Nosztalgikus, autokratikus cárutód: a 70 éves Putyin mindenre képes, ha rosszul áll a szénája
Tapasztaltnak mondható koromnál fogva még emlékszem azokra a szép időkre, amikor a magyar országos napilapok címoldalán köszöntötték kerek születésnapjukon a Nagy Testvér pártállami vezetőit. Ilyenkor az illető „bérmafotója”, ahogy egy szarkasztikus kollégám említette, amely köszönőviszonyban sem volt hősünk valóságos külsejével, szinte betöltötte az oldalt, természetesen mellén összes érdemrendjével, amelyekhez az alkalomból még legalább egyet hozzátettek.
Ezek az idők szerencsére elmúltak, de nem múlt el a Kreml és környékének az a szokása, hogy az első ember tisztségéből csak kihalni lehet, hacsak korunk „pretoriánus gárdája” nem elégeli meg az uralkodót és megpuccsolja. Ilyenre a szovjet időkben egyszer volt példa: 1964-ben az éppen Fekete-tengeri szabadságát töltő Nyikita Hruscsovot, aki a sztálini személyi kultusz leleplezésével, a magyar 1956 leverésével és az 1962-es kubai rakétaválság elrendezésével írta be magát a történelembe, Leonyid Brezsnyev és köre különösebb felhajtás nélkül félretette. Akkor Hruscsov 70 éves volt, és alig fél évvel élte túl e jeles napot a Szovjetunió Kommunista Pártja főtitkáraként.
Egyelőre még él az „erőt sugárzó ember” kultusza, – a dzsúdózó, jégkorongozó, meztelen felsőtestét mutogató lovas imázsa már-már az amerikai piárfogásokat is megszégyeníti – még ő (legalábbis a hivatalos felmérések szerint) az orosz nép „atyuskája”. Nem véletlen ez a kifejezés, hiszen Putyinnak bevallottan a régi cárok a példaképei, mindenekelőtt II. Miklós, aki amúgy, mint ismeretes, elég csúnya véget ért a bolsevik forradalom után. Az ünnepre egyik udvari képzőművésze, Alekszej Szergijenko elkészítette korábbi híressé vált Putyin kiskutyával című festményét új, az eredetinél kétszer nagyobb méretű változatban, arra hivatkozva, hogy „mekkorát fejlődött a vezető személyisége és mekkorát nőtt az ország területe az ő kormányzása alatt”.
A valóság azonban magukat megnevezni nem kívánó orosz tisztségviselők és kremlinológusok szerint, hogy Putyin tere egyre szűkül, egyfelől a rosszul álló ukrajnai háború és a nyugati szankciók miatt, másrészt pedig egyre nyíltabban elégedetlen vele a hadsereg, és nem lehet tudni, hogy az egyelőre föld alá szorított népi elégedetlenség mikor éri el a kritikus pontot.
Nem véletlen, hogy 70. születésnapján Putyin nem a szibériai tajgán, vadászat vagy halászat közben fitogatja töretlen erejét, hanem, mint szóvivője, Dmitrij Peszkov közölte, „egyszerű munkanapot tart”, amelynek során többek között nemhivatalos találkozóra jönnek össze Szentpétervárott a Független Államok Közösségének (FÁK) vezetői. Az ünneprontásban a Nobel-békedíj bizottsága is részt vett, mivel a kitüntetettek az idén orosz, ukrán és fehérorosz emberi jogi harcosok lettek.
Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin Leningrádban született 1952. október 7-én. Egy társbérleti lakásban nőtt fel, ahol az egerek kergetése közben tanulta meg, hogy mit jelent az ellenséget „sarokba szorítani”, és azt is, hogy milyen érzés, ha ez nem sikerül, mint egy alkalommal egy patkánnyal vívott párviadalban. 2000-ben kiadott önéletrajzából azt is megtudjuk, hogy a másik nagy leckét az utca adta neki: „Ha a verekedés elkerülhetetlen, te üss elsőnek.” Ezért is kezdett el 12 éves korában dzsúdózni. Pontosan ezen elvek alapján nyomta el az ellenzéket, tette rá a kezét a médiára, a parlamentet és a bíróságokat pedig saját bábjaivá tette. Ukrajna esetében is az „utcai harcos” szól belőle, mert továbbra is fenntartja: az orosz offenzíva elkerülhetetlen volt, mert a NATO és Kijev Oroszország elleni invázióra készült.
A híres újságírónő, Anna Politkovszkaja, akit 2006-ban éppen Putyin születésnapján gyilkoltak meg, két évvel korábban megjelent könyvében így jellemezte a titkosszolgálati múltból felemelkedett elnököt:
Putyin számára a KGB volt maga az élet, olyan, mint a legerősebb városi banda, amelytől mindenki retteg és amelynek tagjának lenni a legnagyobb megtiszteltetés. Kamaszkorában állandóan kémfilmeket nézett, és elbűvölte, hogy egy emberen múlhat ezrek sorsa. Először 16 évesen próbált bejutni a „szervezetbe”, de ahhoz előbb le kellett töltenie katonai szolgálatát, és diplomát kellett szereznie. Így végezte el a jogi egyetemet.
Az orosz elnök életének egyik meghatározó élménye volt, amikor 1989 decemberében szolgálati helyén, Drezdában a diadalittas tömeg körülvette a helyi KGB-székházat, és hiába kért segítséget az NDK-ban állomásozó szovjet hadseregtől, amely Moszkva parancsára várt. Látta, hogyan omlik össze a központi hatalom egyik pillanatról a másikra a határozatlanság, a gyengeség miatt és elhatározta, hogy ő ezt a hibát soha nem fogja elkövetni.
Ez alapozta meg a leendő elnök befolyását a legkülönbözőbb körökben az elittől az alvilágig.
Masha Gessen orosz-amerikai újságírónő, Az arc nélküli ember (A Man Without Face) című Putyin-életrajz szerzője szerint az orosz elnök ma a szorításából kimenekült patkánnyal azonosítja magát, akinek a rendelkezésére áll egy rendőrállam és egy nukleáris gomb. Ha valóban ez lesz uralma vége, a bukást kísérő eseményekbe jobb nem belegondolni.
Hasonlóan vélekedik Abbasz Galljamov, Putyin egykori beszédírója, aki emlékeztet arra, hogy az orosz elnök eddig valahányszor veszélyben érezte magát, mindig az események eszkalációját választotta. Már pedig ha elveszti Ukrajnát, elvesztené a hatalmát és ez neki a börtönt jelentené. És ha nem lenne számára más kiút, atomfegyvert vetne be.
Az egykori bizalmas az olasz Repubblicának adott interjúban arról is beszélt, hogy kezd megtörni az a népi konszenzus, amely Putyin háborús kalandját kezdetben kísérte. „Putyin felrúgta a részleges mozgósítással a néppel kötött társadalmi szerződést: az emberek ráhagyták a politikát cserébe egy nyugodt életért, és megvolt az az illúziójuk, hogy egy nagyhatalom állampolgárai. Most mindkét téren kudarcot vallott. Nem kizárt, hogy a nép is felrúgja ezt a szerződést és politizálni kezd” – vélekedik Galljamov.
Miközben nem látható előre, hogy a hadsereg és az orosz elit meddig tart ki a vezér mellett, Moszkvában egyre többen gondolkodnak a jövőn. Putyinnak, aki először 1999-ben lett elnök, és népszerűségét azzal alapozta meg, hogy kemény kézzel rendet csinált a Borisz Jelcin idején a teljes káosz szélére került Oroszországban, két év múlva jár le a negyedik mandátuma, de egy 2020-as alkotmányreformnak köszönhetően akár 2036-ig is hatalmon maradhat. Igaz, akkor már 84 éves lesz, de a legújabb CIA-jelentések megalapozatlannak tartják a Putyin halálos betegségéről szóló híreszteléseket.
