Az URH és az Európa Kiadó dalai ott és akkor telibe találtak

– Milyen érzés volt három és fél év után újra koncertezni? Hiányzott a közeg?

– Jó volt a régi és új barátokkal játszani, ugyanakkor persze furcsa is. Más volt, mint amit előtte harminc-valahány évig csináltam. Örültem ezeknek a koncerteknek, mert amikor 2012-ben az évente megszokott Európa Kiadó turné végén lejöttem a színpadról, nem gondoltam, hogy az lesz az utolsó fellépésem velük. Egy nagyszerű történetnek lett akkor elég kisszerű vége. Ha úgy alakul, hogy többet nem lépek színpadra, vagy többet nem énekelem el ezeket a dalokat, ezekkel a koncertekkel mégiscsak kerekebb lesz a történet.

– Hogy látod, mennyire volt úttörő az URH és az Európa Kiadó a '80-as évek könnyűzenéjében?

– Voltak ebben a vonulatban jelentős zenekarok az URH előtt, a Spions, a VHK vagy a Bizottság már korábban megjelentek. Az URH viszont egyszerűen a legjobb pillanatban bukkant fel, adekvát és autentikus programmal.

Ezen mi magunk is meglepődtünk, de úgy tűnt, hogy az akkori közösség (mert az inkább volt közösség, mint közönség) azonnal a magáénak érezte azt, ami ott, akkor és úgy kimondatott. Telibe találtak a dalaink.

Két URH-dal január 2-áról: a Betaville-t Hámori Gabi, a Szabadíts meg-et Magyar Péter énekli

– Te is több szöveget írtál, amiket rendszerint el is énekeltél a koncerteken. Elég volt ez számodra a reflektorfényből, sosem vágytál arra, hogy frontember legyél egy saját zenekarban?

– Mindig egyértelmű volt, hogy ha megírok egy szöveget, azt el is kell énekelnem. Ez így természetes. Ugyanakkor sosem voltam túl termékeny, 7-8 saját dalom lehet összesen, egész estés önálló műsort valószínűleg nem tudtam volna összehozni. Nehezen adok ki a kezemből dolgokat, sok ötletem van, de ezek legnagyobb része sose lesz publikus.

Két saját dal, az Elmentek a fiúk (2004-es felvétel) és az Ez csak egy éjjel (a 2012-es VOLT fesztiválról):

– Hogy ismerkedtél meg a 3D animációval? Magyarországon két-három évtizeddel ezelőtt nem sokan foglalkoztak ezzel.

– Persze, iskolában egyáltalán nem tanították. Még gépem se volt, amikor egy pályázathoz a SZTAKI-ban lehetett gépidőt kapni. Aztán az ott készült képeket egyenesen a Szépművészetiben állították ki. Később bekerültem a Novotrade nevű céghez, akik számítógépes játékokat gyártottak az amerikai piacra, többek között az Electronic Arts megrendelésére. Ez már profi munka volt, de nagyon romantikus pionír hangulatban, nagyon okos, nagyon bohém srácokkal. Itt kezdtem a 3D-t.

Aztán egy képem nyert egy viszonylag rangos díjat, az segített az első külföldi munkához Bécsben. Pár év múlva úgy alakult, hogy együtt dolgoztam három nagyszerű szerb sráccal, akik a délszláv válság elől menekültek Magyarországra. Rövidesen aztán továbbálltak. Az egyikük Hong Kongba került, onnan hívott fel, hogy lenne egy állás számomra Kuala Lumpurban, mit szólok hozzá.

– Rögtön igent mondtál, vagy volt benned bizonytalanság?

– Már ezelőtt eldöntöttük családilag, hogy költözünk, de eredetileg Izraelbe akartunk menni. Az végül nem jött össze, viszont a bőröndjeink már be voltak csomagolva, így nem gondolkodtunk sokat.

– Milyen benyomásokat szereztél az ázsiai kultúráról és mindennapokról?

– Sokkszerű volt elsőre. Malajzia a legjobb belépő Ázsiába, mivel három hatalmas és sokrétegű kultúra (indiai, kínai, maláj) él az országban. Négy nagy világvallás ünnepei, számtalan nyelvjárás, a konyhákról nem is beszélve. Mindez Délkelet-Ázsia kellős közepén. Rengeteget tanultunk a négy év alatt, de annyi pont elég volt belőle. Jött egy másik munkaajánlat Ausztráliából, így '97-ben Sydney-be költöztünk, és ott is ragadtunk.

– Ott hogy sikerült beilleszkednetek?

– A mai viszonyokhoz képest könnyen ment, bár az elején csak egy-két ismerősünk volt, de sokat segített, hogy fix állásra hívtak oda. Szinte azonnal megkaptuk a tartózkodási engedélyt, pár évvel később pedig az állampolgárságot is. Persze nyilván az is számított, hogy 3D animátorból akkoriban még nem sok volt, a hiányszakmával rendelkezőket pedig előnyben részesítették.

Fotó: Balázs Nóra

– Sokat változott az ország, amióta ott éltek?

– Amikor odakerültünk, még sokkal nyugodtabb és kedélyesebb volt minden. Ma jóval nehezebb helyzetben vannak az újonnan érkező bevándorlók. De nemcsak Ausztrália, az egész világ exponenciálisan gyorsuló sebességgel változik. Hihetetlen mértékű a technológiai fejlődés az utóbbi öt évben. Nemrég még álmodni sem mertem volna olyan szoftverekről, amiket most használok. De igaz ez az orvostudományra is: Müller Péter Sziámival lefordítottuk Meskó Bertalan (orvosi jövőkutató, interjúnkért katt ide - a szerk.) angolul írt könyvét magyarra, elképesztő dolgok vannak abban is. Olyan dolgok, amik bármelyik pillanatban alapjaiban rázhatják meg ezt a mai világunkat.

Ahogyan az utóbbi években a kommunikáció összehasonlíthatatlanul egyszerűbbé és lényegében ingyenessé vált, jó esély van arra például, hogy egy napon, és nem is túl sokára majd az energiával is ugyanez történik. Olyan változások küszöbén állunk, amelyek teljesen a feje tetejére állítják majd a társadalmat.

Számomra nagy tanulság volt, hogy átéltem a '89-es rendszerváltást, ami előtt még pár évvel is úgy gondoltuk, hogy a szovjet típusú szocializmus örökké fog tartani. Ugyanígy most sem lehet kizárni, hogy még nagyobb horderejű dolgok fognak történni, akár a közeljövőben. Most még a fasizálódó nagytőke végjátéka folyik, egyre reménytelenebbül és egyre kétségbeesettebben próbálják fenntartani a gazdasági növekedést. Riasztóan alakulnak a dolgok, de mindig hajnal előtt van a legsötétebb. A nagy kérdés, hogy a kapitalizmus omlik előbb össze, vagy a klíma.

Fotó: Balázs Nóra

– A klímaváltozás az elsődleges kérdés, amivel foglalkozni kellene?

– Igen, egyértelműen. Elég csak abba belegondolni, hogy mekkora problémát okoz jelenleg, hogy egy országból (történetesen Szíriából) elmenekült ötmillió ember.

Ha viszont a következő évtizedben nem két fokkal nő a globális átlaghőmérséklet, hanem hárommal, akkor többek között egész Banglades is víz alá kerül. És akkor nem öt, hanem 180 millió ember indul majd el.

Ez csak egy példa, de egyre több olyan pontot lépünk át, ahonnan már nincs visszaút, a negatív változások láncreakció-szerűen követik egymást. Például minél inkább olvad a sarkvidéki jégtakaró, annál több metán jut a légkörbe, ami még inkább felgyorsítja a felmelegedést. De, ahogy az előbb mondtam, a helyzet a rendszeren belül nem látszik megoldhatónak – mindjárt más lenne, ha azon még időben túl tudnánk lépni.

Fotó: Kincses Gyula

– Mennyire követed az itthoni eseményeket?

– Az aktuálpolitikával nem szabad foglalkozni. Kutyakomédia, ami elvonja a figyelmet az igazi, égető problémákról.

A pártrendszer egyszerűen kiüresítette a demokráciát. A pártok által jelölt képviselők nem a választóikat, hanem a pártjukat képviselik, a pártok pedig, mint mindenhol, ahol a hatalom koncentrálódik, megvásárolhatók, korruptak.

A technológia készen áll akár a közvetlen demokráciára is, de rövid távon például milyen érdekes volna, ha mindenki független jelöltekre szavazna, és a megválasztottakat a szavazóik bármikor, egyszerű többséggel lecserélhetnék, ha úgy érzik, nem képviselik az érdekeiket. Akkor a parlament sem ostoba pártcsatározásokról, hanem igazi felelős, a szavazók érdekeit szolgáló döntéshozatalról szólhatna. Ilyesmikkel kellene foglalkozni, nem felülni a bűnöző vezetőréteg napi bulvárszintű hülyeségeinek, bármilyen felháborítóak is azok.

Fotó: Büki László / Vaskarika.hu

– El tudod képzelni, hogy egyszer még hazaköltözöl?

– Magyarország nekem olyan, mint a bal lábam. Nem sok gólt lőttem vele, de nélküle nem nagyon tudnék focizni. De a viccen túl, a legkisebb lányom most diplomázott, lassan ő is kirepül, onnantól pedig tulajdonképpen szabad leszek, eddig is leginkább a gyerekeim miatt maradtam. Ők ott jártak iskolába, oda ágyazódtak be. Még nagyon képlékeny, mihez kezdek majd az életemmel, de elképzelhető, hogy az év egyik felét Ausztráliában fogom tölteni, a másikat pedig vagy Magyarországon, vagy valahol máshol a nagyvilágban.

Ha tetszett az interjú, oszd meg!