hirdetés
abcug-tanarhiany-tanarkepzes-1000x563.jpg

Nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy tanárként dolgozzak

Zsilák Szilvia írása az Abcúgon - szmo.hu
2019. május 30.


hirdetés

Tegnap este pont arról beszélgettek a párjával, hogy mi lenne, ha szingliként a tanári fizetésből szeretne megélni. Kiszámolták, ha beköltözne egy albérletbe valaki mellé, akkor legalább hatvanezret kellene fizetnie csak a szobára, a rezsi is körülbelül húszezer forint, még enni is kellene valamit, ami legalább harmincezer forint. Tehát maradna húszezer forintja színházra járni, közlekedésre, ruhára.

Ráadásul az országban hatalmas a tanárhiány, így a maximális heti 26 óra mellé be kellene vállalnia a helyettesítéseket és a túlórákat is. Heti hat órára további bér nélkül beoszthatóak, emellett az órákra fel kell készülni, és ki kell javítani a dolgozatokat is, adminisztrálni kell, “kezdő tanárként ez biztos több mint heti 40 óra.” A későbbi kilátások sem lennének túl rózsásak, a pedagógus bértábla szerint körülbelül tíz év múlva kereshet majd a végzettségével nettó kétszázezret. “Akkorra azért már szeretnék férjhez menni, és saját lakást, ahová megszülöm a gyereket, minderre kapsz kétszázezret, 35 évesen”– fűzte hozzá.

Azt is elképzelhetőnek tartja, hogy visszaköltözzön vidékre, azonban a párja ebben nem lenne partner. A budapesti magániskolákban pedig nincs annyi üres hely, hogy ennyi kezdő magyar-történelem szakos tanárt felvehessenek, magánórákra pedig nem nagyon van szükség. A külföld pedig szintén nem alternatíva, a párja el tudna helyezkedni, azonban az ő végzettsége nem alkalmas arra, hogy kint taníthasson. “Takarítani tudnék, mondjuk azzal is többet keresnék.”

“Ha csak nem muszáj, nem szeretne állami iskolában elhelyezkedni”

“Mindenképpen történelemmel és földrajzzal akartam foglalkozni, azonban nem szívesen ülnék egész nap egy irodában a számítógépet bámulva, szerettem volna, ha emberekkel vagyok körülvéve”

hirdetés

– meséli Dániel, aki jelenleg másodéves az egyetemen.

A húsz éves Dániel jelenleg még otthon lakik, abban biztos, hogy oktatni fog, azonban nem szeretne állami iskolában elhelyezkedni. “Egész- vagy félállásban alapítványi iskolában fogok tanítani. Azt is elképezhetőnek tartom, hogy belekezdek egy vállalkozásba, amivel kipótolhatnám a fizetésemet, és csak félállásban tanítanék magániskolában Ha nem találok máshol tanári állást, akkor állami intézményben helyezkedem el, de nem az a cél.” A fizetés az egyik jelentős szempont, ami miatt inkább magániskolába vágyik, hiszen ott valamivel jobban tud keresni. Azonban ez sem mindegyik iskolára igaz, mert van, ahol a bérezés nagyjából a közalkalmazotti bértáblának felel meg, vagy csak egy-két tízezer forinttal magasabb. Egy-két budai magániskola viszont nagyon jól fizet. Amikor tanár szakra jelentkezett, ő is hallott arról, hogy kevés lesz a fizetése, de akkoriban ez még nem jelentett fontos tényezőt számára. Az utóbbi időben viszont azzá vált, hiszen nem szeretne örökre a szüleinél maradni.

Dániel nem csak az anyagiak miatt vágyik a magániskolákba, hanem világnézeti okok miatt is. “Ott kevésbé poroszos módszerekkel lehet tanítani, és több szabadságot kapok abban, hogy mit tanítok.” Arra is rákérdeztünk, hogy mennyire elégedett a tanárképzéssel, a szakrésszel elég jó tapasztalatai vannak, viszont a tanári képzés szerinte lehetne sokkal inkább gyakorlatorientáltabb.

“Külföldön azért sem néztek le, mert pincérkedem, itthon viszont lenéznek, mert tanárnak készülök”

“Több generációs tanárcsalád a miénk, viszont én igyekeztem kikerülni, hogy pedagógus legyek, első helyen pszichológiára jelentkeztem, onnan viszont néhány ponttal lecsúsztam. Az utóbbi években, miközben kisebb gyerekekre vigyáztam, vettem észre, hogy mégis van bennem tanári véna, örömmel tölt el, amikor átadhatom a tudást”

– kezd a történetébe Lilla, aki másodéves tanár szakos hallgató az egyetemen, és két idegen nyelvet választott szakpárként. Lilla a tanulmányai miatt költözött egy vidéki megyeszékhelyről Budapestre. Jelenleg a lakótársával osztja meg az albérletet, a lakbér és a rezsi ráeső részét a tanulmányai alatt a szülei fizetik.

Abban szinte teljesen biztos, hogy diplomával a kezében nem szeretne közoktatásban tanítani, a nyelvekkel inkább a versenyszférában tolmácsként, HR-esként, esetleg magániskolában helyezkedne el. Úgy látja, hogy az ismerősei között azok akarnak elhelyezkedni a közoktatásban, akik maximálisan elhivatottak, és/vagy mellette máshonnan is próbálnak plusz jövedelmet szerezni. Lilla szerint viszont kizárólag maximálisan elhivatott tanárokból nem lehet ellátni egy egész országot, és aggodalomra ad okot, hogy az alacsony fizetés és a megbecsülés hiánya miatt sok tehetséges fiatal inkább biztosabb megélhetést kínáló képzésre jelentkezik. Egyes tanár szakokon szerinte már túl alacsony a ponthatár, ami azt a veszélyt rejti magában, hogy kevésbé alkalmas diákok is felvételt nyerhetnek.

Amikor óralátogatáson voltak az egyik iskolában, akkor még az ottani tanár is megjegyezte, hogy az egyetemen töltött idő mennyire nincs arányban a fizetésükkel. “Osztatlan képzésben tanulok öt és fél évet, majd végül minden, amit addig leteszek az asztalra, havi 135 ezret ér, amiből biztosan nem tudok saját lábra állni. Nem szeretném, hogy kikerülve az egyetemről, még mindig a szüleim adjanak bele az albérletbe. Ha egyedül szeretnék lakni Budapesten, az körülbelül százezer forint bérleti díjat jelent, erre jön a rezsi, és akkor még nem is ettem.”

“Többen úgy vagyunk vele, hogy a végére nem gondolunk, csak az lebeg a szemünk előtt, hogy az aktuális beadandót és vizsgát letudjuk, de azt nem realizáljuk, hogy mi lesz akkor, amikor már ott állunk tanárként.”

Lillában egy külföldi munka során tudatosult, hogy mennyire nem lehet egy tanári fizetéssel előrébb jutni az életben. Az egyik nyáron egy szendvicsbárban dolgozott, ahol a munkatársai csak egy-két évvel voltak nála idősebbek, kihagyták az egyetemet mégis saját egzisztenciával rendelkeztek.”

De nem csak a pénz tartja vissza Lillát, úgy érzi, hogy társadalmi szinten sincsenek megbecsülve a tanárok. “Külföldön azért sem néztek le, mert pincérkedem, itthon viszont lenéznek, mert tanárnak készülök. Egy olyan országban viszont, ahol ez a szakma jobban meg van becsülve, szívesen oktatnék.”

“A diplomaosztós ruhámban már megyek is a Liszt Ferenc Repülőtérre”

“Szeretnék tanár lenni, de miután kézhez kapom a diplomám, villámgyorsan fogok emigrálni, és ki tudja, hogy mi lesz belőlem”

– kezdte Ildikó.

A harmadéves, dupla idegen nyelv szakos hallgató a továbbtanulás miatt költözött vidékről Budapestre. Mivel Ildikó árván maradt, az érettségi után eladta a szülei házát, és a fővárosban vett saját lakást, jelenleg az árvaellátásból tartja fenn magát, a rezsivel pedig igyekszik spórolni.

“A tanítás egy nemes eszköz, árva vagyok, és az életben sok olyan szituáció van, amiben el lehet veszni, de az oktatás egy olyan háló, ami megtartott” – meséli a 23 éves hallgató.

Önmagában a pénz nem lenne elég, hogy itthon maradjon, ahhoz elég nagy, rendszerszintű változásra lenne szükség. Hiányolja a szakma megbecsülését, ahhoz képest, hogy a tanárok formálják a jövő nemzedékét, eléggé lenézik őket. Nagyon sokat kell dolgozni nagyon kevés pénzért, szinte már minimális szabadságot sem kapnak abban, hogy mit taníthatnak, a hazafias neveléssel pedig nem tud azonosulni. A döntése mögött viszont elsősorban az áll, hogy leszbikusként kisebbségnek érzi magát Magyarországon.

“Biztos vagyok benne, hogy a párommal külföldre megyünk, olyan helyen szeretnék élni, ahol emberszámba vesznek, és ugyanúgy megbecsülik a létezésemet, mint a heteroszexuális embertársaimét. Nem tudok egy olyan országban tanárként dolgozni, ahol az Országgyűlés elnöke kijelentheti, hogy nem tartja a melegeket egyenrangú állampolgárnak. Számomra nem élhető az ország, nem tudok házasodni, és nem akarok úgy élni, hogy mindig attól kelljen félnem, hogy mi történik akkor, ha valaki beköp, és valami koholt indokkal kirúgnak az állásomból.”

“A diplomaosztós ruhámban már megyek is a Liszt Ferenc Repülőtérre”

– ezzel szokott viccelődni. Ami mögött viszont komoly elhatározás áll, tudja, hogy külföldön nem könnyű tanárként elhelyezkedni, és abban sem biztos, hogy elfogadják a diplomáját. Reménykedik, hogy vannak olyan tanítási munkák, amiket az ottani tanárok nem szívesen vállalnak el, ilyen például a bevándorlók nyelvoktatása.

“Nem az én apám az oktatási államtitkár, ezért csak alkalmazkodni tudok”

Az egyetemi folyosókon kérdezgetve, több olyan diákkal is találkoztunk, akik biztosak abban, hogy a tanári hivatást választják. Az egyik diák vidékről jött Budapestre, korábban a szülei vettek egy lakást a fővárosban, így a lakhatása megoldott, az induláskor is tudják támogatni. Egy másik egyetemista pedig még a szüleinél lakik, és mivel nagy tanárhiány van fizika szakos tanárból, úgy érzi, hogy nagy szükség van rá. A tanulmányi ösztöndíjból tud félretenni, és már ahhoz is hozzá van szokva, hogy kevés pénzből kell gazdálkodni, hiszen a a szülei szintén tanárként dolgoznak. Emese pedig, aki másodéves angol-magyar szakos hallgató mindig is tudta, hogy tanár szeretne lenni, az édesanyja várandósan, magyar szakos diákként szavalta neki Radnóti eclogáit. Már négy éves korában azt mondta a szüleinek, hogy tanár lesz, csak az utóbbi időben merültek fel kétségek benne, de minden nehézség ellenére úgy gondolja, hogy végül oktatni fog.

“Mindez lehet, hogy nagyon rózsaszín és cukros, de nekem ez egy hivatás. Önmagában az sosem boldogított, hogy nekem van tudásom, óvodás korom óta folyamatosan magyarázgatok, alsóban már házit korrepetáltam. Nem vagyok egy csodabogár, ha nekem sikerült elsajátítanom valamit, akkor az másnak is menni fog. Mindig is zavart, ha valaki előtt zárva maradt a tudáshoz vezető út, így aztán elmagyaráztam neki, hogy én hogy jutottam el a megoldáshoz, akkor rámnéztek, és annyit mondtak, hogy: csak ennyi? Ezekért a szemekért szeretnék tanár lenni”

– mondta Emese.

Emese vidékről származik, a családjukra jellemző, hogy nem a pénzért, hanem a szakma szeretete miatt dolgoznak. A diák tisztában van a kezdő tanári fizetésekkel, úgy látja, ha ezek a paraméterek, akkor ezeket kell vállalni, ezt mindenki tudta az elején. “tényleg eléggé mocskos ez az anyagi helyzet, de mivel nem az én apukám az oktatási államtitkár, ezért csak alkalmazkodni tudok, és marad az, hogy rengeteget kell dolgozni”.

Vannak fiatal pályakezdő ismerősei, akik a tanári állás mellett magánórákat adnak, ő is ebből tervez némi pluszkeresetre szert tenni. Azzal is tisztában van, hogy így nem sok szabadideje marad, bár ő már most is eléggé le van terhelve, szakkollégista, és korrepetálni is szokott. Viszont nincs kizárva, hogy egy időre külföldön dolgozna, hiszen valamennyi alaptőkére szüksége van, illetve a kintlét nyelvgyakorlás szempontjából is hasznos lenne, azonban később mindenképp visszajönne tanítani. “Kizárólag a tanári fizetésből még a pelenkát sem tudnám kifizetni, és még egy gazdag férj mellett is kínos lenne, ha egy ember csak ennyit visz a házasságba” – jegyezte meg végül Emese.

(A hallgatók vizsgái, illetve szakmai előmenetelük érdekében sem az egyetemeket, sem a teljes nevüket nem említjük meg.)


KÖVESS MINKET:





Címlapról ajánljuk
x


hirdetés
elrontott-generacio-1000x666.jpg

„Felneveltünk egy életképtelen generációt – hol rontottuk el?”

Az idézet egy cikkből származik, amit egy barátom osztott meg, és eddig majdnem 200 ezer lájkja van, tehát nagyon sokan értenek egyet vele. Nos, én sokat foglalkozom gyerekekkel – elmondom, szerintem hol rontottuk el. 
jh. Fotó: Pixabay - szmo.hu
2019. november 11.


hirdetés

Az említett cikk, vagy inkább blogbejegyzés egyértelműen felrobbantotta a netet. Teljes terjedelmében itt olvasható, a lényege az, hogy "hagytunk felnőni egy elrontott generációt", amely "nem terhelhető, képtelen elviselni a tetteinek a következményeit, összeroppan a felelősségtől, lusta, nem örül semminek, nulla munkáért követeli a pénzt, kiveszett belőle a tisztelet, a hit, nem látja a másik embert, csak a kütyüjébe mélyed" stb. stb. stb. És persze többször is felteszi a kérdést (szinte látom, ahogy a szerző kétségbeesett szemekkel az égre néz): hol rontottuk el? 

Napi szinten foglalkozom gyerekekkel. Kora tizenévesekkel, olykor kisebbekkel, olykor nagyobbakkal is. Egy jó nevű intézményben, többnyire kifejezetten jól szituált családok gyerekeivel, klassz cuccokban, világítós sportcipőkben (az, amelyiknek a talpa villog), menő uzsonnás dobozokkal, felnőtt mércével mérve is drága okostelefonokkal, netbookokkal, fülhallgatókkal.

hirdetés

Amikor az időm engedi, egyenként is elbeszélgetek velük. Arra mindig nyitottak, sőt, éheznek a kommunikációra. És mesélnek. Aztán beszélgetek a baráti köröm gyerekeivel is, ha úgy adódik. Itt most a negyven körüli szülők (plusz-mínusz pár év) csemetéire gondolok. Mára elég sok, mellbevágó megfigyelést tettem. Elmondom, én mit gondolok arról, hogy "hol rontjuk el" a gyerekeink generációját. Természetesen minden alábbi állításra érvényes, hogy tisztelet a kivételnek, és akinek nem inge, ne vegye magára. 

Először is: ott rontjuk el, hogy nem beszélgetünk a gyerekeinkkel. És itt most nem arra gondolok, hogy a suliból hazafelé megkérdezzük, mi volt az ebéd, sok-e a lecke, vagy otthon odabökjük, hogy mit kér vacsorára. Nem.

Meggyőződésem, hogy a mai szülők túlnyomó része napi fél órát egyfolytában szinte soha nem beszélget a gyerekével. Bármiről.

Arról, hogy mi bántja, mi érdekli, kit szeret az osztályból, milyennek tartja a sárguló őszi leveleket az ablak előtt, szeret-e kosarazni, mi jut eszébe a hóesésről (ha egyáltalán látott már olyat), kivel csetel, hogyan illik egy beszélgetésben megszólítani egy lányt/fiút, mi számít bántásnak vagy sértésnek (mert sokszor azzal sincsenek tisztában).

Az a tapasztalatom, hogy ha leülök egy gyerek mellé, és tíz – csak tíz – percet teljes egészében rá koncentrálok, kérdezgetem, és meghallgatom a válaszait, utána tűzbe menne értem. És a leckéjét is azonnal megcsinálja. Nem, nem lesz egy csapásra kisangyal, de érezhetően kialakul benne egyfajta kötődés és tisztelet. Ha viszont ezt nem kapja meg, legfőképpen otthon, napi szinten, egészen nagykoráig, akkor ő miért is adná meg ezt a kötődést és tiszteletet másoknak? Hiszen azt se tudja, hogy kell. 

Másodszor: ott rontjuk el, hogy nem ritkán már hat-hét éves korukban a kezükbe adjuk a kütyüt, és mi magunk is éjjel-nappal kütyüzünk mellettük. Igen, persze, egyszerűbb, és kevésbé fárasztó rászabadítani őket az okostelóra, a netre meg a videójátékokra, akkor tényleg elvannak órákig, le van a gond róluk. Csak éppen beszippantja őket egy pszeudo-világ, ahol szűrés és válogatás nélkül ömlik rájuk egy halom személyiségromboló, totálisan kifordított értékrendű információ.

Ömlik rájuk az, hogy csak akkor vagy ember, ha mindekit halomra lelőve győzöl. Csak akkor vagy ember, ha szétretusálva, pucsítva, kigyúrva, önmagadból agyonfotosoppolt műanyag-babát kreálva vadászol a lájkokra a közösségi oldalakon.

Sőt, ezzel még milliomos is lehetsz, meg őrült Youtuberként is, elég, ha több százezer követőt behülyítesz, és máris dől a lé, minek ide munka.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:





hirdetés
gyasz-halottak-napja.png

„Az ujjaid az enyéim közé fonódtak, az izmaid öntudatlanul is tudták, hogy mi már örökre össze vagyunk kapaszkodva”

Senkinek nem beszéltem az utolsó fél óráról, amit kettesben töltöttem veled. Azt hittem, szívinfarktusom van, be voltam nyugtatózva, te pedig talán már ott sem voltál. Mégis úgy szorítottuk egymás kezét, mint hajdanán, a falusi búcsú repülő csónakhintájában.
Hargitay Judit írása - szmo.hu
2019. október 31.


hirdetés

Az ötödik emeletnél olyan fájdalom vágott a mellkasomba, hogy lerogytam a lépcsőre. Este háromnegyed nyolc volt, a kórházban fél kilencig engedték a látogatást. Szívszakadva rohantam fel a végtelen lépcsőkön, mert azt hittem, gyorsabb leszek az állandóan zsúfolt lifteknél, és egyetlen perccel sem akartam megrövidíteni a veled töltött időt.

A fájdalom, ami megakasztott az ötödiken, és a lépcsőre szegezett, új volt és félelmetes. Mintha valaki megmarkolt volna belülről, ökölbe szorítva a szívemet, az ereimet, minden csepp bennem lüktető vért és nehezen behápogott levegőfoszlányt, sőt, még az agyamat is. Bénító és blokkoló volt, de minden erőmmel felálltam, és tovább kaptattam a hetedikre.

A hajam csapzottan a homlokomra tapadt, a kezemben szétizzadt a celofánpapírba csomagolt, cserepes, sárga rózsa. A kórtermed előtt, a kivilágított nővérpultnál egy filigrán, kék köpenyes lány ült. Fürkészőn nézett rám: “A Farkas nénihez? Rosszul van, hölgyem?”. Ráztam a fejem, a rózsa lógott a kezemben, kétrét görnyedtem a fájdalomtól. "Olyan, mintha szívinfarktusom lenne. De legalább a legjobb helyen vagyok” – ziháltam erőltetett mosollyal, a tekintetem végigfutott a pult fölötti feliraton: “Kardiológiai Szubintenzív Osztály”.

hirdetés

A lány felállt, kikerült a pult mögül, figyelmesen nézett. “Mellkasi fájdalom? Rohant a lépcsőn, ugye? Lélegezzen lassan, ki, be, igen, és ezt vegye be. Már egy hónapja naponta jár be hozzá, ez magának is sok.” Egy kis, fehér pirula volt a tenyerén. El akartam utasítani, csak semmi gyógyszer, különben is, mi ez, hol egy orvos...de aztán eszembe jutott, hogy te vársz rám, és szó nélkül bevettem. A nővér megsimogatta a hátam, és én bementem hozzád.

A kórteremre már rásötétedett a májusi este. Nagy, tiszta helyiség volt, a városra néző ablakokkal, halványzöld linóleummal, három ággyal, és halkan pityegő, világító műszerekkel. Kifejezetten modern kórterem volt. Arra gondoltam, ez akár Amerikában is lehetne, milyen jó, hogy épp itt...nem, dehogy jó. Nem jó ez már sehogy.

Leültem melléd. Úgy tűnt, alszol, de már ébren sem lettél volna magadnál. Az orvos pár napja elmagyarázta, hogy egy ideje be vagy morfiumozva, mert csak a szíved 30 százaléka működik, szinte szétfoszlottak az ereid, és bár valószínűleg nincsenek fájdalmaid, a morfium ilyenkor orvosi előírás. Nem tudják, szenvedsz-e, de az esélyét se akarják megadni, hogy szenvedj.

Tulajdonképpen humánus dolog, még akkor is, ha a morfium megfosztott attól, hogy az utolsó napjaidban önmagad lehess, hogy elbúcsúzhass tőlünk, és viszonylag tiszta tudattal halj meg.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:






hirdetés
darnoozseli.jpg

Így végezz a feleségeddel, ha nem akarod, hogy felelősségre vonjanak

Úgy tűnik, ha nincs meg a holttest, nincsenek kamerafelvételek és tanúk, akkor hiába a korábbi feljelentések, a látlelet és a távoltartási végzés, hiába minden terhelő bizonyíték, a férfi megússza. Vélemény.
K. U. D. - szmo.hu
2019. október 29.


hirdetés

Ma a magyar bíróság kvázi adott egy útmutatót, hogyan kell úgy embert ölni, hogy aztán ne vonhassanak felelősségre.

A darnózseli hentest 7 évre ítélték, testi sértés bűntettében, nem pedig gyilkosságban találták bűnösnek.

A büntetésbe pedig beleszámítják az előzetesben letöltött 29 hónapot, vagyis nagyjából 4 és fél múlva szabadulna is. Az ítélet viszont nem jogerős, mert az ügyész és a védő is fellebbezett.

hirdetés

Ez ma megtörténhet Magyarországon. Az országban, ahol a statisztikák szerint hetente legalább egy nő hal meg családon belüli erőszak következtében, és minden ötödik nőt rendszeresen bántalmazza a partnere.

N.-né Kovács Judit bátor nő volt. Többször is a rendőrséghez fordult, próbált segítséget kérni, de a feljelentéseknek semmilyen eredménye nem lett. Olyannyira nem számított, hogy a bíróság ideiglenesen a bántalmazó, erőszakos férfinek ítélte a gyerekeket.

N.-né Kovács Judit a saját kezébe vette az irányítást: kilépett a kapcsolatból, elköltözött, elhagyta a vállalkozása saját tulajdonú telephelyét is, hiszen a férje zaklatta otthon és a munkahelyén is. Végül 2014-ben a férje által akadályozott gyerekláthatások miatt visszaköltözött a családi házba, hogy normális kapcsolata lehessen a kisfiával. Csakhogy ez végzetes döntésnek bizonyult.

A kétgyermekes édesanya talán még mindig élne, ha a bíróság nem a bántalmazó férjnek és apának ítéli a gyerekeket.

Akkor talán a nő tényleg új életet kezdhetett volna, nem kellett volna visszatérnie bántalmazójához a gyerekei miatt. 2014-ben viszont nyoma veszett. Hiába szólt a férfi ellen számtalan közvetett bizonyíték, a bíróság kétszer is felmentette és a mai ítélet is sokat mondó. Megint beigazolódott, hogy a bántalmazott nők senkire se számíthatnak, a rendőrség nem segít, a bíróság csődöt mondott, nincs igazságszolgáltatás.

Sok minden kavarog most a fejemben. Dühös vagyok, elkeseredett, csalódott és közben N.-né Kovács Judit gyerekeire gondolok. Hogy látták, ahogy az apjuk bántja az anyjukat, hogy hallották, a férfi hogy beszél a nővel, hogy mit gondolhattak, és mennyire lehettek megijedve, amikor az anyjuk – a saját testi épsége érdekében – elköltözött otthonról.

Vajon azt hitték, elhagyja őket? Vajon miket mondott ez a férfi a feleségéről a gyerekeinek? Vajon megtudják-e valaha, mi történt valójában az édesanyjukkal? Hogy ez a nő nem akarta elhagyni őket, harcolt értük, mindent megpróbált, szerette őket, annyira szerette őket, hogy végül visszatért a bántalmazójához, aki végül kioltotta az életét.

De mit is várunk egy országban, ahol az igazságügyi miniszter szerint a nők egyenjogúságáról szóló Isztambuli egyezmény nem más, mint "egy politikai hiszti", mert a nők valójában nagyon is jól vannak Magyarországon, nem kell választaniuk a család és a munka között, és aki szerint a kormány keményen fellép a családon belüli erőszak ellen.


KÖVESS MINKET:






hirdetés
cimlap3.png

Lassanként a foglyok lélektelen testekké változtak - egy kínai átnevelőtábort megjárt nő vallomása

Sayragül Sauytbay megerőszakolt asszonyokról, körömtépésről, kötelező bűnbánatról, éjjel-nappal sulykolt propganadáról.
Szeretlek Magyarország - szmo.hu
2019. november 02.


hirdetés

Sayragül Sauytbay fejére 2017. novemberének egyik éjszakáján csuklyát húztak a kínai rendőrök. Nem mondták meg neki, hová viszik. A 43 éves kazah származású, muszlim óvónő ekkor már több éjszakai kihallgatáson is túl volt, miután egy évvel korábban férje és gyerekei Kazahsztánba menekültek Kínából. Ő nem tudott utánuk menni, mert neki, akárcsak a többi közalkalmazottnak, 2014-ben elvették az útlevelét. A kihallgatáson arra utasították, kérje meg a férjét, hogy jöjjön haza. Ő azonban inkább minden kapcsolatát megszakította a családjával, annyira félt, hogy bajuk esik.

Ezen a novemberi éjszakán nem kihallgatni vitték. Egy órányi autózás után egy úgynevezett átnevelő táborba került. Közölték vele, az lesz a dolga, hogy kínai nyelvet tanítson a táborlakóknak.

“Alá kellett írnom egy papírt, amiben le voltak írva a feladataim és a tábor szabályai. Azt mondták, ha nem engedelmeskedem, halálbüntetést kapok."

A szabályok szerint tilos volt a többi fogollyal beszélnie, nevetnie, sírnia, válaszolnia mások kérdéseire. "Aláírtam, mert nem volt más választásom. Kaptam egy egyenruhát, egy kis szobába vittek, amelyben egy cementágy volt egy vékony műanyag matraccal. Öt kamera figyelt” – idézte fel első napját Sauytbay az izraeli Háárec tudósítójának.

hirdetés

Sauytbay egy olyan táborba került, mint amilyenekbe ujgurok százezreit zárták be az északnyugat-kínai Hszincsiang tartományban. A hivatalos kínai álláspont szerint a terrorizmus, a szeparatizmus és a szélsőséges nézetek ellen harcolnak ezeken a helyeken.

Sauytbay becslése szerint az ő táborában 2500-an lehettek, a legidősebb fogoly 83, a legfiatalabb mindössze 13 éves volt.

Azokkal, akiket nem tanárként vittek oda, az asszony elmondása szerint még rosszabbul bántak. Egy 16 négyzetméteres teremben zsúfoltak össze csaknem húsz embert.

Minden ilyen teremben egy darab műanyagvödör szolgált WC-ként, és mindenki napi két percet kapott, hogy használhassa. A vödröt naponta egyszer ürítették. Ha megtelt, a foglyoknak várniuk kellett másnapig.

A foglyok rabruhát kaptak, és a fejüket leborotválták. A kezük és a lábuk egész nap bilincsben volt, amit csak akkor vettek le, ha írniuk kellett. Éjszakára is rajtuk hagyták, és szigorúan előírták, hogy csak a jobb oldalukra fordulva alhatnak. Aki másképp aludt, azt megbüntették.

VIDEÓ: titokban készített felvételek az egyik táborról

Az ujgur és kazah anyanyelvű raboknak Sauytbay egész nap kínai propaganda-dalokat tanított. Reggel hatkor keltek, kaptak valami reggelit, majd óránként változott, melyik propaganda-dalt vagy pártot dicsőítő jelszót kellett magolniuk. Olyanokat, mint a "Szeretem Kínát", "Hálás vagyok a kommunista pártnak", "Kínai vagyok" és "Szeretem Kína elnökét." Délután négytől hatig minden nap meg kellett vallani a bűneiket: vallási tanokat követnek, nem beszélnek kínaiul, erkölcstelen életet folytatnak... Aki nem tudott elég súlyos bűnöket kitalálni magának, azt megbüntették.

Aztán vacsora következett, majd felemelt kézzel a fal felé fordulva folytatódott a bűnbánat. Este 10 és éjfél között le is kellett írniuk, milyen bűnöket követtek el. Éjféltől reggel hatig alhattak.

Naponta háromszor ehettek. Híg rizs – vagy zöldségleves és egy szelet kenyér volt a napi fejadagjuk. Húst csak péntekenként kaptak, de kizárólag a muszlimok számára tiltott disznóhúst, és kényszerítették őket, hogy ezt megegyék.

„Soha nem tudtuk kialudni magunkat, a higiéniai körülmények iszonyatosak voltak. Lassanként a foglyok lélektelen testekké változtak”

– mondta Sauytbay, aki a beszélgetés során nagyrészt megőrizte higgadtságát, de néhány borzalmas részlet felidézésekor már nem tudta visszatartani könnyeit.

hirdetés

Aki nem tartotta be a szabályokat, nem tanult elég gyorsan kínaiul, nem megfelelő átéléssel énekelte a propaganda-dalokat, az könnyen a rettegett "fekete szobában" találhatta magát.

Itt szögeket vertek beléjük, kitépték a körmeiket, elektromos árammal sokkolták őket. Sauytbay szerint egy idős asszonyt azért büntették meg, mert azzal vádolták, hogy külföldre telefonált, és ő ezt nem volt hajlandó bevallani. Azt sem tudta, hogy működik a telefon.

Elvitték, és vérző testtel, felszaggatott bőrrel, körmök nélkül tért vissza.

<
A cikk folytatódik a következő oldalon
>


KÖVESS MINKET:








Szeretlek Magyarország
Letöltés
x
Töltsd le a Szeretlek Magyarország mobil alkalmazást, hogy elsőként értesülhess a legfrissebb hírekről!