10 érdekes ember, akit 2015-ben bemutattunk
Menetrend szerint vasárnaponként jelentkező rovatunkban olyan emberekkel készült interjúkat, riportokat olvashattok, akik valamilyen szempontból különlegesek vagy figyelemre méltóak. Az idei merítésben egyaránt voltak országosan ismert személyek és olyanok is, akiknek a neve a nagy többség számára nem mond semmit, sztorijuk mégis érdekessé teszi őket. Sőt, olyan is akadt (a töritanár Jocó bácsi), akit a mi cikkünk tett az addiginál is sokkal ismertebbé és népszerűbbé. Természetesen ő sem maradt ki az alábbi szubjektív válogatásból. Mindenkitől 2-3 választ idéztünk, ha ez alapján kedvet kaptatok a teljes interjúhoz, a kapcsolódó linkre kattintva elolvashatjátok.
Nagy Feró
- A saját szerepét hogyan látja a magyar rockzenében?
- Nem értékelem túl. Nehéz erről beszélni. Mindig az utókorra marad az ítélet. Ötven év múlva majd meglátjuk, lesz-e valaki, aki emlékszik rám. Ha nem, akkor jól éreztük magunkat itt a 21. század elején, és kész. Bár van egy olyan gyanúm, hogy sikerült azért néhány olyan nótát írtunk, amely, ha mondhatom, örökérvényű, mert már harminc éve működik.
- Mennyiben kell másképp megközelíteni a szövegeket, mint az 1970-es, 80-as években?
- Most már ki lehet énekelni bármit. Csak az nem biztos, hogy jó. A követendő példa olyan, mint amit Dsida Jenő művelt a Psalmus Hungaricusban: "Vagy félezernyi dalt megírtam/s e szót: magyar,/még le nem írtam." Eddig tulajdonképpen lehetne popszöveg is. Na, most jön a ravaszsága, amikor a szexről kezd el szólni a dolog. Hogyan fogalmazza meg? "Csábított minden idegen bozót,/minden szerelmet bujtató liget."
Amikor ezt megláttam, azt mondtam: Istenem! Egy egyszerű rockzenész mit írna? "Á, én nem is tudtam, hogy magyar vagyok, annyi csaj volt itt, mind meg kellett dugni." Dsidától ezt kell megtanulni: "Csábított minden idegen bozót,/minden szerelmet bujtató liget." Milyen szépen fogalmaz! Na, ettől költészet a költészet. Meggyőződésem az is, hogy ha Tamási Áron angolnak születik, Hemingway - erős túlzással - csak ipari tanuló lehetett volna mellette azzal a hallal.
A teljes interjút erre a linkre kattintva olvashatjátok el.
Varga Dani, aki hajóstoppal kelt át az Atlanti-óceánon
- Hogy sikerült végül hajót találnotok?
- Kiraktunk több hirdetést a kikötőben, és ennek köszönhetően talált meg minket egy francia srác újabb hét nap elteltével. Mutatta, hogy van egy egész nagy hajójuk, amin jutna hely nekünk is. A gond csak az volt, hogy mi alapvetően Dél-Amerikába szerettünk volna eljutni, ők viszont a Karib-tengeri Martinique szigetére tartottak. Közben a kapcsolatunk is kezdett zátonyra futni a barátnőmmel, de végül csak meghoztuk a döntést, hogy elmegyünk velük. Aztán majd elválik, onnan hogyan tovább.
- Meddig tartott és hogy zajlott az út?
- Az egész átkelés 20 nap volt, egy hét után álltunk meg először a Zöld-foki szigeteken. Én addig végig tengeribeteg voltam, pedig a barátnőmék hajóján előtte tettünk egy próbautat, amikor úgy tűnt, bírom a dolgot. De kiderült, hogy mégsem, napokig nem volt semmi étvágyam és gyakorlatilag folyamatosan hánytam. Talán a indulás előtti este elfogyasztott töménytelen mennyiségű rum sem volt jó ötlet. Ezt leszámítva elég egyhangúan telt az út: felkeltünk, reggeliztünk, majd napközben vagy keresztrejtvényt fejtettünk, néztük a vizet, vagy csak simán unatkoztunk. Néha szerencsére jöttek delfinek, amikre rá lehetett csodálkozni.
Este viszont jött a buli, a matrózokat nem kell félteni: zene, tánc, rengeteg alkohol, ahogy azt kell. Éjszaka pedig mi is be voltunk osztva velük felváltva, hogy figyeljük, jön-e szembe egy másik hajó. De nem jött semmi, szóval ezzel nem volt gond. Igazából nem is emiatt vittek minket magukkal, hanem hogy nekünk köszönhetően is kevesebbet unatkozzanak.
A teljes interjút itt találjátok.
Forrai Gábor filozófus
- Miért fontos, hogy mi, laikusok is foglalkozzunk filozófiai kérdésekkel? Nem elég a mi kis hétköznapi életünkben az, hogy eligazodjunk egy szerződésen és képesek legyünk egyedül közlekedni?
- Természetesen az egyes ember szintjén ez elég, és ha a legtöbb embernek annyi dolga van, hogy esze ágában sincsen ilyeneken törni a fejét, azt teljesen érthető. Bizonyos kérdésekre azonban a kultúránknak választ kell adnia. Hogyan vélekedünk az emberi szabadságról? Ennek konkrét jelentősége van bizonyos ügyekben. Vagy például: hogyan is vélekedünk a tudomány céljairól és esélyeiről? Mi az, amit műalkotásnak tekintünk? Hiszen emiatt fogunk bizonyos alkotásokat tisztelni vagy nem tisztelni.
Persze akadnak olyan kérdések is, amelyekben egyetlen kultúrának sem kell egyértelműen állást foglalnia. Például abban az absztrakt kérdésben, hogy csak egyedi dolgok léteznek-e, vagy univerzálék is, amelyek több egyidejű dologban egyszerre jelen lehetnek.
- Akkor miért kell mégis kérdéseken és megoldásokon töprengenünk?
- Ezeknek a kérdéseknek pedagógia szempontból van jelentőségük. Az ember elméjét hihetetlenül élessé teszi, ha ilyen dolgokon töri a fejét. Magyarországon azonban az a kép él a filozófiáról, hogy „Teljesen haszontalan dolog, túl sok a filozófus, mit csinálnak?” Ehhez képest a gonosz, materialista Egyesült Államokban a filozófia kifejezetten sikerágazat. A New York Times arról ír, hogy egyre nehezebb bejutni a filozófiai programokra, egyre nagyobb számban vesznek részt ezeken a hallgatók.
A teljes interjút erre a linkre kattintva olvashatjátok el.
Szipál Márton, a magyar, akiből hollywoodi sztárok fotósa lett
– Hogy találtak meg téged a hírességek?
– Mázlim is volt, mert a feleségem egyik barátja divattervezőként dolgozott, ő készítette többek között John Wayne feleségének a ruháit. Akkor már volt egy könyvem a díjnyertes fényképeimről, ami a közös ismerősünkön keresztül eljutott hozzá (mármint Wayne feleségéhez). Mire azt mondja, küldjétek el hozzám ezt az embert, csináljon rólam egy egész könyvet! Őt tartották akkoriban az egyik legszebb nőnek Amerikában. El is mentem, egy teljes napot töltöttem náluk.
Szerencsére a férje is otthon volt, egyszer csak megjelent színtiszta selyemruhában. Én azelőtt csak koszosan, szétvert arccal láttam őt a filmjeiben, úgyhogy gyorsan megkérdeztem, lefotózhatom-e így. Beleegyezett, és nagyon tetszett neki is az elkészült kép. Ezt aztán másfél méteres verzióban kitettem a kirakatomba, onnantól minden kezdő színész nálam állt sorba – mondván, aki John Wayne-t lefényképezi, az biztosan a legjobb. Igazán komoly pénzeket is tőlük lehetett szerezni, a nagy sztárok nem szívesen fizettek, de referenciának annál jobbak voltak.
– Hogy viselkedtek a sztárok, mennyiben volt más őket fotózni, mint az egyszerű embereket?
– Mind nagyon aranyosak és közvetlenek voltak. Többségükkel személyesen is jó barátságba kerültem, rendszeresen eljártam a partijaikra. Sammy Davisnek például olyan dudája volt, ami egy jellegzetes zenét játszott le. Ahányszor eljött az üzletem előtt, állandóan megnyomta, én pedig mondtam az épp bent lévőknek, hogy „na, most ment el Sammy Davis” (nevet) De a többiek is rendszeresen beköszöntek, ha arra jártak. Henry Miller felesége, Brenda szinte minden nap nálam volt, őt örökítettem meg talán legtöbbször. Arra külön büszke vagyok, hogy a férje saját bevallása szerint az egyik ilyen, általam készített fotó láttán szeretett bele.
A teljes interjúért KATT IDE.
Járosi Tamás őstermelő, a Fekete Bárány Manufaktúra egyik tulajdonosa
- Az embereknek romantikus elképzeléseik vannak arról, hogy milyen jó lehet kiszakadni a nagyvárosból és a Balaton-felvidéken gazdálkodni. Mi zökkenti ki őket ebből a rózsaszínű álomból?
- Azt figyeltem meg, hogy az embernek mindig az kell, ami nincs. A vidéken élő városba vágyik, a városban élő falura, az ülőmunkát végző a szabadban dolgozna, a szabadban dolgozó inkább egy légkondis irodában ülne. Egészen addig, amíg megkapjuk, és aztán szembesülünk vele, hogy nem azt kaptuk, amit akartunk…
- Mi az első probléma?
- A szép naplementére, a tökéletes nyugalomra – mert messze van a szomszéd -, a sok kutyára, a friss levegőre felkészülnek az emberek lelkileg, és meg is kapják. De két dologra nincsenek felkészülve. Az egyik, hogy nagyon sok pénz kell egy ilyen élet beindításához. A másik, hogy rengeteg olyan veszteség és kudarc éri az embert, ami megint csak rengeteg pénzt visz el.
A vidéki élet reggeltől estig tartó kemény munka, négy-ötórai kelés, napi 12-14 óra fizikai munka, sárban, esőben, hóban, jégben és tűző napsütésben. Amit akkor is csinálni kell, amikor az embernek már szemernyi ereje sincsen, mert az állatok akkor is éhesek, a szél akkor is tépkedi a fóliasátrat.
A teljes interjút erre a linkre kattintva olvashatjátok el.
Balatoni József (Jocó bácsi), az ország legnépszerűbb történelemtanára
– Neked lényegében egyfajta kultuszod van a diákjaid körében?
– Ezt azért túlzás lenne állítani, de tény, hogy nagyon különleges a viszonyunk. Igazi mély kapcsolat, picit apa-gyerek, picit báty-kisebb testvér, máskor meg csak simán baráti. A lényeg, hogy bármit meg tudunk beszélni egymással.
– Mennyire vagy laza velük az iskolán kívül? Bulizni például el szoktatok járni együtt?
– Azt legfeljebb az érettségizőkkel a bankettjükön, vagy a szalagavató afterpartyn. Az osztályommal előfordult már, hogy moziba mentünk, vagy pizzázni, de bulizni azért nem mennék velük, majd csak akkor, ha elballagtak. Szerencsére amellett, hogy maximálisan partneri a viszonyunk, a kellő tiszteletet is megadjuk egymásnak részükről leginkább talán úgy, ahogy a gyerek is fel tud nézni az apjára, vagy az idősebb barátjára.
– Mik a legfontosabb értékek számodra tanárként, amelyeket feltétlenül szeretnél továbbadni?
– Az első számú az őszinteség, ezt maradéktalanul elvárom minden diákomtól, ahogy tőlem is mindig számíthatnak rá. A másik pedig egymás maximális elfogadása. Ne ítéljünk elsőre, mindenkit fogadjunk el olyannak, amilyen. Ennek érdekében nagyon sokat is teszünk, nemcsak én személy szerint, de mások is az iskolában. Kölcsönösen szeretni és tisztelni - ez a kulcsa mindennek. Alapelvem továbbá, hogy mindenkinek megtaláljuk azt a területét, amiben a legjobb tud lenni, és ezt próbáljuk minél inkább erősíteni.
Az iskolának szerintem olyan helynek kell lennie, ahol a diák élményeket kap, hiszen a napjának nagy részét ott tölti. Ha nem érik pozitív impulzusok, sokkal kevésbé lesz motivált. Én éppen ezért folyamatosan töröm a fejem, mivel dobhatnám fel az óráimat. A tananyag adott, ez egy dolog, a körítés viszont nagyon nem mindegy. Minden anyaghoz kitalálok valami csavart, játékot és igyekszem – ahogy az életben is – vidámságot és humort csempészni az óráimba.
A teljes interjút itt találjátok.
Bihari Viktória
- A Tékasztorik elég szókimondó blog volt. Származott ebből valaha hátrányod?
- Csak előnyöm. Olyan ajtók megnyíltak, amelyek az azt megelőző 10 évben nem. Az, hogy nekem most olyan munkahelyem van, ahol jól érzem magam, és ahol megfizetnek, az kizárólag a blognak és az olvasóknak köszönhető. Ma, ha megírok egy önéletrajzot és elküldöm egy céghez, az art director ránéz, és azt mondja: "Jaj, hát ez a Viku, hívjuk be interjúra!"
- Nem csak az olvasóidhoz, de magadhoz is kíméletlenül őszinte vagy. Miért?
- Az online világhoz két kulcs van. Ezt nem tanítják sehol, ez az én tapasztalatom: az egyik az őszinteség, a másik a szeretet. Ha őszinte ember vagy, akkor őszinte követőid lesznek.
A másik, hogy ezek az emberek szeretnek – persze nem a szó klasszikus értelmében, mert ez egy virtuális szeretet. Igazából nem engem, hanem az írásaimat szeretik. Ha negatív példát akarnék hozni a hitelességre, akkor Pataky Attilát említeném. Az Edda nagyon jó volt, a rock nagyon jó volt, de most selyeming, Dáridó... na így lesz hiteltelen valaki.
- Látsz különbséget női és férfi humorérzék között?
- Amikor elkezdtem írni, és tele volt a blog trágársággal, meg suttyó történetekkel, az olvasók akkor is főleg nők voltak. Pedig alpári voltam az elején. Ha a közönséget nézem, nincs férfi, női humor. Ha van valaki, aki kimondja, amit gondolsz, röhögni fogsz rajta, akár férfi, akár nő vagy. Az a lényeg, hogy bele tudja élni magát a történetbe.
A teljes interjút ide kattintva olvashatjátok el.
Gombos Miklós, az egyetlen magyarországi harangöntő műhely vezetője
Miklós nagyapja Szlezák László volt, Magyarország aranykoszorús harangöntője, aki 1910 óta űzte önállóan a mesterséget. Bár ő maga is gyerekkorától fogva ebben a közegben élt, akadt némi csavar az előmenetelében: gyenge fizikuma miatt először nem vették fel öntőnek, így jobb híján esztergályos-tanulónak ment. Tíz évvel később végül Csepelen, a kohóipari szakközépiskolában szerzett öntő végzettséget, addigra az esztergályos mellett már a lakatos és a kovácsszakmát is kitanulta.
Önálló pályafutásának három évtizede alatt közel 1500 harangot öntött - a legnagyobb 1550 kilós volt és Kiskunfélegyházára került. A hazaiak mellett külföldről is számos megrendelést kap, munkái megtalálhatók például Németországban, a Vatikánban, Izraelben, Ausztráliában, de még Tanzániában és Kamerunban is. Őrbottyáni műhelyében látogattuk meg, ahol tőlünk pár méterre, a szemünk láttára öntöttek egy több mázsás harangot.
A teljes riportot ide kattintva olvashatjátok el.
Tóth Tibor, a Konspirációs teóriák blog szerzője
- Mi, magyarok többet parázunk, mint más népek?
- Az olaszokat és a Közel-Keletet nehéz lekörözni, de azért álljuk a versenyt. A történelmünk alakulása meghatározza mindenféle hivatalos magyarázathoz való viszonyulásunkat. Nálunk szerencsésebb nemzetek nem érezték több száz éven keresztül, hogy átveri őket a mindenkori hivatalos gazdasági vagy politikai elit.
Bár itt, Közép-Európában az élbolyban szereplünk, a románokra, csehekre vagy a szlovákokra ugyanúgy érvényes ez. Érzékenyek vagyunk a hivatalos verziókra, és amelyik nem ad kielégítő, kimerítő magyarázatot, azt megkérdőjelezzük.
- Nekünk, magyaroknak melyek a kedvenc történeteink?
- Minden olyan összeesküvés-elmélet, amely megtörtént bűncselekményekkel foglalkozik, mint az előbb említett gyilkosságok. Ezen kívül a francia diáklány, Ophélie Bretnacher eltűnése és a holttestének megtalálása, illetve az Elbert János-konteó népszerű nálunk. A valós hátterű történetek felkeltik az emberek érdeklődését, és aktivitásra késztetik őket - gyakran hosszú évekkel a megtörtént események után is.
A teljes interjút erre a linkre kattintva olvashatjátok el.
Haraszty István "Édeske", kinetikus szobrész, aki művészetet csinál a bolhapiac kacatjaiból
A szobor szó hallatán a legtöbben valószínűleg bronzból vagy kőből készült statikus emberalakokra asszociálnak. Harasztÿ István életműve a bizonyíték rá, hogy létezik alternatíva: a kinetikus szobrászat hazai meghonosítójaként megszámlálhatatlanul sok installációt készített az elmúlt hatvan-egynéhány évben.
Kispesti otthonukban fogadtak minket feleségével – a tágas családi házon látszik, hogy egy élet munkája van benne. A lakóterületen kívül szerszámokkal teli műhely is tartozik hozzá, valamint egy tekintélyes kortárs gyűjtemény a művészbarátok alkotásaiból, mivel Édeske lelkes műgyűjtő is.
Saját műveinek emiatt nem is jut hely a házban: a szemközti galériában helyezte el őket, amelyet pár éve vásároltak meg és alakítottak át egy hentesüzletből. A kollekció gazdagságát mutatja, hogy a falakon és a polcokon mára szinte egyáltalán nem maradt szabad felület. És ez csak az a része a hatalmas életműnek, ami a tulajdonában van.
A teljes riportot ide kattintva olvashatjátok el.
Ha tetszett az összeállítás, oszd meg a cikket ismerőseiddel!
