Karikó Katalin első díjazottja a jövő antibiotikumain dolgozik: próbálja előre látni és lassítani a rezisztencia kialakulását
Most ítélték oda először a Karikó Katalin Nobel-díjának pénzjutalmából létrehozott JATE-díjat, amely azzal a céllal jött létre, hogy elismerje a Szegedi Tudományegyetem fiatal tehetségeit – akik mind a tudományban, mint a közösségi törekvéseikben kiemelkedőek. Ezt az elismerést elsőként Czikkely Márton Simon orvosdoktor, a Nemzeti Tudósképző Akadémia és a SZTE Multidiszciplináris Orvostudományok Doktori Iskola PhD-hallgatója, a HUN–REN Szegedi Biológiai Kutatóközpont Biokémiai Intézetének kutatója nyerte el (a másik két díjazott egy jelenlegi és egy volt oktató az egyetemről: Tóth Ágota és Ilia Mihály).
Mártonnak ez nem az első díj a polcán, ugyanis már bezsebelte korábban többek közt a Pro Scienctia Aranyérmet, a Kuffler Kutatói Ösztöndíjat, az Év Tehetsége Díjat, az Apáthy István Emlékérmet, illetve a Magyar-Amerikai Orvosszövetség Krisztinicz Iván díját.
– Te az a típus vagy, akinek már az óvodában is a mikroszkóp volt a jele, és világéletében orvos akart lenni, vagy gimnáziumban érett meg benned az elhatározás, hogy ezt a hivatást választod?
– Gyerekként még nem laborban, hanem inkább a terepen vagy az állatkertben képzeltem el magam: régész és állatkerti igazgató akartam lenni. A biológia iránti érdeklődésem valójában a művészet felől indult. Harmadikos koromban kezdtem képzőművészettel foglalkozni, majd felső tagozatosként Árkosi-Nagy Judit szobrászművészhez jártam portrérajzot tanulni – ahol hamar kiderült, hogy a pontos arányokhoz és formákhoz alapos anatómiai ismeretekre is szükség van.
A gimnáziumi felvételim évében viszont hidegzuhanyként ért, amikor az első félévet két egyessel és egy kettessel kezdtem biológiából. Teljes pánikban voltam, hogyan fog ez menni így tovább. Édesanyám tanácsára odamentem a tanárnőmhöz, Antal Katalinhoz (Fasori Evangélikus Gimnázium), és megkérdeztem, mit tehetnék azért, hogy félév végén ötöst kapjak. Megegyeztünk: ha megtanulom az emberi csontokat latinul és magyarul, és fel is ismerem őket, kapok négy ötöst.
Ezt az „alkut” a latin tanárnőmmel, Tasnádi Zsuzsannával is kiterjesztettem, így fél évig nap mint nap csontokat és izmokat rajzoltam Árkosi-Nagy Judittal, és magoltam a neveiket latinul és magyarul. Végül sikeresen levizsgáztam, a felvételim is jól sikerült, és így kerültem a Városmajori Gimnáziumba. Ott Jánossyné Solt Anna lett a biológiatanárnőm, aki végleg megszerettette velem a tudományt. Ő adott igazi lendületet: minden létező biológiaversenyre elvitt, felkészített, és fáradhatatlanul motivált, hogy kutató legyek.
– Fiatal kutatóként (Dr. Pál Csaba kutatócsoportjában) már nemzetközileg is jegyzett eredményeket mutathatsz fel az antibiotikum-rezisztencia és a bakteriális genommérnökség területén. Lefordítod kérlek köznyelvre, hogy pontosan mivel foglalkozol, illetve mi a célja és várható eredménye a kutatásaidnak?
– A legegyszerűbben fogalmazva azt kutatom, hogyan tanulnak túlélni a baktériumok az antibiotikumokkal szemben – és hogyan tudjuk ezt megelőzni. Az úgynevezett kísérleti evolúció módszerével dolgozunk: a laborban olyan feltételeket teremtünk, ahol a baktériumok nagyon gyorsan kénytelenek alkalmazkodni egy adott antibiotikumhoz. Ilyenkor megfigyelhetjük, milyen mutációk és biológiai folyamatok segítik őket abban, hogy ellenállóvá váljanak. Ez tulajdonképpen az evolúció „felgyorsított” változata, amelynek segítségével évekkel előre tudjuk jelezni, milyen rezisztencia mechanizmusok fognak a valóságban kialakulni.
A kutatásaink során kiderült, hogy még az újonnan fejlesztett antibiotikumok ellen is gyorsan megjelenhetnek ellenálló baktériumok. Ez azt jelenti, hogy a gyógyszerfejlesztés korai szakaszában már nem elég csak azt vizsgálni, mennyire hatékony egy vegyület – azt is tudnunk kell, milyen gyorsan „cselezi azt ki” a baktérium.
Ugyanakkor azt is látjuk, hogy vannak olyan antibiotikum-típusok, amelyeknél a rezisztencia kialakulása természeténél fogva sokkal nehezebb. Ezek több sejtfolyamatot támadnak egyszerre, és köztük olyan célpontokat is érintenek – például a sejtmembrán szerkezetét –, amelyek módosítása a baktérium számára túl nagy biológiai árat jelentene. Az ilyen elvek mentén tervezett gyógyszereknek nagyobb esélyük van arra, hogy hosszú távon is hatékonyak maradjanak.
Végső soron tehát az a célunk, hogy megtanuljuk előre látni és lassítani a rezisztencia kialakulását – hogy a jövő antibiotikumai ne csak újak legyenek, hanem tartósan működjenek is. Ha ezt sikerül elérni, az nemcsak életeket, hanem éveket és milliárdokat is megmenthet az antibiotikum-kutatásban.
– Mi a legnagyobb lehetséges áttörés, amit remélsz a kutatásaidtól?
– Közben azon is dolgozol, hogy a tudományt a fiatalok számára érthetővé és izgalmassá tedd. Alapítója vagy a „MEMO Science and Innovation” rendezvénysorozatnak, társszerkesztője voltál a „Ha jobban belegondolsz” című ismeretterjesztő műsornak (Zsiros László Róberttel), és a SCUP programok keretén belül középiskolásoknak engedsz betekintést a munkádba. Hogy látod, mivel lehet megfogni a következő generációkat, mi érdekli őket?
– Szerintem a fiatalokat ma már nem elsősorban az érdekli, mit kell megtanulniuk, hanem hogy mit kezdhetnek vele. A tárgyi tudás fontos, de önmagában nem elég – a kulcs az, hogy a diákok érezzék: amit tanulnak, annak valós, kézzel fogható haszna van, és fejleszti a képességeiket is: a kritikus gondolkodást, az együttműködést, a kreatív problémamegoldást.
Pont ezért hoztuk létre a SCUP programot, ahol interaktív workshopjainkon a természettudományok gyakorlati oldalát mutatjuk meg az ország legtehetségesebb hallgatói és fiatal kutatói segítségével.
– Karikó Katalinnal folytatott beszélgetéseidből mely mondat maradt meg a legélénkebben benned?
– A díjátadó előtt csak egyszer beszéltünk, amikor értesített arról, hogy nekem ítélték oda a JATE-díjat. Megmelengette a szívemet, amikor mondta, hogy: „Ugye tudom, hogy ezzel a díjjal részesülök a Nobel-díjának egy pici szeletéből?”
A díjátadón pedig ez az intelme maradt meg leginkább a beszélgetésünkből: „Ne panaszkodj, ne helyezd magad áldozat szerepbe, ne hibáztass másokat. Ha meg akarsz tenni valamit, meg teszel érte mindent, ha nem, csak kifogásokat keresel.”
– Hogyha egyetlen dolgot megváltoztathatnál a magyar egészségügyben, mi lenne az?
Kiemelten fontosnak tartom az orvosok mentális egészségét. A fiatal orvosok ma hatalmas lelki teher alatt dolgoznak: folyamatos teljesítménykényszer, felelősség, túlterheltség és érzelmi megpróbáltatások között próbálnak helytállni. Ha egy dolgot megváltoztathatnék, az az lenne, hogy rendszerszinten támogassuk a mentális egészség megőrzését – hogy az orvosi pálya ne csak elindulni, hanem hosszú távon is egyensúlyban maradni tudjon. Így elébe tudnánk menni a kiégésnek és a pályaelhagyásnak.
