News here
hirdetés

SIKERSZTORIK
A Rovatból
hirdetés

„Mindenhol ugyanazt csinálom: mesélek az építészetről” – Zubreczki Dávid, a bloggerből lett építészeti mesemondó

Az Urbanista blog alapítója két éve mondott fel az Indexnél, azóta városi sétákat vezet, előadásokat tart, és már két könyve is megjelent festői szépségű templomokról.

Link másolása

hirdetés

Több mint 10 évig futott sikerrel az Urbanista blog, melynek kitalálója és fő szerzője, Zubreczki Dávid azóta is megszállottan rajong az építészetért, de már jóval szélesebb spektrumon igyekszik megszólítani a téma szerelmeseit.

Templomséták a Dunakanyarban című könyve néhány hete jelent meg, ennek apropóján beszélgettünk szabadúszásról, a Bulinegyed jövőjéről, illetve manapság már csak évente egyszer koncertező zenekaráról, a Boogie Mammáról is.

– 2019 őszén, a tömeges felmondás előtt alig egy évvel jöttél el az Indexből. Köze volt a döntésednek azokhoz az okokhoz, ami miatt később majdnem a teljes szerkesztőség felállt?

– Közvetlenül nem, közvetve viszont lehetséges. A felmondásom legfőbb oka az volt, hogy megszüntették az Urbanistát, ami utólag visszanézve már az előszele lehetett az Index átformálásának.

Volt egy vita az akkori tulajdonosok és a portál vezetése között arról, ki használhatja a nevet, aminek a vége az lett, hogy senki. A szerkesztőség ezután felajánlotta, hogy maradjak ott a kultrovatban, ahol szinte ugyanazt csinálhatom, mint addig. Elfogadtam, de én világéletemben inkább egyedül gondolkodó ember voltam, egy csapat szerves részeként kevésbé éreztem otthon magam.

Ezért miután vége lett az Urbanistának, nem igazán találtam a helyem. Végül úgy döntöttem, ilyen keretek között nem szeretném folytatni, az utána lezajlott történések pedig végképp igazolták ezt a döntést.

hirdetés

– A szabadúszó lét mennyire volt sötétbe ugrás neked?

– Kicsit az volt, de leginkább a koronavírus első hulláma tett padlóra. Addig még írtam időnként az Indexnek, akkor viszont a megszorításokra hivatkozva minden külsőst leépítettek, ahogy a többi lap is jórészt kivárásra állt át, ahová még bedolgoztam. Nekiálltam városi sétákat vezetni, akkor még az Imagine Budapest szervezésében, de ez is megszűnt.

A legjobbkor találtak meg egy felkéréssel a Garten Studio tájépítésziroda részéről, hogy állítsak össze egy kiadványt a 25. születésnapjuk alkalmából. Ezután csatlakoztam szerzőként az Énbudapestemhez, egy fővárosi kiadású magazinhoz, ahol szintén építészeti, várostörténeti és hasonló témájú cikkeim jelennek meg. Elkezdtem dolgozni az első Templomséták könyvön is, ami szerencsére szintén sikeres lett, így lassan egyenesbe jöttek a dolgok.

Fotó: Rákos Blanka

Fotó: Fekete Csaba / Madaz Podcasts

– Hogy telik egy átlagos munkanapod?

– Nem lehet általánosítani, szinte minden nap mást csinálok. Mostanában leginkább az új könyv promóciója tölti ki az időmet, de rendszeresen veszek részt podcastfelvételeken, szoktak hívni különféle szakmai eseményekre zsűritagnak vagy műsorvezetőnek, és nemrég indult egy új sétám Óbudán, aminek a részleteit szintén sok munka volt kidolgozni. A legjobban talán azokat a napokat szeretem, amikor alkothatok: leülök a laptop elé vagy épp könyveket bújok, hogy így gyűjtsek anyagot. A Templomséták könyvek készítésének is az volt a legizgalmasabb része, amikor a Google térképre rakosgattam a pöttyöket, azon gondolkodva, milyen útvonalon lenne a legjobb végigjárni azokat, vagy hogyan alakítsam ki a fejezetbeosztást. Meg persze, amikor nekiindultam bejárni őket.

– Építészeti mesemondóként határozod meg magadat mostanában. Ez tudatos brandépítés a részedről?

– Sokáig egyszerűen építészeti bloggerként vagy újságíróként aposztrofáltam magam, most viszont már nem vagyok egy lapnál sem fixen, így ez kevésbé fedi a valóságot. Blogom ugyan van, de nem az a fő csapásirány. Viszont változatlanul rengeteg dologgal foglalkozom, aminek az építészethez van köze: kezelem a saját Instagram- és Facebook-oldalamat, írok cikkeket és blogposztokat, szerepelek podcastokban, nyilatkozom tévéknek és rádióknak, sétákat vezetek, cikkeket és könyveket írok.

Ezt a sok dolgot próbáltam egyetlen fogalommal lefedni, és arra jöttem rá, hogy valójában mindenhol ugyanazt csinálom: mesélek az építészetről. Emellett kicsit az is benne van, hogy sosem vettem magamat annyira komolyan, mint például egy művészettörténész. Nem én találom ki a nagy megfejtéseket, inkább ahhoz értek, hogy a mások által kikutatott dolgokat közérthető formában osszam meg a nagyközönséggel.

Ha saját véleményemet is hozzáteszem, azzal mindig nagyon óvatos vagyok és kihangsúlyozom, hogy ez a dolog szubjektív része.

– Miért pont templomokról írtál könyvet, honnan jött ez a koncepció?

– Megkeresett Kedves László, aki azelőtt már több könyvet is megjelentetett a kis kiadójával, főként budapesti építészetről. Ilyen volt például a Szecessziós Budapest vagy az Art déco és modern Budapest Kovács Dánieltől. Elkezdtünk beszélgetni arról, mivel lehetne folytatni ezt a sort, és arra jutottunk, hogy a templomok jó tematikát adnának. Ez az épülettípus az, ami az egész városban egyformán jelen van, és az ókortól napjainkig minden építészeti stílust lefed. Felekezetektől függetlenül válogattam, még néhány zsinagóga is bekerült a könyvbe, amik hivatalosan persze nem templomok.

Azért is szeretem a templomokat, mert remek lenyomatát adják az egyes városrészek fejlődésének: gazdag vagy szegény volt-e az adott környék, amikor épült, milyen népek lakták, stb. Ráadásul igazi „tanúhegyekként” akkor is megmaradtak, ha körülöttük szinte minden mást lebontottak. A templomokat akkor is épségben hagyták, amikor a XIX. század végén lényegében elsöpörték a barokk Pestet. Legtöbbjüknek még a szocializmusban sem esett bántódása, legfeljebb köréjük építettek egy lakótelepet, mint például az Örs vezér tere melletti Füredi úton.

Fotó: Tillai Rita

Fotó: Rákos Blanka

– A sétavezetői szerepet mennyire érzed testhezállónak? Élőben is ugyanúgy le tudod kötni az emberek figyelmét, mint a cikkeiddel?

– Abból a szempontból nem volt újdonság, hogy zenészként nagyon régóta állok színpadon és mindig is szerettem szerepelni, kapcsolatot teremteni és viccelődni a közönséggel. Régebben ugyan sokkal több fellépésünk volt, de a mai napig része az életemnek. Kicsit a sétavezetés is ezt az énemet hozta elő, az alkalmanként 30 körüli résztvevő olyan, mint egy pici koncert, jó érzés közvetlenül látni a reakciókat. Mindig ügyelek rá, hogy egyszerre legyen szórakoztató és laza, közben viszont tartalmas is, amit átadok.

– Az egész járványt talán a külföldi turizmus szenvedte meg leginkább, aminek nálunk Budapest a fő célpontja. Szerinted lehet még a régi például a Bulinegyed, vagy a korábbi hőskorszak már sosem fog visszatérni?

– Nem tudom, hogy a Bulinegyed visszatér-e a korábbi formájában, de nem is biztos, hogy ez lenne a legjobb kimenetel. A történtek lehetőséget adhatnak akár egy újrapozicionálásra is, persze jó volna megőrizni a járvány előtti pezsgést. Azért jó olyan könyveket írni, amelyek több ezer éves léptékekkel foglalkoznak (a budapesti templomsétás könyv 2000, a másik pedig 1000 évet ölel fel), mert így egészen más színben látsz egy olyan válságot, mint a mostani.

Budapest nagyon régóta tölti be a szórakozóközpont, illetve buliváros szerepét: már az orfeumok világa idején is híres volt az itteni éjszakai élet. Ezúttal egy vírus miatt roggyant meg, korábban meg háborúk vagy éppen forradalmak miatt, de mindig visszanyerte a régi fényét.

Most sem tartok attól, hogy idővel ne így lenne.

– Visszatérve a zenész énedhez: jó ideje már csak évi egy alkalommal koncertezel, de annak mindig óriási sikere van. Nincs igényed rá, hogy gyakrabban is fellépj, vagy akár új dalokat írj?

– A Boogie Mammával ezt biztosan nem lehetne megcsinálni, mivel a basszusgitárosunk Németországban él, ezért mindig külön túra neki hazajönni, szabadságot kivenni… A többieknek szintén megvan a maguk munkája, családja. A dolog másik része, hogy hiába nagyon lelkes a közönségünk, nem vagyok biztos benne, hogy évi több koncertre is ekkora lenne az érdeklődés.

Persze amikor ott állok a színpadon, vagy épp ugrálok, bukfencezek, esetleg lisztet szórok a nézőtérre, mindig érzem, hogy ez mennyire szuper dolog. Valaki azt mondta, hogy olyan ez az egész nekem, mint egy terápia: ha bármi gondom van, pszichológus helyett inkább szervezzek egy koncertet.

Van benne valami, emellett az alkotás is hiányzik, csak azt nem lehet félgőzzel csinálni. Emlékszem, a zenekar fénykorában szó szerint ezzel keltem és feküdtem, még a buszon ülve is dalszövegeket motyogtam magam elé. Ma már egészen más dolgok foglalkoztatnak, annak pedig nem látom értelmét, hogy csináljunk egy rossz lemezt, mert nem adunk bele mindent. Egy tervem viszont van: két és fél év múlva töltöm be az 50-et, erre az alkalomra szeretnék szervezni egy születésnapi fesztivált. Egy városi sétával kezdenénk, aminek egy koncerthely lenne a végállomása, ott pedig fellépne a Boogie Mamma, illetve a másik zenekarom, a Csibor is.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
SIKERSZTORIK
A Rovatból
hirdetés
27 évesen 60 embernek ad munkát, napi 12-14 órát dolgozik és még a kocsiját is eladta a cége sikeréért
Csereklyei Bálint az egyik legdinamikusabban fejlődő üzletágra, a webshoplogisztikára tette fel az életét. Már négyéves korában vállalkozó szeretett volna lenni, ma pedig az a mottója: inkább az elején éljünk koldusként és majd a végén királyként, mint fordítva.
Láng Dávid - szmo.hu
2022. április 19.


Link másolása

hirdetés

Csereklyei Bálint két évvel ezelőtt vásárolta meg az iLogistic nevű, webshop-logisztikával foglalkozó céget.

Irányítása alatt már az első évben kétszeresére nőttek a bevételek, 2021-re pedig az egymilliárd forintot is meghaladták. Partnereik száma eközben meghatszorozódott, és a növekedés azóta is folyamatos.

Arról beszélgettünk, miért lehet ekkora potenciál ebben az üzletágban, mit adtak neki az iskolái, és milyen tanácsot adna azoknak a fiataloknak, akik hasonló karriert szeretnének befutni.

– Mikor kezdett el komolyabban érdekelni a vállalkozói életforma, volt-e konkrét példaképed?

– Négyéves koromban kezdődött, hét évesen pedig még inkább, miután apukám elvitt magával az éppen aktuális vállalkozásába, megmutatva a csapatot és a kollégákat. Leginkább az alkotás és a szabadság tetszett, ahogy folyamatosan mozgásban van, egyik tárgyalásról siet a másikra, ahelyett, hogy mondjuk egy számítógép előtt töltené az idejét.

A perspektíva is vonzó volt: az, hogy gyakorlatilag nincsenek határok. Az elején még nyilván nem láttam át, pontosan mivel jár ez, inkább az tetszett, ahogy édesapámhoz viszonyultak az emberek: felnéztek rá, mint vezetőre, sokan már annak is örültek, hogy egyáltalán beszélni tudtak vele.

hirdetés

– Miután eldöntötted, hogy te is vállalkozó szeretnél lenni, hogyan készültél fel erre?

– Anyukám mesélte, hogy az első „vállalkozásomat” valójában négy évesen indítottam, amikor a budapesti lakásunk kerítésén keresztül elkezdtem az arra járó embereknek 1 forintért botokat árulni. Mondhatni, hogy a 0 forintos bekerülési költséget alapul véve azóta sem dolgoztam ennyire jó haszonkulccsal… Utána inkább arra fókuszáltam, hogy minél több pénzt megtakarítsak.

A bevételeimnek igyekeztem legfeljebb 10-20 százalékát elkölteni, ami nyilván nem mindig sikerült, a maradékot pedig félretettem. Zsebpénzt sosem kaptam, ezt máig nagyon értékelem, így sokkal jobban megtanulhattam a pénz értékét.

A fűnyírásért és a gazolásért viszont fizettek a szüleim, 500 forintot kaptam érte alkalmanként, illetve óránként. Ez volt általános iskolásként, gimnázium alatt pedig már nagyon erősen ráfókuszáltam a munkára: lényegében minden nyarat végigdolgoztam, főleg fesztiválokon.

– Nem érzed azt, hogy emiatt kevesebb időd jutott szórakozásra, illetve barátokra?

– A fesztiválos munkáim inkább az alvás kárára mentek, 12 órás műszakok után jött jó 6 óra bulizás, és általában napi 6 óra alvással végigtoltam egy ilyen hetet. Azt sem érzem, hogy a baráti kapcsolataim látták volna kárát annak, hogy már gimnázium alatt dolgoztam, szerintem mindenre jutott időm, amire szerettem volna.

– Érettségi után mennyire volt egyértelmű, hogy arra a szakra és szakirányra mész, ahová végül bekerültél?

– Mivel a Városmajori Gimnáziumban végeztem, ami már akkor a 10 legjobb iskola között szerepelt, ráadásul emelt szintű matematika érettségivel, elég erős hátterem volt. A Corvinus Egyetemre ennek ellenére nem kerültem be, így jött a BGE kereskedelem és marketing szakja. A második évben kellett specializálódni, én a logisztikát választottam, de hozzáteszem, hogy a mostani munkámban az ott tanultaknak alig néhány százalékát tudom csak hasznosítani.

– A többit honnan szedted fel?

– Én abban hiszek, hogy bármibe is kezd az ember, ha elég sok ideig csinálja lelkiismeretesen, akkor előbb-utóbb ő lesz a legjobb a piacon és elsajátít mindent. Folyamatosan beszélgetni kell, felmérni az ügyféligényeket, a többi már csak a szorgalmon és kitartáson múlik.

– Mi kell ahhoz, hogy valaki ne adja fel az első kudarcok után?

– Volt ilyen időszak a cégben is, bár akkor még nem tulajdonos-ügyvezető voltam, így kevésbé érintett rosszul a dolog. Egyébként jobban szeretem a nehéz helyzeteket, mert azok mindig kihívást jelentenek.

A lehető legrosszabb pedig az, ha nincs se számottevő siker, se kudarc, csak telnek a napok egymás után, eseménytelenül. Egy cég így is el tud működni, de nálam ez kiégéshez vezet. Ennél még a kudarc is jobb, mert legalább történik valami.

– Mitől válhatott ennyire sikeres ágazattá a webshop-logisztika, amiben a céged utazik?

– 2016-ban még szinte senki nem foglalkozott ezzel Magyarországon, gyakorlatilag teljesen új volt az egész fogalom. Azóta viszont sokkal több szereplő jelent meg a piacon, akik az edukációra is komoly energiát fordítanak. Folyamatosan tartalmakat (például blogposztokat és videókat) gyártunk, hogy rávilágítsunk, mennyi előnye van a szolgáltatásainknak. Azoknál, akik már éltek külföldön és ott is üzemeltettek webáruházat, teljesen evidens, hogy ki kell szervezniük, csak az a kérdés, melyik szolgáltatót válasszák. Ez szépen lassan Magyarországra is begyűrűzik, most már itt is kezdik belátni, hogy kényelmesebb, olcsóbb és hatékonyabb is így az üzlet.

– Milyen jövőt jósolsz ennek az iparágnak?

– A nemzetközi trendeket követve három dolog fog biztosan fejlődni az e-kereskedelemben. Ebből bennünket a szállítási idők rövidülése érint legközvetlenebbül. Jelenleg, ha rendelsz valamit, sokszor 3-4 napba is beletelik, mire megérkezik. A nálunk lévő webshopok ezzel szemben már most 1 napos szállítást garantálnak, tehát ha ma rendelsz valamit, ahhoz holnapra ott lesz nálad.

Már ezzel a piac felső 10 százalékában vagyunk, de a cél az, hogy akár egy órán belül szállítani tudjunk, ha pedig este 8-10 körül rendelsz, azt is megkapd másnap. Ezen a téren intenzíven fejlesztünk, szeretnénk 2 éven belül elérni.

A másik tendencia a csomagautomaták terjedése, amibe mi nem tudunk beszállni, mivel nincsen automatánk, de ettől függetlenül egyre erősebb a trend a piacon, óriási potenciállal. A harmadik pedig a showroomos működés: a ma jellemző boltok fokozatosan át fognak alakulni kisebb alapterületű bemutatóterekké, ahol minden termékből csak egy van kiállítva. Ezt megnézheted, megfoghatod, akár ki is próbálhatod, megrendelni viszont webshopon keresztül lehet. Persze választhatsz helyszíni átvételt is, de ez a trend minimalizálja a humán erőforrást, és a bérleti díjon is spórolni lehet. Mi már nyitottunk is egy ilyen showroomot a Boráros téren nagyjából 15 partnerünk termékeivel, amit egyetlen alkalmazott képes menedzselni. Nem titok, hogy ebben az irányban is szeretnénk terjeszkedni.

– Mekkora felelősség egyedüli tulajdonosnak lenni egy ekkorára nőtt cégben? Mi kell ahhoz, hogy ne nyomjon agyon téged?

– Nagy felelősség, hiszen most már hatvanan dolgoznak a cégnél főállásban, ráadásul társtulajdonos híján másra se mutogathatok, az ő megélhetésükért kizárólag én felelek. A másik oldalon pedig 300 partner van, akiknek a működése szintén nagyban függ attól, rendben kimennek-e a rendelések. A megnyugvást az okozza, ha minél gyakrabban kimutatom szám szerint, mennyi az eredmény, mekkora a növekedés, és emberekre lebontva hogy néz ki a teljesítmény. Ha ezt nem lenne rendszeresen adott, nagyon aggódnék, ki tudom-e fizetni az alkalmazottakat.

– Voltak már necces helyzeteid, amikor közel voltál ahhoz, hogy elronts valamit?

– Folyamatosan adódnak váratlan helyzetek és megoldandó problémák, még ha nem is mindig egyformán súlyosak.

Ezeken általában a vezetőség hozzáállása segített át, például előfordult, hogy a programunkat lemondva mi magunk ugrottunk be csomagolni, hogy egy többletrendelés időben kimenjen. Ez a saját respektünket is erősíti, az ügyfélelégedettséget pedig még jobban.

Alapelvünk, hogy bármilyen reklamáció esetén – legyen akár jogos, akár jogtalan – bőségesen kompenzálunk, hogy a partner utána még elégedettebb legyen, mint egyébként lett volna.

– Tanácsot szoktál kérni egy-egy nehezebb szituációban, akár édesapádtól, akár másoktól?

– Szoktam, de nem otthonról, mivel onnan már nagyon sokat kaptam. A cégvezetés alapvetően elég magányos munkakör, nem áll senki fölötted, akihez fordulhatnál, különösen akkor, ha a tulajdonos is te vagy. Pont ezért tagja vagyok egy olyan üzleti körnek, aminek éppen az ilyenkor hasznos tapasztalat-megosztás a célja. Havonta összeülünk, és mastermind-jelleggel mindannyian megosztjuk egymással, épp milyen kihívásokkal nézünk szembe.

– A vezetőség nálad idősebb tagjai, illetve az alkalmazottak részéről megvan feléd a kellő tisztelet, nem okoz feszültséget, hogy fiatalabb vagy náluk?

– Eleinte volt ebből probléma, a csapat egy része le is morzsolódott emiatt. Aztán fokozatosan kialakult az a kör, akikkel már gördülékenyen ment az együttműködés: ma már semmilyen szinten, sem a vezetőségben, sem a raktárban nem a korom alapján ítélnek meg. Szerencsére a cég sikerei kellő referenciát adnak.

– Szigorú főnök vagy?

– Nehéz engem kihozni a sodromból, mivel nagy teret adok a kollégáknak az önálló munkára és a kreativitásra, ezért sok idő kell ahhoz, hogy elővegyem a szigorú oldalamat.

Persze vannak olyan esetek, amikor muszáj így tennem, például ha valaki csúsztat, nem mond igazat, vagy szándékosan szembemegy az ügyvezetői utasítással. Itt nincs kérdés, de ha mondjuk ki van adva egy mérföldkő, amit el kell érni, ahhoz nem úgy állok, hogy mindennap szigorúan nyomon követem, épp meddig jutott az illető, 8 órát dolgozott-e, vagy csak 7 és felet.

Inkább 3-6 hónapos időszakokban mérem a teljesítményt, mivel alapvetően abban hiszek, hogy folyamatos ellenőrzés helyett mindenkinek meg kell adni a bizalmat.

– Hogy néz ki egy átlagos munkanapod?

– Jelenleg ez átlagosan 12-14 órát tesz ki. 8-tól 6-ig jellemzően bent a cégnél, este 9-től akár éjjel 1-ig is pedig otthon, a számítógép előtt. Utóbbi főleg betanítás, mivel nagyon sok az új vezetői munkakör, például a raktárakban, de magamról is fokozatosan szeretnék feladatokat leválasztani, ami viszont addig még több munkával jár. Tavaly kezdtük a HR-rel, folytattuk a marketinggel, a következő cél pedig az IT projektmenedzsment átadása. A stratégiai fejlesztések szintén nálam vannak, de valamilyen szinten a pénzügyekbe, illetve az értékesítésbe is belefolyok.

– Mit tanácsolnál azoknak, akik tizen-, illetve huszonévesen a nyomodba lépnének?

– A pénzügyi tudatosság az egyik legfontosabb: megfogni a költéseket, nem ész nélkül szórni a pénzt. Inkább az elején éljünk koldusként és majd a végén királyként, mint fordítva. A másik fontos dolog, hogy ha valami nem passzol az elképzeléseikhez, ne töltsenek vele túl sok időt, inkább keressenek egy másik helyet, ahol fejlődni tudnak. Beszélgessenek sok olyan emberrel, akik értékes kapcsolatokat jelenthetnek számukra, mert jól lehet ötletelni velük, esetleg a megvalósításban is segíthetnek. És folyamatosan gyűjtsék a megtakarítást, mert szükség lesz rá.

–A saját hasonlatodnál maradva: hogy érzed, te már királyként élsz?

– Abszolút nem.

Olyan szinten, hogy a tavalyi évben például el kellett adnom a kocsimat és a motoromat ahhoz, hogy finanszírozni tudjam a fejlesztéshez szükséges beruházásokat, és tartani tudjuk a növekedést. Érdekesen veszi ki magát, amikor a kollégák szinte mind kocsival jönnek be, én pedig sétálok a buszmegállóból, de engem sosem frusztrált ez.

Talán most vagyok a határán annak, hogy a saját életszínvonalamat is elkezdhessem emelni.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk
hirdetés
SIKERSZTORIK
A Rovatból
hirdetés
Jocó a legmenőbb kocsikat tesztelte Angliában, miután elhagyta hazáját, ahol a benzinkútra sem vették fel
Orsós József szerint nehéz ilyen névvel munkát találni Magyarországon. Angliában könnyebb volt, ahogy mondja, ott mindenki nulláról indul, nem mínuszról. Olyan autókkal dolgozott, amivel a 007-es ügynök menőzik.
Belicza Bea - szmo.hu
2022. április 21.


Link másolása

hirdetés

Jocó szelíd, szerény, szenvedélyes. Élete első interjúja meglepte. Mintha fel sem fogta volna, milyen siker van mögötte. Olyan siker, ami magától nem jön.

Angliában él 11 éve. Jobb munkahelyei voltak, mint amit valaha remélt. Mérnökként szerezte meg első diplomáját, majd jött a mesterszak projektvezetésből.

Saját háza van, megszerezte a brit állampolgárságot is. Pihenés nélkül, fegyelmezetten építette a jövőjét. Csak a magánéletet hanyagolta el kicsit, de azt mondja, most annak is eljön az ideje.

Jocó a Baranya megyei Komlón nőtt fel. Iskolában sosem volt gondja, pici tanulással is jó jegyei voltak. Az elsősorban cigány gyerekeknek fenntartott Gandhi gimnáziumban érettségizett. Elkezdte a pécsi egyetemet, de pár hét után feladta.

"Egy-két hónap után otthagytam, mert édesapám elhagyott minket. Úgy döntöttem, a vállamra veszem a családot” – idézi fel, hogyan kellett 18 évesen hirtelen családfenntartóvá válnia.

Azt szerette volna, hogy egyetlen öccse leérettségizzen és diplomát is szerezzen.

hirdetés
Mintha ikrek lennének

Külföldön, Cipruson próbált gyorsan pénzt szerezni. Napi 12 órákat dolgozott pincérként pár évig. Költeni nem volt ideje, így sikerült a megspórolt pénzt hazaküldeni, és még önmagának is gyűjteni. Ráadásul iskolai angolja is sokat erősödött. Otthon vett magának egy autót, és elkezdte megvalósítani saját álmait. A kocsik és a számítógépek érdekelték, így tervezte a jövőjét.

Szakközépiskolába ment, hogy megtanulja az autóelektronikai technikus szakmát, abban bízva, az több lehetőséget ad, mint az érettségi. Állás így sem jutott neki.

„Nehéz munkát találni Magyarországon, különösen ilyen névvel. A legemlékezetesebb, amikor egy benzinkútra beadott önéletrajzom felkeltette a menedzser figyelmét, kijött megnézni, ki vagyok. Azt ígérte, majd hívnak, aztán két nap múlva láttam az új embert.”

Azt mondja, nem hibáztatja a vezetőt.

„Van aki elfogadja a más származásúakat, csak azért nem veszi fel, mert mi van, ha a vásárlók emiatt nem mennek oda.”

Azt is belenyugvóan, nevetve mesélte, hogy tinédzserként szórakozóhelyre sem engedték be.

„A fehér bőrű barátomat – így mondom, mert én is magyar vagyok - beengedték, de engem nem, pedig együtt mentünk.”

Jocó végül nem ezért ment külföldre, nem tulajdonított túlzott figyelmet a származásának, csak dolgozni akart.

A közelben semmi nem volt, Zalaegerszegre ment, a mobiltelefongyárba. Pár hónap után azonban látott egy hirdetést, hogy Angliában keresnek telefonszerelőket. Otthon minőségellenőr volt, kicsit füllentenie kellett, hogy felvegyék, de gyorsan szerelővé vált. Egy oktató videó és az ott dolgozók első napi segítségével jobb lett, mint a régi munkások.

Ügynökségen keresztül kezdett dolgozni, és ismét tudta támogatni a szociális gondozó édesanyját és az egyetemista öccsét.

A kezdeti nehézségeket könnyen elfelejtette.

„Amikor kijöttem, örültem, hogy annyit kerestem egy héten, mint otthon egy hónap alatt. Nem foglalkoztatott, hogy hányan élünk egy házban. A fizetésem 60 százalékát haza tudtam küldeni.”

A menetközben szociális munkásként diplomázott öccsét is kihívta, ő is ott kezdett, ma már egy mikrochipgyártó cégnél dolgozik. Jocó pedig csoportvezető lett, próbálgatta, milyen menedzser.

„Nem vagyok goromba, mindig szépen kérek. Fél év múlva azonban új munkát kerestem, mert nem szeretem, ha monoton, amit csinálok. Szeretem, ha kihívás van benne.”

Egy frissen nyílt raktárba ment, de nem volt jó ötlet, úgy döntött hirtelen, elmegy egyetemre. Egy hónapja volt jelentkezni, minden papírt megszerezni, diákhitelt intézni.

„Amikor tudom, hogy csak egyetlen esély van valamire, akkor nem hezitálok. Ha jó szakmát tanulsz, az megéri. Álkurzusokkal felesleges kísérletezni.”

Miközben mérnöknek tanult, dolgozott is, taxisként. Mivel mindig éjjel dolgozott, egy év után feladta. Egy radiátorgyártó cégnél volt gyakorlaton, ott kapott egy kevés pénzt, abból megélt. Az egyetem harmadik évében felhívta egy fejvadász, akar-e technikusként dolgozni a Nissannak.

„Ha korábban valaki azt mondja, hogy ott fogok dolgozni, kinevetem.”

Felvették. Végre azt csinálhatta, amit valóban szeretett. Volt benne autó és számítógép is. Megszerezte a szükséges jogosítványt, és kezdhetett is tesztelni.

"Vezettem a legrégebbi autóktól a legújabbakig mindent."

Itt kellett kipróbálnia egy Teslát is, minden cég teszteli a versenytársakat is. Nagyon nagy élmény volt a több mint hatszáz kilométer Párizsig.

„Én voltam a felelőse például a Leaf önálló parkolásának. Európai nagyvárosokban teszteltem, hogy egy gombnyomásra beáll az autó a kiválasztott helyre.”

Másfél év után állt tovább a Nissantól egy olyan helyre, amit senki nem hitt volna.

Az Aston Martin hívta interjúra.

Három hónappal korábban jelentkezett egy álláshirdetésre az esélytelenek nyugalmával.

Nagyon kellemes élmény volt a beszélgetés, a gyár bejárása, de úgy ment haza, sajnos ennek a posztnak más fog örülni, hiszen neki nincs semmilyen kapcsolata ide. Még aznap felhívták, hogy megkapta a munkát.

Egy másik jelentkező volt még esélyes, de ő túl magabiztosnak tűnt, Jocó szerénységét, egyenességét értékelték. Sajnos még a fizetésén sem alkudozott, pedig jobbat is kérhetett volna, de nem panaszkodik, mert így is jól megfizették.

„Speciális részlegen voltam. Limitált szériás autókkal foglalkoztam.”

James Bond is a brit autógyár legszuperebb járgányaival száguldozott, de Jocónak már nem ő jut eszébe az Aston Martinról, hanem a saját munkája. Sosem felejti a legerősebb modellt, a Valkyrie-t, ami 900 lóerős, 3,6 másodperc alatt gyorsul százra és 350 km/óra a maximuma.

Jocó képein a Valkyrie, amit ő tesztelt:

Az egymilliárd forintos sportautón ő is dolgozott, akkor jött le a gyártósorról, amikor ő elhagyta a céget.

Igen, három év után elbúcsúzott. Itt sem érezte, hogy tovább tud lépni, hiányzott a kihívás.

Barátsággal, ajándékokkal engedték el. Nem is biztos, hogy nem tér vissza.

„Autóiparban jó, ha elmész pár évre más céghez, és az sem kizárt, hogy legközelebb ugyanoda érkezel.”

Most a közelmúltban megszerzett projektvezetői diplomájával szeretne előrelépni. Egy elektromos motorokat gyártó cégnél van, amelyik épp növekszik, fejlődik, sok benne a lehetőség. Jocó szerint az elektromos autók nemsokára teljesen kiszorítják a benzineseket.

Jocó az öccse után az édesanyját is kihozta. Ő ugyan egyszer hazament egy év után, de hat éve visszatért és nem költözik többet, legfeljebb Anglián belül. Az öccsének már három gyereke is van.

34 évesen érzi végre, hogy tudna már a magánéletére is figyelni. Az elmúlt tíz évben a munkán, tanuláson, családon kívül mindössze a napi edzésekre jutott ideje, de most már megvan majdnem minden, amit akart, csak egy társ hiányzik, aki elviseli, hogy a munka ezután is hajtóerő lesz.

„Nem szeretem, ha kényelmesnek érzem a munkát, nem arra készülök, hogy elég, ha megmutatom magam és felveszem a pénzt” - mondja.

„A kihívás és a fejlődés érdekel, látni szeretném, meddig tudok elmenni.”

Anglia nagy fordulat volt neki, hálásan vette fel a brit állampolgárságot.

„Itt mindenki nulláról kezd, nem mínuszról, mint otthon. Ha jó vagy, bebizonyíthatod, és kinyílnak előtted az ajtók.”

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SIKERSZTORIK
Az ukrajnai frontról küldött videójában köszönte meg az MTA-tól kapott díját a kárpátaljai matematikus
Traski Viktor az ukrán hadsereg katonájaként harcol, ezért nem tudott jelen lenni az akadémiai ünnepségen.

Link másolása

hirdetés

Kelet-Ukrajnából, a frontról küldött videóban köszönte meg az Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Arany János Fiatal Kutatói Díját a kitüntetett matematikus - számolt be róla az MTA.

Traski Viktor kárpátaljai magyar matematikus, az Ungvári Nemzeti Egyetem díjnyertes kutatója és oktatója az ukrán hadsereg katonájaként harcol, ezért nem tudott jelen lenni az MTA 195. közgyűlésén tartott Külső Tagok Fórumán, amelyet kedden tartottak.

Küldött viszont egy rövid videót, amelyben – miközben távoli robbanások zaja hallatszik – röviden ismertette kutatásait, majd reményét fejezte ki, hogy a járvánnyal és háborúval sújtott időszakot követően személyesen is be tud majd számolni eredményeiről az Akadémián.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
SIKERSZTORIK
A budapesti autógumis 50 évesen Guiness-rekorder lett fekvenyomásban
Kasza László 22 kilóval 2300 ismétlést hajtott végre szünet nélkül kötött pályás fekve nyomásból, ezzel hivatalosan is Guiness-rekordot állított fel.

Link másolása

hirdetés

Kasza László az elképesztő teljesítményt az 50. születésnapján vitte véghez. Vele beszélgettünk a sikerről.

– Hogy jött, hogy rekorder szeretne lenni?

– A Covid sok lehetőséget elvett tőlünk, én viszont akkor éreztem azt, hogy vissza kell térnem a sporthoz. Eljártam egy barátomhoz egy privát terembe. Egyik pénteken fogtam magam, és lefeküdtem a kerethez. A keret ugye egy fix állvány, abban mozog egy sínen a fekvenyomó rúd. Odatolsz alá egy padot, és úgy nyomsz fekve. Elkezdtem.

Felraktam két ötkilós súlyt, ami a rúddal együtt 22 kiló volt, és elsőre sikerült 3-400 kinyomást csinálni. A végén már nagyon idegesítettem a többieket, mert foglaltam a helyet.

Én meg annyira élveztem, hogy mondtam nekik, sorry, de én ezt szeretném a következő héten is újra megcsinálni. Ha ilyen sok megy, megnézem, mit tudok ebből kihozni. A következő héten edzés végén, szintén levezetésként már 700-at is meg tudtam csinálni, és újra kedvet kaptam, hogy fel kell tolni ezt 1000 fölé. Közben felraktam a közösségi oldalra is, hogy mennyi sikerült, öt hét után már 1500 nyomás ment, de nem hitte el senki.

Elmentem tavaly ősszel egy fekvenyomó versenyre, ott bicepsz számban indultam, nekem akartak ugrani, hogy hazudok.

Nem értettem. Ekkor döntöttem el, hogy ezt hivatalossá kell tenni, és akkor majd mindenki elhiszi, mire vagyok képes.

hirdetés

– Kerek évfordulón, az 50. születésnapján állította fel a Guiness-rekordot. Miért pont akkor?

– Eredetileg nem most akartam, hanem még tavaly. Nagyon jó barátom Jobbágy László, Laci bácsi, aki masterses fekvenyomó és nemzetközi bíró is, meg Kovács Lajos, aki régen versenyzett, és ma már saját versenyklubja van, illetve szintén nemzetközi bíró. Velük beszéltem, főként Laci bával, hogy ezt meg kellene csinálni, de tavaly valahogy elmaradt. Van egy kis gumis műhelyem, sokat kellett dolgozni. Egy éve nyitottam, és mindent én csinálok. Szerelek, gumit beszerzek, foglalkozom az üzleti résszel. Szezonban persze kevesebb idő van az edzésre, mert azért elég nagy edzés ez is, főként az én koromban. Tehát azért emelgetni a kerekeket, az ember karja megerősödik ebben. 18 éves korom óta űzöm ezt a szakmát. Dolgoztam tehergumizásban is, Volánbusznál is, ott buszokat gumiztam, 120 kilós kerekeket kellett mozgatni, tehát fizikailag sosem volt gond.

– A Guiness-rekord a Covid alatt jött, de a fekvenyomás családi hagyomány Önöknél.

– Valóban, édesapám is fekvenyomó volt, sajnos tavaly meghalt. 80 éves volt.

És annyira stram volt, hogy még ennyi idősen is sportolt. 79 évesen világbajnok is lett. Ő nagyon kemény volt.

Régen jártam vele Szlovákiába, meg Németországba is, versenyekre kísértem. Ezt hivatalosan úgy hívják, hogy pump. A lényege, hogy a testsúlyodnak hány százalékát tudod kinyomni. Szlovákiában volt egyszer egy ilyen pump verseny, ott próbáltam ki először, elsőre nyertem is. Ez feldobott. A fekvenyomást azonban 8-9 éve egészségi okokból abba kellett hagynom, mert a nagysúlyos edzések nem tesznek jót a belső szerveknek, és sajnos szívbillentyű zavarom lett. Emiatt abbahagytam, le kellett fogynom. Azt mondták, hogy a kissúlyos edzéseket lehet csinálni nagy szériaszámban, illetve sok kardióedzést, az jót tesz a szívnek, nem kell műteni.

– Nem volt kockázatos akkor újra a fekvenyomást választani?

– Két napig rosszul voltam, amikor újra belekezdtem a folyamatba, de az teljesen normális, vissza kell rázódni.

– Ön előtt van más, aki felállított még rekordot ebben a számban?

– Senki. Én még a hivatalos előtt egy 1700-asat felállítottam, de az nem volt hivatalos.

- Végül mikor lett meg a rekord?

- Először novemberben akartuk, aztán végül a születésnapomra esett a választás. Januárban készültem rá valamennyit, négy alkalmat körülbelül, februárban egyet, és utána megbeszéltük, hogy kijönnek a Magyar Rekordok Szövetségétől, két nemzetközi bíró, meg két ismerősöm, és február 11-én 11 órakor találkoztunk. Az eredeti terv az volt, hogy 2000-et nyomok, végül 2300 lett belőle.

Elég gyors tempóval kezdtem, nem is nagyon lassítottam, ment a zene a fülemben, és toltam.

Lajos, aki számolta, azt mondta, hogy nem hitte el, hogy menni fog, mert túl gyors volt a tempó. Szabályosan mellhez kell érinteni a rudat, és teljesen ki kell nyújtani a kezet, tehát nem elég csak pár centi, teljes tartományban kellett mozgatni. De bírtam, genetikai adottság, hogy nem savasodom. Kaptam egy kupaknyi vizet közben a számba, mert azért meleg volt a teremben, és hatalmas izzadságtócsa lett alattam. Azt hittem, sosem lesz vége. Nem számoltam, ami hiba volt, mert az adott volna egy ritmust. A felénél rákérdeztem, 1000-nél már könnyebb volt, mert tudtam, mikor lesz vége. Az motivált leginkább, amikor az 1700-at megdöntöttem.

László egyébként a rekord óta is megállíthatatlan: március 26-án Budakalászon indult a Scitec Power Challange versenyen bicepsz kategóriában. 22,5 kilóval 65 ismétlést hajtott végre, első helyezést ért el.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET: