KULT
A Rovatból

"Félelmet keltenek, ahelyett, hogy a megoldásra váró problémákról beszélnének" – Bródy János "rezignált nyuggerként" is szól jogainkért

December 10-én lesz 70 éve, hogy elfogadták az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát. Erre a napra időzítette Bródy János Human Rights 70 című koncertjét a Budapest Kongresszusi Központban.


E nyilatkozat jelentőségéről, a Művész kötődéseiről beszélgettünk a Manó Kávézó teraszán.

-Ez az a nemzetközi dokumentum, amelyre a legtöbbet hivatkoznak, és amelyet sajnos a legkevesebben tartanak be a világban.

-Ezt a dokumentumot az ENSZ valamennyi tagállama elfogadta, a világ összes nyelvére lefordították, egyformán fontosnak tartják keresztények, zsidók, muzulmánok, buddhisták, Lao-ce és Kung Fu-ce hívei. A II. Világháború borzalmai és szörnyű tragédiái után annak érdekében született meg, hogy a világ a szebb jövőben elkerülje ezeket a véres összeütközéseket. Ahogy a preambulum megfogalmazza, „az ENSZ közgyűlése kinyilvánítja az emberi jogok egyetemleges nyilatkozatát, mint azt a közös eszményt, amelynek elérésére minden népnek és minden nemzetnek törekednie kell.” Az első bekezdése így szól: „Minden emberi lény szabadnak, egyenlő méltósággal és jogokkal születik. Értelemmel és lelkiismerettel bírván, testvéri szellemben kell egymás iránt viseltetnünk.”

Azt gondolom, hogy ez olyan alapeszmény, amit ha valaki elutasít és elfogadásra alkalmatlannak talál, azzal megteszi az első lépést az újabb háborús konfliktusok felé.

Minden ENSZ-tagállam beépítette a maga jogrendszerébe ezt az alapegyezményt, de nem egyforma erősséggel és kötelezettséggel, és nyilvánvaló, hogy nagyon sok helyen nemcsak hogy nem tartják be ezeket az ajánlásokat, hanem sok kormányzat nem is tesz erőfeszítéseket annak érdekében, hogy az állampolgárai tudomást szerezzenek az egyezmény létezéséről.

-Így volt ez sokáig Magyarországon is…

-Az 1960-as évek végén, amikor már Magyarország tagja volt az ENSZ-nek, meg is jelent Human Rights néven egy kiadvány, de a központi propagandában nem igazán szerepelt. Amikor az Országgyűlési Könyvtárban tanultam az egyetemi vizsgáimra, egy felvilágosult értelmiségi, aki már nyilván ismerte az Illés Zenekar tevékenységét, hívta fel a figyelmemet rá. Én először kicsit bizalmatlanul fogadtam az elém rakott kiadványt, azt gondoltam, talán valami „szamizdat”, de az az ember azt mondta: „Tinikém, nyugodtan olvasd el, ez hivatalos irat.”

-Ez adta meg a lökést az 1971-es Human Rights című oratóriumotokhoz?

-Az angliai vendégszereplésünk kapcsán összetűzésbe kerültünk az államhatalommal. Állítólag olyanokat nyilatkoztunk az BBC magyar nyelvű adásában, amiket nem kellett volna. Amikor itthon behívattak és megdorgáltak bennünket az illetékes minisztériumban, azzal védekeztünk, hogy nem követtünk el semmi jogtalanságot. Azt felelte a főosztályvezető, hogy természetesen vannak állampolgári jogok, „de nem kell 100%-ig kihasználni azokat.” Azok, akik nincsenek tisztában a jogaikkal, nyilván megfelelnek az ilyen állami elvárásnak… így alakult, hogy fontosnak tartottuk felhívni a figyelmet e jogok létezésére. Nem volt könnyű megjelentetni ezt a lemezt, ami valójában egy költői megközelítése a Nyilatkozatnak, mert annak első öt pontjára írtunk szabad asszociációkkal öt dalt, míg Mensáros László a maga mély tartalmakat hordozó hangján, rendkívül hatásos módon olvasta fel ezt az öt pontot.

-Volt annak némi pikantériája, hogy éppen Mensáros László mondta el ezeket a részleteket, az a színész, akit 1956 előtt és után is elítéltek.

-Nagyon tiszteltük a művészetét, és sokat jelentett számunkra, hogy a felkérést habozás nélkül elfogadta. Aztán a 80-as években, amikor Mensáros már főleg önálló esteket tartott, a XX. század című előadóestjébe belevette a második nagylemezem, a Ne szólj, szám címadó dalának szövegét. Erre nagyon büszke voltam.

-Hogy került bele a történetbe a radikális polgárjogi harcos, Angela Davis?

-Az oratórium megjelenésének lehetősége elég bizonytalan volt, a Hanglemezgyár eleinte elzárkózott a kiadástól. Aztán Erdős Péter nagy ravaszul kitalálta, hogy ajánljuk ezt a lemezt az Amerikában kommunista szimpátiákkal megvádolt Angela Davisnek. Pontosan nem is tudtuk, hogy miért áll bíróság előtt, de nagyon jellegzetes figura volt a hatalmas afro-hajával, és a szocialista tábor hősként ünnepelte. Az első javaslat az volt, hogy írjuk rá az ajánlást a lemezborítóra, de ezt azért nem szerettük volna. Végül megállapodtunk abban, hogy a lemeztasakban lesz egy kis képeslap róla, amint éppen bilincsbe verve vezetik. Ez a kép a legtöbb borítóból az idők folyamán kihullott, de a lemez megmaradt…

-Az oratóriumból többszörösen fogalommá vált a Te kit választanál című dal. A Virágok tengerében pedig ez a refrén: „a hatalom szeretete nem a szeretet hatalma”. Mindkettő aktuális, talán túlságosan is.

-Ennek a műnek az a jelentősége, hogy később is többször visszatértem ehhez a gondolatkörhöz. A Te kit választanál története valóban fantasztikus. Az új generációk azt hiszik, hogy ez az István, a király nyitánya, holott éppen azért választottuk, mert a Human Rights-ban már szerepelt és innen indulunk el, amikor egy olyan komoly konfliktust próbálunk ábrázolni, amilyenek a magyar történelemben mindig szerepet játszottak.

-A lemez után 17 évvel újabb Human Rights-program részese lettél.

-1988-ban, amikor az Amnesty International Human Rights, Now kampányát szervezte egy világturnéval, amelyen részt vett Peter Gabriel, Sting és Bruce Springsteen is, minden állomáson ehhez a szellemhez közelálló helyi művészeket kértek fel a közreműködésre. Magyarországról Hobót és engem. Gondolom, hogy főképp azért, mert a budapesti koncert szervezője, Hegedűs László, megmutatta nekik ez az Illés-lemezt, ők pedig igencsak meglepődtek, hogy ez egy kommunista országban 1971-ben megjelenhetett. Ez a koncert nem jöhetett volna létre 1988-ban, a még kizárólagos állampárti hatalom idején, hogy ha nem úgy gondolkodtak volna, hogy az ország keleti nagyhatalomhoz kikötött komphajóját megpróbálják egy kicsit nyugat felé irányítani. Nyilván az enyhülési és közeledési szándék miatt a szocialista országok közül egyedül nálunk tartottak ilyen koncertet. Tele volt a Népstadion, és a mintegy tíz évig betiltott, de akkor már engedélyezett Ha én rózsa volnék című dalt énekeltem el.

Ezek voltak az előzmények, de miután ez egy olyan egyezmény, amely magába foglalta az emberiségnek azt a mély tapasztalatát, amelyet akár a jézusi tanításból kiindulva minden igazságosság- és szabadsághívő mozgalom a zászlajára tűzött, átjárta a felvilágosodás szellemisége és a modern polgári demokráciák alapvetéseit is tartalmazta, számomra a 60-as évek óta afféle „kiskáté” és sosem éreztem, hogy érvénytelenné vált volna a benne foglalt eszménykép.

-Két évvel a Human Righs, Now! után már Magyarországon is szabad választások voltak. De azóta sem mindig tudjuk, hogy mit vagy mik közül választhatunk.

Mindig választás előtt állunk. Az emberi élet választások sorozata. De ahhoz, hogy választani és dönteni tudjunk a sorsunkat meghatározó kérdésekben, szükségünk van a széleskörű tájékozódásra. Ilyen értelemben a sajtó szabadsága nemcsak azt jelenti, hogy bármit kimondhatunk nyilvánosan, hanem azt is, hogy hozzájuthatunk a döntéseinket megalapozó információkhoz. A márciusi ifjak már 1848-ban elsőként írták a 12 pontjukba, hogy „kívánjuk a sajtó szabadságát és a cenzúra eltörlését.” Tehát elutasították a rendelkezésre álló információ bármilyen szándékú korlátozását. Elfogadom azt, hogy a sajtószabadság ma Magyarországon részlegesen létezik, mert a vélemények valahol meg tudnak jelenni, ha máshol nem, az internet nyilvánosságában.

Amikor azonban az embereknek komoly döntéseket kell hozniuk, nem áll rendelkezésükre az az ismeretanyag, amelyek alapján felelősségteljesen és jól tudnak választani.

A többség, az állami, „közszolgálati” médiából tájékozódik, amelynek még az alaptörvény szerint is az lenne a kötelessége, hogy „biztosítsa a szavazásra, választásra jogosult állampolgárok számára a közügyekkel kapcsolatos teljes körű információhoz jutást és a kiegyensúlyozott tájékoztatást.”. Én ennek az elvárásnak szeretnék a magam részéről eleget tenni azok számára, akik érdeklődnek a művészetem iránt, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata létezik, és 70 éve fennáll…

-Sokan ugyanakkor mintha nem igényelnék ezt az információ-szabadságot, inkább azt szeretik, ha megmondják nekik, hogy mit gondoljanak…

-Van egy híres könyv, A rábeszélőgép. Amerikai szociológusok írták arról, hogy miként próbálják az emberek döntéseit manipulálni és hogyan lehet védekezni ellene. Abból indultak ki, hogy az ember ökonomikus lény, szeret spórolni a befektetett energiával. A gondolkodás, a tájékozódás is energiát igényel és örömmel elfogadjuk, ha valaki ezt a munkát helyettünk elvégzi. Ezt a munkát egyébként a modern társadalmakban hagyományosan az újságírók végezték el. Összeszedték az információkat és a sajtóetika szabályai szerint – „a hír szent, a vélemény szabad” – tájékoztatták a közönséget arról, hogy mi történik a világban. Ennek megvoltak a maga szigorú elvei, például két vagy három egymástól független forrásból kell megerősíteni egy hírt.

Ha ez fennáll, akkor igaz az az emberi természetre, hogy ha körülötte egymástól látszólag független emberek valamit igaznak fogadnak el, akkor még a saját közvetlen, személyes tapasztalatában is hajlamos kételkedni.

Az emberi természetben rejlik az a tulajdonság is, hogy nagyon érzékenyen reagál a veszélyekre. Azokat az információkat keresi, amelyek arról tudósítanak, hogy mire kell vigyáznia, mit kell elkerülnie. Ezeket az emberi tulajdonságokat mára már alaposan kielemezték a szakemberek, és miután az eredmények a mindenkori hatalmaknak is a rendelkezésére állnak, nem szoktak habozni, hogy politikai céljaik elérése érdekében felhasználják. Éppen ilyenkor fontos, hogy azok az információk is eljussanak az emberekhez, amelyek a hatalom számára kellemetlenek, vagy ellentmondanak az állításaiknak. Amikor a központi hatalmaknak látszólag egymástól független rendszerekben közzétett állításaik úgy jelennek meg az emberek előtt, mintha különböző források mondanák ugyanazt, könnyen kelthetik az a benyomást, hogy az állami propaganda állításai igazak. Különösen, ha az ezzel szembenálló vélemények megjelenését korlátozzák és ha nem is tiltják, de megnehezítik a hozzájutást. Így történhet az, hogy a veszélyek, félelmek, szorongások ébresztésére rendkívül alkalmas egy mindenható, központi irányítású propaganda-rendszer, ami igazából elfedi a valóságot a maga számára hasznosnak, az emberek számára izgalmasnak tűnő hírekkel

-Működik a „gonosz világ-szindróma”…

-Úgy érzem, hogy ma Magyarországon éppen ez történik. Félelmet keltenek ahelyett, hogy a megoldásra váró problémákról beszélnének. Nemlétező veszélyekkel riogatnak, amelyekkel szemben természetesen rögtön biztosítják a védelmet számunkra.

De ezt a mechanizmust ismerjük a kereskedelmi televíziók híradóiból is, ahol mindig a szerencsétlenségek, a katasztrófák a legfontosabb hírek. Még akkor is, ha könnyen beláthatjuk: ezek a hírek nem befolyásolják komolyan az életünket.

Azt szokták mondani, hogy a repülőgép a legbiztonságosabb közlekedési eszköz. Mégsem kelt akkora riadalmat, hogy folyamatosan minden évben többszázan halnak meg közúti balesetben, mintha valahol a világban egy repülőgép lezuhan. Félünk az illegális bevándorlástól, miközben Magyarországon állítólag minden negyedik nő szenved a családon belüli erőszaktól. Lehet, hogy történnek a világon időnként szörnyű terrorcselekmények, de csak Magyarországon többen halnak meg kórházi fertőzésben.

-Tehát „Human Rights” 2018-ban is.

-Az a tapasztalatom, hogy a mai Magyarországon is nagyon kevesen tudnak e nyilatkozat létezéséről. Mivel most van a 70. évforduló, menedzseremnek, Mentler Krisztinának volt az ötlete, hogy az idei nagy koncertet erre a dátumra időzítsük, és ez legyen a címe is. Hiszen a dalaim nagy részét áthatja a nyilatkozat szellemisége. Főleg az ilyen témájú dalokból játszom majd azzal a zenekarral, akikkel két éve együtt dolgozom, és akikkel a Ráadás című lemezemet is készítettem. A koncert iránt már most nagy az érdeklődés, ezért a következő napon, december 11-én is megismételjük. Csak azt nem értem, hogy a pályán eltöltött 50 évem ellenére miért hanyagol engem szinte az összes olyan média, ami valamennyire közel áll a központi hatalomhoz? Én elfogadom az emberek akaratát, elfogadom, hogy az a gondolatrendszer, amit én képviselek, talán tényleg kisebbségben van, de nem értem, hogy abban az országban, amelynek, megint csak az alaptörvény szerint, az államformája köztársaság, és állítólag parlamentáris demokrácia, ez a kisebbséginek tartott művészi magatartás mért nem jelenhet meg a szélesebb nyilvánosság előtt?

-A Ráadás szónak van egyfajta „utolsó utáni” értelme. Úgy tűnik azonban, hogy a két évvel ezelőtti lemezed nem a végszó, van még dolgod bőven.

-Némiképp ironikusan szoktam mondani, hogy én egy „rezignált nyugger vagyok”, elmúltam 70 éves. Ilyen idősen az ember már nem legaktívabb korszakát éli. Tudom, hogy a legfiatalabb generációk figyelmének középpontjában nem az áll, amit én csinálok. De azért mégis fontosnak tartom, hogy azoknak a hangja is megszólaljon, akik rendelkeznek némi történelmi tapasztalattal. Ha mással nem, a saját életük tapasztalatával és látják azt, hogy bizonyos dolgok hajlamosak megismétlődni. A mai zenésznemzedéket a menedzsmentek általában lebeszélik arról, hogy bármilyen, politikailag értelmezhető gesztust vagy hangot engedjenek meg maguknak, mert az korlátozhatja a megjelenésüket a médiában. Miközben tudom, hogy nagyon sok zenész kolléga gondolkodik hozzám hasonlóan. És egy kicsit fáj is, hogy az a műfaj, amit én annak idején rendkívüli progresszív és szabad önkifejezési formának szerettem meg, azt ma kizárólag a szórakoztatás céljának rendelik alá. Mindig fontosnak tartottam, hogy a szórakoztatás ne legyen öncélú, ne csak egy felejthető kikapcsolódást, hanem olyan előadásokat hozzunk létre, amelyek alkalmasak arra, hogy elindítsák a gondolatokat az élet mélyebb problémáinak megismerése felé.

A jó művekben egymásra és magunkra ismerünk, felemelő és vigasztaló érezni, hogy nem vagyunk magányosak ebben a világban.

Azt gondolom, hogy ez minden művész, alkotó, kreatív ember feladata, aki képes mások számára élvezhető, szórakoztató formákat létrehozni és ezeken keresztül közössé tenni azt a tudást, élményt, tapasztalatot, amit igaznak tart.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
45 év börtönre ítélték, 21 évesen idegösszeomlást kapott, és róla készült a leghírhedtebb rendőrségi fotó – 40 érdekesség a 85 éves Nick Nolte-ról
1992-ben a világ legszexisebb férfijának választották, 45 évesen lett először apa, és megpróbálta lebeszélni John Travoltát a színészi karrierről. Jöhetnek még ilyenek?


1. Nicholas King Nolte néven született 1941. február 8-án, a nebraskai Omahában. Apja, Frank öntözőszivattyú-értékesítőként dolgozott, anyja, Helen áruházi beszerzőként. Van egy nővére, Nancy, aki a Vöröskereszt egyik vezetője volt.

2. Ősei között vannak angolok, németek, skótok és svájci-németek.

3. Anyai nagyanyja Lucy Millicent Massure volt, aki az Iowa Állami Egyetem hallgatói önkormányzatát vezette, a nagyapja pedig Matthew Leander King, neves mezőgazdasági mérnök és feltaláló, aki az iowai Dexterben található Dexter Community House tervezéséről vált híressé, amely egy úttörő projekt volt, mivel a saját maga által feltalált üreges agyag építőcserepet használta hozzá. Emellett a repülés egyik vezető figurájaként is ismert.

4. Nicket 1962-ben hamis katonasági behívókártyák eladásáért 45 év börtönbüntetésre, valamint 75 000 dollár pénzbírságra ítélték. A fiatalkorúak büntetésének végrehajtásáról szóló törvény alapján felfüggesztették a büntetését, és a vietnámi háború ideje alatt próbaidőn volt. A bíró figyelmeztette, hogy ha bármilyen más bűncselekmény miatt letartóztatják, az eredeti ítélet feltételei szerint börtönbe kerül.

5. Játszott az Arizona Állami Egyetem futballcsapatában.

6. Karrierje Minneapolisban kezdődött, az Eleanor Moore ügynökségnél, nyomtatott hirdetések modelljeként.

7. Négy főiskolára járt, de egyikről sem szerzett diplomát, mindet otthagyta: Eastern Arizona College. University of Nebraska, Pasadena City College, Phoenix College.

8. Szerepelt a Clairol „Summer Blonde” nevű termékének nyomtatott reklámjában is, mint modell. A kampány olyan sikeres volt, hogy a cég később a fényképet a termék dobozán is felhasználta, ez volt az egyetlen alkalom, hogy egy férfi szerepelt egy női hajfesték csomagolásán.

9. Az 1960-as évek közepén az Amerikai Légierő egyik kiképzőfilmjében szerepelt fiatal vadászpilótaként.

10. 1966-ban Luther Márton szerepét játszotta John Osborne Luther című darabjában. Ez volt az egyetlen előadás, amelyben az apja látta őt fellépni.

11. Körülbelül 14 évet töltött színházi turnékkal, mielőtt filmeket kezdett forgatni.

12. 1990-ig bezárólag súlyos alkoholista volt. Amikor az ismert színésznő, Katharine Hepburn egyszer azzal vádolta, hogy a város minden csatornájában feküdt már részegen, ő így válaszolt: „Még hátra van néhány.”

13. 45 évesen lett először apa, amikor harmadik felesége, Rebecca Linger 1986. június 20-án megszülte a fiukat, Brawley Nolte-t.

14. Brawley gyerekként az apja nyomdokaiba lépett, és fontos szerepet kapott az 1996-os Váltságdíj című thrillerben Mel Gibson elrabolt fiaként. Ezenkívül még apja két, akkortájt készült filmjében vállalt szerepet: az 1996-os Éj anyánkban (ebben Nick gyerekkori énjét játszotta), valamint az 1997-es Kisvárosi gyilkosságban. Ezután visszavonult a színészkedéstől.

15. Nick 2002 szeptemberében bejelentkezett a connecticuti Silver Hill Kórházba tanácsadásra, miután néhány nappal korábban ittas vezetés gyanújával letartóztatták a kaliforniai Malibuban. A vizsgálatok később kimutatták, hogy a színész a GHB, vagyis az úgynevezett „randidrog” hatása alatt állt. A letartóztatásakor készült híres rendőrségi fotója is. 2002. december 12-én három év próbaidőt kapott, illetve alkohol- és drogfüggőségi tanácsadáson való részvételre kötelezték.

16. A VH1 tévécsatorna „40 legmegdöbbentőbb híresség rendőrségi fotója” listáján az 1. helyen végzett a 2002-es képe – a hawaii ingjével és a hihetetlenül zilált frizurájával.

17. 66 évesen másodszor is apa lett, amikor a barátnője, Clytie Lane 2007. október 3-án életed adott a lányuknak, Sophie-nak.

18. Fontolóra vették a Superman/Clark Kent szerepére az 1978-as Supermanben, amit végül Christopher Reeve kapott meg. A legenda szerint Nolte a két személyisége között őrlődő skizofrénként akarta eljátszani a szuperhőst.

19 Harrison Ford sok nagy szerepet „elcsaklizott” előle: Han Solót, Indiana Jonest, valamint Rick Deckardot is a Szárnyas fejvadászban (1982), mivel mindháromnál szóba került Nolte neve is.

20. Walter Hill az ő főszereplésével akarta megrendezni A szökevényt (1993), Nolte viszont állítólag azt mondta, hogy már elfáradt az akciófilmektől, és túl öreg hozzá. Így csodák csodája, ezt a szerepet is Ford vitte sikerre (Andrew Davis rendezésében).

21. Ő maga is elszalasztott (saját döntéséből) jó szerepeket, ezek többnyire Kurt Russellhez kerültek. Például Snake Plissken a Menekülés New Yorkból (1981) című filmben (nem érdekelte a téma). Vagy R.J. MacReady A dologban (1982). Az utolsó cseppben (1988) végül ő szerepelt volna Mel Gibson és Michelle Pfeiffer mellett, de végül visszalépett tőle, így jöhetett helyette újra Russell.

22. Nagy lelkesedéssel pályázott viszont Benjamin L. Willard kapitány szerepére az Apokalipszis mostban (1979). Amikor Harvey Keitelt kirúgták, Nolte azt hitte, övé lesz a karakter, Francis Ford Coppola azonban végül Martin Sheennek adta.

23. Nolte apja, Franklin Arthur Nolte a második világháborúban a csendes-óceáni hadszíntéren szolgált az elit amerikai tengerészgyalogosoknál. Leszerelése után hazatért a családjához, de Nick szerint más ember lett, és nem sokat beszélt. Az apjával konzultált szerepéhez, amikor a Pokolról pokolra (1978) című filmre készült, amelyben egy vietnami veteránt játszott.

24. Kb. 23 kilogrammot szedett fel a Hol az igazság? (1990) című filmben játszott szerepéhez.

25. Magas családból származik: az apja 198 cm magas volt, a nővére pedig 185. Ő maga 188 centisre cseperedett.

26. 1992-ben a People magazin a világ legszexisebb férfijának választotta.

27. 13 évig élt együtt Clytie Lane-nel, mielőtt 2016. szeptember 8-án összeházasodtak.

28. 1966-ban Helen Keller testvérének szerepét kapta a Phoenix Little Theatre A csodatévő című darabjában, Sheila Page mellett, aki aztán első felesége lett, és akivel nyitott házasságban éltek.

29. Az egyik legközelebbi barátja az író-rendező Alan Rudolph, akivel összesen négy filmben dolgoztak együtt: Afterglow (1997), Bajnokok reggelije (1999), Trixie (2000), Szexuális mélyfúrások (2001).

30. 1994-ben volt a karrierje csúcsán, abban az évben két filmjéért is 7-7 millió dolláros gázsit kapott: A zűr bajjal járért és a Csont nélkülért.

31. 2017. >november 20-án csillagot kapott a Hollywoodi Hírességek Sétányán, amit a 6433 Hollywood Boulevard címen lehet megcsodálni.

32. További szerepek, amelyektől elesett így vagy úgy: John McClane,  Drágán add az életed! (1988); Dan Gallagher, Végzetes vonzerő (1987); John Rambo, Rambo (1982).

33. A 2018-as önéletrajzi könyvében azt írta, hogy korábbi színész partnere, Debra Winger „a maga módján gyönyörű”, de nem tetszett nek a viselkedése, amikor együtt dolgoztak A konzervgyári sor (1982) című filmen. Azt már nem magyarázta meg, miért döntött úgy később, hogy újra együtt szerepel vele a Végzetes érdekekben (1990), illetve nem tért ki a pletykákban szereplő románcukra sem.

34. A színésznő Navi Rawat (Gyilkos számok, 24, Ház a ködben, A dög) a menye: 2012-ben ment hozzá a fiához, Brawley-hoz, akinél amúgy 9 évvel idősebb.

35. Nolte-nak van egy saját produkciós cége is, a Kingsgate Films, amely olyan filmeket gyártott többek között, mint A vonzás szabályai (2002), a Sohaország (2005), a legjobb film Oscar-díját is elnyerő A bombák földjén (2008), A mintatanár (2011), a Kalandférgek karácsonya (2011), A hallgatás szabálya (2012), az Idegen földön (2013), illetve tavaly a netflixes Feszült helyzet (2025).

36. Bevallotta, hogy egy kicsit szerencsejátékozott, de sosem kattant rá nagyon, mert tekintettel kellett lennie a gyerekeire.

37. 21 évesen teljes idegösszeomlást kapott, erről így mesélt később: „A szüleim nem küldtek pszichiáterhez. Hagyták, hogy magam oldjam meg a problémát a nagymamám phoenixi házában. A nagyi 80 év feletti volt és szenilis, ezért sok időt töltöttünk együtt az ablaknál, és olyan dolgokat néztünk, amik valójában nem is voltak ott.”

38. Elmondása szerint 35 éves koráig az embernek nem kell semmiben profinak lennie. „Megpróbáltam tanácsot adni John Travoltának, hogy hagyja abba a munkát a Szombat esti láz után, de ő folytatta, és végül babák hangja lett. Aztán hirtelen jött a Ponyvaregény.”

39. 35 év után először szerepelt sorozatban, a 2011 és 2012 között sugárzott Befutóban (Dustin Hoffmannal). Állítása szerint a 70. születésnapja miatt vállalta el a szerepet. „Az ember a kortársaival akar dolgozni, és olyan kevés történet van, amelyben együtt lehet velük lenni.”

40. Összesen négyszer nősült (eddig): Sheila Page 1966-tól 1970-ig, Sharyn Haddad 1978-tól 1983-ig, Rebecca Linger pedig 1984-től 1994-ig volt a felesége. Ezt követően csak 22 évvel később, 2016-ban állt az oltár elé Clytie Lane-nel, akivel máig együtt vannak.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Az egész amerikai kontinenst egyesítő népünnepély lett a Trump által nyíltan megvetett Bad Bunny félidei show-ján
Ritka az, ahol amerikai elnök ennyire ellenzi a legnagyobb amerikai események kiemelt pontját, de Bad Bunny félidei koncertje pontosan ezt a kitüntetést kapta. Politikai hadszíntér, republikánus ellen-halftime show-val. A Puerto Ricó-i énekes pedig a legszebben válaszolt minderre.


Már a bejelentés pillanatában tudni lehetett, hogy a 2026-os Super Bowl félidei show-ja nem csak a zenéről fog szólni. Bad Bunny, a Puerto Ricó-i reggaeton-király ugyanis az első olyan szólóelőadó, aki úgy kapta meg a világ legnézettebb 13 percét, hogy nem volt hajlandó angolul énekelni.

Minden üzenet, minden nüansz elsősorban a történetmesélésen alapult: azokon az embereken, akik igazán naggyá teszik Amerikát.

Itt pedig nem az Egyesült Államokra, hanem magára a kontinensre fókuszálunk, ezt pedig különösebb nyelvtudás nélkül is megérthettük.

Spanyol nyelvű világuralom a pályán

Benito (ahogy a rajongók hívják) nem bízta a véletlenre: a show-t a Titi Me Preguntó-val indította, és az ígéretéhez híven egy hatalmas latin fiesztát varázsolt a Levi’s Stadium gyepére.

A látványvilág brutális volt, és sikeresen adaptált díszleteket Bad Bunny az egyébként futó turnéjáról, az albumborítója is megelevenedett, de az igazi sokkot a vendégfellépők okozták.

Bár sokan Cardi B-t várták, Bad Bunny két hatalmas nagyágyút húzott elő: Lady Gaga váratlanul bukkant fel, hogy aztán Bruno Mars nélkül, egy latinosított verzióban kerüljön elő legutóbbi klasszikusainak egyike. Ricky Martin pedig egyfajta generációs hidat képezve csatlakozott, és a „LO QUE LE PASÓ A HAWAii” előadásával emlékeztette a világot a latin zene erejére, ami bölcs húzásnak bizonyult, ugyanis két ekkora név nyomatékosítja az üzenetet, az valamit biztosan jelenthet.

Bad Bunny pedig egy generációkon átívelő sztorit tálal, miközben minden tökéletes – pontosabban majdnem minden: Bad Bunny élő hangja kicsit hasonlít a felvételen valaki olyanra, aki életében először hallotta a dalokat, majd emlékezetből megpróbálta reprodukálni őket.

Sajnos a korábbi évek félidei show-jához képest hangban nagyon csúnyán alulmarad a 2026-os, de hát a Patriots sem szokott nulla ponton állni három negyeden keresztül.

A bosszantó jelenség mellett a katasztrófaturizmus és az objektív újságírás jegyében megnéztük az “ellenbulit” is, amely az “All American Halftime Show” nevében a republikánus szavazóknak készült,

a Kid Rock fémjelezte show pedig öreges, izzadtságszagú, erősen kínos élményként sújt le ránk.

Kiemelkedő megemlékezést kapott Charlie Kirk, akinek a legacy-ját próbálják őrizni, jelen esetben inkább kevesebb sikerrel.

Visszatérve Bad Bunnyra, olyan titkos meglepikkel szolgáltak, ahol a casual bulizó arcok között Pedro Pascal, Cardi B, Karol G és Jessica Alba is felbukkant.

Az, hogy ők nem voltak előtérbe helyezve, és a korábbi halftime show-khoz mérten a kameramunka is sokkal több szerepet kapott, ami különösen jó ízt adott az egésznek.

A show igazi súlyát nem a flitterek, hanem a puszta időzítés adta. 2026-ban, egy olyan politikai klímában, ahol a bevándorláskérdés és az amerikai identitás meghatározása körül izzik a levegő, Bad Bunny fellépése felért egy békés, de határozott tüntetéssel.

Azzal, hogy Benito egyetlen angol szót sem volt hajlandó énekelni, egyértelművé tette: a spanyol nyelv nem „idegen” többé az Egyesült Államokban, hanem a kultúra szerves része. Míg a stadionon kívül a Trump-adminisztráció szigorú bevándorlási intézkedései és az ICE (Bevándorlási és Vámhivatal) razziái tartják félelemben a latin közösségeket, a színpadon Bad Bunny büszkén hirdette:

„Nem vagyunk állatok, nem vagyunk idegenek. Emberek vagyunk és amerikaiak.” Ez a mondat, amit már a Grammy-gálán is bedobott, a Super Bowl éjszakáján vált húsbavágóvá.

A Kid Rock-féle „ellenbuli” pedig pont azt a mély árkot mutatta meg, ami az országot kettészakítja: míg az egyik oldalon a „Faith, Family, Freedom” (Hit, Család, Szabadság) szentháromságára épített, kizárólag angol nyelvű patriotizmus dübörgött, addig a Super Bowl színpadán egy befogadóbb, multikulturális jövőkép jelent meg. Ez a 13 perc nemcsak szórakoztatás volt, hanem egy kulturális hitvallás amellett, hogy Amerika arca végérvényesen megváltozott.

Ugyanitt, a meccsből megelégedtünk volna sokkal kevesebbel, míg ezt a latin bulit tovább is bírtuk volna.

Az idei Super Bowlt, azaz az amerikaifutball-bajnokság (NFL) döntőjét a Seattle Seahawks nyerte, miután 29-13-ra legyőzte a New England Patriots csapatát. Ezzel története során másodszor lett bajnok.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Timothée Chalamet pingpongos filmjén rendesen leizzadhatunk – A Marty Supreme-et az év legjobbjai közt emlegetjük majd
Röhrig Géza is szerepel benne, kell ennél több? Szerencsére még sokkal többet kapunk...


Hihetetlen figura ez a Timothée Chalamet. Azt már bizonyos, hogy nem csak egy szépfiú, és nem véletlenül kiáltották ki az új Leonardo DiCapriónak, Robert De Nirónak és hasonló legendás színészeknek. Még csak 30 éves, de már olyan filmek állnak a háta mögött, mint a Csillagok között, a Szólíts a neveden, a Lady Bird, a Csodálatos fiú, az V. Henrik, a Kisasszonyok, a Dűne első és második része (s idén érkezik a harmadik), a Ne nézz fel!, a Csontok meg minden, a Wonka vagy a Sehol se otthon. Fajsúlyos alkotások, sok-sok Oscar-jelöléssel (+ közülük kettő Chalamet-é a Szólíts a nevedenért és a Sehol se otthonért). Nem semmi ügynöke lehet az ifjú titánnak, hogy ilyen magabiztosan képesek együtt mindig belenyúlni a tutiba.

Ennyi azonban nem volt elég neki, Chalamet ugyanis a Marty Supreme-mel mintegy meg is koronázza eddigi, amúgy is elég patinás filmográfiáját.

Elöljáróban ennyit, lássuk a sztorit!

A forgatókönyv a rendező, Josh Safdie, valamint Ronald Bronstein (mindketten: Jólét, Csiszolatlan gyémánt) eredeti sztoriján alapszik, és egy Marty Mauser nevű fickóról (Timothée Chalamet) szól, aki az 1950-es évek New Yorkjában igyekszik a világ legjobb pingpongozójává válni. Ő úgy gondolja, hogy az, és a tehetsége meg is van hozzá, ám nem olyan egyszerű számára megmutatni, mit tud. Folyton bajba keveredik, a férjezett gyerekkori barátnőjével, Rachellel (Odessa A’zion) kavar, és mindig lóg valakinek, de önbizalma, pofátlansága és leleményessége nem ismer határokat.

A film eleji British Openen a döntőbe jut, ahol azonban az ismeretlen japán kihívó, Koto Endo (Koto Kawaguchi) rongyosra veri, a világbajnokságot pedig pont Tokyóban tartják, ahova nem olyan egyszerű kijutnia szponzor, pénz és kapcsolatok nélkük. Mindettől függetlenül valahogy mégis eléri, hogy felfigyeljen rá egy tollgyáros oligarcha (a valóságban is ismert üzletember és tévés személyiség, Kevin O’Leary alakításában), illetve az ő egykori hollywoodi filmsztár felesége, Kay Stone (Gwyneth Paltrow hat év szünet után tért vissza a mozik vásznaira, utoljára a 2019-es Bosszúállók: Végjátékban láthattuk).

Ha valaki látta Josh Safdie (és színész-rendező fivére, Benny Safdie) korábbi filmjeit, a Jólétet (2017) és a Csiszolatlan gyémántot (2019), az pontosan tudja, mire számíthat a Marty Supreme-től. Egy eszeveszett száguldásra, amely alapvetően nem következne egy efféle sztoriból.

Mégis, szinte levegőt venni sincs időnk, úgy sorjáznak egymás után az események, amelyek közepette Marty egyik kétségbeesett küzdelemből, hajszából a másikba esik, és amelynek során minden méltóságát félredobva próbálja elérni célját (hogy kijusson a vébére), épp úgy, ahogy Robert Pattinson és Adam Sandler a korábbi darabokban.

A Marty Supreme azonban talán még azoknál is jobb. Karaktertanulmányként éppúgy, mint korszakbemutatásként vagy pattanásig feszült akció-thrillerként (igen, ilyen vetülete is van ennek a pingpongos filmnek). Egyrész Marty kiváló karakter. Nem feltétlenül szimpatikus (vagy nagyon nem), miközben mindenen és mindenkin átgázolva próbálja elérni azt, amit akar, valószínűleg nincs olyan cselekedete, amely mögött ne lenne hátsó, számító szándék. A film valahogy mégis eléri, hogy ennek ellenére drukkoljunk neki, ebben rejlik egyik legnagyobb varázsa. Aztán persze kiderül, hogy nem eszik olyan forrón a kását, és elő-előbukkannak Marty emberi vonásai is.

Aztán ott van a miliő, ami egészen elképesztő. Szó szerint harapni lehet az ötvenes évek atmoszféráját, ráadásul úgy, hogy a rendező főként a nyolcvanas évek zenéivel festi alá a történéseket.

Forever Young szól az Alphaville-től, Everybody Wants to Rule the World a Tears for Fearstől, I Have the Touch Peter Gabrieltől vagy a The Perfect Kiss a New Ordertől, illetve Daniel Lopatin is főként szintipopos, synthwave-es taktusokat használ eredeti filmzenéjében. Furcsa ez a mix, mégis csodálatos egyveleget kínál egy igazán egyedi filmélményhez.

A Marty Supreme összesen kilenc Oscar-jelölést gyűjtött be az idei akadémiai díjkiosztón, nem véletlenül. S bár ott a helye az összesben, igazán jól jött neki a legújabb, most behozott kategória, a legjobb casting, mivel csodásan sokszínű, hiteles és nem éppen ortodox arcokat válogattak be a kisebb, de fontos szerepere. Ott van például a már emlegetett Kevin O’Leary, aki eddig főként a Shark Tankből, az amerikai Cápák közöttből volt ismerős, a szoftver- és kriptovaluta-bizniszből érkezett üzletember első fikciós játékfilmes szerepében (Mark Ruffalo például azt vágta a fejéhez, hogy igazából önmagát alakítja, ami, tekintve a szerepét, nem túl hízelgő kijelentés).

Vagy a kutyamániás maffiózó Ezraként az ismert filmrendező, Abel Ferrara (A fúrógépes gyilkos, New York királya, A mocskos zsaru, Testrablók, A temetés, New Rose Hotel, Mária Magdolna stb.), a színházi rendező Glenn Nordmannként a színdarab- és forgatókönyvíró-rendező David Mamet (A postás mindig kétszer csenget, Az ítélet, Aki legyőzte Al Caponét, Glengarry Glen Ross, Amikor a farok csóválja… stb.),

illetve nekünk, magyaroknak a legkedvesebb meglepetés, a pingpongbajnok Kletzki Béla szerepében Röhrig Géza (Saul fia), aki egy nagyobb mellékszerepben bizonyíthatja, hogy Timothée Chalamet abszolút egyenrangú társa.

Mindent összevetve tehát a Marty Supreme egyértelműen az év legjobb filmje titulusára pályázik, és könnyen lehet, meg is szerzi azt. Bár nem mindenki tud majd együtt pörögni vele nem éppen közönségbarát felépítésével és stílusával, a hatása alól szinte képtelenség kivonni magunkat. Már a legelején hatalmasat szervál, s azt sokszor le is csapja, de mindig vissza is adja magának az újabb és újabb csavartakat. Ide-oda kapkodjuk majd a fejünket, épp, mint egy pingpongmeccsen.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
A Hét Királyság lovagja négy rész után visszaadta a hitemet a Trónok harca világában - Még csak most kezdődött és mindjárt vége…
Az HBO Max csendben ledobta az év egyik legjobb fantasy-sorozatát. A Hét Királyság lovagja úgy csap oda, hogy még a Sárkányok háza is pironkodhat.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2026. február 10.



Az első négy epizód után nyugodtan kijelenthető: az HBO Max talán az eddigi legjobb döntését hozta, amikor George R. R. Martin kevésbé grandiózus, ám annál emberibb történeteihez nyúlt vissza. A Sárkányok harca vontatott, túlbonyolított fáradt története után igazi üdítő szomjoltó a fantasy kalandok világában.

A sorozat már az első két résszel meglepően erős nyitást produkált, de a harmadik és a negyedik felvonás az, ahol igazán megmutatja, mire képes.

Ezekben az epizódokban nemcsak felgyorsulnak az események, hanem olyan narratív fordulatok is érkeznek, amelyek új megvilágításba helyezik a korábban látottakat. Különösen a harmadik rész lezárása. Spoilerek nélkül annyi elárulható, hogy több addig homályos motiváció és apró történés is érthetővé válik a könyvet nem olvasók számára. Még azt is meg merem kockáztatni, hogy az ember hirtelen kedvet kap újranézni a korábbi részeket, immáron a friss információk tükrében.

A negyedik epizód pedig végre teljes erővel beemeli a fő történetszálat: a Hetek próbáját, azt a lovagi küzdelmet, amely nemcsak Duncan sorsát dönti el, hanem tulajdonképpen útjára indítja a későbbi kalandjait.

Ez a pont az, ahol világossá válik, hogy a sorozat nem pusztán egy hangulatos előjáték, hanem komolyan gondolja a konfliktusokat, a téteket, a morális dilemmákat és a karakterek fejlődését.

Mindezt úgy, hogy közben meglepően letisztult marad: nincs túlírva, nem akar mindenáron sokkolni, mégis folyamatosan fenntartja a feszültséget.

A tempó is figyelemre méltó, bár kellett is ez neki, mert nem egy hosszú sorozat. Némelyik epizód csupán félórás, tartalomban sokkal többet ad, egy pillanatig sem válik vontatottá a cselekmény.

A dialógusok pontosan kimértek, a jelenetek gördülékenyen követik egymást, a dramaturgia pedig olyan magabiztos, hogy az ember észre sem veszi, mennyire gyorsan lepereg egy rész.

Külön öröm, hogy a széria nem próbál modern frázisokat és kikacsintásokat erőltetni a középkorias miliőbe: a szereplők beszéde és viselkedése illeszkedik a világhoz, ami manapság, furcsa módon, már önmagában is üdítő. Lehet, hogy ez csak az új Star Trek sorozat után tűnik fel…

A két főszereplő közti dinamika továbbra is a produkció egyik legnagyobb aduásza. Peter Claffey és Dexter Sol Ansell remekül működik együtt: Duncan naiv, tiszta szándékú kóbor lovag és Egg meglepően érett, talpraesett fiatal inasa olyan párost alkotnak, akiknek minden közös jelenete kincs.

Ritka az olyan fantasy-kaland-sorozat, ahol ennyire könnyű szívből drukkolni a hősöknek, nem azért, mert muszáj, hanem mert valóban szerethetőek.

Dunk különösen érdekes figura a Trónok harca univerzumában: ő az a ritka kivétel, aki nem próbál ügyeskedni, nem akar a nagyhatalmúak sakktábláján előnyhöz jutni, egyszerűen csak tisztességes lovag szeretne lenni. Egg pedig kiváló ellenpont, fiatal kora ellenére józan ésszel és kíváncsisággal folyamatosan árnyalja a helyzeteket és voltaképp életben tartja az óriás lovagot.

A mellékszereplők sem maradnak csak a „bajuszpörgető” antagonisták szerepében. Imádtam utálni a gonoszokat. A családi viszályokkal terhelt nemesi családok épp annyira voltak érdekesek, mint főszereplőink.

A tétek ugyan kicsiknek látszanak egy Trónok harcához képest, de szeretett szereplőinknek az élete múlhat egy-egy döntésen.

Egy igazán élvezetes lovagi tornába csomagolt, belső konfliktusoktól feszülő családi csetepatét követhetünk végig az HBO Maxon.

Az egész sorozat legnagyobb erénye talán az őszinteség. Nem akar mindenáron trendeket kiszolgálni, nem próbál rálicitálni saját univerzumának legsötétebb pillanataira, hanem egy földhözragadt, emberközelibb fantasy-kalandot mesél el.

Ennek ellenére, vagy épp pont ezért, sokkal több érzelmet közvetít, mint első pillantásra gondolnánk.

Jó a forgatókönyv, működnek a karakterek, a fordulatok nem érződnek öncélúnak, és az intrikák is pont annyira összetettek, hogy lekössék a figyelmet anélkül, hogy elveszítenénk a fonalat. Persze azért itt is folyik a vér… mégis csak George R.R. Martin írta.

Négy rész után nehéz nem lelkesedni. Régen találkoztam olyan modern sorozattal, amelyről ennyire könnyedén írtam pozitív hangnemben, és amely ilyen magabiztosan találta el a saját tónusát.

Minden adott ahhoz, hogy a hatepizódos első etap valódi kincsként maradjon meg a nézők emlékezetében.

Nagyon remélem, hogy Ser Duncan the Tall története nem ér véget itt. Az HBO a további kötetekhez is bátran hozzányúlhat majd, csak addig jöjjön ki a pletykált negyedik kötet. Mert ha elfogy az alapanyag a Warner streaming szolgáltatója nem arról híres, hogy jó döntéseket hoz. Ha a folytatásban az utolsó két rész is tartja ezt a színvonalat, a Hét Királyság lovagja könnyen az év egyik legjobb új sorozata lesz. Az biztos, hogy a Trónok harca világának már most a legkedveltebb mellékága. Bocsi Sárkányok háza, de nem bocsi.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk