Hosszú évtizedek óta nem látott összeomlás következett be 2020 márciusában a turizmus-vendéglátásban: a járvány első hullámának elején a teljes szektor földbe állt, a kilábalás pedig azóta is tart.

Tavaly ilyenkor megjelent cikkünkben a nyilatkozók egybehangzóan úgy vélték, az az év még a túlélésről fog szólni, az igazi fellendülés idén tavasszal jöhet el. Most arról kérdeztünk szakmabelieket, helyes volt-e ez a becslés, milyenek a kilátásaik a 2022-es főszezon kezdete előtt.

Kevesebb a vendég a szállodákban, de így is több a bevétel

Jelenleg 160 szálloda üzemel Budapesten, 2019-ben ez a szám 200 körül volt – tudtuk meg Iváncsics Nándortól, a Magyar Szállodák és Éttermek Szövetsége (MSZÉSZ) budapesti régióvezetőjétől.

A csökkenés oka, hogy vannak olyan hotelek, amelyek továbbra is üzemszüneten vannak, míg másokat átalakítottak például egyetemi kollégiummá vagy munkásszállóvá. Végleg bezárni ugyanakkor valószínűleg nem sokan fognak, legfeljebb még kivárásra játszanak, vagy egy tulajdonosváltás után folytatják a működést.

A piac szemmel láthatóan elkezdett felpezsdülni, folyamatosan nyitnak újra a szállodák, sőt teljesen újak is várják a vendégeket.

2020 első hónapjaiban még biztosra vették, hogy a foglaltság és az átlagár terén is újabb csúcsdöntés lesz. Ehelyett jött a járvány, és márciusban teljesen megállt az élet. Nyáron volt némi fellélegzés, de a szeptemberi újbóli határzár után ismét 10 százalék körülre csökkent azoknak a szállodáknak a foglaltsága, amelyek egyáltalán nyitva maradtak.

Ez az állapot nagyjából 2021 nyaráig tartott. Augusztusban állt be a szállodák foglaltsága egy már piacilag is értelmezhető szintre, a 40 és 60 százalék közötti tartományba. Ebben a sávban mozog egészen a mai napig, kisebb kilengésekkel (januárban például 34 százalék volt, áprilisban pedig felment egészen 62 százalékig).

A foglaltság mellett ugyanakkor az átlagárat is figyelembe kell venni, ezen a téren pedig jelentős az emelkedés: idén márciusban a nettó átlagár 31600 forint volt, két éve ugyanekkor pedig 22700 forint. Ez azt jelenti, hogy közel 40 százalékos drágulás történt a 2019-es csúcsévhez képest, de ennek csak egy kisebb részét érezték meg a vendégek a pénztárcájukon.

Két másik tényező ugyanis szintén pozitív hatást gyakorolt a szektor talpra állására: az egyik, hogy 2019-ben még 18 százalék volt a szállodai szobák áfája, 2020 januárjától viszont lecsökkent 5 százalékra. Ennek előnyeit akkor nem sokáig élvezhette a piac, az újraindulás óta azonban jelentős, 13 százalékos nettó átlagár-emelkedést eredményezett. A másik pedig a forint gyengülése az euróhoz képest, ez is a bevételek növekedését hozta magával.

Ennek mérésére szolgál az úgynevezett REVPAR mutató, ami azt adja meg, mennyi a bevétel aktuálisan az összes kiadható szobára vetítve. Tehát ha kevesebb szoba foglalt, mint korábban, azokat viszont jóval drágábban tudják kiadni, a bevétel még lehet magasabb. Volt is példa erre: a REVPAR nettó értéke márciusban már meghaladta a 2019-es rekordot. Áprilisban ugyan ismét aláment, de a jeget így is sikerült megtörni.

Mintha lenyomnánk egy gumilabdát a víz alá

A járvány hatása Iváncsics Nándor szerint most már elhanyagolható a turizmusra, szinte mindenhol feloldották az utazási korlátozásokat. Bejött ugyanakkor a háború, ami egy időre újra „pause” állapotba tette a szállás- és repülőjegy-foglalásokat.

Az orosz piac azóta megállt, ami komoly visszaesés, mivel január-februárban még jelentős arányt képviseltek az onnan érkező turisták. Ennek oka, hogy a Szputnyik-oltásukat az Unió számos országában nem fogadták el nálunk viszont igen.

Az ukrán turisták szintén elmaradtak, a jobb anyagi helyzetben lévő menekültek viszont gyakran töltöttek budapesti szállodákban néhány napot vagy akár hetet, mielőtt továbbmentek Nyugat-Európa felé, vagy visszatértek otthonaikba. Márciusban volt ez a legjellemzőbb, akkor az egyik első számú küldő országnak Ukrajna számított.

„Van egyfajta bizakodás és természetesség is a növekedés mögött, hiszen egy elhalasztott kereslet jelent meg a piacon. Az elmúlt két évben nem azért nem utaztak az emberek mert nem volt kedvük hozzá, hanem a korlátozások és a vírus miatti félelem miatt. Olyan ez, mintha lenyomnánk egy gumilabdát a víz alá, majd elengednénk: ekkor azonnal fel fog pattani.”

Van ugyanakkor néhány tényező, ami keresztbe tehet a növekedésnek. Az egyik ilyen változatlanul a koronavírus: hiába nem beszélünk most róla, ettől még nem múlt el teljesen, ott van az emberekben a félsz, hogy bármikor jöhet egy újabb variáns vagy egy másik betegség.

A másik akadály a háború elhúzódása lehet: egyelőre senki nem tudja, meddig tartanak majd a harcok, adott esetben átterjednek-e más országokra is. Ezzel párhuzamosan a makrogazdasági viharfelhők is gyűlnek, egyre magasabb az infláció szerte a világban, több folyamat is aggodalomra ad okot.

Iváncsis Nándor szerint legfeljebb a fentiek állhatnak az újbóli csúcsdöntés útjába, de pozitív kicsengés esetén jövőre vagy 2024-ben a járvány előtti foglaltsági rekordok is megdőlhetnek, ami minden eddiginél magasabb bevétellel jár majd együtt.

„Egyelőre a munkaerőhiány a nagy nehézségek mellett is kezelhető: a mostani foglaltsági szintet a rengeteg pályaelhagyó ellenére is le tudja fedni a meglévő emberállomány. Hogy egy újbóli szintlépés esetén is meglesz-e a szükséges létszám, az egy sokismeretlenes egyenlet, amire most még nem tudok válaszolni” – összegez.

Több tízezer munkavállaló tűnt el a vendéglátásból

„Arra vonatkozó statisztikát egyelőre nem tudok mondani, hány étterem ment tönkre a járvány következtében, mivel a hamarosan lejáró hitelmoratórium után valószínűleg még tovább nő majd ez a szám” – nyilatkozta megkeresésünkre Gendur András gasztronómiai szakértő.

Szerinte könnyebb helyzetben azok a főként külvárosi, kisebb családi vendéglők voltak, akik stabil belföldi vendégkört építettek ki. A belvárosban ugyanakkor nagyon sok múlik a turistákon. A Giro d’Italia három napja például óriási forgalmat generált, minél több ilyen rendezvény lesz (például júniusban a vizes vb), annál hamarabb érheti utol magát a budapesti vendéglátóipari szektor.

A jóslásokat nehezíti az is, hogy nagyon lerövidültek a foglalási időtávok: akár pár napos átfutással is betelhet egy korábban üresnek tűnő hétvége, és ugyanígy le is mondhatják a foglalásokat egy pillanat alatt, ha beüt valamilyen pánikhelyzet.

„Sokkal kevésbé lehet előre felmérni, mi lesz, mint korábban. Éttermet nyitni pedig elég nagy hazárdjáték olyan kilátásokkal, hogy két hét múlva még valószínűleg jó lesz, három hét múlva viszont már korántsem biztos” – magyarázza.

A szállodákkal ellentétben itt a munkaerőhiány is égető probléma: rengeteg szakmabeli ment el, ez akár több tízezer munkavállalót is jelenthet. Az ő visszatérésükről Gendur szerint leghamarabb akkor lehet beszélni, ha idén sikerül stabil, üzembiztos szezont zárni.

A fentiekből az következik, hogy nem biztos, hogy mindenki ki tud nyitni akkora kapacitással, amennyire elvileg lenne elég széke és asztala. Sok helyen kell csökkenteni a befogadóképességet olyan százalékban, amennyit a meglévő személyzet ki tud szolgálni. Gendur könnyen elképzelhetőnek tartja, hogy egy 80 fős étterem például csak 40 vendéget fogad majd.

A megoldás szerinte nagyban függ attól, hogy egy étteremnek mennyire adott a profilja. Egy fine dining hely például nem mondhatja azt, hogy mostantól átáll street foodra, így kevesebb felszolgálóra lesz szüksége és az ételeket is hamarabb ki tudja adni. Ugyanígy egy street food étterem sem alakulhat hirtelen bisztróvá azzal a céllal, hogy kevesebb vendéget szolgáljon ki nagyobb bevételért.

Gendur András idén már mindenképp jobb szezonra számít, mint a tavalyi volt, 2-3 évig tartó felíveléssel pedig újra elérhetőnek tartja a 2019-es szintet. Persze ehhez az is kell, hogy ne jöjjön újabb járvány vagy más korlátozó tényező, valamint az elvándorolt kollégákat is pótolni tudják.

A járvány miatti veszélyhelyzet megszűnése, június 1-je óta újra felmondhatnak a rendvédelmi dolgozók. Bár hivatalosan ezt nem erősítették meg, a Facebookon több helyen (például a Zsaruellátó nevű oldalon) arról lehet olvasni, hogy sokan már régóta erre a pillanatra vártak, így tömeges leszerelési hullám jöhet.

Ketten közülük meg se várták a tilalom feloldását, hanem az addig is létező kevés kiskapu egyikét kihasználva már korábban távoztak.

„A bűnözőknek nem mondhatod, hogy 4 óra van, mostantól nem dolgozom”

Dániel 11 évig volt rendőr egy kelet-magyarországi kisváros kapitányságán. Két éve érett meg benne a gondolat, hogy szeretne leszerelni, de nem sokkal később jött a Covid és az ezzel járó bizonytalanság, ami maradásra bírta.

A körülmények ugyanakkor közel sem voltak ideálisak. A fizetése 11 év után, nyomozóként nettó 250 ezer forint volt, amit elmondása szerint még el is fogadott volna, ha tényleg csak az irodában kellett volna ülnie 8-tól 4-ig.

Valójában viszont rendszeresen kellett készenlétet vállalnia, éjszaka és hétvégente is csörgött a telefonja.

Korábban járőrként, majd szabálysértési osztályon dolgozott, de mivel járőr korából megvolt a traffipax-kezelői engedélye, egy idő után arra is megkérték, később pedig utasították, hogy vállaljon heti egy sebességmérő szolgálatot, mivel állandó emberhiánnyal küzdött a kapitányság.

Máskor járőrszolgálatot kellett vállalnia, hasonló okból. Kezdetben még csak havi 1-2 ilyen beugrás volt, de ahogy telt az idő, már heti 1-2 alkalomra emelkedett. A tényleges munkáját így gyakorlatilag nem tudta ellátni.

„A sértettek helyzetébe is próbáltam belegondolni: ha csak egy csirkét loptak is el szegény nénitől, neki talán az volt minden vagyona. Ilyen ügyekkel kellett volna foglalkoznom, de nem tudtam, mert kiküldtek sebességet mérni.”

Majd a bűnügyi osztályon a terhelés és az elvárások egyre elviselhetetlenebbek lettek: bevezettek egy Lépésváltás nevű szemléletmódot, aminek keretében az volt a cél, hogy az ügyidőket 10-15 naposra csökkentsék.

„Tehát ennyi idő alatt kellene lezárni egy aktát, nemhogy fél év nem jutott rá, még egy hónap se. Az senkit nem érdekelt, hogy nyomozni így gyakorlatilag lehetetlen, csak darálni lehet az ügyeket lényegi eredmény nélkül.”

„Jó kérdés, hogy várhatják el valakitől, aki egész éjszaka nem aludt semmit, hogy másnap mondjuk autót vezessen. De akár azt is, hogy csak leadjon egy ügyet az irodában. Mindegy, mi volt, nem érdekelt senkit.”

Azt ugyan megtehette volna, hogy a keletkezett túlórákat másnap kiveszi, de nem látta túl sok értelmét annak, hogy az egész szabadnapja elmenjen alvással.

Idén januárban telt be nála a pohár, először közös megegyezéssel próbálta beadni a leszerelési kérvényt, bár tudta, hogy aligha fogják engedélyezni. Így is történt: hivatalos formában, ügyfélkapun keresztül jelezte, de 3 napon belül jött az értesítés, hogy elutasították.

Közben viszont elkezdett alternatívákon gondolkodni: az elmúlt fél évben minden nap 4-5 órát dolgozott a szolgálaton felül egy szállodafejlesztő vállalkozásnál. Ez óriási leterheltséggel járt, de így volt előtte B terv. Ki akarta próbálni, meg lehet-e élni ebből, ha teljes állásban csinálja.

A döntését nehezítette, hogy rendőrként jogosult volt egy szolgálati lakásra, amit havi 46 ezer forintért bérelhetett az önkormányzattól, amíg állományban van. Ez a piaci ár kevesebb, mint fele azon a környéken.

Végül így is elege lett, de akkor még nem lehetett tudni, eltörlik-e belátható időn belül a leszerelési tilalmat. Szerencséjére adódott egy kiskapu: kinevezték az említett vállalkozás ügyvezetőjének, ez pedig összeférhetetlen a rendőri szolgálattal.

Felszólították, hogy szüntesse meg az összeférhetetlenséget, de ezt megtagadta, így május legvégén megszűnt a jogviszonya. Puszta véletlen, hogy ez alig pár napos eltéréssel egybeesett a tilalom központi eltörlésével.

Dániel azzal számol, hogy óriási leszerelési hullám indul, csak az ő kapitányságán minden tizedik ember gondolkodik a távozáson. Szerinte ugyanakkor az emberek ezt közvetlenül nem fogják érzékelni, mivel a központ továbbra is mindent megtesz majd azért, hogy leplezzék, mekkora a baj.

Ő a saját bőrén is tapasztalta a mélyrepülést: mint mondja, nem erre a rendőrségre esküdött fel. „Régebben még nagyon sok dologban tudtam tevőlegesen segíteni embereknek a munkám során, most viszont már a papírgyártás és a statisztikák a legfontosabbak, hogy el tudják adni, hogy minden rendben van.”

„Ha kikoptál, mint egy fogaskerék, akkor egyszerűen kidobnak”

András (nevét kérésére megváltoztattuk) járőrként kezdte, majd dolgozott központi szervnél, illetve kommunikációs területen is. Végül vezetői pozícióból szerelt le, összesen több mint 12 évet töltött a rendőrségnél.

„Hosszú évek óta éreztem, hogy egyre rosszabb a helyzet, de közben beleraktam egy csomó munkát, nőtt a fizetésem is, szóval nem fekete vagy fehér a történet. Mégis, hiába haladtam előre, a mérleg inkább negatív volt” – meséli.

Szerinte 2010 után egyre szigorúbbak lettek az ellenőrzések, az utóbbi pár évben pedig már olyan létszámhiány keletkezett, aminek hatására exponenciálisan nőtt a munkaterhelés.

Emiatt egyre többen folyamodnak a „hogyan tudnám megoldani okosba” taktikához: kibúvókat és kiskapukat keresnek, még a csalástól sem riadnak vissza, csak hogy túléljenek. Ez persze folyamatos stresszel jár, különösen, ha valaki olyan parancsnokot fog ki, aki a hatalmával is hajlamos visszaélni – mondja András.

Alosztályvezetőként hozzá tartozott az előállító helyiség, a fegyverszoba, volt 20 embere, ő csinálta a szolgálatszervezést is, tehát annyi feladatot toltak rá, amit fizikailag is lehetetlen volt ellátni. Közben, mint mondja, még direkt ki is készítették a felettesei, egyáltalán nem tartották szem előtt a lelki egészségét.

„Ez a hely egy daráló: ha kikoptál, mint egy fogaskerék, akkor egyszerűen kidobnak, majd beraknak a helyedre egy másik embert” – fogalmaz.

A problémák szerinte rendszerszintűek, és a ranglétra magasabb fokain is legalább annyira súlyosak, mint az egyszerű járőröknél vagy őrmestereknél.

András végül szintén összeférhetetlenségre hivatkozva, saját vállalkozásának ügyvezetőjeként szerelt le áprilisban. Azóta ebből él, háromszor annyit keres és a szabadideje is sokkal több.

„Eddig is fenntartottuk a rendszert, ezután is fenn fogják”

Péter (szintén álnév) több mint 10 évig volt rendőr egy nyugat-magyarországi kisvárosban. Már évek óta szeretett volna leszerelni, de hiányzott hozzá a végső elhatározás.

Az ő városában a 40 és 50 közötti járőrből mára tíznél is kevesebben maradtak, a körzeti megbízottak közül is többen leszereltek. Az elmúlt 10 évben, amióta ott dolgozott, folyamatos csökkenés volt jellemző.

„Mindháromra be voltam írva, és akkor mondhatták, hogy mindegyikre van ember. Közben még ügyiratoztam és intézkedtem is. Ez nyilván azzal járt, hogy egyikre se tudtam maximálisan odafigyelni.”

„Egy járőr itt a megyében 170 ezer forintot keres, adókedvezménnyel együtt mondjuk 200-at. Ki az, aki ennyiért szopatja magát?” – teszi fel a kérdést. Ehhez jön hozzá, hogy a fiatalok egyre kevésbé viselik el a parancsuralmi rendszert, a folyamatos ugráltatást. Ha még meg se fizetik őket, esélytelen, hogy ezt a pályát válasszák, Péter szerint minimum 300 ezer forintos kezdőfizetéssel lehetne megfogni őket.

Ráadásul a cafeteria is az egész közszférában a rendőrségnél a legalacsonyabb, a tűzoltók, a kormányhivatali dolgozók, de még a honvédség tagjai is többet kapnak.

„Eddig is fenntartottuk a rendszert, ezután is fenn fogják. A volt főnökömnek azt mondtam, hogy ameddig egy rendőr is van rajta kívül, a rendszer működni fog, mert lesz olyan, aki dupla annyit fog dolgozni azért, hogy elműködjön.”

A legnagyobb létszámhiány szerinte a nyugati megyékben van, keleten valamivel jobb a helyzet. Ezért könnyen lehet, hogy átszervezéssel fogják majd megoldani, de kérdés, egy szabolcsi vagy egy borsodi rendőr mennyire lesz hajlandó átköltözni az ország másik felébe.

Péter végül a választások után – az eredménytől sem függetlenül – adta be a leszerelési kérvényt, amit június 1-gyel hagytak jóvá neki.

„A rendőrségnél fizetik a táppénzt és van szabadságod, de ez az egyetlen pozitívum a mostani munkámhoz képest. Elmúlt a stressz és a szorongás, időben végzek, nem kell túlórázni, nem rángatnak be hétvégén és még le is barnulok közben.”

A témával kapcsolatban kérdéseket küldtünk az ORFK sajtóügyeletének, arra voltunk kíváncsiak, hányan szereltek le idén január, illetve június 1. óta, és okozott-e ez bárhol az országban létszámproblémát. Választ azonban cikkünk megjelenéséig nem kaptunk.

Ki ne szeretne olcsóbban tankolni, esetleg még olcsóbban, netán ingyen? A céges (állami) járművet birtoklókat leszámítva az egyszeri halandónak minden körülmények között a teljes üzemanyagárat kellett megfizetnie. Kivételt a közelmúlt jelentett, amikor tavaly év végén olyan mértékben kezdtek elszabadulni az energiaárak, hogy a kormány kedvenc módszeréhez, a hatósági árhoz nyúlt.

Meg is lett a hatása a 480 forintban maximált üzemanyagáraknak: miközben mindenhol máshol emelkedtek a tankolási költségek, nálunk megállt az áremelkedés. A különbözetet kezdetben a kormány elegánsan a kiskereskedőkkel akarta lenyeletni, majd amikor ez már a rendszer összeomlásával fenyegetett, megosztotta a veszteséget a nagy- és kiskereskedők között. A fogyasztó mindebből azt érzékelte, hogy a magyarországi és a külföldi üzemanyagárak között a különbség napról-napra nő. Az EU nyitott határain keresztül meg is indult a benzinturizmus, amely által a magyar gazdaság szereplői nagy tételben támogatták más országok adófizetőit.

Az igazságtalan helyzetet a kormány újabb adminisztratív intézkedéssel oldotta meg: más áron tankolhatnak a magyar rendszámú autók és más áron a külföldiek. Most ne menjünk bele, hogy a szintén hatósági árat alkalmazó Szerbia és Szlovénia járművei is igénybe vehetik a magyar belföldi árat, mert enélkül is elég nagy a káosz.

Azt gondolnánk, hogy akkor most egy darabig megnyugodtak a kedélyek, de mégsem. A napokban figyeltem fel egy Facebook-csoportban egy kérdésre: hát a határon túli magyar állampolgárokkal mi lesz?

A kérdés körül kibontakozó kommentekből sejtettem, hogy inkább az irónia, mintsem a mélységes felháborodás mondatta ezt az érintettekkel, de azért megkerestem pár nyilatkozni is hajlandó kommentelőt, mit gondol minderről.

Papp-Zakor András, újságíró

– Itt a fő baj az, hogy menet közben derül ki, mennyire betarthatatlan némely szabály, ami jónak tűnt, amíg kitalálták. Ahogy olvasom, óriási fejfájást okoz a benzinkutasoknak odaát Magyarországon, hogy hogyan tartsák, tartassák be a rendelkezéseket, nem erre vannak kiképezve.

Képzeljük el, hogy mi lenne akkor, ha a benzinkutasnak még azt is ellenőriznie kellene, hogy az autó vezetője esetleg nem egy könnyítetten honosított polgár-e?

Méghozzá úgy, hogy biztonsággal különböztessék meg a nem magyar állampolgároknak kiadott magyar személyazonosító igazolványtól.

Nemrég beszélgettem egy kolozsvári közgazdásszal más témáról, de volt egy olyan megjegyzése, ami ide is érvényes:

Ami a konkrét rendelkezést illeti: itt más a probléma. Eleve nem érzem sem produktívnak, sem méltányosnak a hatóságilag szabályozott árakat. Gondold meg: mindenki ugyanolyan olcsón kapja a benzint. A terepjárós szupergazdag és a lepukkant Ladával becsattogó csóró. Mivel a milliomos megteheti, ráadásul jóval többet fogja használni az autóját, ezáltal több állami támogatásban részesül, mint a valóban rászoruló, aki az infláció miatt eleve csökkenteni kényszerül a gépjárműhasználatát, tehát a rá jutó támogatás is egyre kevesebb. Ennek mi értelme van?

Amúgy, ha átmegyek időnként a saját autómmal Magyarországra, nekem semmi elvárásom nincsen. Ez abból fakad, hogy van egy oklevelem valahol arról, hogy magyar vagyok (nem mintha a papírtól lennék éppen magyar). Ezért miért kellene nekem ott olcsóbban mérni a benzint? Majd kiszámolom, mennyibe kerül, ha futja megyek, ha nem, megyek vonattal, vagy nem megyek. Ennyi.

Szeghalmi Örs, újságíró

– Ez egy abszolút a totalitárius államokat jellemző intézkedés és szembemegy minden modern irányzattal. A mostani magyarországi rezsimtől ez nem meglepő, de a mostani jogban ez meglepő. Ez az én véleményem. De vannak ezzel ellentétes reakciók is. Például egy taxis állítja, hogy ameddig szabadon lehetett tankolni, megindult egy újabb üzemanyagturizmus a határ mentén.

A taxis szerint, bár jó volt, hogy egy ideig lehetett olcsón tankolni a túloldalon, de a magyar kormány nagyon helyesen védi az ő nemzeti érdekeit.

Hogy ez méltányos-e, méltányosabb lenne-e, ha nem a rendszám, hanem a tulajdonos állampolgársága alapján járna a hatósági áras benzin? Nem, szerintem nem méltányos. Mármint ez az egész hatósági árrendszer nem méltányos. Ilyen egy normális ország, normális gazdasági koncepcióval rendelkező vezetése nem csinál. De persze ez csak az én véleményem.

Gáspárik Attila, színművész, színigazgató

Megalázó az egész történet. Még a kettős mérce bevezetése előtt is, amikor Szlovákiából Romániába tartottam hazafelé, előfordult, hogy egy általam nem ismert benzinkútnál, amint tankolni akartam, már ott termett valaki, hogy csak húsz litert tankolhatok, és végig figyelte, nem teszek-e még az öngyújtómba is egy kis benzint. Magáról a kettős mércéről: ez talán még ennél is megalázóbb. Biztosan ki lehetett volna találni valami elegánsabb megoldást arra, hogy az állam megvédje a saját polgárainak szánt juttatást. Gondoljunk bele: Nagyvárad pár kilométerre van a magyar határtól. Édesanyám ott lakik, és meséli, hogy az ottani bevásárlóközpontok tele vannak a magyarországi autókkal, mert olcsóbb bevásárolni a román oldalon.

Más. Van néhány román állampolgár ismerősöm, csak román állampolgárságuk van, akiknek magyar rendszámú elektromos autója van, mert Magyarországon kedvezőbbek az adózási körülmények. Ha történetesen benzines autójuk lenne, akkor rájuk vonatkozna az ársapka, míg esetleg egy másikra, aki magyar állampolgársággal rendelkezik, de romániai forgalmija van az autójának, nem. Mire vonatkozik az állampolgárság? A személyre, vagy az autóra?

Továbbmegyek. Most Szlovákiában dolgozom, ottani magyarokkal. Érdekes megtapasztalni, hogy a szlovákiai magyarok kicsit orrolnak a romániai magyarokra, mondván, hogy

De hát ugyan már! Le lehetett volna tárgyalni a visegrádi négyek között ezt az állampolgársági kérdést, de a magyar kormány úgy gondolta, hogy mit számít az a kétszázezer felvidéki magyar, ezért kár konfrontálódni Szlovákiával. Vagy pláne Ausztriával, Burgenland esetében. Érdekekről van szó tehát, nem értékekről.

Ez a benzin-dolog a második pofon. Az amerikaiak egy ideje bevezették, hogy a vízummentesség csupán a Magyarországon született magyar állampolgárokra vonatkozik. Sokan voltak talán, akik csak azért vették fel a magyar állampolgárságot, hogy könnyen utazhassanak Amerikába. De itt is megjelent a kettős mérce. És még tudnám sorolni.

(Megkérdeztem a minisztériumi illetékest is, hogy az intézkedést tervezik-e kiterjeszteni a külhoni magyar állampolgárokra is. Illetve, ha ha igen, milyen formában, vagy ha nem, milyen indokkal? Huszonhat óra várakozás után sem jött válasz.)

Az oroszok lassan, de biztosan haladnak előre Donbasz térségében, kihasználva óriási tüzérségi fölényüket. Ezt a stratégiát már az április közepén kinevezett új orosz parancsnok, Alexander Dvornyikov dolgozhatta ki, akinek hatalmas tapasztalatai vannak. Ott volt 1997-1999-ben a második csecsen háborúban Groznij ostrománál, és ő volt az orosz csapatok első szíriai parancsnoka is.

A nyugati sajtóban gyakran csak "szíriai mészárosként" emlegetett Dvornyikov Szíriában folyamatosan tűz alatt tartotta, gyakorlatilag porig rombolta az ostromlott városokat, és most is hasonló taktikát követ. Az oroszok naponta 50 ezer tüzérségi lövedéket lőnek ki ukrán állásokra, amire az ukránok legfeljebb 5-6000-rel tudnak válaszolni.

Az oroszok szerint azért haladnak most lassabban, mint az invázió kezdetén, hogy elkerüljék a civil áldozatokat. Elemzők szerint viszont a valódi cél az, hogy csökkentsék az orosz veszteségeket, miközben súlyos károkat okoznak az ukrán hadseregnek, nem törődve a célponttá vált városok és falvak civil lakosságával.

Volodimir Zelenszkij ukrán elnök egyik tanácsadója a minap a BBC-ban azt mondta, hogy

A Washington Post megszólaltatott egy ukrán katonát, aki azt mesélte, hogy 100 fős egységükből 35-öt öltek meg az oroszok, az általuk védett falut pedig porig égették. Ennek ellenére megpróbáltak kitartani, mert úgy érezték, visszavonulásukkal a halott bajtársaikat árulnák el, a védelmi vonaluk azonban az óriási túlerő miatt összeomlott. Nem volt más választásuk, fel kellett adniuk az állásukat.

A varsói Keleti Tanulmányok Központja szerint lehetetlen a Donbasz megtartása, akkorák az ukrán veszteségek.

Bár a háborúban eddig 15–20 ezer orosz katona is eleshetett, és nyugati becslések szerint az ukránok az eredeti inváziós haderő egyharmadát harcképtelenné tették, az elmúlt két hónapban 40-50 ezer orosz katona érkezhetett erősítésként a frontra.

Bár a katonák számában még így is az ukránok vannak fölényben, a fegyverek tekintetében egyre nagyobb az orosz előny.

„Túlságosan optimisták voltak azok az ukrán és amerikai remények, melyek szerint az új nyugati fegyverszállításokkal sikerül visszaszerezni a kezdeményezést, és visszavenni annak az ukrán területnek legalább a 20%-át, amelyet Oroszország elfoglalt a február 24-én indult invázió óta” – nyilatkozta Olekszand Daniljuk, az ukrán kormány védelmi és hírszerzési tanácsadója a Washington Post-nak.

Bár folyamatosan érkeznek Ukrajnába a Nyugat által megígért új fegyverrendszerek, de túlságosan lassan és nem elegendő mennyiségben ahhoz, hogy meg tudják akadályozni a lassú, de biztos orosz előretörést a Donbasz régióban.

„Az oroszok nagy hatótávolságú tüzérséget vetnek be ellenünk, és erre gyakran nincs válasz, mert nincsenek meg hozzá az eszközeink. Több tucat kilométerről lőnek és mi nem tudunk visszalőni, hiába ismerjük a fontos célpontok koordinátáját” - mondja Daniljuk.

Ukrajna mostanára csaknem teljesen kifogyott a szovjet korszakból örökölt fegyverrendszerekhez való lőszerből, holott ezek a fegyverek alkotják arzenáljuk zömét. Az eddig támogatást nyújtó kelet-európai országok szintén kimerítették tartalékaikat.

Ukrajnának tehát sürgősen szüksége lenne nagyobb hatótávolságú és fejlettebb technológiájú nyugati rendszerekre, de ezekből egyelőre csak kevés érkezik.

A Pentagon szerint az Ukrajnába küldött amerikai M777 tarackágyúk többségét már bevetették. Úton van négy HIMARS típusú rakétakilövő rendszer, és három hasonló brit rendszer is, de ezek használatára előbb ki kell képezni az ukránokat, így hetekbe telik, míg bevethetők lesznek.

Az oroszok a háborút mintegy 900 saját gyártmányú fegyverrendszerrel kezdték és bár az ukránok állítják, hogy több százat megsemmisítettek, még így maradt nekik bőven.

Az Institute for the Study of War (ISW) legfrissebb elemzése szerint az orosz erők június 11-én szárazföldi támadásokat indítottak Szeverodonyeck és számos környező település ellen, de az ukrán erők a város egyharmadát – beleértve az ipari zónát is – egyelőre ellenőrzésük alatt tartják.

Jelenleg az orosz előrenyomulásnak a Donyec folyó áll az útjában. Nyugati tisztségviselők szerint az oroszok hamarosan teljesen ellenőrzésük alá vonhatják Szeverodonyeck városát, majd a folyó másik partján álló Liszicsanszk felé fordulhatnak, és ha az is elesik, akkor az egész Luhanszk régió a kezükbe kerül. Utána már megcélozhatják a Donyeck még el nem foglalt részeit.

Az elmúlt hónapban kissé megszaporodtak azok a hírek, amik tizenéves gyermekeknek kiosztott pofonokról szóltak. Ott volt például a debreceni eset, amiről semmi mást nem lehetett tudni, mint hogy egy karbantartó (egészen biztosan hatáskörét túllépve – ami a gyerekkel szemben mellesleg nincs is neki) akkora pofont osztott ki egy 11 éves kisfiúnak, hogy nyoma maradt az arcán. De szó volt olyan sportedzőről is, aki kemény módszerekkel, a fizikai bántalmazást sem kizárva nevelte a rá bízott, jobbára még kiskorú gyerekeket.

Bevallom, ezek és az ehhez hasonló esetek számomra, a 20.-21. század fordulóján felnőtt, amúgy pedagógus végzettségű embernek önmagában elég megdöbbentőek. Attól viszont még jelenleg sem térek nagyon magamhoz, amit a kommentszekciókban láttam. Röviden: a teljes történet és a kontextus ismerete nélkül helyeselnek ránézésre teljesen normális, mindennapi emberek, szidva a teljesen ismeretlen gyerekeket, természetesen en bloc a "mai generációt", sokan külön hozzátéve, hogy ugyan nem tudni, miről volt szó, de „biztosan megérdemelte”.

Atyai, nevelő célzatú, makarenkói, helyretevő – mind-mind olyan szavak, amit a „pofon” elé szokás tenni, ha meg szeretnénk indokolni, hogy egészséges, fejlett felnőtt emberként miért tartjuk helyesnek egy nálunk gyengébb, kiszolgáltatottabb, lényegesen fiatalabb embertársunk bántalmazását. Igen, bántalmazását. Ugyanis van különbség persze egy hirtelen felindulásból elcsattant, majd megbánt pofon és egy rendszeres bántalmazó szülő-gyerek viszony között, de a pofon az pofon, a fizikai erőszak akkor is erőszak, ha „csak alkalmanként” kapja egy gyerek, „csak ha kiérdemli”. Túl az elvi problémán (nem felejtem el alaposabban kifejteni), hogyan döntöm el, hogy kiérdemelte egy kiskorú? Hogyan mérlegelek, hogy minden, de tényleg minden lehetőséget végigjátszottam már, és utána jutottam a súlyos döntésre? Milyen elvek szerint lehet eldönteni, hogy hány éves kortól, hány éves korig adhatom a pofont, mekkora gyereknek, milyen típusú „bűnök” után?

Ez megannyi kínzó kérdés, amiket akár hagyhatunk is, van ugyanis egy sokkal komolyabb axióma, ami mindegyiket felülírja:

Pont. De ha egy mezei újságíró véleménye nem mérvadó a kérdésben, ott a törvény. És ebben az esetben nem is tudjuk alkalmazni a felvilágosult/elpuhult (kinek mi) Nyugat vs. elmaradott/hagyományos értéktisztelő Magyarország összehasonlítást, ugyanis hazánk azon, egyébként meglepően kevés ország egyike, ahol 2005 óta a törvény szerint tilos a kiskorúak minden nemű fizikai fenyítése. (A gyakorlat felett most a továbbhaladás kedvéért elsiklunk.) Ezzel szigorúbbak vagyunk a gyermekvédelemben például Belgiumnál, Svájcnál, Kanadánál, az Egyesült Királyságnál vagy az Egyesült Államoknál.

A közvélemény azonban erről mintha nem értesült volna. Természetesen nem születne publicisztika erről, ha marginális jelenségről volna szó, de az arány egészen elkeserítő: a kommentszekciók nagy részében brutális, 90 százalék feletti volt azok aránya, akik szerint legalább minimális szinten elképzelhető, hogy jogos egy súlyos, nyomot hagyó pofon egy 11 éves gyermek fegyelmezésére – legyen bármi is a „bűne”. Mivel azonban valószínűleg e sorokat is sokan olvassák olyanok, akik szerint nincs ezzel semmi súlyos probléma, fordítsuk meg néhányféleképp a dolgot.

Autóban ülök, szabályosan haladok, mikor valaki jobbról szabálytalanul bevág elém, satufékezésre kényszerítve. Sétálok a lakóhelyem utcáján, amikor meglátom, hogy valaki a kuka mellé dob egy zsák szemetet, majd elsétál. Látok egy középkorú embert, aki minősíthetetlen hangon kiabál egy idős hölggyel, amiért nem fér el a járdán annak cekkerétől. Mindegyik esetben menjek oda az illetőkhöz, és keverjek le egy hatalmas pofont? A fizikai erőszak minden ilyen esetben megoldás?

Vagy netán a felsorolt esetekben felmentő körülmény, hogy a normaszegőket nem ismerjük, hozzájuk semmi közünk? Ne felejtsük el: a karbantartó sem volt rokona a 11 éves kisfiúnak, mégis lendült a pofon. „Lehet, hogy többet is kellett volna” – „ajánlja” az egyik hozzászóló. Kommentjét azonban hiába is keresik, mert bár lapunk maximálisan kiáll a szólásszabadság és a véleménynyilvánítás mellett, olyan hozzászólásokat mindenképp törölnünk kellett, amelyek a törvények ellenére(!) fizikai bántalmazásra, ráadásul kiskorú megverésére buzdítottak.

„Én is megkaptam a magam pofonját gyerekkoromban, 'jókor, jó helyen', ember is lett belőlem!” – szól az unalomig ismert érv. Na ja. Ember lettél, csak milyen? Olyan, aki az eset vagy a konkrét gyerek ismerete nélkül egy 11 éves fizikai fájdalmát kívánja. Ha csak ennyit jelentene embernek lenni, akkor én szívesen vállalom, hogy a szülői pofonok hiányában belőlem nem lett az. És azt sem tudom, hogy milyen lelkivilággal kell rendelkezni ahhoz, hogy ezeket a fizikai fenyítéseket utólag megszépítsem. Jómagam gyerekként egyetlen felnőttől kaptam pofont, annak is van már vagy 30 éve. És bár egyáltalán nem vagyok haragtartó típus, ha az illetővel (egyébként szintén volt karbantartó) találkoznék, a mai napig rá tudnék kérdezni nála, hogy amit tett miért tette, és milyen hatást várt el tőle.

„Az én időmben még teljesen normális volt az ilyesmi” – mondják megint mások, csakhogy ez ismét egy durva csúsztatás. Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a pofon mint nevelési eszköz az elmúlt cirka ötezer évben bevált nevelési módszer volt, csak az utóbbi évtizedek elpuhult, széteső, túl liberális világa ezt a „jó kis” fegyelmezési eszközt is kiveszi a felnőttek kezéből, amitől aztán a „mai fiatalok teljesen kezelhetetlenek” (nem, nem azok; és a „tegnapiak” is megérték a pénzüket), a világ pedig a tiszteletlenség és az anarchia mocsarába süllyed. Nos, a teória híveinek van egy rossz hírem: a híres ókori római szónok, Quintilianus már a Krisztus utáni első században zéró toleranciát akart bevezetni a gyerekek testi fenyítése ellen. És bár a későbbi századokban olyan, emberségességükről ismert gondolkodók is a pofonok pártjára álltak, mint Szent Ágoston vagy Szent Benedek, már a felvilágosodás korától, azaz a XVIII. század végétől általánosan „cikinek”, és minimum kerülendőnek tartja a pedagógia a bármilyen fokú testi fenyítést.

„Na és a makarenkói pofon?” – teheti fel a kérdést az átlag olvasó, akinek itt és most egy tévhit eloszlatásával szolgálhatok: az 1888-ban a mai Ukrajna területén született pedagógus, Anton Szemjonovics Makarenko az 1920-as években közel 3000, nehéz sorsú gyerekkel foglalkozott egy Gorkij-telep nevű helyen, és valóban szó volt egy elcsattant pofonról – egyszer. Ez az eset ugyanakkor annyira bántotta a nevelőt, hogy többször is írt róla, egyfajta „gyónásként”, megemlítve, hogy „pályafutása mélypontjának” tartja az esetet. Ezek az említések viszont finom túlzással és ferdítéssel az utókorban a „nevelő célzatú” pofon definíciójává alakultak, igazolandó a gyerekek verésében örömet lelők elhibázott nevelési módszerét.

És hogy mit ajánlott a pofon helyett Makarenko? Nos, a Szovjetunió legsötétebb sztálini korszakában tevékenykedő pedagógus sokak szemében már-már a liberális nevelés példájának tűnhet, amennyiben fő módszere a szeretettel teli nevelés, a figyelem és az energiák lekötése, valamint a fiatalokkal eltöltött minél több idő volt. A pofont nem csak rossznak, de kifejezetten kontraproduktívnak tartotta.

Hasonlóan egy ismeretlen ókori mezopotámiai írnoktanonchoz, aki egy versében így ír a verésről:

„...a tábla házába mentem.

A tábla házában a felvigyázó rám szólt: 'Miért késtél el?'

Megijedtem, hevesen vert a szívem.

Mesterem szeme elé kerülve földig hajoltam. A tábla házának atyja kikérdezte táblám, elégedetlen volt vele és megütött.

[...]

'Engedélyem nélkül miért beszélgettél?' és megütött; a felügyelő rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért hajolgattál?' és megütött; a szabályzat embere rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért álltál fel?' és megütött; a kapu embere rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért mentél ki?' és megütött; a bot embere rám szólt:

'Engedélyem nélkül miért nyújtogattad kezed?' és megütött; a sumer nyelv embere rám szólt:

'Hibásan mondod a sumert!' és megütött; mesterem rám szólt:

'Kezedet nem jól tartod!' és megütött.

A kiemelés természetesen én biggyesztettem a szöveghez. Azért hogy jól lássuk: már több ezer évvel ezelőtt tisztában voltak azzal, ami mára teljesen alapvető felfogás kellene legyen, azaz hogy egy gyerek megverése, de akár felpofozása csak a félelmet és a szorongást növeli a bántalmazottban, a kívánt viselkedési minta beépülését a legritkább esetben éri el – annak ellenkezőjét annál inkább.

Csodás világ lenne, ha ezt a kommentelő magyar lakosság is megértené. Felgyülemlett frusztrációját pedig inkább valamiféle harcosok klubjának alapításában, nem pedig gyengébb, kisebb, védekezni alig tudó gyerekek ütlegelésében vezetné le.