„Ezt az utat nyaralásért nem vállalnám” – egy budapesti látogatás tapasztalatai járvány idején
Az angliai kisvárosi lakóhelyemen is rengeteg ember volt, akin a drótos része a maszknak az áll alatt volt, vagy csak nem volt az orrnyeregre igazítva, hogy ne csússzon le. Vagy egyáltalán nem húzták szét a maszkot és egy szűk téglalapban próbálta a bácsi az orrát és a száját tartani. Magyarországon is jóval több a mosható maszk, mint ahány embert foglalkoztat a – szerintem életünket leginkább veszélyeztető – szemét. De igazából mindegy is, hogy anyagi okokból vagy divatból van több kézzel varrt maszk. A kérdés csak az, hogy miért az orr alatt hordja az utasok legalább 80 százaléka? Az meg fel sem merül, hogy a szemünk védelme nélkül mennyire vagyunk biztonságban. A nagy melegben sem szenvedtem a jármůveken, mert mindenütt volt légkondi vagy nyitott ablak. A legrosszabb, hogy mindkettő.
A sokfelé kötelező maszk miatt nőtt picit a szorongásom, hogy Londont túléltem fertőzés nélkül, de biztonságban vagyok én Budapesten? Két ismerősöm mondta le a találkozót családon belüli korona gyanúja miatt. Elkezdtem félni, hogy esetleg túl későn jöttem, és lehet, hogy már Magyarországon is szaporodnak a fertőzöttek. A hírekből nem lettem okosabb, mert egyik sem viszonyított korábbi adatokhoz.
Egy váratlan interjúalanyom miatt a Bajcsy kórházban kötöttem ki. Ott is azonnal az egykori koronaosztályon találtam magam, ahol anyukámat gyógyították. Ez most egy szétvert, felújítás alatt lévő, vastagon poros, takarító-eszközökkel és építőanyagokkal teli emelet a működő osztályok alatt. Úgy tervezték, hogy pár napon belül elkészül. Ennek egy hete, de még tart a munka.
Mivel a magyar járvány legfőbb gondját abban láttam, hogy kórházban kapott fertőzésektől sokan haltak meg, nem éreztem magam biztonságban a kórházban sem. Egy ismerősöm megijesztett azzal, hogy Magyarország hirtelen vörös ország lett. Mindegy is, hogy honnan vette, de amíg meg nem bizonyosodtam a fake newsról, végiggondolni sem tudtam, mit csinálok, hol élek majd Pesten, ha ottragadok.
Repülőút Budapest-Helsinki-Budapest
Eljött az újabb hosszú út haza. A Finnair nem lett a kedvencem. Először is borzasztó stílusban odadobta nekem a maszkot a stewardess, pedig mindenhol elfogadták a sálamat a 10 nap alatt Angliában és Magyarországon is. Morcos voltam, azt hittem, talán tényleg nagyon figyelnek, vigyáznak ránk. Utóbb úgy látom, ők a szabályoknak élnek, legyen az bármilyen felesleges, bántó az utasnak.
Az első gépen azt nézhettem meg, hogy a 2 és fél éves gyereket ki kell ültetni külön székbe, külön biztonsági övvel. Ezt több gyerek sem akarta, de a légiutas-kísérőket a kicsik sírása sem győzte meg, hogy a szülő ölében is lehet rátenni övet. Így a többi utas is szenvedett, hogy a gyerekeket feleslegesen kínozzák. Itt elöl ültem, és bár nagyon telinek tűnt a gép, de mellettem itt is volt egy szabad hely.
Helsinkiben utoljára ültem fel a gépre. Magam mögött hagytam pár szabad helyet, de ahova az én jegyem szólt, az két összecsúsztatott szék volt. Az egyikben már ült egy kétméteres férfi, hosszú lábai az én ülőrészemre csúszva, a vállai pedig betüremkedtek az én részemre. Épp ott állt a légiutas-kísérő, bizonytalanul kérdeztem, hogy tényleg ide kell-e ülnöm. Bólogatott, én meg próbáltam elfogadni a helyzetet, de nem értettem, mert előttem volt 3 üres hely. Kérdeztem, hogy átülhetek-e, de a felszállás miatt lerázott.
A hosszú felszállás után, elkezdték behúzni a függönyt. Ah, értem, ez a business class. Én pedig nem kényelmesebben, hanem biztonságosabban szeretnék utazni. Nagy különbség nem volt, csak az ottani étel, ital. Mondtam, hogy nem kérek semmit, de félig a folyosón ülve, útban nekik és nagyon közel a másik oldalon lévő fiatalemberhez, nem lehetne átgondolni, hogy járvány van?
Tudom, hogy három légitársaság utasait hozták össze a gazdasági károk csökkentése miatt. De szabad ennyire megtölteni egy gépet járvány idején? A tartsam a távolságot persze itt is jelszó. Ezt egy órán át, hiába is próbáltam volna. Akkor sikerült találni egy szabad helyet az ablaknál, mellettem nem ült senki. Étel, ital volt, így a rámaggatott kötelező maszk is lekerült.
Nem élveztem az utat sem oda, sem vissza, de nagyon megérte. Az anyukám csodával határos módon jobban van, 3 hete nem tapasztalom a demenciát, lejár programokra meg a cicáját etetni. Boldog, és én is. Ezért bármit megtettem volna, de egy nyaralás nem kárpótolna egy ilyen utazást.