis itt a fiatalabb Nate-et és Sullyt láthatjuk, akiknek első közös kalandja elevenedik meg, bár az igaz, másképp ismerkednek össze, mint a forrásanyagban (a mozgókép főként a játékfranchise negyedik, A Thief’s End című epizódját vette alapul). Holland és Wahlberg szerencsére ütős párosnak bizonyul, akik között megy rendesen az adok-kapok, a poénkodás, a bizalmatlanság, ráadásul az is kellemes mai felfogás, hogy egyikük sem makulátlan jellem és feddhetetlen hős: mindkettejüknek van egy sötétebb oldala, amely jól megfér az egyébként jó szívük mellett.

Az Uncharted folytatja az Indiana Jones-filmek, A Thomas Crown-ügy és A nemzet aranya hagyományait, vagyis egyszerre klasszikus, kincskeresős kalandfilm és heist movie, amelyben fontos szerepet kap a történelem (ezúttal Magellán elveszett hajóit és az azokban rejtőző aranyát kutatják) és a különféle rejtvények. Most viszont nem régészeknek vagy tehetős gentlemaneknek drukkolhatunk, hanem rafinált tolvajoknak, svindlereknek. A „ki kit ver át”-tematika tehát e filmben is erősen jelen van (legutóbb a Különösen veszélyes bűnözők tolta ezt túl), ennek ellenére abszolút működik buddy movie-ként is.

Az akciójelenetek is szépen kivitelezettek és emlékezetesek, főként a repülőből kilógó rögzítőhálós haddelhadd (amelyet a harmadik játékből, az Uncharted 3: Drake’s Deceptionből kölcsönöztek a filmesek, a játékkészítőkre pedig biztosan nagy hatással volt a Halálos rémületben című 1987-es Timothy Dalton-os Bond-film vonatkozó jelenete), valamint a kettős hajóreptetés.

Nagy szükségünk volt már egy működő, szórakoztató kalandfilmre, ami persze korántsem hibátlan, hiszen a forgatókönyv logikátlanságaiba több ponton is bele lehet kötni (pl. ez vagy az a karakter mégis hogyan kerül ide, oda meg amoda stb.), ám ezek felett könnyű szemet hunyni, amikor ilyen kellőképp dinamikus, pörgős, vicces és látványos kincskeresés zajlik a vásznon.

És hogy megtörik-e végre az átok? Nos, azt majd a box office istenei döntik el, az alkotók mindenesetre megtették a magukét.