Holoda Attila: Az ukránok most borsot törnek a magyarok orra alá, de az olajszállítás nem áll le, ez nem is érdekük

FM. Kép: Youtube - szmo.hu
2024. szeptember 09.

Nem csitul a botrány, ami az orgiázó meleg plébános, Bese Gergő lebukásával indult: a kormánypárti ex-papról most a Redditen kezdtek történetek terjedni, amiket állítólagos volt diákjai osztottak meg.

– állítja egy névtelen redditező, hozzátéve, hogy középiskolásként földrajzot tanított neki Bese, illetve az iskolájában a fiúkollégium igazgatója volt. Állítása szerint Bese a diákoktól azt kérte, jelentsenek neki arról, „hogy a többi diáktárs milyen rosszaságon töri a fejét, mennyire kedvelik Gergőt”, majd a vizsgálat végén tudomása szerint „»lefokozták« általános iskolai földrajz tanárrá”.

A történetet innen egy másik reddites folytatja, ezt állítva:

A hozzászólók között rengetegen írják, hogy azt tapasztalták, Bese manipulálta a diákokat, kijátszotta őket egymás ellen, illetve visszaélt a belé vetett bizalommal. Egy hozzászóló szerint Bese miatt rúgták ki őt az iskolájából:

A több mint 220 hozzászólás között rengeteg vádat fogalmaztak meg, ezek az adminisztratív csalásoktól a bizalommal való visszaélésen át az ittas vezetésig terjednek. A leghosszabban az első poszt szerzője ír, ő így jellemzi Besét:

Fischer Gábor - szmo.hu
2024. szeptember 06.

Hetényi Zsuzsa irodalomtörténész és műfordító, az orosz irodalom egyik legismertebb hazai szakértője, aki mögött 45 évnyi kutatói és oktatói tevékenység áll. A nyugdíjkorhatárt elérve, tudományos munkássága alapján 2023 őszén az ELTE-n napirendre került a professzor emeritus cím megítélése számára. Ám teljesen váratlanul ez nem történt meg, mert az erről dönteni hivatott fórumon, az ELTE Szláv és Balti Filológiai Intézetének tanácsülésén

A kifogásolt írások és publikációk az ukrajnai menekültek megsegítésével, a háborúval foglalkoztak, és egyértelműen kiderült belőlük, hogy Hetényi Zsuzsa elítéli az Ukrajna elleni orosz agressziót. Írt például arról, hogy önkéntes tolmácsként hogyan segítette a menekülteket a budapesti pályaudvarokon, ugyanakkor kiállt az orosz kultúra és háborúellenes értelmiség mellett. A Magyar Narancsnak adott interjújában pedig arról beszélt, milyen nehéz ebben a helyzetben kutatni és tanítani. „Odaállok a hallgatók elé, és a szemükbe nézve azt kérdezem magamtól, hogy mit fognak kezdeni ezzel a tudással, amit kapnak. Ha propagálni fogja, azért nem tanítom szívesen, ha meg elvégzi, kinyílik a szeme, más pályára kényszerül, és hiába telt el három vagy öt éve, akkor meg azért” - mondta a lapnak.

A HÖK-ös panasza után az ügyet visszautalták a tanszékre, amelynek vezetője e-mailben kért a nyilatkozatokkal kapcsolatban magyarázatot. Ezután kitűzött egy meghallgatást, de az Covid fertőzés miatt elmaradt, és végül meghallgatás nélkül elutasították a cím odaítélését. Hetényi Zsuzsa panaszt tett az egyetem etikai fórumain diszkrimináció gyanújával és leszavazásának okait tudakolva. Melyek megállapították ugyan, hogy történtek megkérdőjelezhető dolgok, de megoldást nem javasoltak. Hetényi Zsuzsát kérdeztük.

– Mit is jelent ez a professzor emeritusi cím?

– Professzor emeritus akkor lesz valaki, amikor az életkora miatt nyugdíjba megy, viszont az egyetem továbbra is számít a munkájára valamilyen formában. Ez fizetéssel jelenleg nem jár, ingyen dolgozhat, oktathat, doktori képzést vezethet.. A professor emeritus cím az egyetemek működési szabályzata szerint annak járhat, akinek kiemelkedő a tudományos és oktatói teljesítménye, sokat publikál jó helyeken, konferenciázik, tudományszervezési munkát és országos szintű közéleti tevékenységet végez. Az emeritusnak megmarad az egyetemhez kötődése, idegen szóval affiliációja, a konferenciákon meg a publikációiban szerepel az egyeteme neve. És az ilyen ingyen professzor jó pont az egyetemnek a minősítésekor.

– Ez mennyire automatikus? Egy professzor, aki az életét az egyetemen eltöltötte, és ezeknek a kritériumoknak megfelel, automatikusan megkaphatja ezt a címet?

– Ez nem automatikus. Ha valaki már professzor, akkor az intézete dönt arról, hogy meg szeretné-e tartani. Arról, hogy a saját intézete leszavaz valakit, még nem hallottam, pedig vannak konfliktusos tanszékek és intézetek, képzelheti. Heller Ágnest emlékeim szerint leszavazták, de már a Kari Tanácsban.

Ezt megerősítette számos kollégám más intézetekből.

– Az ön esetében mi történt?

– Fölterjesztett a tanszék, egy darabig úgy tűnt, hogy ez egy formaság, mert nem volt ezzel szemben semmi ellenvélemény. Majd az ülésen a hallgatói önkormányzat jelezte, hogy számukra az én nézeteim „aggályosak”.

– Ők mivel indokolták ezt?

– Ennek a folyamatnak éppen az indoklás az egyik nagyon gyenge pontja, jogilag is problémás. Ennél az egy mondatnál többet én sem láttam, tudományos és egyéb tevékenységemet nem említették a jegyzőkönyvben se 2023 novemberében, ezen az ülésen, se később.

Semmi mást nem közöltek, ráadásul ezt egy intézeti körlevélben küldték szét, amit velem együtt még vagy harminc ember megkapott. Szóval nem is nekem írták meg, csak másokkal együtt innen értesülhettem, hogy „aggályos” vagyok és ezért visszadobják a tanszéknek újratárgyalásra. Rögtön visszakérdeztem, naivan, és meglepetten, hogy ez mit fed. A tanszékvezető válaszolt, ismét nyilvános kör-e-mailben,

és arról, hogy a szakmánk teljesen felfordult a háború miatt, és milyen lehetetlen helyzeteket élünk át. Konkrétan ezekre hivatkoztak, de még kérték, hogy küldjem el egyéb írásaimat is. Én elküldtem egy csomó linket, és jeleztem, hogy például a rektori hivatal engem delegált Bécsbe, az ELTE nevében, a háború évében, 2022 júliusában, elküldtem a bécsi interjút, ahol én képviseltem az ELTE-t a külügyi rektorhelyettessel együtt. Utána nemzetközi tanácskozásokon vettem részt ezzel kapcsolatban, például egy nagy prágai konferencián, amelyet a cseh külügyminisztérium támogatott. Hozzátenném, hogy

Ezekben a beszámolókban ott szerepeltek az „aggályosnak” minősített publikációk, és azokat bizony jóváhagyta a kari Tudományos Tanács, és jóváhagyta a Bölcsészkar vezetése.

– Akkor mégis, mi történhetett?

– Eleinte úgy tűnt, hogy itt nem az ELTE-ről van szó. Bennem nagyon erős volt, naivan erős az ELTE iránti lojalitás, sőt büszkeség, és sokáig biztos voltam benne, hogy maga az ELTE megvéd ez ellen a jogtalan lokális döntés ellen. Kari vagy rektori szinten többször kaptam olyan visszajelzést, hogy becsülik a tudományos munkásságomat. Tudhatták, miket írok, mert a nagy nemzetközi kiadóknál vagy elismert folyóiratokban megjelent úgynevezett Q1-es publikációkra rektori és kari különdíjakat lehetett megpályázni, és ilyet kétszer is kaptam. Azt hittem, elismerést jelent az említett bécsi felkérés is.

Csakhogy a bölcsészkar Etikai Bizottsága nemcsak nem igazolta ezt a reményemet, de nem is mutatott rá a szabálytalanságokra, és maga is tévesen döntött, el is marasztalt etikai vétségért. Így mentem nyugdíjba áprilisban, egy szó köszönet nélkül, és ezzel megbélyegezve.

– És mi volt szabálytalan?

– Szabálytalannál is több, szimplán jogsértő. A diszkrimináció elleni törvény szerint, amelyet az Országgyűlés elfogadott 2003-ban és 2006-ban még módosított is,

Egyébként is furcsa egy interjúból kiragadott mondatra alapozni egy indoklást. Másrészt, mint láttuk, fogalmam sem volt arról, mi zajlik, mi a valódi indok, vagyis a folyamat nem volt átlátható. Az intézeti tanács részéről mindkettő etikai vétség az etikai kódex szerint. Fontos lenne, hogy ne kelljen találgatni. Ez volt az egyik pont a nyolc közül, amit márciusban megvizsgálásra benyújtottam az Etikai Bizottságnak, hogy vajon lehet-e ilyen nem átlátszó módon működnie bármilyen intézetnek. Az átláthatóságot az etikai bizottság is kifogásolta. De hogy jogsértés történt, azt nem, ami elég kínos.

– Én is megpróbáltam utánanézni, hogy mi lehetett az az aggályos kitétel, amire hivatkozhattak. Azonban semmi olyan szélsőséges nézetre nem leltem, ami esetleg indokolhatna egy ilyesféle aggályt.

– Két dolgot szeretnék mondani. Az egyik az, hogy jó lenne, ha nem nekünk kellene találgatnunk, ugye?

– Igen, pontosan.

– Másik az, hogy ezek a publikációk hónapokkal korábban megjelentek. Bármi aggálya lett volna a HÖK-nek, bármikor megszólíthattak volna. Bejártam, dolgoztam, ott voltam közöttük, az doktorandusz képviselővel pont szemben lévő termekben tartottunk órát.

Tudniuk kellett, hogy a véleményem nem egyedi. Nyugat-Európában az egyetemek egyöntetűen megszakították az oroszországi hivatalos együttműködéseket. Miközben vérzik a szívünk a kollégákért, akiket szeretünk, ismerünk. Intéztem külföldi meghívást és kapcsolatot nem is egy háborúellenes beállítottságú orosz kollégának, hogy levegőhöz jusson. Interjúban deklaráltam, hogy „Nem szabad magára hagynunk a háborúellenes orosz értelmiséget”, ez is lett a címe. Megírtam, hogy a rezsim és az emberek nem ugyanaz. Könyvemben megírtam a kételyeimet. Amikor bekérték a cikkeimet, elkezdtem összegyűjteni, amit a háborúval kapcsolatban két éve alatt írtam, és magam is elcsodálkoztam, mert több mint negyven cím szerepelt a listán. És akkor arra gondoltam, tényleg,

– Hogyan zajlott a megismételt szavazás? Én azt látom, hogy volt február 22-én egy szavazás, amiből kilencből kettő igennel szemben hét nem szavazat született. Tehát a Hallgatói Önkormányzatnak nincsen többsége, az egy szavazatot adhat le.

– Hármat. Minden tag egyet, és három hallgató tag volt ott.

– Hármat? Történt valami nyílt vita, vagy simán csak egy szavazás történt vita nélkül?

– Én nem tudok semmit. A szavazások titkosak, nem nevesíthetőek. De sok dolgot ki lehet következtetni. Például töprengjünk el azon, miért nem mondták az „aggályaikat” felvető hallgatóknak ott rögtön a tanácsban azt a kollégák, a tanszékvezető vagy intézetvezető, aki egyben elnököl ott, hogy az indoklásuk diszkriminatív? Miért nem mutatott rá erre a mulasztásra az etikai bizottság?

Nehéz elhinnem, hogy minden tanszéki kollégám helyesli ezt a döntést, hogy távozzak. De a Facebook bejegyzésem utáni folyamatokban sem boldogultak volna egyedül a hallgatók.

– Mert a döntés után a Facebookon lehozta a történetet.

– Csak azt tettem közzé, amit én is tudok, illetve a neveket persze nem tettem ki, hogy kik voltak, akik vettek részt az üléseken, meg ki írta nekem a számonkérő e-mailt. Tehát van négy dokumentum. Az első az, hogy 2023 októberében száz százalékban támogatta a tanszékem a felterjesztésemet. Második dokumentum a novemberi intézeti jegyzőkönyvrészlet, hogy visszautalják a kérdést a tanszéknek. A harmadik a cikkeimet számon kérő másnapi tanszékvezetői email, és végül a negyedik a 2024 február végi kurta-furcsa, indoklás nélküli hét-kettes leszavazás jegyzőkönyve, hogy az intézet elutasított. Ezeket tettem ki. Megjegyzem, nem értem, mi változott október és február között, amitől a tanszék véleménye megváltozott. Én nem szegtem törvényt, az biztos.

- Amikor az interjút elkezdtük, Ön márciusban letiltotta a szöveget, mondván, hogy még folyamatban van az ügy. Mi történt a továbbiakban?

– Márciusban a HÖK beadott ellenem egy etikai panaszt, mert a posztomhoz elég tarka Facebook kommentek érkeztek, és az indoklás szerint meg kellett volna védenem a HÖK-öt, mert ez az ELTE jó hírnevét sértette.

Mégis mit kellett volna tennem, a sarokban sírdogálnom egymagamban? Sírdogálásra egyébként lett volna jó okom, mert a HÖK-ösök Facebook-kifogásoló panaszának másik részében harminc évre visszamenőleg összegyűjtöttek negatív hallgatói véleményeket. Ezekből ha háromnak volt valami valóságalapja, de azt is torzítva adták elő, és persze névtelenül. Még a beadvány szerzőinek nevét sem közölték velem, a panaszt sem kaptam meg, csak „betekinthettem”, ami egy „belső szabály”. Itt egy második gyanú lopakodik az ember fejébe:

Vak is látja, hogy azért kellett gyorsan bebizonyítani, hogy nem voltam jó oktató, mert különben az indoklásuk diszkriminatív, ezt a panaszomat akkor már ismerték. Szóval nem is a nézeteim aggályosak, hanem ezt meg azt mondtam az órákon és csúnyán néztem. Ezeket a panaszokat egyébként az Etikai Bizottság elhárította, mert a szabályok szerint panaszkodni akkor kell, amikor a dolgok történnek, legfeljebb fél év telhet el, azt hiszem. Ezért nem is hallgattak meg sajnos olyan hallgatókat, hiába kérelmeztem, akik más véleményt el tudtak volna mesélni.

- És mit szóltak ehhez a kollégái, nem kereste senki?

Nem. Mintha kiközösítettek volna.

Gondoljon bele, szavaz, utána az intézetvezetés visszautalja újra szavazásra a kérdést. Akkor rosszul szavaztunk, gondolja, nyilván mást vár el tőlünk a vezetés, akkor most másképpen szavazok. Vagyis félelmet keltettek. Félelmüket bizonyítja, hogy

Az „összes oktató nevében”, írja a levél, de ez nem igaz, ahogy az sem, hogy engem sorozatosan hívtak beszélgetésekre. Egyre hívtak, decemberben, akkor Covidos lettem. Utána kizártak az intézeti kommunikációból. A beígért tanszéki értekezletre nem hívtak, ha volt is.

Most tudtam csak meg Krusovszky Dénes esetemről szóló cikkéből a Magyar Narancsban, hogy a tanszék „nem kívánja döntését indokolni”... Egyrészt. legalább is tudtommal, nem a tanszék döntött, másrészt egy tanszék vagy intézet arctalan hatalomként kénye-kedve szerint dönthet?

– Az első és a második szavazás között semmilyen nyilvános tisztázó beszélgetés, semmi olyan dolog nem történt, ami bármilyen módon nyilvánvalóvá tette volna, hogy igazából mi a baj? Mi „aggályos”?

– Hát nem történt semmi, és nem tudom, mi aggályos. A valódi baj az, hogy... ilyen az uralkodó retorika, amit nap mint nap tapasztalunk, pontosan erre megy ki, hogy homályosan elejtenek célzásokat, aztán majd valaki ráugrik, és megpróbálja kitalálni, hogy az mit fed. Én nem szeretnék ebbe az utcába besétálni. A Magyar Narancsban volt egy elég kemény interjúm tavaly, ahol megfogalmaztam a kételyeimet.

A múlt héten beszéltem egy nagy tekintélyű német, jelenleg Ausztriában élő és dolgozó idős professzorral, aki azt mondta, hogy ez az utolsó féléve, hogy ő nem tanít többé orosz irodalmat, mert egyszerűen nem hajlandó tovább csinálni. Nem azért, mert nem szereti, vagy nem értékeli, csak valahogy vállalhatatlan lett az, hogy a háttérben mindig ott van a kettős gondolkodás, hogy mit képviselek most, vagy mit tudok erről, meg mit szabad mondani egy tanteremben. Ezeket a kételyeket fogalmaztam meg én is. Én azt gondolom,

Másrészt azt gondolom, hogy ilyen helyzetben az értelmiség feladata, hogy ezt kimondja.

- Nyugdíjba ment észrevétlenül, és etikai vétségben elmarasztalták. Akkor mi tartott ennyi ideig?

- Fellebbezést adtam be mindkét etikai határozat ellen, és mint nemrég megtudtam, beadott egyet az intézetvezető is, mert ő egy kis figyelmeztetést kapott a jegyzőkönyv nem eléggé átlátható megfogalmazása miatt. A másodfokot az Egyetemi Etikai Testület jelenti, ahol, ahogy elnéztem, az érintett karról nem is volt senki jelen. Itt már nem volt meghallgatás, csak három határozat. Az intézetvezetőt érintő döntést helyben hagyták. Az én etikai vétségemet hatályon kívül helyezték egy gordiuszi indoklással: már nyugdíjban voltam a határozat idején, nem voltam ELTE polgár. És végül az augusztus 2-án érkezett határozat kifejezi sajnálatát, hogy egy sikeres pálya így ért véget, és felveti, hogy bizony

- És most hogyan tovább?

- Ezt én is megkérdeztem a dékántól, várom a válaszát. Nem lehet annyiban hagyni, mert kis hazánkban már másutt is történt hasonló eset, más egyetemen, iskolában, egyházközöségben, hivatalban, ahol valakinek a közéleti szereplése miatt gondolták úgy, hogy kellemetlen. Változatlanul, és immár függetlenül mondogatom a közéletben, amit gondolok. Kételyeket vetek fel, és az ukrajnai szempontot védve ahhoz tartom magam, hogy

A tanítás hiányozni fog, de előadásra kapok néha meghívásokat, az elég lesz. Írni fogok.

Emeritusként visszatérni oda, ahonnan kitettek, elképzelhetetlen. A pofonok is lehetnek hasznosak, felébredtem, és visszatekintve jobban látom, milyen is volt ez a negyven év az ELTE-n. A korszakok változását és a kicsinyes játszmákat érdemes dokumentálni. Élek hát a szabadságommal.

Az üggyel kapcsolatban kerestük az ELTE Bölcsészkar dékánját, és a Hallgatói Önkormányzatot is, egyelőre megkeresésünkre nem kaprunk választ.

Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2024. szeptember 10.

Kevés dolog lehet meglepőbb annál, mint amikor valaki számára kiderül, hogy az autóját hivatalból kivonták a forgalomból. Olvasónk ezt augusztus végén tudta meg, amikor a kötelező biztosítást nyújtó biztosítótól levelet kapott arról, hogy a biztosítását szeptembertől felfüggesztik.

„Először azt hittem, valami tévedés. Azonnal felmenten az ügyfélkapun keresztül is elérhető gépjárműnyilvántartásba, és döbbentem láttam, hogy a kocsi tényleg nincs forgalomban. Már január eleje óta” – írja budapesti olvasónk.

Azért is lepődött meg nagyon, mert a céges autó áprilisban gond nélkül átment a műszaki vizsgán, előtte két hónappal pedig a casco és a kötelező biztosítását is simán meghosszabbították.

Nem szólt a lízingcég sem, pedig olvasónk csak üzembentartója a járműnek, és joggal feltételezte, hogyha kivonják a kocsit a forgalomból, a tulajdonost, vagyis a lízingcéget is értesítik róla.

„A következő kérdés az volt, hogy mi történhetett? Mivel újonnan vásárolt autóról van szó, az, hogy esetleg lopott, kizárható. Esetleg elmaradt a gépjármű-adó befizetése? Hol lehet ezt kideríteni?” - morfondírozott olvasónk. Megnézte a NAV nyilvántartást, ott azonban a cégnek adó túlfizetése volt, nem pedig hiánya. Belépett a cégkapura is, hátha az ottani levelekben valamilyen nyomra akad.

Csakhogy a cégkapun nem sok mindent talált, az oda érkező leveleket ugyanis 30 napon belül a rendszer automatikusan törli, hacsak nem helyezi valaki tartós tárba. Van ugyan egy rész, ahol a meghiúsolási értesítések vannak, amik arról szólnak, hogy valaki küldött egy levelet, de azt senki sem látta, azonban még ezek is törlődnek egy idő után. Konkrétan február előttről egyet sem talált a fiókban.

Mivel a cégkaput főként a könyvelője kezeli, beszélt vele is, ő azonban szintén nem tudta megmondani, mi történhetett.

A gépjárműnyilvántartással kapcsolatos kérdéseknek a kormányablakokban lehet utána járni. Olvasónk foglalt tehát egy időpontot, de szabad helyet csak az egyik Budapest-környéki agglomerációs településen talált a következő hétre. Mikor odaért, nagyon kedvesek voltak, segíteni azonban nem sokat tudtak. Annyit mondtak, hogy valamilyen bírságról van szó, ez egyértelműen kiderül a rendszerből, de a teljes aktára csak abban a kormányablakban látnak rá, ahová az autó a forgalmija szerint tartozik.

Így jött még egy út, immár időpontfoglalás nélkül, próba-szerencse alapon az illetékes kerületi kormányhivatalba. Ott aztán fény derült a rejtélyre: egy előző nyári gyorshajtási bírság miatt vonták ki a kocsit a forgalomból.

„Konkrétan egy 30 ezer forintos bírság befizetése maradt el, azért, mert erről is csak a cégkapura küldött a rendőrség értesítést. Bár senki sem látta, öt nappal később kézbesítettnek minősítették a levelet (mintha csak egy ajánlott levél lett volna), 30 nappal később pedig törlődött az egész. Ahogy a kormányhivatal fizetési felszólítása, majd az a határozat is, amivel kivonták a kocsit a forgalomból. Az egésznek semmi nyoma nem maradt” – írja olvasónk.

Ehelyett az autót kivonták, a vezetője pedig csak a szerencsének köszönhette, hogy nem valamelyik határátkelőn, vagy egy rendőrségi ellenőrzésen derült ki, hogy már nem is közlekedhet vele. Mert ilyen esetben ott helyben levetetik a rendszámot.

„A dolog happy enddel végződött, a rendőrségi ügyiratszám és a rendszám alapján online azonnal befizethettem a 30 ezer forintot, és negyed óra múlva a kocsit vissza is helyezték a forgalomba, méghozzá a biztosító tájékoztatása szerint visszamenőlegesen. Hogy hibáztam-e? Nem kérdés. A cégkapus levelekről ugyanis e-mailt is küldenek, és ide egy olyan e-mail cím volt beállítva, amit szinte sohasem néztem. De akkor is elgondolkodtató, hogy történhet meg mindez 2024-ben Magyarországon?” – teszi fel a kérdést olvasónk.

És bár a digitális ügyintézés csodás dolog, mi azt sem értjük, hogy az ennyire fontos olvasatlan leveleket miért nem küldi ki az állam papír-formában is? Ahogy az is egy kérdés, hogy egy 30 ezer forintos gyorshajtási bírság miért vezet automatikusan a legsúlyosabb szankcióhoz, a kocsi forgalomból történő kivonásához, előbb miért nem próbálja meg például a NAV inkasszóval behajtani a pénzt? Megannyi megválaszolatlan kérdés.

Fischer Gábor - szmo.hu
2024. szeptember 13.

Orbán Viktor új gazdaságpolitikát hirdetett meg Kötcsén, aminek lényege szerinte a gazdasági semlegesség, vagyis az, hogy semelyik blokk mögé nem szabad beállni. A miniszterelnök arról is beszélt, hogy duplázni kell a gyerekek után járó adókedvezményt, a gazdasági növekedést pedig 2025-ben 3-5% közé kell feltolni. „3-5 százalék közötti növekedést szeretnénk kipréselni, kiszuszakolni a magyar gazdaságból, ez nem lehetetlen alapvetően” - fogalmazott.

Mindeközben a költségvetés soha nem látott mértékű hiányt produkált augusztusban, a KSH adatai legfrissebb adatai pedig azt mutatják, hogy az akkumulátor, szárazelem gyártás volumene 31 százalékkal esett vissza júniusban az egy évvel korábbi adatokhoz képest. Milyen helyzetben van a magyar gazdaság és mennyire reálisak Orbán Viktor célkitűzései? Erről beszélgettünk Bod Péter Ákos volt jegybankelnökkel.

– Most a vas és az acél országa helyett az akkumulátorok országa lettünk vagy leszünk, de az elmúlt hónapok adatai alapján úgy tűnik, és ez azért rejt magában némi kockázatot.

– Ami az elektromos autózás egészét illeti, most valóban olyan szakaszban vagyunk, amikor a korábbi nagyon gyors, szinte exponenciális növekedés átváltott egy tartósnak tűnő, bár lehet, hogy átmeneti stagnálásba. Viszont ami a magyar ügyet illeti, az sajnos úgy néz ki, hogy

Az utóbbit könnyebb megmagyarázni. Ha alapvetően koreai és kínai cégek óriási pénzeket beleölnek az a magyarországi jelenlétükbe, de aztán a kapacitásuk nincsen kihasználva, az nyilván azt is jelenti, hogy az idecsábításukhoz fűzött remények nem válnak be. Márpedig itt nagyon sok támogatást kaptak, pénzbelit is akár, bár nem tudjuk a részleteket, de az biztos, hogy sok tíz- és százmilliárd forintos infrastruktúra-fejlesztést ajánlott fel a kormány. Azt kommunikálják, mintha a befogadó település kapna pénzt, de a napnál világosabb, hogy azok a közműkapacitások, utak, elektromos hálózatok nem a környékbeli lakókat szolgálják, hanem a potenciális gigaberuházást. De ha a gigaberuházás leáll vagy töredék kapacitással működik, akkor az nagyrészt kidobott pénz. Ha viszont mégis nekilódulnának a hatalmas projektek, nem lenne hozzájuk magyar munkaerő, sem víz, sem energia, és ezek behozatala, előteremtése hatalmas anyagi terhet róna a magyar társadalomra.

– Ön szerint tehát itt ülünk egy csapda közepén?

– Ez valóban óriási csapda, és ebbe belesétált a magyar kormányzat olyan lépésekkel, amelyek egyenként nem voltak teljesen hibásak, csak félig. Mert eleve kialakult Magyarországon az autóipari függés, amivel valamit kezdeni kellett. Én most úgy is beszélhetek, mint az a korábbi ipari és kereskedelmi miniszter, aki sokat dolgozott azon, hogy Magyarországra kerüljenek jelentős autóipari beruházók. Ezeknek az értékláncában részt venni alapvetően jó dolog, és

E vonatkozásban vannak elmaradások, de a trend nem rossz. Például az Audinak nem csupán összeszerelő üzeme van Magyarországon, hanem kutatása is, a Győri Egyetemmel való kapcsolata példaszerű. Mindezt elmondva látni kell, hogy a német érdekeket figyelembe vevő (mások szerint azokat kiszolgáló) gazdaságpolitikából nem következik egyenesen, hogy az idővel bekövetkező technológiai váltáskor az elektromos autózásnak azt a komponensét kellene kiválasztani, amelyben a legkevesebb komparatív előnyünk van. A komparatív előnyök tana nagyon egyszerűen azt mondja, azt kell csinálni, amihez az ember ért, amihez megvannak vagy megteremthetők az adottságok. Magyarországon az adottságok többé-kevésbé megvannak a járműiparhoz, és megteremthetők lennének például a járműipar és más iparok információ-technológiai igényei kiszolgálásához.

Na most, az kevésbé van kitéve a konjunkturális hullámzásoknak, mert valamilyen formában mindig szükség lesz információfeldolgozásra, informatikai kutatásra, alkalmazásra és fejlesztésre.

– Ráadásul jóval kisebb a nyersanyagigénye.

– És nagyobb az agyigénye. Ezzel szemben az akkumulátortechnológiánál eleve van egy technológiai kockázat. Senki sem tudja, pontosan mi lesz három év múlva, vagy akár három hónap múlva. De még ha nem lenne ilyen kockázat, és ugyanazt a technológiát alkalmaznák évtizedekig, a magyar nemzetgazdaságra nézve ezek a technológiák akkor is sok kockázatot hordoznak, viszont az előnyök óriási hányada a gyár tulajdonosát gazdagítja. Azt én értem, hogy a kínaiaknak és a koreaiaknak érdekükben áll jelen lenni egy ilyen nagy piacon, és örülnek, hogy találtak valakit, aki hajlandó az infrastruktúrát kiépíteni az Európai Unión belül. De visszatérve az alapkérdésre,

Ne kerülgessük: az akkumulátorgyártás inkább vegyipari és gépipari tevékenység, nem túl igényes, nem túl nagy hozzáadott értékű eljárás.

– Úgy tűnik, hogy elsősorban egy erős politikai akarat áll emögött. És ez a fajta akarás nyilvánult meg Orbán Viktor Kötcsén előadott beszédében is, amikor azt mondta, hogy „szeretné kipréselni” a gazdaságból a 3-5 százalékos növekedést. Úgy tűnik, továbbra is kitart a magyar kormány a magas nyomású gazdaság koncepciója mellett.

– Sajnos valóban úgy néz ki, hogy hiába változnak a feltételek, hiába telik az idő és tár fel egyre többet a kockázatokból, a magyar miniszterelnök ragaszkodik az eddigi úthoz, holott annak a buktatói eddig is tisztán látszottak.

Meglepő, hogy ragaszkodik ehhez a koncepcióhoz. Meglepő az is, hogy ragaszkodik az ezt terjesztő gazdasági vezetőkhöz, sőt megerősíti, dicséri őket. Pedig ez az út korábban is tudhatóan kockázatos volt, most pedig azt lehet kimutatni józan elemzéssel, hogy miután a pálya sikeres befutásához nálunk nincsenek meg a feltételek, az egész nem érhet jó véget. Én is, mint mások is, felfigyeltem erre a mondatra. Hozzáteszem, ezt a deklarációt nem a magyar parlament nyilvánossága előtt tette meg a magyar kormányfő. Ott rá lehet kérdezni, hozzá lehet szólni, szembesíteni lehet az eddigi eredményekkel. Ez a mondat egy kúriának a kertjében, egy magánrendezvényen hangzott el. Nem hiszem, hogy ez a legalkalmasabb hely és forma a nemzeti ügyek megbeszélésére. De elhangzott, és valóban rossz emlékeket idéz, hogy

Ez az ok lehet akár egy közelgő választás, hogy jól felfűtse a gazdaság motorját. De az a motor le is éghet, ha túl van pörgetve, és utána füst lesz, és anyagi kár, amit az utasok fognak megfizetni.

– Most, ahogy így beszélt, erről nekem beugrott a néhai Magyar Szocialista Munkáspárt 13. kongresszusa, ahol valami nagyon hasonló hibát követtek el. Ugye akkor fűtötték fel úgy a magyar gazdaságot, aminek a következménye végül is 1988-89-90 lett, legalábbis gazdasági vonalon.

– Sajnos a hosszú memóriának az a hátránya, hogy az ember fel tudja idézni a hasonló eseteket, és lehet látni, hogy bár a világ változik, néhány alapösszefüggés nem.

Az erőltetett növekedésnek óriási az irodalma. Az ötvenes évekről meg az említett esetről Kornai János és mások munkássága bemutatta, hogy melyek lesznek az elkerülhetetlen következmények. Tervgazdaságban a következmény áruhiány, pénzgazdasági keretek között pedig inflációs nyomás. Ez a mostani szituációnk. Tavaly Európa-rekorder volt Magyarország a pénzromlás ütemében, és sajnálatos módon most is látni, hogy a gazdaságunkban nem szűnt meg az infláció. Amit a miniszterelnöki deklaráció üzen, az lefordítható arra, hogy őt nem érdeklik az egyensúlyi viszonyok.

Sőt talán még az is ott lehet a gondolkodásban hátul, hogy a vártnál nagyobb infláció, bár kellemetlen a polgároknak, és ezért majd ki kell nekik magyarázni a dolgot, viszont kellemes a büdzsének, amely a megnőtt fogyasztói árak után magasabb bevételre tesz szert.

– Korábban említette, hogy a magyar gazdaságpolitika a német érdekeket figyelembe veszi. Orbán Viktor, amikor gazdasági semlegességről beszélt, nem lehet, hogy ez egy racionális kiigazítási igény arra, hogy többpólusú, többfókuszú gazdasági spektrumot építsen ki az ország?

– Az egyik értelmezése ennek a miniszterelnöki eszmefuttatásnak, hogy egyszerűen megideologizálja azt, amit csinál. Ha a Távol-Keletről vagy az arab világból vesz fel kölcsönt, akkor nem azt mondja, hogy szükségem van a pénzre, és máshol már nem nagyon állnak velem szóba, hanem meghirdeti azt, hogy ki kell egyensúlyozni a forrásokhoz jutást. Ha viszont stratégiai elemzésként kívánnánk értelmezi annak meghirdetését, hogy a magyar gazdaság a Kelet és Nyugat között valamilyen híd legyen - nos, erről azt gondolom, hogy 40-50 évvel ezelőtt még elképzelhetőnek, sőt progresszívnek számító gondolat lett volna, a késő-kádári korban. De a 2020-as években nem reális. Mi több, abszurd a mostani geopolitikai, világgazdasági blokkosodás idején.

Sajnos azonban, ami a magyar finanszírozást illeti, itt azért már sokkal több van, mint egy teória. Hiszen látjuk a kínai hitelfelvételeket. Holott időközben az európai tagországok gondosan mérlegelve a nemzeti érdekeiket, a baltiaktól Olaszországig, mára felismerték a kínai szándékok árnyoldalait, és azt is, hogy ebben a posztglobalizációs időszakban blokkok kerülnek egymással szemben. Akkor pedig választani kell. Ezen blokkok egyike az Európai Unió, több mint 440 millió fogyasztóval, olyan gazdasági erővel, amelyhez mérhető csupán még kettő van a világon: az Egyesült Államok és Kína. Ezek közül az egyik szövetséges, a másik pedig nem. A nem szövetséges blokkhoz való kötődés irreális, és nem szolgálja a nemzeti érdeket.

– Szintén az elmúlt hetek fejleménye, hogy mind a kormány, mind az ellenzék vezető ereje is belement egy számháborúba a minimálbér-emelést illetően. Magyar Péter egyenesen azt írta, hogy a következő ciklus végére egymillió forintos minimálbért akarnak elérni. Mennyiben értelmezhetők ezek az ígérgetések?

– Az a baj, hogy jelenleg is, és ezt a beszélgetésünkben érintettük már, állami támogatással olyan munkahelyek teremtődnek Magyarországon tízezrével, amelyek nem igényelnek túl magas képzettséget, és ezért nem fognak, de nem is tudnak sokat fizetni. Azt tapasztalom, hogy amikor szóba jön a magyar bérszint, a politika hirtelen elfelejtkezik a versenyképességről. Elfeledkezik arról, hogy a munkabér a termelőnek költségtényező. Elfeledkezik arról is, hogy

így a költségviszonyokat nem rontja, hanem feljavítja. De most nem mondom végig azokat a versenyképességi tényezőket, melyekben Magyarország az elmúlt években visszaesett. A jegybankelnök volt olyan kedves, és a közgazdász vándorgyűlésen kivetítette, hogy az utóbbi néhány évben hány helyet esett vissza Magyarország nemzetközi összevetésben, miközben a térségi versenytársaink, Romániától Lengyelországig, előrébb kerültek. Ez az a háttér, amiben el kell helyezni azt a szituációt, hogy a politikus jól fizetett magyar embereket, persze szavazókat szeretne látni nagy számban. Ezt értem.

Szándék is kell hozzá, nyilvánvalóan, de az nem elég. Előbb Magyarországon érdemi, tartalmi vitákat kellene folytatni nagyon jelentős kérdésekről: milyen irányba menjen a magyar gazdaság? Mi legyen a magyar iparral? Mire van adottsága Magyarországnak? Hol van komparatív előnye, és hol nincs? Mit kell azonnal abbahagyni, és mi az a terület, ahol minél előbb el kellene kezdeni a fejlesztést? Nem gondolom, hogy a kötelező minimálbérszint az archimédeszi pont, amelyen keresztül ki lehet húzni a magyar gazdaságot. Már csak azért sem, mert akár beugrik az olvasónak, akár nem, a kötelező minimálbér egyben tiltás is: a hatóság megtiltja, hogy e meghatározott bérszint alatt a munkaadó a munkavállalóval legálisan szerződjön. Miközben az alapkérdés nem ez. Hanem az, hogy miként lehet termelékenyebbé tenni a magyar munkást, hatékonyabbá a magyar munkahelyet és a magyar államot, és mindezt egyszerre.