KULT
A Rovatból

Hétköznapi emberségek Itáliája – üdítően jó napjaink olasz mozija

Újraélednek az „aranykor” erényei a mai olasz filmben.

Link másolása

Boldog kiskamasz koromnak meghatározó része volt az olasz kultúrával való élő találkozás, ezen belül is a mozi, amely az 1960-as években még a neorealizmus és a commedia all’italianával kápráztatta el a világot. Ez volt egyben nagy epizódos filmek korszaka, ekkor értek művészetük csúcsára olyan legendák, mint Sophia Loren, Claudia Cardinale, Monica Vitti, míg a „férfikar” szólistái Marcello Mastroianni, Vittorio Gassman, Ugo Tognazzi, Nino Manfredi és Alberto Sordi voltak. A nagy művészfilmesek, Fellini, Antonioni, Pasolini mellett ott voltak azok a „kismesterek”, Monicelli, Comencini, Nanny Loy, akik hétköznapi történeteket és figurákat vittek filmre, hol kacagtatóan, hol tragikomikus hangnemben, de mindig nagy szeretettel és az olaszokra oly jellemző öniróniával mutatták be a nagyravágyó, ám valójában kisstílű életművészeket, a született balekokat, a javíthatatlan álmodozókat. Még ma is a fülemben csengenek ezeknek a filmeknek egyes mondatai, amelyeknek legfeljebb a szó szerinti tartalma lefordítható, az igazi olasz zamatuk aligha.

Bár naivság lenne azt gondolni, hogy az olasz mozinak az az „aranykora” valaha is visszatérhet, az idei, XX. Olasz Filmfesztiválon látott filmek mellett a magyar televízióban és mindenekelőtt a Netflixen bemutatott friss termés azt sugallja nekem, hogy a közel 60 évvel ezelőtti olasz film legfőbb erényeit a mai itáliai alkotók is képesek tovább vinni, és biztosan lesznek közöttük olyan művek, amelyek bekerülnek a filmtörténet arany lapjaira.

A Fesztivált nyitó Nyolc hegy (Otto montagne), amelyet Paolo Cognetti magyarul is megjelent regényéből a belga Felix von Groeningen és Charlotte Vandermeersch rendezett, az eltéphetetlen barátságról szól, amelynek szó szerint csak a halál vethet véget.

Alessandro Borghi és Luca Marinelli mintha maguk lennének a filmbeli Bruno és Pietro. A hegyipásztor Brunónak az aostai fenséges, olykor felszabadító, olykor félelmetes táj és minden élőlénye az élete, míg nagyvárosi Pietrónak kezdetben csak a vakációt jelenti. A közöttük kiskamasz korban kialakult összetartozást azonban minden távolság, minden egymás nélkül eltelt év csak tovább erősíti, nem állhat közéjük sem a társadalmi különbség, sem az egy nő iránti szerelmük, de még az sem, hogy miután mindketten megszakítják kapcsolatukat apjukkal, Bruno éppen Pietro boldogtalan, magányos apjának végakaratát teljesíti egy hegyi ház felépítésével. És persze nem kérdés, hogy Pietro maga ajánlkozik kőművessegédnek. Olyan barátság az övék, hogy bármikor képesek ott folytatni, ahol abbahagyták, még a két találkozást összekötő szavakra sincsen szükség. Bruno meg is találja a helyét ott, ahonnan elindult, még ha végül bele is pusztul, Pietrónak viszont sokfelé kell bolyongania a világban, mire rátalál önmagára, hazájától távol, Nepálban. Ahogy a keleti mondás tartja, a hegyi fiúnak elég volt a legmagasabb csúcsra feljutnia, hogy lássa mindazt, amihez a másiknak nyolc hegyet kellett megmásznia.

A Cannes-ban a zsűri nagydíját elnyert spirituális mélységű alkotás két és fél órás, nincsenek benne a nagy párbeszédek, különleges vizuális effektusok, még a hagyományos értelemben vett drámai csúcspontok is alig, a két főszereplő puszta lényükkel, valamint a lélegzetelállító alpesi és himalájai felvételek szinte röptetik az időt, a néző észre sem veszi, hogy vége a nagy utazásnak. Talán azért, mert a film időt hagy nekünk is elgondolkodni azokon a fontos, mégis sokszor elhanyagolt dolgokon, amelyek igazán emberré tesznek bennünket.

Látszólag egymástól független sorsok fonódnak össze Paolo Virzí Szárazság (Siccitá) című filmjében, amely egy klimatikus-egészségügyi katasztrófa főszereplőjévé teszi Rómát és lakóit.

Az Örök Városban három éve nem esett az eső, már közel a nap, amikor teljesen leáll a vízszolgáltatás. A rendező abszurd, ugyanakkor kegyetlenül ironikus képet fest arról, hogy ki hogyan éli meg ezt a válságot a sürgősségi osztály orvosaitól az önimádó influenszerig, a médiának behódoló hidrológustól a vízhiányban is medencés partikat rendező előkelőkig, a szomjúságtól deliráló taxistól az afrikai bevándorlóig. A film egyik főhőse egy a börtönből véletlenül kizárt elítélt (Silvio Orlando), aki végigbolyongja Rómát, egy családot keres, akikről senki sem tud semmit. Végül kiderül, hogy az ő lánya (Sara Serraiocco) a sürgősségi osztály várandós asszisztensnője, ő pedig a lány édesanyjának megöléséért tölti életfogytiglani büntetését. Viszontláthatjuk egy önelégült celeb szerepében Monica Belluccit is. A történet a tragikus események mellett nem nélkülözi a fekete humort sem az emberi önzésről, szűk látókörűségről, és amikor a film végén özönvízszerű eső zúdul Rómára, egyfajta isteni kegyelemre gondolhatunk, mert az emberektől aligha várhatjuk, hogy kilépnek már nem is létező komfortzónájukból.

A Szárazság alighanem az utóbbi évek legjelentősebb játékfilmje az emberiséget fenyegető veszélyekről, amelyeket ideje lenne már komolyan venni.

Ugyancsak Sara Serraiocco az egyik főszereplője Renato de Maria A könyörtelen (Lo spietato) című filmjének, amely a calabriai ’ndrangheta egy valóságos „bűnbánójának” történetén alapul. A filmbeli Santo (Ricardo Scamarcio), akinek munkát kereső apja Milánóba viszi családját, úgy lép a bűn útjára, hogy egy szilveszteri baklövés után az apa nem hajlandó érte menni a rendőrségre, megtagadja őt. A fiatalkorúak börtöne pedig jó iskola arra, hogy Santót befogadja földijeinek egyik klánja. És nincs megállás: lopások, betörések, emberrablások, heroinüzlet, közben egyre több, szinte gondolkodás nélkül elkövetett gyilkosság. Hiába a szerelem – Santót esküvőjéről hurcolják el a rendőrök, miközben a pap kétségbeesetten hadarja a házassági formulákat, hogy legalább a már várandós menyasszony becsülete megmaradjon – a gyerekek, az asszony kitartása, férjét már csak az érdekli, hogy minél magasabbra jusson, miközben szeretőt tart és olyan lila értelmiségi társaságba jár, ahol lenézik őt. A mélységesen hívő Mariangela még férje bűneit is magára vállalná, hogy megmentse az ő lelkiüdvét – Serraiocco legerősebb jelenetei éppen azok, amikor a sikertelen öngyilkossági kísérlettől eljut e küldetésig – végül, miután mindenkit elvesztett, eljut odáig, hogy vádalkut kössön, feladja az egész hálózatot, majd börtönbüntetése letöltése után egy isten háta mögötti franciaországi településen kezdjen új életet.

A film nem nélkülözi a vért, a durva jeleneteket, de ezeket a rendező nem hatásfokozóként alkalmazza, sokkal inkább annak illusztrálására, hogy a bűn világában az erőszak az élet elkerülhetetlen, természetes velejárója.

A Netflix és az olasz állami tv-csatorna, a RAI Uno közreműködésével ugyancsak számos figyelemre méltó film készült Itáliában a szeretet megtartó erejéről, miként arról is, hogy mennyire meg tudjuk nehezíteni saját életünket, emberi kapcsolatainkat.

A hagyományokhoz való ragaszkodás, a család összetartó ereje mozgatója a Lélegzetnyi friss levegőnek (Una boccata d’aria). Alessio Lauria filmjének középpontjában egy szicíliai testvérpár áll: Salvo (Aldo Baglio) Milanóban nyitott pizzeriát, Calogero (Giovanni Calcagno) otthon maradt a családi birtokon, amelynek sorsa kezükbe került apjuk halála után. A csőd szélén álló Salvónak jól jönne a birtok eladása, amelyre vevő is lenne, a helyi polgármester, aki magát „természetimádónak” állítja be, erről azonban öccse, a „mihaszna falusi bunkó”, hallani sem akar, ráadásul a két testvér egy kamaszkori sérelem miatt évek óta nem állnak szóba egymással. A találkozáskor még apjuk hamvainak szétszórásában sem tudnak megegyezni.

Lassan azonban eloszlik a gyűlölködés, Lillo kezdi levetkőzni kisebbségi érzéseit, és a végső lökést az adja meg, hogy a polgármester stadiont építene a birtok helyén a legfeljebb ezres lélekszámú falunak.

Ugyancsak az apai örökség körül bonyolódik Roberto Capucci filmje, a Testvéri szeretet (Mio fratello, mia sorella). A végrendeletben ugyanis az áll, hogy a tekintélyes fizikus professzor fia és lánya, Nikola és Tesla csak akkor juthat hozzá jussukhoz, ha egy évre összeköltöznek, holott látni sem bírják egymást. Az elvált, szigorú elvek szerint élő asszonynak van egy skizofrén fia, akit nagy csellista tehetségnek tartanak, és aki a Marsra akarja vinni a zenét. Fivére viszont a világ linkje, aki hol itt, hol ott keresi kenyerét szörf-oktatóként, lassan azonban kiderül róla, hogy hatalmas szíve van, aki ráadásul a fiúval is képes szót érteni.

A közelmúlt történelme is megjelenik a mai olasz filmekben. 2020-ban forgatták a Rózsa-szigetet (L’incredibile storia della Isola Rosa), amely Giorgio Rosa 1968-as kísérletének állít emléket: a fiatal, csodabogárnak tartott mérnök több elvetélt ötlet után az olasz Adria-partok közelében, de már a felségvizeken kívül egy tengeri platformon önálló „köztársaságot” hoz létre hozzá hasonló útkeresőkből, és „államát” az ENSZ-szel is el akarja ismertetni. Ebből egy groteszk, a politika és a nemzetközi jog útvesztőit kigúnyoló, a különcöket szerető mosollyal bemutató film lett, Sydney Sibilia rendezésében, Elio Germano főszereplésével.

Germano oknyomozó újságírót, Sara Serraiocco pedig az egyetemi lázadások emberi jogi aktivistáját játszik Gianni Ameliónak a fesztiválon is bemutatott filmjében, A hangyák urában (Il signore delle formiche). Aldo Braibanti költő és drámaírót, aki biológusként a hangyák társadalmát tanulmányozta, egyik tanítványa homoszexuális elcsábítása címén ítélték 1968-ban négy évig tartó per után 9 évi börtönbüntetésre. Annak idején szinte az egész haladó olasz értelmiség és a 68-as radikálisok is kiálltak mellette, végül 1971-ben szabadult ki.

A film vádirat egyrészt a mássággal, és nem utolsósorban a szabad gondolkodással szembeni toleranciahiányról, másrészt pedig az olyan társadalmakról, ahol hatalmasok, a befolyásos emberek minden bűnüket megúszhatják, a sebezhető kisembereknek azonban bűnhődniük kell.

„Ahhoz, hogy ez a szemlélet megváltozzon, civilizált emberi lényekként kell viselkednünk, akik nem ártanak másoknak, de kikövetelik maguknak a nekik járó jogokat. A társadalmak gonosszá váltak, fő hajtóerejük a gyűlölet. Szörnyű, hogy milyen gyakran hallunk védtelenek által elszenvedett fizikai erőszakról. Miért nem lázadunk fel ez ellen? Azt szeretném, hogy a filmem bátorságot adjon mindazoknak, akik félnek” – mondta egy korábbi interjúban Amelio.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET: