Anna és Tamás megvették a kedvenc kávézójukat, nehogy szolárium vagy ingatlaniroda legyen belőle
A budapesti házaspárnak semmilyen vendéglátós múltja nem volt, de amikor megtudták, hogy eladó a hely, nem sokáig hezitáltak. Azóta teljesen a saját képükre formálták, törzsvendégeik száma pedig egyre csak nő.
Tavaly decemberben egy kommunikációs szakember (Anna) és egy újságíró (Tamás) alkotta házaspár – nulla vállalkozói és vendéglátós tapasztalattal, viszont óriási lelkesedéssel és több száz csésze elfogyasztott kávéval – megvette a kedvenc kávézóját. A hely abban az utcában van, ahol laknak, ide jártak minden nap: Anna egy lattéra, Tamás egy eszpresszóra.
Nem tervezték korábban, hogy lesz saját kávézójuk, hirtelen és némileg még számukra is váratlanul jött az ötlet. Merthogy nem az volt a cél, hogy vállalkozók legyenek, egyszerűen csak imádták a helyet, és sajnálták volna, ha valaki más tulajdonába kerül, aki esetleg kozmetikát, ingatlanirodát, vagy valami ehhez hasonlót csinál belőle.
„Amikor szülési szabadságra mentem, biztos voltam benne, hogy gyerek mellett nem akarok egy multinál reggeltől estig dolgozni. Vártam, hogy jöjjön a nagy ötlet, amivel legalább részben kiválthatnám az addigi munkámat, de sokáig hiába” – meséli Anna.
Közös ötleteléseik során került szóba a Kresz Géza utca 38. szám alatti, akkor még Bean my Lover névre hallgató apró kávézó is, ahol törzsvendégek voltak. Eleinte még csak viccelődtek vele, mi lenne, ha megvennék: mit csinálnának másképp, mire változtatnák meg a nevét és így tovább. Aztán megtudták az előző baristától, hogy a tulaj valóban árulja a helyet.
„Ekkor kicsit meg is ijedtünk, hogy ez most tényleg valósággá válik? Addig csak álmodoztunk és kreatívkodtunk tét nélkül, onnantól viszont elkezdtünk utánanézni a praktikus dolgoknak is” – idézik fel.
Tamás szemei előtt az álmodozós szakaszban inkább egy cseh söröző vagy egy rockklub lebegett, ezek azonban jóval komolyabb projektek lettek volna, arányosan nagyobb kockázattal.
Persze így sem volt rizikó nélküli a dolog. Amikor megkérdezték a legjobb barátaikat, szerintük érdemes-e belevágni, mindannyian próbálták lebeszélni őket. Nem csoda, hiszen nem sokkal azelőtt kezdődött a háború, ami magával hozta a szankciókat, az elszabaduló inflációt és a forint gyengülését is.
„A másik oldalon viszont erős érv volt, hogy a hely megnyitása után néhány nappal kitört a Covid, így az előző tulajdonosoknak gyakorlatilag azonnal be kellett zárniuk, mégis átvészelték a karantént. Úgy voltunk vele, hogy ha ilyen kezdet után talpon tudott maradni a kávézó, ennél rosszabb csak nem lehet…” – mondják nevetve.
Mint amikor a boroskólától eljutsz a száraz vörösborig
Anna régebben nem is ivott kávét egyáltalán, de amikor a felmondási idejét töltötte korábbi munkahelyén, nagyon sok kollégája hívta el egy kávéra, hogy mesélje el, miért döntött így és mik a további tervei. Innen indult számára a dolog, először lattéval és cappuccinóval, majd fokozatosan formálódott az ízlése.
Tamás ugyan korábban is kávézott, de inkább a klasszikus vonal híve volt. „Amikor először kóstoltam újhullámos kávét, még gondolkodtam is rajta, odamenjek-e szólni, hogy ez megromlott, annyira furcsa volt a savanyú, citrusos ízvilág. Utána megkóstoltam még egyszer, és rájöttem, hogy ez direkt van. Szép lassan pedig azt vettem észre, hogy már csak ilyet iszom. Kicsit olyan ez, mint ahogy az ember a boroskólától eljut a minőségi, száraz vörösborig.”
A tervezésbe teljesen laikusként vágtak bele, se gazdasági, se vállalkozási, sőt még kávékészítő ismereteik sem voltak. Utána persze igyekeztek pótolni a mulasztást, Anna elvégzett egy barista tanfolyamot is, de a döntést még ezelőtt hozták meg.
„Szerettünk volna kipróbálni valami olyasmit, amit még soha nem csináltunk. Ez kicsit olyan volt, mint amikor elkezdesz síelni, és először a legkönnyebb pályát választod: kiszámoltuk, hogy ilyen adottságokkal bíró helynél túl nagy veszteség akkor sem érhet bennünket, ha esetleg mégse jönne össze” – mondja Anna, hozzátéve: mivel van két gyerekük, nem is vállaltak volna be olyasmit, ami veszélybe sodorhatja a családi kasszát.
Mindketten maradtak a meglévő munkahelyükön, ezért kényszer sem volt, hogy egyik napról a másikra ebből tartsák el a családjukat. Tamás szerint első körben mindössze annyit tűztek ki célul, hogy legyen egy hely, ahova szívesen térnek be az emberek, mert jó zenék szólnak, és a kávé is finom.
Anna ma is azt tartja a fő kihívásnak, hogyan tudnának még feljebb lépni, és mi a maximum, amit ki lehet hozni ebből a helyből úgy, hogy ne sérüljön az eredeti koncepció. Vagyis maradjon közvetlen és családias, tudjanak beszélgetni a vendégekkel.
Mivel ő csak részmunkaidőben dolgozik, napi szinten ott van, szükség esetén akár beugrik az állandó barista helyett. Tamás pedig általában a saját munkája végeztével, vagy ebédszünetben néz be egy-egy kávéra.
Felkerült a falra a törzsvendég kedvenc mondása
A specialty kávézókat általában már a cégérükről is meg lehet ismerni, a tipikus megkülönböztető jegyek innen viszont korábban hiányoztak, inkább egy olasz kávézó benyomását keltette a hely. Szerettek volna változtatni ezen, így már a legelején eldöntötték, hogy új nevet adnak neki.
Erre végül júliusban került sor, egy alapos átalakítást követően a hónap végén nyitottak újra, immár EARLY Specialty Coffee Bar néven. Kívül-belül mindent a saját képükre formáltak, ekkor került fel a falra neon betűkkel egy külföldi törzsvendégük mottója is, aki mindennap bejár, és mindig azt mondogatta, this is my happy place.
Közvetlenül alatta Banksy hintázó kislányt ábrázoló képe kapott helyet, az utcafronton a bejárat mellett pedig egy Mona Lisát ábrázoló mém, Neményi Márton munkája: a világhírű festményalak balra a reggeli első kávéja előtt látható igencsak gyűrött arccal, jobbra pedig már azután, kisimulva. Ez gyakran még olyanokat is megállít egy szelfire, akik csak épp arra jártak.
Vendégkörük főleg a környéken található irodaházak dolgozói közül kerül ki, de a home office-ban lévőket is szívesen látják, mivel szerintük mindenkire ráfér, hogy a munkaideje alatt is legalább egyszer-kétszer 15 percre emberek között lehessen és feltöltődhessen.
A választékuk folyamatosan változik, a cél az, hogy minél több országot és tájegységet bemutassanak. Előfordult, hogy utazás során bukkantak rá egy olyan fajtára, amit utána berendeltek a kávézóba, sőt arra is volt precedens, hogy egy törzsvendég kívánsága alapján alakították a kínálatot: például valaki szeretett volna guatemalai kávét, és a következő rendelésbe be is került.
Vendéglátós játék a fürdőkádban
A házaspár főleg esténként foglalkozik a kávézó ügyeivel, a rendelésért és a többi operatív teendőért Anna felel, a kommunikációt pedig Tamás viszi.
Ami az anyagiakat illeti, pontos összeg említése nélkül annyit árulnak el, hogy nagyjából egy középkategóriás használt autó árát költötték eddig a projektre. Minden hónapban van rajta nyereségük, de mostanáig az egészet visszaforgatták a átalakításba.
„Azt szokták mondani, hogy amikor új üzletbe kezdesz, az első 2-3 év biztosan bukó, akkor csak rakod bele a pénzt. Mi ugyan eléggé biztonsági játékot játszottunk azzal, hogy egy létező helyet vittünk tovább (egyik nap az előző tulajok zártak, másnap már mi nyitottunk), de ezzel együtt is időbe fog telni, mire megtérülnek a költségeink” – fogalmaz Anna.
Mindketten türelmesen állnak hozzá, szerelemprojektként tekintenek az egészre: nem állítják, hogy nem fárasztó, de inkább a kreatív energiáikat fordítják rá. Azt is nagy előnynek tartják, hogy bele tudják tenni a személyiségüket, a gyerekeikre szánt időből viszont tudatosan nem vesznek el miatta.
Apropó gyerekek: nem nyomasztják őket azzal, hogy majd nekik kell továbbvinniük a családi vállalkozást, vagy épp ott állni a pult mögött az iskolai szünetekben. Azt viszont észrevették, hogy a kisfiuk a kádban gyakran vendéglátóst játszik, miközben a vizet töltögeti egyik pohárból a másikba.
És hogy mit hozhat a jövő? A kínálattal már elégedettek, amit beterveztek, meg tudták valósítani, sőt talán még felül is múlták a saját várakozásaikat.
„Fontos cél, hogy hónapról hónapra jobb legyél, de nem szabad azonnali profitmaximalizálásra törekedni. Nem akarunk futószalaggá válni, ahol a törzsvendégek leülni se tudnak. Tök jó érzés beszélgetni a betérőkkel, én nagyon élvezem” – mondja Anna.
Azokat pedig, akik hasonló vállalkozásba fognának, azzal bátorítja: „ha nekünk sikerült előzetes szakmai ismeretek nélkül, másnak is sikerülhet, mindössze elég lelkesnek és tanulékonynak kell lenni hozzá.”
