News here

MÚLT

Egy levél kalandos élete az I. világháborús tábori postán

A katonák életében – különösen háború idején – az egyik legfontosabb dolog a kapcsolattartás az otthoniakkal. A XX. század elején a Magyar Királyi Posta vállalta a közvetítő szerepet.
Becsei Attila írása a Napi Történelmi Forrás online magazinban - szmo.hu
2018. február 02.


Link másolása

A Napi Történelmi Forrás szerkesztősége történész kutatókból álló progresszív csapat, amely 2015-től napról napra, képekkel illusztrált, idézeteket és visszaemlékezéseket interpretáló cikkeivel kívánja bemutatni a múlt történéseit, megragadni a hátunk mögött hagyott évszázadok hangulatát. Céljuk, a "nem mindennapi történelem" bemutatása.

Nincs az a jeges lelkű, zsémbes ember, akit ne gondolkodtatna el a kép, amint a honvéd utolsó sorait írja a levélre féltő édesanyjának, hogy aztán belerohanjon a géppuskatűzbe… Ilyesmiről már olvashattunk, de arról, hogy kik és hogyan adták kézhez a hősi halott utolsó szavait, akár több ezer kilométerrel távolabb, már ritkábban. Ezen írásomban a hősiesen helytálló Magyar Királyi Posta első világháborús szerepét fogom bemutatni.

A hazájuktól távol, legalábbis nehéz, de legtöbbször életveszélyes körülmények között kiemelten fontos volt honvédjeink számára az otthoniakkal való kapcsolattartás. Még az egyik legnépszerűbb katonadalunk fő motívuma is a honvágyra, a kapcsolattartás hiányára épül.

"Feladom a levelem a postára,

Rátalál az édesanyám házára."

Bár, ha belegondolunk, hogy manapság hány napot bírunk ki anélkül, hogy kommunikálnánk barátainkkal, szeretteinkkel, még érthetőbbé válik ez az állítás. Ráadásul ez a Nagy Háború éppen akkor tört ki, amikor már világszerte hatalmasat fejlődött a távközlés. Amelynek oka és okozata az egyre növekvő igény volt a közönség részéről. Ezt az igényt jól mutatja, hogy a M. Kir. Posta darabszámot tekintve egymilliárd(!) feletti küldeményforgalmat bonyolított le az 1914-es évben. Majoros József, tábori postatiszt visszaemlékezésében szintén erről az új szükségletről ír (Forrás: Majoros József: Tábori postával a világháborúban. Postatisztviselők országos kaszinója, Budapest. 1937. 29.o.):

"A XX. század embere, a ma katonája, az övéitől való lelki deportálást, öt hónapnál is tovább, aligha bírta volna ki."

Ehhez a létfontosságú üzenetváltáshoz azonban 100 éve is éppúgy szükség volt egy bárhonnan elérhető kommunikációs csatornára, mint a mai kor emberének arra a bizonyos WiFi-re egy e-mail elküldéséhez. Ez a csatorna akkoriban a tábori posta volt.

tabori_posta1

A 425-ös tábori posta Csobános völgyében, 1917-ben. Postamúzeum – Borzalmak tiport országútján c. időszaki kiállítás anyagából

"A cs. és kir. tábori posta (...) Feladata: egyrészt hivatalos küldeményeknek gyors és pontos továbbításával a katonai célokat elősegíteni, másrészt magánküldemények közvetítésével, a szellemi érintkezést és összetartozóság érzését a hadrakelt sereg, valamint hajóhad és az otthon között fenntartani, megerősíteni."

(Forrás: A cs. és kir. tábori posta. E-47 jelzésű szolgálati könyv. Budapest, 1914. M. Kir. Állami nyomda. 1.o.)

Nézzük, hogyan valósította meg a postás szolgálati könyv ezen utasítását a hadsereg és a posta a háború kitörésekor. Az 1914-es, július végi katonai mozgósítás érthető módon a M. Kir. Posta gépezetével is számolt. A kincstári posta- és távírdahivatalok 24.465 fős személyzetéből, első körben 4563 egyént, köztük 2857 tisztviselőt hívtak be katonai szolgálatra, főként arcvonalszolgálatra, kisebb részben tábori postai, illetve tartalék távírdai szolgálatra. A hadsereg ezen kívül jelentős számban igénybe vette a posta gépkocsi- és lóállományát, illetve a szakemberek mellett, műszaki berendezéseit (távíró- távbeszélő berendezések) és szükséges postai eszközeit is a frissen felállított három tábori postaigazgatósághoz, három tábori főpostahivatalhoz, 44 tábori postahivatalhoz és a 30 hadtáp postahivatalhoz. (Forrás: Hencz Lajos: A magyar posta története és érdemes munkásai. Merkantil nyomda, Budapest. 1937. 171-175.o.)

A rendszer hierarchiája az alábbiak szerint épült fel: Legfelül a tábori postavezérigazgatóság állt, de a hadseregnek, a hadtáp főparancsnoknak alárendelve működött a mindenkori főhadiszálláson. Ezt követte három hadsereg postaigazgatóság, amelyek egy-egy hadsereg hadtápparancsnokságához beosztva vándoroltak. Ezek irányították a tábori főpostahivatalokat, amelyek mindegyike egy-egy hadosztály vagy hegyidandár tábori postaszolgálatát látta el a tábori postahivatalok által, mindig az adott alakulat elhelyezkedéséhez igazodva. Végül, a tábori postahivatalokkal egy szinten, azokkal gyakran párhuzamosan működtek a hadtáp postahivatalok, amelyek a hadseregtartalékok és a megszállt területek forgalmának lebonyolítását végezték. Ahogyan a közös hadseregnél a vezénylési nyelv, úgy a tábori postánál az ügyvitel is német volt. Ez csak alsóbb szinten, gyakorlati okokból folyhatott magyar nyelven. Minden tábori és hadtáp postahivatal egy-egy számot viselt, hogy a tábori irányító postaszolgálat ellátható legyen anélkül, hogy az irányító alkalmazottak annak tartózkodási helyét ismernék.

tabori_posta2

A belgrádi igazgatóság táviratcenzúrája. Postamúzeum – Borzalmak tiport országútján c. időszaki kiállítás anyagából

Nem túlzás azt állítani, hogy e világháborún belül a posta saját háborúját is megvívta az egyre sokasodó levél és csomagtengerrel szemben. A levélforgalom már a háború első hónapjaiban meghaladta a napi egymillió darabot. Az 1917-es évben pedig összesen már közel 463 millió(!) küldeményről beszélhetünk. Ezt persze elősegítette az is, hogy a tábori postaforgalomban az ott feladott és az oda címzett közönséges levelek, levelezőlapok és hírlapok, politikai napilapok, a különböző hadsegélyező küldemények, egyesületek stb. portómentességet (bérmentességet) élveztek.

A fotók jól érzékeltetik, aggódó családok ezrei használták ki a csomagküldés és pénzeslevélküldés lehetőségét a fronton esőben, fagyban harcoló, sokszor nélkülöző honvédeknek. Emiatt érthető, hogy alaposan tájékoztatták is a közönséget olyan ismeretterjesztő lapokon keresztül, mint például a Vasárnapi Könyv. Ennek cikke segítségével rekonstruálom most én is egy levél útját Nagy Endre visszaemlékezéseivel színesítve.(Forrás: Nagy Endre: Csataképek a nagy háborúból. Singer és Wolfner, Budapest. 1915. 145-148.o.)

tabori_posta3

Csomagok szabadtéri tárolása az I. világháború idején megnövekedett csomagforgalomban, 1914-1915. Postamúzeum – Borzalmak tiport országútján c. időszaki kiállítás anyagából

tabori_posta4

Csomagkezelés gyermekek bevonásával az I. világháború idején a Bp. 70-es postahivatalbban, 1914-1915. Postamúzeum – Borzalmak tiport országútján c. időszaki kiállítás anyagából

Képzeljük el, ahogy Kovács Antal tizedes felesége aggódik férjéért és betér a legközelebbi postára. Mivel már megtudakolta az egyik közigazgatósági hatóságtól hogy Antal alakulatának 82-es számú a tábori postahivatala, ezért már csak egy filléres levelezőlapot kellett vennie. Miután megírta a levelezőlap hátuljára szerelmes sorait, feladó adatai után a címzést az alábbi módon tette meg:

Kovács Antal tizedesnek

1. honvédhuszárezred

3. század

Tábori postahivatal 82.

Mikor feladták a lapot, először egy osztályozó állomásra került, ami Budapest 72. esetében már a postaigazgatóság gyűjtőállomásán belül volt. Ez a Verseny utcai postahivatal volt a legnagyobb forgalmú a Monarchiában. Volt, hogy egyetlen napon, 1915. február 10-én, az állomás 413.109 tábori levelet és levelezőlapot, 48.552 szeretetadományt tartalmazó csomagot és 8000 újságot továbbított, tehát közel félmillió darabot.

"Mennyi levél, uramisten. Rózsaszín, zöld, sárga lapok, fehér levelek, piszkos papirrongyok közt illatos, elegáns borítékok, délceg női betűkkel; mennyi vágy, sóhaj, szerelem és életfájdalom a tömött zsákokban!"

tabori_posta5

Mozgóposta berakodása. Postamúzeum – Borzalmak tiport országútján c. időszaki kiállítás anyagából

Levelezőlapunkat itt hatalmas termekben osztályozták a jelzett tábori posta és csapattest irányába. A hasonló irányba tartó levelekkel együtt, innen a tábori főpostahivatalhoz vitték, amelynek szinte mindig változó helyét csak a gyűjtőállomással közölték. Ezért ameddig lehetséges volt, vasúton, majd a legcélszerűbb módokon szállították a küldeményeket. A főpostahivatalba érkezett küldeményeket újból feldolgozták, majd innen már egyenesen a megfelelő csapattest tábori postahivatalához vitték, lehetőleg autóval vagy lovaskocsival, de olykor drótkötélpálya felhasználásával is. Kovácsné levele már igen közel került a címzetthez.

tabori_posta6

Drótkötélpályás felvonón szállított posta Cattaroban. Postamúzeum – Borzalmak tiport országútján c. időszaki kiállítás anyagából

"Hivatalos óra a nap minden szakában van, sokszor éjjel is, ha a posta az idő tájt érkezett, vagy ha messze távolról jöttek postáért, vagy postafeladást hoztak. Menetelés közben is működött a tábori posta. Amely csapattestet, kit hol ért, adta át, illetve vette át az anyagot. Ily alkalomkor sok esetben vidította fel az elcsüggedt katonákat."

(Forrás: 35-402. számú tábori postahivatal működése 1914-1918 Postamúzeum Adattár 29.263.)

Gyakori volt, hogy csak az éjjeli órákban dolgozhattak, mert táborozási helyük nappal az ellenség állandó tüzelése miatt napokig megközelíthetetlen volt. A legtöbb hivatal 12-16 órán át, teljes személyzettel dolgozott, és állandóan készen állt a hadi helyzet változásával járó gyors költözködésre. Miután átvették az érkező küldeményeket, a parancsnokságok meghatalmazottainak kézbesítették őket, akik közül egy végre átadta Kovács Antal tizedesnek várva várt levelét.

tabori_posta7

Egy tábori posta munka közben. Postamúzeum – Borzalmak tiport országútján c. időszaki kiállítás anyagából

Ugyanezt a bizonyos "WiFi-t" használhatta aztán Kovács Antal tizedes a válaszleveléhez is, amelynek útját most nem részletezném újra. Azt viszont mindenképp érdemes, hogy mennyire embert próbáló volt ez a munka.

"A mély, feneketlen sárban, szitáló esőben, kínos nyikorgással halad előre a trénkocsi. Kékblúzos, öreg trénkatona pipázva hajtja. Aki mellette ül, csukaszürke ruhában, borotválatlanul, három nyelven káromkodva, noszogatja előre az alkotmányt. Magyar ember, aki három hónappal azelőtt, egy budapesti postahivatalban vizsgálta a békés csomagokat, vajjon jól vannak-e lepecsételve. (...) Hátul puskás trénkatona ázik, a ponyva fölött. Szembejövő, málhát cipelő állatok, szekerek, vánszorgó sebesültek közt, így megy előre a tábori posta. Az út, amelyen halad, nem könnyű s nem rövid. A határszéli városig automobil hozta, a rendes boszniai postaautó, de onnan már nem lehet motorral vontatni a terhet. Lovak kellenek, kettő, négy, mert a kocsin egy egész hadosztály postáját hozzák, vagy huszonötezer mindenfajta katona és mesterember részére."

tabori_posta8

Levélposta átvétele valahol a front mögött. Postamúzeum – Borzalmak tiport országútján c. időszaki kiállítás anyagából

Elméletben persze könnyebb volt felállítani a tábori postahivatalokat is. A gyakorlat mégis azt mutatta, hogy gyakran a hetekig tartó folyamatos visszavonulás miatt nem volt lehetőség működő hivatalt berendezni, és csak elvétve tudtak leveleket fogadni, illetve feladni. Az ilyen átmeneti helyzetek után a legrosszabb hivatalépület is megtette.

"A trénkocsi nyögve megáll egy kis putri előtt, mely valaha pékműhely és mészárszék volt, az ajtóból katonák jönnek ki és nekifognak a szekér lerakásának: ez a tábori postahivatal. (...)Csúf kis odu, alig léphet benne egyet-kettőt az ember és tele van sárga gyékény kofferekkel. Tulajdonképpen ez a néhány láda a tábori postahivatal: egyik a pénztár, másik a nyomtatványraktár és így tovább. Ha a hadosztályposta költözik, az állványokat, székeket, bélyegzőket, leveleket beteszik a ládákba, a ládák kocsira kerülnek, a két postafőtiszt — főhadnagyi rangban — felül ártatlan lovacskáira s a hivatal megy tovább, más kunyhóba, esetleg csak sátorba. A zsákokat hát lerakják és előkerülnek a levélkötegek. Ezredenkint vannak feldolgozva, de néha hoz a pesti posta olyan kötegeket, melyek már századonkint és ütegenkint vannak rendezve."

tabori_posta9

Nem volt, nem lehetett megállás. Postamúzeum – Borzalmak tiport országútján c. időszaki kiállítás anyagából

Elméletben persze a feladó és a címzett is pedánsan járt el minden esetben. A gyakorlat viszont az volt, hogy a rosszul címzett, vagy nem megfelelően feladott küldemények még több munkával terhelték a lelkiismeretesen eljáró tábori postásokat.

"Bizony hamar kifogy a tábori levelezőlap-készlet és jó akármiféle papiros. Sokan hazulról hozatják az üres tábori lapot, hogy írhassanak. De a tábori posta elvisz mindent, sőt a kézbesíthetetlen, rosszcímzésű levelek is visszaérkeznek a feladóhoz, mintha csak békében volnánk. A magyar postahivatalokat a táborban is a legaprólékosabb gondosság és találékonyság jellemzi. Az érkező leveleken sokszor csak egy betű igazítja útba a postát, de ez az egy betű is elég, hogy a levél megtalálja a címzettet, ha még él..."

tabori_posta10

Levélposta osztályozás a 96. sz. tábori postánál. Postamúzeum – Borzalmak tiport országútján c. időszaki kiállítás anyagából

Hogy érzékeltessem a postások lelkiismeretességét, nem sorolnám fel azt a számos kitüntetést, miniszteri, császári elismerést, amelyet a háború során kiérdemeltek. Helyette Kiss Imre mozgópostás történetére hívnám fel a figyelmet, aki önfeláldozó hősiességéért az Arany Érdemkeresztet kapta meg a Vitézségi Érem szalagján:

"...a vonatnak vissza kellett volna indulnia, de közvetlenül az indulás előtt az oroszok irtózatos ágyú- és puskatüzelést kezdtek, ami pánikot idézett elő. A vonat rendezésére már nem volt idő, így a gép a vonatot tolta, és oly erővel szaladt egy oroszok által kettélőtt vonatba, hogy a mozgópostakocsi a menekülőkkel telt másik tíz kocsival együtt teljesen pozdorjává zúzódott. A mozgópostások a legsűrűbb golyózáporban másztak ki a kocsi romjai alól, {Kiss Imre} mozgópostai hiányos öltözetében és vérezve a postakocsi romjai alá visszabújt, hogy a pénzeszsákokat kimentse. Máramarossziget 2. pénzes zárlatát sikerült is megtalálnia, s társaival együtt Máramarosszigetre gyalog bevinnie. Itt felkapaszkodott egy indulófélben lévő tehervonat zárfékbódéjába, és itt utazott hiányos öltözékében, metsző hidegben Szatmárig, hova október 3-án reggel 7 órakor félig megfagyva érkezett meg Mészáros altiszttel együtt. (...) Itt {Szatmáron} sérülései és kimerültsége ellenére beszállott az október 3-iki 22. számú mozgóposta kocsijába, és kezelve {a kezelési munkálatokat ellátva} folytatta útját Nagyváradig, majd onnan Budapestre érkezve ágynak esett, és sokáig betegen feküdt. Ennek következtében fokozatosan hallását is veszítette."

(Forrás: Hencz. 1937. 372.o.)

A posta világszínvonalú műszaki fejlettségét is hasznosította. Fontos hadi jelentősége volt annak, hogy az 1914 októberében átadott 120 m-es rádióantennával ellátott csepeli 7,5 KW-os szikratávíró segítségével az ellenséges gyűrűn át is érintkezhettünk Szófiával, később Konstantinápollyal, illetve a német katonai parancsnoksággal. 1917 elejétől az ellenséges Párizs, Lyon, Poldhu, Carnarvon és Coltano rádióállomások hírlaptáviratait is felvette a Kriegspresse részére. 1917 végén pedig az orosz fegyverszüneti tárgyalásokra használták fel. Később Moszkvával és a svéd Boden rádióállomással érintkezett és közvetítette a hadifoglyok táviratváltását Oroszország és Magyarország között. Az pedig a posta távbeszélő hálózatát dicséri, hogy hálózatát fejlesztve még a keleti és nyugati harctér között is közvetlen telefon-összeköttetést létesített.

1918. július 4-től 23-ig Budapest és Bécs között a világon először menetrendszerű nemzetközi repülőposta járat is működött, azonban a gyakori balesetek miatt ezt hamar leállították. Igaz, még így sem ez volt a legextrémebb levélkézbesítés a háború folyamán. (Forrás: Sipos Józsefné: Az első magyar repülőposta bélyeg In: Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány Évkönyve. Postai és Távközlési Múzeumi Alapítvány, Budapest. 1994. 44-45.o.)

tabori_posta11

Az első légiposta járat. Postamúzeum – Borzalmak tiport országútján c. időszaki kiállítás anyagából

"Különlegesség, hogy 1917 elején, néhány hétig, Észak-Amerikába és azon túl fekvő semleges külföldre tengeralatti hajóval állott fenn rendszeres postaközlekedés."

(Forrás: Dr. Hennyei Vilmos: A Magyar Posta története. In: A Magyar Posta monográfiája. Szerkesztette: Pap Lajos. Fráter és társa könyvnyomda, Budapest. 1939. 230-231.o.)

A világháborús postatörténet teljességéhez tartozik, hogy ahogyan a háború végére teljesen kimerült az ország, a posta is ugyanúgy fáradt bele a nem szűnő, és egyre tornyosuló levéláradat feldolgozásába. Nem csak a frontokon, belföldön is hatalmas munka hárult a postásokra. Egyre több képzetlen munkaerőt, napidíjast, gyereket kellett alkalmazni. A szakképzett dolgozó így folyamatosan plusz, általában éjjeli munkát vállalt, amibe lassan belefásult. Mindeközben itt is fokozatosan teret nyertek a szociáldemokrata eszmék, forradalmi szervezkedések, ami később sztrájkokhoz vezetett. A háború vége nehéz helyzetbe sodorta a M. Kir. Postát is.

tabori_posta12

A férfi és női munkaerő hiányában jöttek a gyerekek. Postamúzeum – Borzalmak tiport országútján c. időszaki kiállítás anyagából

A cikkhez felhasznált jegyzetek és források jegyzékét IDE KATTINTVA találjátok.

Ha a tankönyveken kívül is érdekelnek a nem mindennapi történelmi pillanatok, a Napi Történelmi Forrás lesz a legjobb választás.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


MÚLT
Sírkövek hátára írták a tarifát a temetői örömlányok
Vágy és halál morbid kettőse: az ókori bustuáriák koporsókon háltak egy kenyér áráért, egyes kliensek kérésére akár tetszhalottként.

Link másolása

Egy prostituált, aki a város határában, temetkezési helyeken űzte hivatását” – szól egy 1898-as angol lexikon szócikkelye az ókori Rómában tevékenykedő bustuáriákról. Mielőtt még bárki megrökönyödne, a prostitúció olyannyira volt szerteágazó iparág Rómában, hogy

a Krisztus utáni első században több mint 32 000 szexmunkást tartottak nyilván a városban, és valószínűleg ugyanennyien nem voltak bejegyezve.

Számtalan szavuk is volt a legősibbnek tartott mesterség űzőire: a meretricákat szabályozták és adót fizettek, a prostibulák szabadúszók voltak, az ambulaták az utcán jártak, a delicatae magas rangú kurtizánok fedőneve volt, a famosae pedig a tehetős patrícius családok unatkozásból kéjelgő lányait jelentette. A híres Pompei ásatásokat követően derült fény a virágzó szexuális ökoszisztémára, és a római prostitúció hierarchikus skálájának legalján foglaltak helyet a temetői örömlányok, azaz a bustuáriák.

Ezek a sápadtnak, soványnak és betegesnek leírt – tehát gyakorlatilag halottakra emlékeztető – nők gyéren öltözötten vagy meztelenül kínálták a testüket a temetőkben, mauzóleumokban és a földalatti sírokon, kényelmes ágyak helyett a hideg sírköveken.

Minden zegzugot, titkos járatot, útvonalat és rejtett ajtót ismertek ezeken a helyeken. Bizarr szolgáltatásuk az egész Római Birodalomra, sőt, Londinium (a mai London) külvárosára is kiterjedt. A temetői kéjnők általában krétát használtak a sírkövek hátoldalán, hogy reklámozzák az áraikat.

Vendégkörüket sírásók, illetve érzelmileg labilis gyászolók és özvegyek alkották, de akadtak közöttük álnekrofilok is, akik kifejezetten azért választották a bustuáriákat, mert halottakkal szerettek volna közösülni, és ők megteremtették ennek illúzióját azzal, hogy csendesen és ernyedten adták meg magukat.

Míg egy átlagos római bordélyházban az örömlányok minden ügyfél között megmosták magukat az intim területeken a saját kis szobáikban, a bustuariáknál ez nem történt meg, hiszen nem volt hol. Emiatt a temetői prostituáltak előszeretettel használtak parfümöt, hogy elfedjék a halál és a korábbi találkozások szagát. A morbid éjjeli pillangóknak alkonyattól pirkadatig kellett teljesíteni, és csak utána mehettek reggel a nyilvános fürdőbe – és oda is csak akkor, ha elég pénzt kerestek a belépéshez. Ehhez legalább napi két ügyfelet kellett becserkészniük a megélhetéshez:

az egyik kifizetés egy darab kenyérre, a másik pedig arra volt elég, hogy kifizessék a napi lakhatást vagy a fürdőbelépőt. Máskülönben éheztek, és néhányan ezért eleve a temetőben éltek.

Léteznek legendák néhány kísérteties bustuariáról: ilyen volt például Nuctina, aki szemein egy-egy pénzérmével aludt egy sírban, rajta a nevével. Sajnos ahogy a többi kéjnő esetében, náluk is gyakori volt a nem kívánt terhesség, és az ezzel járó csecsemőgyilkosság.

Bár az ún. bustuarie-t a legalacsonyabb rangú és legszegényebb prostituáltnak tartották, népszerűségük kiterjedt az egész birodalomra, és annak bukása után is folytatódott. A vágy és a halál effajta összefonódása mindenesetre érdekes társadalmi és lélektani kérdéseket vet fel. Az 1880-as években Guy de Maupassant is írt a jelenségről az egyik novellájában. Ebben a történetben a Montmartre temetőben találkozik egy férfi a néhai szeretője sírjánál egy kísértetiesen sápadt, gyönyörű fiatal nővel és viszonyt kezd vele. Annak lezárása után is a névtelen lány megszállottja marad, és így emlékezik meg róla: „Nem felejtettem el őt. Rejtélyként, pszichológiai problémaként kísértett az emléke, azon megmagyarázhatatlan kérdések egyike, amelyek megoldása zavarba ejt bennünket.” A történet szerint egy hónappal később egy másik gyászoló férfival találja őt ugyanabban a temetőben, és a hős megkérdezi magában: „Melyik lényfajhoz tartozott ez a sírvadász? Csak egy közönséges lány volt, aki elment a sírok közé olyan férfiakat keresni, akik szomorúak voltak, akiket valami nő, feleség vagy kedves visszaemlékezése kísértett, és még mindig nyugtalanította az eltűnt simogatások emléke? Egyedi volt? Sok ilyen van? Ez egy szakma? Úgy vonulnak fel a temetőben, mint az utcán? Vagy csak az a csodálatra méltó, mélyen filozófiai gondolat nyűgözte le, hogy kiaknázzák a szerelmi emlékeket, amelyeket ezeken a temetkezési helyeken elevenítenek fel?” Maupassant, a 19. századi írók egyik kiválósága feltehetőleg már tudta a választ.

Források: 1, 2, 3 és Budai Lotti: A női szexualitás története c. könyve


Link másolása
KÖVESS MINKET:

MÚLT
A Rovatból
A lepukkant magyar kísértetkastély, amelyben gyilkosság és kútbörtön is volt
Az Egyed faluban omladozó Festetics-Batthyány kastély hányattatott sorsa mögött több sötét história is lappang.

Link másolása

Aki betéved manapság a Győr-Moson-Sopron megyében található Egyed falu központjába, egy jobb sorsra érdemes épületet csodálhat meg, az egykori Festetics-Batthyány-kastélyt, amelyet gróf Festetics Károly építtetett a majorsági központnak. A 15. század óta jegyzett települést a középkorban a Festetich, majd a Batthyány család birtokolta. Ugyan az egykor szépséges épület állapota nem teszi lehetővé a látogatást, a nyitott parkból körbejárható, és maga az udvar is több érdekességet tartogat.

A birtok utolsó kertésze váltig állította, hogy az ott álló japánakác, azaz közönséges pagodafa annyira öreg, hogy már az eredetileg ide épített 18. századi barokk kastély kertjét is ez díszítette. Ezt az épületet vásárolta meg Stern (később Egyedi) Artúr, és bontotta le 1882-ben, hogy az akkori trendeknek megfelelően egy romantikus-neogótikus stílusút építtessen a helyére. A végeredmény egy lenyűgöző, bástyás sarkokkal díszített, U-alakú épület volt. Az új tulaj mindössze a Batthyány-család címerét őrizte meg a bontás után emlékbe, amit visszahelyeztetett az új kastély főhomlokzatára.

A kastélypark másik érdekessége volt a falu címerében is szereplő, Nagykútnak nevezett kútbörtön, amely egy többcellás föld alatti téglaépítményt foglalt magában. Ehhez hasonló nem volt sem az országban, sem az egész kontinensen. Ezt egészen a II. világháborúig használta az uradalom, bár akkor már élelmiszerraktárnak.

A háborút követő időszakban az új tulajdonos betemette és megszüntette a pincét, amelynek falaihoz bizonyára rengeteg vér tapadt. És nem csak a börtöntöltelékek vérét ontották ki ebben a hátborzongató múltú épületben…

Stern Artúr ugyanis nem élvezhette ki öregkorára az általa újjáépített kastély kényelmét, mivel 1924-ben megölték. Ez a tény elsőre nem volt egyértelmű: egy reggel a szobalány a napi rutinját végezve gyanúsnak találta, hogy a ház urának lakosztálya nyitva van, holott előző éjjel ő maga zárta be az ajtót, ahogyan szokta. Miután Stern nem reagált a kopogtatásra, a szobalány bement, kinyitotta a spalettákat, és a fényben meglátta az öregúr holttestét.

Stern a földön feküdt, nyakán egy lepedőből sodort hurokkal, amely a fürdőszobai mosdóhoz volt kötözve.

A nő ösztönös sikolya felverte a házat, a szobában összegyűlt minden lakó és felsegítették az ágyra az élettelen testet. A kastélyban élt többek közt Stern Artúr lánya is, aki pénzjutalmat ígért a szolgálóknak és a kiérkező doktornak is, amennyiben diszkréten eltussolják az esetet. Arra hivatkozott, hogy az apja elvonultan élt, magába zárkózva amiatt, hogy egyetlen fia odaveszett a világháborúban, úgyhogy nyilvánvalóan öngyilkosságot követett el.

Igen ám, de nem sikerült eltussolni a dolgot, mivel nyomozás indult az ügyben, amelynek során igen hamar kiderült, hogy Stern Artúr nem önkezével vetett véget életének, hanem a saját veje, Froreich Ernő ölte meg. Az indíték az volt, hogy hiába kérték, Stern nem adott nekik több pénzt, és a gyilkossággal azt szerette volna elérni, hogy megkapják a teljes birtokot és vagyont. Tette után Ernő bevallott mindent a feleségének – mondván, közös életüket szerette volna jobbá tenni –, aki megbocsátotta neki édesapja megölését –, de a rendőrség már nem volt ilyen vajszívű, és másnap már el is vitték a bűnöst, hogy elítéljék.

Visszatérve a kastély életútjára, amikor jött az államosítás, iskolát létesítettek az emeletén, a földszintből pedig könyvtár és óvoda lett. 2001-ben ezeket az intézményeket is kiköltöztették onnan, és az anyagi nehézségekkel küzdő önkormányzat ismét magántulajdonba adta, de azóta sem nyúltak hozzá vagy újították fel.

Nagyjából egy évtizeddel ezelőtt 55 millió forintért árulták egy ideig, és pár éve azt is rebesgették, hogy szakemberek nézegették az ódon falakat, hogy idősek otthonát hozzanak létre a kastélyban, de jelenleg nem úgy tűnik, hogy született volna bármiféle egyezség. Valahol érthető, ha nem kapkodnak egy olyan épület után, ahol nem csupán kútbörtön állt egykor, hanem még egy aljas gyilkosság is történt.

Források: itt, itt, és itt érhetők el.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
Az első legendás magyar szakácsnő fél Hollywoodot megetette
Pervich Mária az operettkirálynak főzött fél évszázadon át, teljesen egyedül napi hatszor. Közben olyanok laktak jól a csirkepaprikásától, mint Marlene Dietrich, Greta Garbo és Salvador Dalí.

Link másolása

Hiába tartja magát a toposz ősidők óta, hogy a nők vezetik a háztartást és állnak a fakanállal a kezükben a konyhában, ahogyan a menzás nénik is mindig asszonyok, a 19. századig a szakácsnő kifejezés nem csupán a magyar nyelvből hiányzott, de másutt is ismeretlen volt. Legfeljebb szolgálóként, cselédként vagy a személyzet női tagjaként hivatkoztak rájuk a ranglétra alján, függetlenül a gasztronómiai tudományuktól.

Az egyik első nő, akit érdemben kiemeltek a szakácsok közül, a – 19. századi Osztrák-Magyar Monarchiában – Ferenc Józsefnek dolgozó Therese Teufl volt, akire mint „császári család főzésre alkalmazott személyként” hivatkoztak. Még az étkezésére kényes Erzsébet császárné és magyar királyné, azaz Sissi is elégedett volt a főztjével, amit jól példáz, hogy a szakácsnő három évtizedig szolgálta az uralkodót és családját. Mária Valéria, Erzsébet kedvenc lánya is sokat írt naplójában Therese kiváló főztjéről.

Az első olyan magyar szakácsnő pedig, aki világszintű elismerést tudhatott magáénak, Pervich Mária volt. Őt az operett koronázatlan királya, Kálmán Imre (ld. lenti kép) alkalmazta, akinek olyan klasszikusokat köszönhetünk, mint a Csárdáskirálynő, a Luxemburg grófja és a Marica grófnő. Mária felvidéki magyar asszony volt, aki bár kis termetű volt, de rendkívül büszke és erős, továbbá mindig egyszerűen, de igényesen öltözködött.

Segítséget soha nem fogadott el, ahogyan sokat emlegetett mondása is tanúsítja: „Egy Pervich maga főz!”.

Naponta hat alkalommal tálalt egyedül a családnak, az operettkirály kedvenc fogásait (káposztás cvekedli, kacsasült, libamáj, paprikás csirke, túrós rétes és Napóleon-szelet) gyakran elkészítve.

Mindent egymaga csinált, és fejből főzött: tésztát dagasztott, káposztát savanyított hordóban, lekvárt főzött, galuskát szaggatott és gyümölcsöt kandírozott. Egy óriási asztalon nyújtotta a leheletvékony rétest, valamint a tizennégy lapos dobostortája is egyedülálló volt.

Az Anschlusst követően, 1938-ban az idegen nyelveket nem beszélő szakácsnő is hűségesen Kálmánékkal tartott az emigrációba: Bécsből Zürichbe, aztán Párizsba (ahol rokonnak kellett hazudniuk, mert emigránsnak nem lehetett alkalmazottja), végül New Yorkba költöztek. Az Egyesült Államokban megállapodott család háza pedig valóságos társasági gócpont lett, ugyanis Kálmán Imre felesége, a fiatal Vera az államminiszterektől az eliten át a hírességekig itt is mindenkit meghívott a házukba, ahogyan már Bécsben is tette.

Hamar elterjedt a hír a felsőbb körökben, hogy Pervich Mária milyen csodálatosan főz: nem kisebb nevek adták egymásnak jóllakott örömmel a kilincset, mint Marlene Dietrich, Greta Garbo, Habsburg Ottó, Salvador Dalí, Bartók Béla és a filmcézár Louis B. Mayer. Az elhivatott Máriának mindegy volt, hogy szűkkörű vagy százfős rendezvényen kellett helytállnia séfként. Végül már egész Hollywoodban őt tartották a korszak egyik legjobb szakácsának.

És hogy hogyan találtak rá Kálmánék annak idején erre a közkincsre? Ennek is izgalmas története van: amikor váratlanul felmondott a zeneszerző szakácsa, a nővére kapott egy fülest, miszerint pont kilépett az állásából a Mágnás kaszinó (azaz Nemzeti Casino) híres szakácsnéja, de

már Horthy Miklós ajánlott neki állást, sőt, Gömbös Gyula honvédelmi miniszter is szerződtetni akarta. Kálmán viszont vérszemet kapott, és ráígért ezekre az ajánlatokra: így történt, hogy megérkezett egy idősödő, németül nem beszélő hölgy Pestről Bécsbe a próbafőzésre, aki ráadásul ötször annyit kért, mint az elődje, de az ételei annyira meggyőzőek voltak, hogy egyértelmű befutó lett.

Végül a fáradhatatlan Pervich Mária fél évszázadig főzött a családra, és még Kálmán Imre halála után is gondoskodott annak gyermekeiről, akiket sajátjaként szeretett. Végül hazaköltözött szülőföldjére, és nem kevesebb, mint 102 évig élt – igazolva a mondást, miszerint az vagy, amit megeszel.

Források: 1,2,3,4


Link másolása
KÖVESS MINKET:


MÚLT
Miért volt jobb a hot-dog 1980-ban, mint ma?
Ne szépítsük: gyermekkorunk kedvenc KGST-streetfoodjának mai változata inkább csak desszertnek felel meg. Leleplezzük az okokat!
Forrás: Tó-retró blog, címkép: Budapest V. Múzeum körút, az Astoria szálló bejárata előtt. 1979. Fortepan/Bauer Sándor - szmo.hu
2022. október 17.


Link másolása

A régi, balatoni nyarak illata Pálma gumimatraccal és bambival, a SZOT üdülők strandján... Ezt mind újraélheted vagy megismerheted a Tó-retro blog írásaiból.

Először is egy tény: hot-dog függő vagyok. Jobban mondva voltam korábban. Mivel gyakran jártam a Blaha Lujza téren, így a nyolcvanas években standard programnak számított a kerülő a sarkon álló EMKE (Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület) épület irányába. Ugyanis itt, egy üveportálba vágott kör alakú kajütablakon át adták a kedvenc forrókutyámat (angolul hot-dog). Máig érzem a számban az ízét, lett légyen mustáros vagy „kecsapos” (bár akkoriban sokan hívták kecsupnak) verzió. Azután teltek az évek és lassan múlt a virslivel dúsított kifli iránti vonzalom, ugyanis – mint rádöbbentem – a mai, amerikai stílusú, inkább desszertnek tűnő akárminek köze sincs a hot-doghoz. Utána néztem hát, hogy tévesztett annyira irányt a keleti-blokk gasztronómiája, mintha Farkas Bertalan a föld helyett a Marson landolt volna. A cikkben található adatok a korabeli ipari szabványokból és a laboratóriumi vizsgálatok pontos eredményeiből származnak.

Az óriáskifli

Kezdjük is rögtön az alapoknál, vagyis annál a

ropogós, fényes fél óriáskiflinél, amit karóba húztak azért, hogy a virslinek helye, a proletár gyermekének pedig finom uzsonnája legyen.

Aki emlékszik rá, az pontosan tudja, hogy a ma kapható, oldalról kettévágott, inkább kalácsszerű alkalmatosság eleve lehetetlenné teszi a régire hajazó ízek reprodukálását. A mai hot-dog kifli(?) egyszerűen (nekem) túl édes és foszlós. Nos az összetevők egybevetése leleplezi a turpisságot. Gyermekkorunkban a kifliben gyakran volt több só, mint az előírt (1,8 g/100 g) hiszen laboratóriumban többnyire 3,4-3,6 grammot mértek. A szénhidrát tartalom 57 % (57/100 g) volt és a hot-dog alagút vaj és tej felhasználásával lett olyan, amilyen. Ha megnézzük a mai, egyenutánfutónál kapható amerikai hot-dog kiflit, akkor azt látjuk, hogy kevesebb a só (1,3 g) és a szénhidrát is, ami 50 g. Hát ez nem indokolja azt, hogy ma inkább nevezném desszertnek ezt a terméket, mint kiflinek. Igen ám, csakhogy a régi péksütemény szénhidrátjából 2,7 volt cukor, míg ma 7,5-nél tartunk, ami majd háromszoros érték. Ráadásul a mai hot-dog alap vízből, étolajból és lisztekből áll. Semmilyen tejtermék nincs benne. De nem ez az egyetlen oka a mai csapnivaló hot-dogoknak.

1979. Fortepan/Bauer Sándor

Nézzük a virslit!

A magyar nyelvben rengeteg vicc létezik a virslik összetételét illetően, bár éppen a közelmúltban hoztak új szabályokat a rudacska alapanyagait illetően. Ezek után

különösen furcsa, hogy a nyolcvanas évek virslije mennyivel jobban emlékeztetett húsárúra, mint manapság!

Itt elegendőnek érzem két adat kiemelését a kijelentés alátámasztására: az 1980-ban forgalomban lévő virsli (akkoriban nem volt túl sok féle) 100 grammonként 20,9 g fehérjét és 13,2 g zsírt tartalmazott, ami megközelítette a sertéskaraj összetételét (20,8 és 8,3 g). A mai széles kínálatból kettőt kiválasztva (az egyik újra az utánfutós a másik egy magasan jegyzett márka) a fehérje- 11 g mindkét terméknél, míg a zsírtartalom 20, illetve 24 g. Ez szinte pontosan fordítottja gyermekkorom hot-dog virslijének. Ezt pedig a ketchup sem tudja elfedni.

Apropó ketchup... és mustár

Ma egy átlagos paradicsom alapú finomító 63 százalékban készül paradicsomsűrítményből, és a kész termék 100 grammja 21 g cukor mellett 1,8 g sót tartalmaz. Gyermekkoromban az 1967-óta gyártott ketchup volt kapható, melynek idevágó értékei 37 g cukor és 3,8 gramm só, ami tetemes különbség, bár mindkét összetevőben szinte egyforma méretű a növekmény, ám nem ez az egyetlen különbség. Akkoriban a készítmény alapja a jól ismert sűrített paradicsom volt, melynek sótartalma 4,5% volt szemben mai paradicsom sűrítmény 0,09 százalékával ez bizony 450-szeres eltérés. Ráadásul akkoriban 12 féle fűszert használtak az ízesítéshez szemben a mai kettővel (babérlevél, szegfűszeg) szemben. Persze nem mindenki szerette a pirosat, így nézzük meg a mustárt is!

Nos ezen a téren nem lehet a só és cukortartalom mentén feltárni az ízbéli eltérés gyökerét. Ebben az esetben sokkalta prózaibb az ok: az akkori mustár faék egyszerűségű volt a mai szósz mellett. Ma ugyanis így fest az összetétel: víz, ecet, mustármag (18%), cukor, só, fűszerek (kurkuma, koriandermag, szerecsendió, szegfűbors, szegfűszeg, fahéj, fekete bors, kömény), karamellizált cukorszirup, aromák, zöldfűszerek (majoránna, babérlevél). Ebből 1980-ban többnyire csak a víz, az ecet a só és a cukor volt meg, na meg a mustármag, amiben szintén ordító eltérés mutatkozott.

Akkoriban ugyanis a tradicionális erdélyi Magyar Mustár nyomán feketemustár-magot használtak. Ne tessenek meglepődni a helyesíráson, ugyanis a fekete jelenesetben nem a mag, hanem a belőle készült mustár színére utal (ahogyan a ma használt fehérmustár-mag is). Ha valaki csak hasonló ízélményre vágyik annak a Dijoni mustárok polcán érdemes turkálni, lévén ezek ma is ilyen magra épülnek.

Ezek hát a számok nyomán feltárható különbségek, ám ehhez még vegyük hozzá, hogy a nyolcvanas évek magyar gyártási minősége mellett simán előfordulhatott, hogy a szerdai szállítmány nyomokban sem emlékeztetett a hétfőire és virsli, kifli vagy szósz összetétele úgy aránylott egymáshoz, mint a legfinomabb francia habzóbor az ősrettenetfalvi asztali koccintós szikvízzel pimpelt vegyülékéhez. Ráadásul lenne itt még egy dolog. Lehet, hogy akik a nyolcvanas években hot-dogot ettek, azok mára eljutottak a „régen minden jobb volt” időzónájába...?

Ha a múlt században imádtál a Balatonnál nyaralni vagy szeretnéd tudni, hogyan nyaraltak a szüleid, neked írták a Tó-retró blogot. Ha pedig szeretnél visszaemlékezni a 70-es, 80-as évekre, és vannak fotóid, amiket szívesen megosztanál, csatlakozz a Retró Insta-csoporthoz!

Ha szívesen olvasnál további meglepő tényeket, izgalmas, rejtélyes sztorikat a Balatonról, nézd meg a Tó-retró blog szerzőjének új könyvét! További részletek és megrendelés itt.


Link másolása
KÖVESS MINKET: