„Bevállalnék pár év börtönt, hogy én ontsam ki a vérét” – életek mennek tönkre 15 perc szégyen miatt az interneten
Kinek ne rémlene Monica Lewinsky neve? A Bill Clintonnal viszonyt folytató gyakornok botránya meghatározó momentuma volt a kilencvenes éveknek. Gyerekkoromból emlékszem, rajta röhögött a fél világ. Nem volt más a közvélemény szemében, mint - a lehető legenyhébben szólva - egy erkölcstelen, könnyű nőcske, aki élete lehetőségének hitte, hogy kielégítheti az amerikai elnököt.
Huszonöt évvel később már csak Lewinsky arca ismerős a régi címlapokról. Köze sincs ahhoz a képhez, amit akkoriban megalkottunk róla. Napjainkban aktivista, aki az online zaklatás ellen harcol, hiszen ő maga volt az első áldozat. Persze, így is haláláig rajta marad a bélyeg, hogy Bill Clinton szeretője volt.
A gyűlöletbeszéd pedig életeket tesz tönkre - hogy pontosan miként, arról szól a Lewinsky által rendezett dokumentumfilm, a 15 perc szégyen, ami az HBO Max kínálatában elérhető.
Tudjuk a címedet
A film olyan valódi, hús-vér emberek történeteibe enged betekintést, akik teljesen ártatlanul kerültek az események viharába: egyetlen pillanat miatt siklott ki az életük, amit az internet felkapott, hogy aztán kommentelők ezrei szedjék ízekre őket.
Egy amerikai kereskedő “bűne” például nem volt más, mint hogy a Covid-járvány hajnalán - amikor még fogalma sem volt róla, hogy a vírus az egész világon elterjedhet - nagy tételben vásárolt fel kézfertőtlenítőt, hogy aztán értékesítse az Amazonon.
A sztori futótűzként terjedt. Özönlöttek a gyalázkodó levelek, kommentek (mint például a címben szereplő), míg valaki be nem dobta a férfi címét is, aki ezután kénytelen volt Airbnb-be költözni a családjával. Ma, két évvel a történtek után sem tud könnyek nélkül beszélni erről.
De ott van az a munkás is, aki épp rosszkor és rossz helyen használt egy kézmozdulatot, így már le nem mossa magáról, hogy rasszista - annak ellenére sem, hogy történetesen mexikói.
Ha ugyanis a lelki teher nem lenne elég, az érintettek kivétel nélkül kénytelenek voltak új állás után nézni. A munkáltatóik hamar megszabadultak tőlük a népharag nyomására.
Legszebb öröm a káröröm
Az talán a fentiekből is látszik, hogy a gyűlölködésnek bárki áldozatul eshet: vagy azért, mert fekete, vagy azért, mert nem támogatja a Black Lives Mattert. Vagy mert egy “társadalmon élősködő” bevándorló, vagy mert magas státuszú, irigyelt ember, akit sokan kéjes örömmel látnak elbukni.
Kiderül az is, a megszégyenítés végigkísérte a történelmet, a kalodába állított emberektől azokig, akiket folyóba merítettek, ketrecbe zártak, leborotváltak, kátrányba és tollba forgattak, vagy épp kiszavaztak a görög szigetekről, mint egy jóféle valósághow-ban.
Az igény tehát nem újkeletű, hogy egyesek másokon töltsék ki a bennük felgyülemlett frusztrációt. Az internet azonban olyan platformot adott a lincseléshez, ami azelőtt példátlannak számított a modern világban.
Ebben pedig természetesen cinkosunk a közösségi média is. A bizonyíték? Egy, a filmben is idézett tanulmány, amely szerint az erős negatív töltetű szavak - botrány, borzalom, szégyen és így tovább - átlagosan 13 százalékkal növelik a posztok elérését.
Mi lenne tehát a megoldás?
Ausztráliában már működik az eSafety rendszer: ha egy közösségi médiaplatform nem távolítja el az ártalmasnak ítélt posztokat, akkor a kormány akár pénzbüntetést is kiszabhat rá. De már az Egyesült Királyságban, Németországban, Franciaországban és Indiában is születtek az internetezőket védelmező jogszabályok - derül ki a filmből. A jogalkotás azonban a legtöbb országban nem tart lépést az internetes zaklatás jelentette kihívással.
Sajnos, az ausztrál eSafety is egy tragikus eset után született: Charlotte Dawson műsorvezető hallgatott a kommentelők tanácsára, és öngyilkos lett. “Oké, elfogadom a gyűlöleteteket, készen állok a halálra. Remélem, ezzel véget ér a szenvedés” - írta utoljára a Twitteren.
