KULT
A Rovatból

Gépek bukása: M3GAN 2.0 és a mesterséges dögunalom

A M3GAN 2.0 megpróbál vicces, félelmetes és izgalmas lenni – de végül egyik sem sikerül igazán. Egy vértelen, ötlettelen és kínosan kiszámítható folytatás, ami inkább bosszantó, mint szórakoztató.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. június 30.



Vannak filmek, amik azért születnek meg, hogy a folytatásuk jobb lehessen, mint az eredeti. Ez egy elfogadható iparági stratégia: csináljunk egy bemelegítő epizódot, ami felvázolja az univerzumot, megalapozza a karaktereket, majd a második részben jöhet a tűzijáték és a fejlődés minden téren. Általában az ilyen filmek létrejöttéhez hatalmas szerencse és tehetséges alkotók kellenek: Csillagok háborúja után a Birodalom visszavág, vagy a A halálosztó után Az ítélet napja.

A M3GAN 2.0 esetében viszont erről szó sincs. Ez nem egy jobb folytatás.

Sőt, ha az első rész csak közepesen rossz volt, akkor a második sajnos egyértelmű visszalépés – egy erőtlen, fáradt, és teljesen felesleges próbálkozás, ami nem tudja eldönteni, hogy mi akar lenni: akciófilm, vígjáték, horror, vagy mindhárom – de egyikben sem nyújt élvezhető szintet.

A történet ott folytatódik, ahol az első rész véget ért: Gemma (Allison Williams), a tech-zseni, akinek egyszer már sikerült megalkotnia egy gyilkos babát, most a mesterséges intelligencia etikájának védelmezőjeként tűnik fel.

A világ megbocsátott neki (hát persze), ő pedig próbálja egyensúlyba hozni a robotika fejlődését az emberi jogokkal és erkölccsel.

Ezalatt Cady (Violet McGraw), az unokahúga, próbál normális életet élni. De ahogy az lenni szokott, a béke nem tart sokáig, feltűnik egy új, az amerikai állam által épített AI-alapú szuperrobot, Amelia (Ivanna Sakhno), aki természetesen fellázad a teremtői ellen, és elindul, hogy levadássza az igazi alkotóját, Gemmát és vele együtt Cadyt is, ha már ott van. Hát… mi mást is tehetne Gemma, mint hogy újra életre kelti M3GAN-t (Amie Donald), hogy ezúttal a jók oldalán harcolhasson? Logikus? Hát nem.

A sztori már itt elkezd recsegni-ropogni, de a valódi gondok csak ezután jönnek. Az alapszituáció nemhogy nem eredeti, de konkrétan a Terminátor 2 lebutított, kifordított változata. A gyilkos robot, aki most a hősi védelmező szerepében tér vissza – ismerős? Csak itt nincs Schwarzenegger, jó karakterek, feszültség, vagy olyan jelenet, amire az ember szívesen emlékezne vissza. A „nagy csavarok” pedig inkább kínosak, mint meglepőek. Olyan fordulatokat kapunk, amiket már a karakterek első megjelenésekor ki lehet találni. Ki az „áruló” szereplő? Első jelenetében világos. Ki fog meghalni? Egyből sejthető. Klisék halmaza egymásra hányva.

A horrorelemek inkább paródiára emlékeztetnek. Az első rész sem volt ijesztő, de ott legalább megvolt a próbálkozás.

Itt azonban már láthatóan senki nem akarta, hogy a film tényleg horror legyen. Érezhető, hogy rettegtek a 18-as karikától. A „félelem” maximum abban nyilvánul meg, hogy néha zavarba ejtő, amit látunk. De nem a jó értelemben. Inkább úgy kellemetlen, mint egy félresikerült stand-up fellépés.

A humor sajnos erőltetett, néhány szarkasztikus megjegyzés, néhány „cool” beszólás M3GAN-től, de maximum ennyi, és ezek sem működnek. A legjobb poén az, amit a néző fogalmaz meg magában: „Erre tényleg pénzt adtak?”.

A látvány sem menti meg a produkciót. Az effektek olcsók, a CGI néha nevetséges, a harcjeleneteket viszont – és ez az egyetlen valódi pozitívum – meglepően profin levezényelték. Gerard Johnstone rendező láthatóan érzi, hogyan kell dinamikus akciójelenetet rendezni: a verekedések jól követhetők, a kamera nem rángatózik annyira, a koreográfiák helyenként kifejezetten ötletesek.

Talán egy valódi akciófilmes közegben jobban tudna érvényesülni a rendező, mint a horrorban?

A zene is dicséretet érdemel. A hangulatfestés működik, a dallamok néha még többet is adnak, mint amit a jelenetek önmagukban érdemelnének. De sajnos zene és akció nem elég ahhoz, hogy egy filmet megmentsen. A színészek sem tudtak mit kezdeni a szerepeikkel. Nincs igazán, akinek tiszta szívvel drukkolni lehetne.

A legnagyobb probléma azonban az, hogy M3GAN 2.0 nem tudja, mi akar lenni. Nem félelmetes, nem vicces, és nem is igazán szórakoztató. A trash-szintű hangulat, amit az előzetes és az első percek belengetett szinte semmibe vésznek egy pillanat alatt. A forgatókönyvi blődség, ami a film felénél megtámadja a nézőt pedig már tényleg a csúcs, semmi nem vehető komolyan onnantól. Amikor a film túllépi a saját logikáját és hirtelen minden realitást félredob.

Ekkor válik világossá: ez nem egy tudatos B-film, ez csak egy gyenge film, ami szeretne okosabbnak tűnni, mint amilyen valójában.

Vagy direkt próbál buta lenni, hogy majd így eladhatja magát? Nem tudom, de az biztos, hogy ez 2 óra felesleges időtöltés. Legalább a légkondi működik a mozikban… A brutalitás, aminek egy ilyen műfaji kavalkádban helye lenne, teljesen vértelen. Szó szerint. Kezek leszakadnak, fejek loccsannak, de mintha senkinek nem lenne egy csepp vére sem. A jelenetek súlytalanok, tét nélküliek és unalmasak.

Összességében a M3GAN 2.0 egy kihagyott ziccer. Az első rész hangulatos, mémesedett pillanataihoz fogható – például M3GAN TikTok tánca – sehol nincs, emiatt a film könnyen a feledés homályába vész majd. Az egyetlen reménye, hogy a gyártási költségek nem voltak túl magasak – de ez sajnos a látványon is érződik.

Egy közepes, semmire sem jó folytatás, ami minden téren alulmúlja elődjét, nyugodtan kihagyható.

Ha a mesterséges intelligencia tényleg így nézne ki, már rég nyugodtan alhatnánk, nem lenne itt semmilyen Gépek lázadása. Ez a film nem világuralomra tör, hanem a streaming-platformok süllyesztőjébe.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Amikor a múlt színpadra lép: így kel új életre Cseh Tamás és Bereményi Géza klasszikusa
Cseh Tamás és Bereményi Géza közel félévszázados, helykereső albuma, a Frontátvonulás fiatal színházcsinálók kezei között született újjá – a különleges előadás július 28-án látható a Városmajori Szabadtéri Színpadon.


Az, hogy egyelőre viszonylag kevesen ismerik a Sicc Production nevét, véletlenül sem az általuk készített előadások minőségéről, sokkal inkább arról tanúskodik, hogy milyen nehéz ma a minket körülvevő zajban kiszűrni a tiszta hangokat.

Aki ugyanis már látta és hallotta a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Novák Eszter és Selmeczi György irányítása mellett 2024-ben végzett zenés színészosztály valamelyik produkcióját, az azonnal függő lesz.

És bár első ránézésre a tegnaphoz mintha több közük lenne, mint a mához, jegyezzük meg jól a nevüket, mert valójában ők a jövő.

Kapkodás nélkül, ütemesen épül a repertoárjuk. Eddig bemutatták Nagy Feró kis híján elfeledett, punk-rockoperaként emlegetett Hamletjét, illetve Majd, ha fagy! címmel neoreneszánsz rallyt vezényeltek, éles párhuzamot vonva többek között a százévekkel ezelőtti London és a mai Budapest között. És ha nem is épp Shakespeare korához, de azért a mából szemlélve erősen a régi időkhöz látszik kötődni a 2024 nyarán bemutatott, azóta folyamatosan játszott, fesztiváljáró Frontátvonulás is.

Koncert, színház, koncertszínház a műfaj: Cseh Tamás és Bereményi Géza azonos című albuma jelenti a kiindulópontot a delikát találkozáshoz. Ha már találkozás: Ecsedi a pesti flaszteren futkos fel s alá, hogy rátaláljon barátjára, Vizire, aki két liter kávélikőr elfogyasztása után megvilágosodik, és a Keleti pályaudvarra megy, ami azonban csak egy álpályaudvar, ahova és ahonnan „nem érkeznek és nem is indulnak” vonatok... A játszók szülei (óvatosan mondjuk: nagyszülei...) generációjának jól ismert a létező szocializmusban, a hetvenes évek legvégén fogant kerettörténet, de vajon mi közük mindehhez a mai pesti srácoknak?

Krasznai Vilmos zene- és szövegérzékeny, a muzikális helyzeteket színházivá emelő rendezésében hat fiatalember kelti életre az összes karaktert. Kerek Dávid, Liber Ágoston, Fülöp Kristóf (egyben az előadás zenei vezetője), Turi Péter, Sas Zoltán és Vatamány Atanáz magabiztosan teremt néhány gesztussal és minimális számú kellékkel hiánytalan világot, ami véletlenül sem másolja a nyolcvanas évek egyszerre áporodott és kedélyes hétköznapjait. A frissdiplomás színészek ennél vakmerőbbek, de nagyon is jól teszik, hogy mernek kockáztatni: a mai magyar fiatalok kilátástalansága, reményvesztettsége, a sokakat nyomasztó politikai és társadalmi légkör nem erőszakolt üzenetként, hanem megélt tapasztalatként jelenik meg a színen.

Cseh Tamás-estet sokat láttunk már, fogunk is még, de a Sicc Production Frontátvonulása nem áll be a sorba:

egyes dalokat teljesen újrahangszereltek, másoknak a vokális előadásmódját változtatták meg, és az egész zenei világot szigorú dramaturgiai megfontolások mentén gondolták tovább.

Céljuk egyértelmű: ez az est nem az üres tiszteletről, hanem az emblematikus album és mondanivalója mély értéséről és feltétel nélküli szeretetéről szól. A hat szereplő kézről kézre adja a nyolc hangszert, már csak azért is, mert a szűk, de átjárható cellákból épült jelzésszerű díszlet összezárja őket. És épp ez a lényeg, vagyis az, hogy ők is szorosan összezárnak, és így néznek kihívóan a holnap szemébe.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Fishing On Orfű - zseniális koncertek, átható energiák, „mocskos Fidesz”
Ábeli magasságokba emelkedett a kormánypárt szidalmazása a fesztiválon, a legváratlanabb helyzetekben kezdte skandálni a tömeg, ami sokszor a fellépőket is zavarba hozta. De a Fishing persze idén sem a politikáról szólt, hanem a zenéről és a közösségről.


12-13 éve járunk "fishingezni", de ez az a fesztivál, amit nem lehet megunni. Sőt, igazából csak várni lehet, hogy mikor jön már a következő. Már amikor Orfű felé kanyarog a kocsi vagy a busz a Mecsek mesebeli útjain, akkor érzi az ember: itthon van. Aztán feltűnik a tó szikrázó vize, a nádas, a stégek, a hatalmas pezsgés, ami csak erre a pár napra jellemző ezen az egyébként nyugodt és békés üdülőövezetben. De ebben a négy napban mindenhol vidám, közvetlen, laza, jófej emberek vesznek bennünket körül.

Nem tudom, hogy a hely teszi, vagy a zenei koncepció, vagy valami más, csak az biztos, hogy a Fishing jóval több, mint egy fesztivál. Egy közösség, állandó visszatérőkkel, és folytonos megújulással, amibe ugyanolyan természetességgel csatlakoznak be a 60 évesek, mint a 16-17 éves fiatalok.

Zeneileg is ez korosztályokon átívelő kapocs a Fishing legjellemzőbb tulajdonsága.

Évről-évre olyan előadókat és zenekarokat szerettet meg az újabb és újabb fiatal generációkkal, akiket különben talán nem is ismernének, vagy akikért addig csak a szüleik rajongtak. Miközben ez fordítva is igaz: a szülők találkozhatnak azokkal a fiatal tehetségekkel, akikről eddig még nem is hallottak. Ahhoz, hogy ez működjön, persze kell egy minőségi szint, és kell a közönség nyitottsága.

Tehetséges fiatalokban idén sem volt hiány. Már a délután hatos sávban teltházat produkált például a nagysátorban a Hűvös, de ugyanígy, a hatalmas kánikula ellenére ötkor berobbantotta a bulit az Aurevoir. A fő előadók, az Esti Kornél, a 30Y, a Belga és a Quimby egytől egyig hibátlan bulit vezényeltek le, de például a Carson Coma és a Csaknekedkislány is emlékezetes perceket okozott. Utóbbiak a fesztivál nagyszínpados záróelőadóiként először állhattak ott, és kicsit meg is illetődtek ettől, de bizonyították, hogy fiatal zenekarok is képesek betölteni ezt a hatalmas teret, új dinamikákat hozva.

Az idei év újdonságát még egy visszatérő rigmus jelentette: a legváratlanabb időpontokban és helyeken kezdte el skandálni a közönség, hogy "mocskos Fidesz".

„Ilyen lehet egy Ismerős Arcok koncerten” - reagált egy kicsit zavarban a Carson Coma frontembere, Fekete Giorgio, pedig amúgy tőlük igazán nem állnak távol a politikai utalások a dalszövegeikben. De még Lovasi egyszemélyes produkciója alatt is felhangzott a rigmus, aki megköszönte, hogy „tartalmasan töltötte ki a közönség a pillanatnyi intermezzot”.

Nem tudni, hogy ez csak divat, vagy az ide is begyűrűző elégedetlenség, mindenesetre a Pride betiltása kapcsán maguk a fellépők sem titkolták a véleményüket, a Quimby dobosa például látványosan egy kirúzsozott Orbánt ábrázoló szivárványszínű polóban nyomta végig a koncertet.

De a fesztivál persze idén sem a politikáról szólt, sokkal inkább az önfeledt örömről, bulizásról, nagy beszélgetésekről, amihez a szervezők mindent biztosítottak, amire csak szükség lehetett. A helyszín évről-évre fejlődik, mióta a Fishing keménymagja megvette, már teljesen felszerelt például a játszótér, és egyre több a fantasztikus kilátást biztosító kilátópont, ahol egy fröccsel leülve órákat is eltölthet az ember. Még kulturáltabbak lettek a vizesblokkok is,

ahogy a CSNK frontembere megjegyezte, ez az a fesztivál, ahol a mosdóban is mindig van szappan.

És akkor a gasztronómiáról nem is beszéltünk. Bár a pécsi Bohémia hamburgerei továbbra is fájóan hiányoznak, és a 15 ezer Ft-os fine dining menü nem tűnt nagy sikernek (igaz, nem kóstoltuk), de a sima étel- és italkínálatban is bárki megtalálhatta a kedvére valót. A decinként 600 Ft-ért mért villányi rosé pedig még mindig kiváló ár-érték arányt nyújt, ami fröccsként, 1 literes palackba töltve az egyik legnagyszerűbb fesztivál-találmány.

Ráadásul odakint is fantasztikus gasztronómiai csodákra bukkanhat az ember. Akkor is, ha nem az egyébként egészen különleges és szuper vezetett sör- vagy bortúrák egyikére fizet be, ahol zenészek társaságában kóstolgathatjuk a finomságokat. De ott a tó túlpartján az AN-2, ahol kacsamájas lecsóval várták a betévedőket, vagy a Malom, ahol elképesztően finom pisztáciás csigáért állt a sor.

A négy nap után a legtöbb fesztivállal ellentétben innen úgy megy haza a legtöbb ember, hogy minden fáradtsága ellenére úgy érzi, feltöltődött energiával. Valahogy majd csak kibírjuk 2026-ig.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
A háborúban aknakereső volt, a paródiák királya lett, és Hollywood egyik leghosszabb szerelmi története az övé – Mel Brooks 99 éves
Már 14 évesen gázsiért szórakoztatta egy hotel vendégeit, két Oscar-díjat nyert, és így 100-hoz közel az Űrgolyhók folytatására készül. Egy komikuslegenda parádés életútja.


Mel Brooks, azaz eredeti nevén Melvin James Kaminsky 1926. június 28-án született, méghozzá a család konyhaasztalán, egy brooklyni bérházban. A kézbesítőként dolgozó apja, Max családja német zsidókból állt, akik Danzigból (Gdańsk, Lengyelország) származtak. Anyja, Kitty ukrán zsidó bevándorló volt Kijevből. Három bátyja, Irving, Lenny és Bernie után ő volt a negyedik fiú. Apja, Max 1929-ben tuberkulózisban halt meg, amikor Mel még hároméves sem volt. A gazdasági válság idején özvegy édesanyja csak nehezen tudta ellátni a négy gyermekét.

Brooks később viccekkel és dobolással dolgozta fel a dühét és a veszteségét.

Az egyik osztálytársának a bátyja tanította dobolni, aki történetesen a jazzlegenda Buddy Rich volt, aki kiaknázta Mel tizenéves dühét, és hathónapos tanítás után a tehetséges újonc már elég jól játszott ahhoz, hogy fellépjen. Az apja haláláról később így nyilatkozott: „Ez felháborító. Lehet, hogy ezért haragszom Istenre vagy a világra. És biztos vagyok benne, hogy a humorom nagy része a haragból és az ellenségeskedésből fakad. Williamsburgben felnőve megtanultam humorba önteni a dühömet, hogy megkíméljem magam a problémáktól.”

Brooks kicsi, beteges fiú volt, akit az osztálytársai gyakran csúfoltak és zaklattak a mérete miatt. Kilencéves korában megnézte az Anything Goes című darabot William Gaxton, Ethel Merman és Victor Moore főszereplésével az Alvin Theaterben, az előadás után pedig azt mondta a nagybátyjának, hogy nem fog a ruhaipari negyedben dolgozni, mint mindenki más, hanem a showbizniszben szeretne érvényesülni.

Medencék és aknák

14 éves korában kapott állást a Butler Lodge-ban, egy másodosztályú szállodában, ahol a medence mellett kellett szórakoztatnia a vendégeket. Itt ismerkedett meg az akkor 18 éves komikus zsenivel, Sid Caesarral. A Playboy magazinban adott interjújában Brooks elmesélte, bármit megtett azért, hogy nevetésre bírja a közönséget. Egyszer például egy kalapban és egy nagy kabátban állt az ugródeszka szélén, két bőrönddel a kezében, amik tele voltak kövekkel, majd így kiáltott: „A munka szörnyű! Nem bírom tovább!” – és teljes felszerelésében a medencébe ugrott (azért, hogy ő elsüllyedjen, de a kalapja fent maradjon a víz felszínén). Ezt a számot később sokszor, sok helyen előadta.

Még tinédzserkorában változtatta meg a nevét Melvin Brooksra, anyja leánykori neve, a Brookman hatására, mivel folyton összetévesztették a trombitás Max Kaminskyvel.

1944 januárjában végzett a williamsburgi Eastern District Gimnáziumban, majd bátyja nyomdokaiba lépve a Brooklyn College-ba akart beiratkozni pszichológiát tanulni. Ám közbejött a katonaság.

Mel a II. világháború végén vonult be a hadseregbe, majd a Virginia Military Institute-ba küldték, ahol villamosmérnöknek tanult. Franciaországban szolgált, és egy hónappal az ardenneki csata után aknamentesítésre volt beosztva. Előléptették tizedessé, majd újra próbára tette a komikusi képességeit, amikor a háború után is ott maradt, hogy szórakoztassa a katonákat.

Oscarral indított karrier

Az Egyesült Államokba visszatérve elkezdett felkapaszkodni a komikusok ranglétráján különböző klubokban, hotelekben. 1949-ben váltott a televízióra, és különféle szkeccsekkel járult hozzá az Admiral Broadway Revue című műsorhoz a Dumont Television Network és az NBC csatornákon. Egy évvel később a műsor sztárja, Sid Caesar felvette fiatal pártfogoltját egy új programba, a Your Show of Shows-ba, amelyben Brooks Carl Reiner, Neil Simon, Danny Simon és Mel Tolkin társaságába került, vagyis egy igazi komikus tehetségekből álló csapatba. Brooks később megvalósította azt az álmát is, hogy a Broadwayn dolgozzon, amikor paródiát írt Az ügynök halála című darabhoz.

Sőt, a filmiparba is sikerült betörnie viszonylag korán: 1963-ban, 34 évesen készítette el a The Critic című szatirikus rövid animációs filmet, amellyel elnyerte az Oscar-díjat is e kategóriában, ezzel pedig sokak figyelmét felkeltette. 1965-ben már Buck Henryvel közösen alkotta meg a hosszú ideig (1970-ig) futó televíziós kémes akcióvígjáték-sorozatot, a Get Smartot (magyar címén: A balfácán), amelynek főszereplője Don Adams volt Maxwell Smart ügynök szerepében (ennek remake-je volt a 2008-as Zsenikém: Az ügynök haláli Steve Carell-lel). A kémfilmek hőseit kifiguráázó sorozat már előrevetítette Brooks leghíresebb filmparódiáit.

A paródiakirály

Az első egész estés rendezésével megkapta a második Oscar-díját is – ezúttal a legjobb eredeti forgatókönyvért –, ez volt az 1967-es Producerek című musical, amely azonnal klasszikussá vált.

Az 1970-es évektől egészen 1995-ig Brooks még tíz további vígjátékot rendezett, amelyek többsége paródia volt, ezek a védjegyeivé váltak. Hollywoodban senki sem volt szent a számára, Brooks ugyanis a filmvilág legnépszerűbb műfajait vette górcső alá.

Kiparodizálta például a westernt (1974: Fényes nyergek), a horrorokat (1974: Az ifjú Frankenstein), a némafilmeket (1976: Bombasiker), a Hitchcock-filmeket (1977: Magasfrász), a történelmi eposzokat (1981: Világtörténelem 1. rész), a Star Warst és a sci-fiket (1988: Űrgolyhók), a Robin Hood-filmeket (1993: Robin Hood, a fuszeklik fejedelme), végül pedig utolsó rendezésében a Drakula-filmeket (1995: Drakula halott és élvezi). Ezek a vígjátékok pedig nem csupán a filmes kliséket vették célba, hanem a kapzsiságot, a rasszizmust, az antiszemitizmust, a despotizmust és a halált is.

Volt egy komédiás társulata is, akiket előszeretettel alkalmazott a filmjeiben, s olyan neveket találunk a tagok között, mint Dom DeLuise, Marty Feldman, Madeline Kahn, Harvey Korman, Cloris Leachman és Gene Wilder. Na meg Sid Caesar természetesen, akinek fontos szerepet adott például a Bombasikerben is.

41 év házasság

Brooks még a Broadwayen találkozott először Florence Baummal Az urak a szőkéket szeretik című musical táncosnőjével. 1953-ban házasodtak össze voltak, s az 1962-es válásukig három gyermekük született: Stefanie (1956), Nicholas (1957) és Edward (1959). Miután a Your Show of Shows és a Caesar's Hour című műsorokban heti 5000 dolláros gázsit kapott, szabadúszó íróként heti 85 dollárra esett vissza a keresete. Öt éven át alig volt fellépése, a család egy negyedik emeleti, lift nélküli ház egyik lakásában élt. Majd 1960-ban Brooks egy barátjához költözött Los Angelesbe szerencsét próbálni, ám 1961-ben, miután visszatért New Yorkba, megtudta, hogy időközben Baum beadta a válókeresetet.

Az ifjú titán ezt követően1964-ben vette feleségül az akkor már Oscar-díjas színésznőt, Anne Bancroftot, A csodatevő és a későbbi Diploma előtt sztárját, akivel 41 évig éltek együtt, egészen Bancroft 2005-ben bekövetkezett haláláig. Vagyis az egyik leghosszabb hollywoodi szerelmi történet volt az övék.

1961-ben találkoztak először a Perry Como Variety Show próbáján, és három évvel később, 1964. augusztus 5-én mondták ki a boldogító igent. Fiuk, Max Brooks 1972-ben jött a vilgra. Belőle elismert író lett, az ő könyve például a 2006-ban kiadott World War Z: Zombiháború, ez alapján készült a 2013-as Z világháború című Brad Pitt-film.

2010-ben Mel Brooks Anne Bancroftot nevezte meg „az életét vezető legfőbb erőnek”, és így nyilatkozott az első találkozásukról: „Attól a naptól kezdve egészen a haláláig elválaszthatatlanok voltunk.” A halála után nem nősült újra, egyedülálló maradt, 2023-ban pedig kijelentette: „Ha egyszer Anne Bancroft férje leszel, mások már nem tűnnek vonzónak.”

A Schwartz legyen veled!

S hogy várhatunk még valamit tőle? Természetesen! Mel Brooks az egészen elképesztő 99. születésnapját egy frenetikus bejelentéssel ünnepelte: nevezetesen, hogy elkészül a régóta tervezett Űrgolyhók 2, amelyben ismét eljátssza majd Yogurt szerepét, és amelyben visszatér majd az első film főszereplője, a Lone Starrt alakító Bill Pullman is. Alig várjuk, hogy lássuk, és még további sok évet kívánunk Mr. Brooksnak!


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
„Ez egy nagyon kemény időszak nekünk” – a megszűnő Bánkitó Fesztivál alapító-igazgatójával beszélgettünk
A Bánkitó Fesztivál egy kis közösség számára indult, de mára Magyarország legnagyobb kisfesztiválja lett. Idén egy fillér állami támogatást sem kaptak, és Schönberger Ádám szerint a mostani gazdasági válságban nem láttak kiutat, ezért döntöttek úgy, ez lesz az utolsó.


Nemrég bejelentették, hogy 2025-ben utoljára rendezik meg a Bánkitó Fesztivált. Az eseményt 16 évvel ezelőtt civilek hozták létre azzal a céllal, hogy megalkossanak egy családias, emberközpontú fesztivált egy olyan közegnek, ahol minden szubkultúra tagja jól érezheti magát. 


A szervezők nemrég közölték, hogy idén utoljára tarják meg az eseményt. Közleményükben többek között arról írtak, hogy Civil szervezetként már nem fenntartható az a fesztiválforma, melyet eredetileg létrehoztak, illetve, hogy egy másik politikai és gazdasági környezetben talán máshogy alakult volna. Emellett arra is kitértek, hogy olyan kompromisszumokat kellett volna hozniuk, amit már nem szerettek volna. Hogy ez pontosan mit jelent, arról Schönberger Ádám alapító-igazgatóval beszélgettünk.

– Hogyan indult a Bánkitó Fesztivál, mi volt a koncepciótok?


– A fesztivált 16 évvel ezelőtt hoztuk létre, amikor még nem voltak kis fesztiválok. Korábban 3-4 éven keresztül szerveztünk már programokat a Művészetek Völgyében, igazából ott született meg az ötlet, hogy nagyon izgalmas lenne, ha csinálnánk egy saját fesztivált.

A koncepció az volt, hogy egy kisebb, családias, emberközpontú eseményt hozzunk létre, ami nem feltétlenül arról szól, hogy milyen nagy zenekarok lépnek fel.

Tehát alapvetően egy közösségi eseményt szerettünk volna megalkotni annak a csapatnak, akikkel egyébként év közben is találkoztunk. Merthogy nekünk volt egy esti bázisunk a Sirály nevű hely a Király utcában. Ez volt az első ilyen foglalt ház úgymond - ami amúgy elég sokáig, hat éven keresztül működött - és ennek köszönhetően nagyon sok civil közösségi szubkulturális kapcsolatunk volt. A másik fontos dolog, hogy a fesztivált a zsidó ifjúsági kulturális szervezet, a Marom Klub Egyesület által szerveztük meg. Az az időszak, amikor elindult a Bánkitó, azért is volt érdekes a magyar zsidóság történetében, mert az akkori 18-20-22 évesek közül sokan akkor szembesültek vele először, hogy ők kicsodák, hova tartoznak, akkor kezdték el keresni, hogy számukra mit jelent a zsidóság. Ebben is szerettünk volna segítséget nyújtani ezzel az eseménnyel a közösségnek, viszont fontos kihangsúlyozni, hogy a Bániktó soha nem egy vallási rendezvény volt. Már csak azért sem, mert a Sirályban működött egy színház is, ráadásul ez volt az alternatív zene központja, mindemellett a Marom Egyesülettel nemcsak a zsidó, hanem más kisebbségi kultúrákkal is foglalkoztunk. Nagyon szoros kapcsolatban álltunk például az LMBTQ közösséggel, egy idő után kiegészültünk a nagyon komoly szubkulturális erővel rendelkező biciklisekkel. A Bánkitóval pedig megpróbáltuk mindezt egyesíteni. 


– Milyen volt az első fesztivál?


– Pont a napokban néztem vissza az első sajtóanyagunkat, és azt kell mondjam, hogy tulajdonképpen nem nagyon változtunk az elmúlt 16 évben.

A mai árakhoz viszonyítva durva, de 1500 forint volt a napijegy, volt összesen három színpad volt - ha lehet annak nevezni - két igazi, meg egy chillesebb, és egy táborhely. Ennyi, így indultunk, nagyjából 500 fővel, körülbelül minden szubkultúrából 30 ember.

Aztán ez a koncepció nagyon sikeres lett.

– Mikor indult be úgy igazán, mi volt a csúcspont szerinted?


– Azt gondolom, hogy a Covid előtti év, 2019 volt a csúcs. Akkor már ilyen 12-13 ezer ember jött el a fesztiválra, és nagyon jó kis esemény volt az.


– Mi a legjobb élményed az elmúlt 16 évből a fesztiválokat tekintve?


– Abszolút ez a 2019-es Bánkitó. Az egy olyan szintű csúcspont volt, hogy nagyon nehéz lenne überelni, talán nem is lehet. Akkor sikerült minden olyan építményt összeállítani, amit mi elképzeltünk. Nagyon jól sikerültek a művészeti projektek, a színházi projektek is, konkrétan létrehoztunk egy előadást az akkor alakuló, ma már csak nyomokban fellelhető Narratíva Független Társulatnak.

Sikerült összerakni egy nagyon komoly és jó zenei kínálatot olyan zenekarokkal, akik először jöttek Magyarországra külföldről, tehát itthon nálunk ismerték meg őket és azóta is visszajárnak klubokba, fesztiválokra. Nagyon jó visszajelzéseket kaptunk a szakmától is, sokan eljöttek, azt gondolom, hogy ez a fesztivál 2019-ben érkezett meg igazából.

2020-ra egy ennél nagyobb volumenű eseménnyel készültünk, azt gondolom, hogy az lehetett volna egy ilyen végső nagy dobás, de ugye ekkor jött a Covid, ami hát elképesztő nagy sokk volt nyilván emberileg is, meg a szakmának is... teljesen megváltoztatta a világot. De visszatérve az eredeti kérdésre: sok mindent szerettem még és sok kedvenc pillanaton van a Bánkitóról, egyet még megemlítenék. A fesztiválnak mindig volt egy központi témája, ez 2017-ben a korrupció volt. Az is elképesztő jó volt, erre húztuk fel az egész kampányt, készültek álhírek, álvideók arról, hogy egy NER közeli befektető megvette a fesztivált...óriási volt. És sokan el is hitték egyébként.


– A közösségetek rendszeresen foglalkozik különböző társadalmi ügyekkel. Csak, hogy párat említsek: az LMBTQ+ csoportok kihívásai, a családrendszert érintő változások, a nők jogai, a tanárok helyzete. Többnyire a kormánnyal szemben kritikus álláspontot fogalmaztok meg, ez látszik az előbb említett központi témák kiválasztása kapcsán is. Milyen reakciók érkeztek erre a kormány oldaláról?

– Ez nagyon érdekes, mert elég kettős tapasztalásunk van. Korábban a Sirály volt a székhelyünk, ami aztán bezárt, így a következő bázisunk az Auróra lett. Na most az Aurórát például többször is bezárták, volt, hogy rendőröket küldtek ki, tehát azért itt voltak elég komoly dolgok. Éppen ezért arra is fel voltunk készülve mindig, hogy majd a fesztiválnak is keresztbe tesznek, emiatt sokkal jobban figyeltünk mindenre, hogy biztosan semmi gond ne legyen. De a fesztivált valamiért soha nem piszkálták.

Alapvetően egészen az idei évig nem láttam azt, hogy a politika bele akart volna szólni, vagy korlátozni akarta volna ezt a közeget, egyszerűen eddig még nem jutottak el erre a szintre.

Azt természetesen mi is látjuk, hogy fokozatosan elkezdődött a szabadság különböző formáinak korlátozása, de szerintem a kormánynak eddig fontosabb volt a látszat, hogy azt mutassuk, hogy ebben az országban igenis szabadon lehet élvezni az életet. Most viszont már azért mi is érezzük, hogy ebben is elkezdődött egyfajta változás.


– Ennek is van köze ahhoz, hogy az idei lesz az utolsó fesztivál? Abban a közleményben, amiben ezt bejelentettétek, úgy fogalmaztatok, hogy súlyos kompromisszumokat kellett volna kötnötök és ezt már nem akartátok vállalni.


– Azt nem mondom, hogy a politika miatt kell “bezárnunk az ajtót”. Azt már korábban említettem, hogy a Covid után volt egy hatalmas visszaesés, ami pénzügyi nehézségeket okozott. Ennek alapvetően ugye nincs semmi köze a politikához. Viszont

a politika ott csatlakozik be problémaforrásként, hogy idén például már nem kaptunk támogatást.

A Nemzeti Kulturális Alap minden évben hirdet pályázatot, és így lehet támogatásokhoz jutni. Eleve egy meghívásos pályázatról volt szó, nagyon jól megalapozott fesztiváloknak, és idén először - úgy, hogy egyébként semmi változás nem történt a korábbi eseményeinkhez képest - nem ítélték meg nekünk a pályázott összeget. Ugyanakkor nagyon furcsa, hogy vannak olyan fesztiválok, amelyek mondjuk tavaly alakultak, és ők megkapták a támogatást. Nyilván azt azért érdemes megjegyezni, hogy a Covid óta van egy gazdasági válság Magyarországon, ez mindenhol látszik. A kormány részéről pedig várható volt, hogy a kulturális támogatási rendszerbe is belenyúlnak. Azt látjuk, hogy azért azokat, akik az ő köreikhez tartoznak, próbálják a lehető legjobban támogatni és így kevesebb jut mindenki másnak, aki nem része ennek. Tehát a mostani gazdasági helyzet miatt nem is kell feltétlenül ellenségesnek lenni, vagy nem kell, hogy szúrd valaki szemét ahhoz, hogy kimaradj a támogatásokból. Hasonló irány mutatkozik a szponzorációk tekintetében is. Anyagi szempontból elég nehéz helyzetbe kerültünk, és amikor azt írjuk, hogy nem akarunk kompromisszumokat kötni, akkor arra gondolunk, hogy nem tudjuk már megvalósítani az elképzeléseinket, így nem szeretnénk egy olyan fesztivált megrendezni, ami szerintünk nem méltó a Bánkitóhoz.


– Miért nem emeltétek meg az árakat? Vagy az sem lett volna már megoldás?


– Ha ebbe a helyzetbe kerül egy fesztivál, akkor két út van: megemeled a jegyárakat, vagy valahogy ráveszed az embereket, hogy minél többen jöjjenek. A kettő együtt abszolút nem működik, nekünk viszont mindkettőre szükségünk lett volna.

Egy olyan helyzetben, ahol pénzügyi válság van, és az emberek kétszer is meggondolják, mire költsenek, esélytelen kivitelezni egy ilyen kísérletet.

Ráadásul amikor elkezdtük, akkor is arra törekedtünk, hogy nem lehúzni szeretnénk az embereket, hanem elérhető árakat szeretnénk biztosítani, így azt gondoljuk, hogy van egy lélektani határ, ami fölé nem lehet menni. Egyébként egy érdekesség, hogy a Covid előtt még a legdrágább jegyből adtuk el a legtöbbet. Ezeket ugye azok vették, akik közel a fesztivál időpontjához döntötték el, hogy mégis jönnek. 2019-ben az emberek megengedhették azt a luxust, hogy akár a drágább jegyet is kifizetik, így mi is számolhattunk azzal, hogy az utolsó pillanatokban még felpörög a jegyeladás. Most ez abszolút megfordult, és inkább az olcsóbb jegyeket veszik, amiket már akár hónapokkal a fesztivál időpontja előtt lehet megvásárolni.


– Mivel készültök az utolsó fesztiválra, lesz emiatt valami különlegesség? 


– Sajnos nem tudom azt mondani, hogy az utolsó akkora lesz, mint a legnagyobb 2019-es fesztiválunk, de közben meg mindent, amit csak lehetett belepakoltunk.

A legjobb zenekarok lépnek majd fel, akiknek egyébként nagyon hálásak vagyunk, mert ők már tudták, hogy ez lesz az utolsó Bánkitó, így abszolút partnerek voltak. Nekik köszönhetően egy kompromisszummentes Line Up-ot tudtunk létrehozni.

Velünk lesz például a Carson Coma, akik tulajdonképpen majdhogynem nálunk alakultak, hiszen korábban mind önkéntesek voltak a fesztiválon, és ott találkoztak az első menedzserükkel. De a színházi programok is nagyon gazdagok lesznek, és visszahoztuk így a végére az elektronikus zenét is, amit egy picit elhanyagoltunk az utóbbi években. És nagyon szeretnénk, ha minél többen eljönnének azok közül, akik korábban jártak nálunk, esetleg anno együtt szerveztük, önkéntesek vagy partnerek voltak.


– Mik a terveitek a jövőre nézve? Folytatjátok ezt valahogy későbbiekben esetleg?


– Most rendezni kell a sorainkat, venni egy nagy levegőt, és helyretenni mind pénzben, mind lelkileg mindent. Azért ez egy nagyon kemény időszak nekünk. Nem látunk most előre, nem látunk perspektívákat. De itt egy csomó ember, egy egész civil szervezet a háttérben, aminek továbbra is lesznek különböző programjai az Aurórában.

Amikor kitaláltuk a Bánkitó Fesztivált, erre a közegre építettünk, így el tudom képzelni, hogy majd ebből a közegből újra kinövi magát valami.

Nyilván sokat számít, hogy mennyire változik a gazdasági és a politikai helyzet, mert szembeszélben az ember nem tud belevágni egy új dologba.



Link másolása
KÖVESS MINKET: