KULT
A Rovatból

Na ilyet sem láttunk még: a Barbie-film egy giccses babaházba csomagolt parádés feminista fantasy

A közönség nagy része biztosan átverve érzi majd magát, ám aki ismerte az író-rendező Greta Gerwig korábbi munkásságát, az sejthette, hogy ő nem egy felszínes kis komédiát vet majd elénk. S lám: ez a film bizarr, zavarba ejtő, gúnyos, csodálatos.

Link másolása

A jelenleg tomboló „Barbenheimer-jelenség” két alanya, vagyis Christopher Nolan Oppenheimere és Greta Gerwig Barbie-ja közt nem sok hasonlóság van, talán csak annyi, hogy kivételesen tehetséges alkotóik pontosan értik és érzik azt, hogy mitől működik egy mozgókép. Ja, és még valami: mindkét film esetében az előzetes tálalás átveri a nézőket. Lehet, hogy a 100 millió dollárba kerülő Oppenheimert kevésbé lehetett volna eladni, ha arra megy ki a promóció, hogy a háromórás játékidő nagy részében tudósok beszélgetnek különféle belső terekben, ahogyan a 145 milliót kóstáló Barbie kapcsán is bajban lennének, ha azzal próbálták volna népszerűsíteni, hogy a létkrízisbe kerülő élő Barbie baba a létezésének értelmén mereng, miközben próbál megdönteni egy patriarchálissá vált mesevilágot.

Drága és merész filmek, az egyszer biztos, és le a kalappal mind a Universal (Oppenheimer), mind pedig a Warner Bros. (Barbie) előtt, hogy ennyi pénzt kockáztattak olyan eredeti projektekre, amelyek, amellett, hogy látványos a kiállításuk, fontos dolgokról szólnak, és nem a klasszikus blockbusterelvek mentén fogantak.

Ezért volt szükség a Barbenheimer-mémekre, hogy e két film, amelyek igenis megérdemlik a figyelmet, visszacsábítsák az embereket a mozikba, ahol esetükben valóban komoly és eléggé tömény élményekkel gazdagodhatnak. Még akkor is, ha esetleg nem azt várták egyik filmtől sem, amit végül kaptak.

A Barbie esetében az ötszörös Oscar-jelölt Lady Bird (2017) és a hatszoros Oscar-jelölt (s ebből egyet díjra is váltó) Kisasszonyok (2019) író-rendezőjét, Greta Gerwiget nem ismerők legalábbis biztosan nagyot néznek majd, amikor a film első öt perce után egy zenés táncbetét közepette Barbie (Margot Robbie) mellékesen felteszi a kérdést: „Ti gondoltatok már a halálra?” Innen pedig fenekestül felfordul a színes-szagos-babos pasztellvilág, Barbieland lakóinak élete. Barbie ugyanis „elromlott”: már nem spiccben van a lábfeje, hanem teljes talppal a földön jár, ha lelép az álomháza emeletéről, már nem ereszkedik le kecsesen, hanem lezuhan, már nem jó ízű a láthatatlan ital és étel, és már nem lát mindent tökéletesnek. Felkerekedik hát a való világba, hogy megkeresse a kislányt, aki játszik vele, és aki minden bizonnyal segítégre szorul. S akkor talán majd minden visszaáll a régi kerékvágásba. Az útján vele tart Ken (Ryan Gosling) is, aki, szembesülve a valósággal, egészen más tanulságokkal lesz gazdagabb, mint Barbie…

Énkeresés, kapitalizmus, nemi szerepek, feminizmus, önértékelés, önkép, létkérdések: komoly témák egy Barbie babáról szóló filmhez, Gerwig és szerzőtársa (egyben férje), Noah Baumbach (Házassági történet, A tintahal és a bálna, Frances Ha) azonban parádésan plántálták bele mindezt a csilli-villi világba, ügyesen lavíroztak a vígjáték és a dráma határmezsgyéjén.

Nem véletlenül van tehát ott a 12-es karika is a film plakátján, korántsem kisgyerekeknek szóló élmény a Barbie, ez pedig azért bátor húzás, hiszen épp ők a Mattel babáinak fő célközönsége.

Persze azért elsősorban egy komédiáról beszélhetünk, amely azonban már az első percétől kezdve mindent kristálytisztán érezhető idézőjelbe tesz. Barbieland egy átlagos napja mindjárt megadja az alaphangulatot. Épp, mint A LEGO kalandban (2014) – megismerjük, hogyan működik ez a fantáziabirodalom, amivel gyerekek (és akár felnőttek) millió játszanak nap mint nap, látjuk, hogy minden tökéletes, minden szupi-szuper.

Majd szépen lassan kibontakozik a tökéletesség mögött rejtőző szépséghiba, amely kezd elburjánzani, és megfertőzi az addigi kiszámítható és unalmas életet, főhőseink legalábbis erre döbbennek rá. Emberivé válnak a mindennapok: tele problémákkal, gondokkal, nehézségekkel, de ugyanakkor kihívásokkal, örömökkel, fejlődési lehetőségekkel.

Barbie és Ken a való világban rögvest azzal szembesülnek, hogy másként néznek rájuk az emberek. A figyelemhez szokott Barbie azárt döbben le, mert kutyába sem veszik, max elismerősen füttyögnek rá, és a fenekére csapnak, Ken pedig azért, mert itt a férfiak döntenek mindenről, ők irányítják a világot, szemben azzal, ahogyan eddig ő és a többi Ken éltek: vagyis hogy az életük csupán a Barbie-k kegyeinek keresésével telt, másodhegedűsek voltak egy lányok uralta világban. A birodalmak összemosása pedig a játék babát forgalmazó cég, a Mattel vezetőjének (Will Ferrell) és a csapatának sem tetszik, annál inkább egy édesanyának (America Ferrera), aki kiábrándult és lázadó tinilányával (Ariana Greenblatt) együtt próbál segíteni Barbie-nak abban, hogy újra megtalálja a létezése értelmét, s hogy rátaláljon önmagára.

A tetemes büdzsét le sem tagadhatná a film. Barbieland megjelenítéséhez az alkotók hihetetlen díszleteket építettek: emberi méretarányban tárulnak elénk a Barbie-féle álomházak, kellékek, járművek és színpadias háttérelemek. Kellett is mindez az erős kontraszthatáshoz, hiszen, mire már majdnem rózsaszínűt hánynánk a látottaktól, ránk eresztik a valóság szürke hétköznapjait, amiben Barbie-ék kirívó szettjei valóban mérföldekről látszanak. A Barbie-ban amúgy a való világ sem teljesen reális, ott sem lehet mindent komolyan venni, az abszurd hangvétel nem hagy alább. Hiszen az emberek kvázi természetesnek veszik, hogy élő Barbie-k és Kenek járják Los Angeles városát, akiket vissza kell tessékelni a saját világukba.

Zavarba ejtő ez is. Talán túlságosan is az, Gerwig filmjében annyira nem lehet komolyan venni semmit, hogy a gúny közepette magunknak kell kihámoznunk az arcunkba robbantott tanulságokat, s felfognunk, hogy na ezt most végre komolyan gondolják. De ez legyen a legnagyobb baj!

Mindemellett a film kapott egy amolyan musicales beütést is. Ha valaki nem szereti e zsánert, azért ne rettenjen el, nem sokszor fakadnak dalra a szereplők, Ken dala ráadásul a Barbie egyik csúcspontja, amelyben Ryan Gosling keményen kimaxolja a karaktert. Margot Robbie is nagyszerű a szerepben, ő már az elejétől tökéletes casting volt, Gosling azonban sok kritikát kapott előzetesen azoktól, akik szerint öreg a szerephez, és amúgy sem ilyennek képzelték el Kent. Nos, Gosling élete egyik legjobb alakításával hálálta meg a belé vetett bizalmat. az első ránézésre botegyszerű figurát komoly mélységekkel és összetettséggel ruházta fel a szkript, Gosling pedig kifogástalanul jeleníti meg Ken pozitív, szerethető, hebehurgya oldalát, valamint a meglepően sötétet is, amely mögött komoly harcok dúlnak odabent. Nem lenne meglepő, ha Robbie és Gosling is jelöléseket kapnának prominens filmfesztiválokon és gálákon, ahogyan maga a film is számíthat a szakmai elismerésekre, valamint az ütős bevételekre is szerte a világon.

Ez pedig nem csoda, hiszen több fronton is működik: a felszínen éppúgy, mint mélyen alatta. Barbie-t lehet szeretni és utálni is, de az biztos, hogy látni kell.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Botrány az Eurovízión: Rögtön eltörte a trófeáját, majd az egyik ujját is a győztes
A svájci győztes, Nemo olyan nagy hévvel rázta a győzelmi ereklyéjét, hogy túl nagy erővel csapta a földhöz, így az üvegből készült trófea eltörött.

Link másolása

Korábban mi is megírtuk, hogy az idei évben egy svájci előadó vehette át az Eurovíziós Dalfesztivál trófeáját. Nem sokkal később azonban nemhogy a trófeát törte el az énekes, de elmondása szerint még az ujját is.

Május 11-én, szombaton tartották a 2024-es Eurovíziós Dalfesztivál nagydöntőjét a svédországi Malmőben, ahol összesen 25 ország képviseltethette magát, ugyanis Hollandiát korábban kizárták a versenyből, erről itt írtunk.

Az idei Eurovíziós Dalfesztivált az összpontszám (591 pont) alapján végül a svájci Nemo nyerte meg. Miután a magát nembinárisnak valló – s ezzel a dalfesztivál történelmének első nembináris győzteseként – 24 éves svájci énekes-dalszerző átvette a trófeát, katasztrófa történt a színpadon.

Nemo teljesen meghatódott, azonban olyan nagy hévvel rázta a győzelmi ereklyéjét, hogy túl nagy erővel csapta a földhöz, így az üvegből készült trófea eltörött.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Az év legjobb sorozata, csak a legerősebb idegzetűeknek – A Szarvasbébi való életbeli szereplői is megszenvedték a történetüket
Ha van kedved egy kis önsanyargatásra, és bírod a lelki zsarolást, a Szarvasbébi a te sorozatod lesz! Miután megnéztem a Netflix legújabb dobását, kellett egy kis idő, mire össze tudtam foglalni a gondolataimat.

Link másolása

Ez meg mi volt? Gondolhatná mindenki, miután végig nézi a Szarvasbébit. Sokan már a címét se tudják hova tenni, egy nagy kérdőjel a sorozat.

Amikor utánaolvastam az interneten, mindenhol azt írták, hogy ez a sorozat fájni fog.

De nem úgy, ahogy egy rossz sorozat tud fájni. Hanem egy erős gyomros, amit csak egy igazán kiemelkedő alkotás tud adni.

Nagyon kellemetlen nézni a Szarvasbébit, de hajtja a nézőt a katasztrófaturizmus. Tipikus „ennél rosszabb már nem jöhet”, aztán kapjuk a gyomrosokat sorban, mígnem a földön heverünk, de mégis megnézzük a következő részt. Nagyon fura, de nem tudom autentikusan leírni, milyen érzés a sorozatot végig ülni, bárhogy is próbálom, ezt bizony látni kell.

Miről is szól a Szarvasbébi? Egyáltalán mi ez a cím?

Richard Gadd skót humorista a 2019-es edinburgh-i Festival Fringe-en adta elő a Szarvasbébi című műsorát, ami saját életéről szólt. Arról, hogy hogyan próbált betörni a showbizniszbe, majd végül hogyan lett szinte emberi roncs. Ezt a műsort a Netflix megvette, és sorozat formájában feldolgozta. Richard Gadd maradt az író, az alkotó és a főszereplő. Megváltoztatták a neveket, de csak azért, hogy a valódi szereplők identitását védjék. A Szarvasbébi nem finomkodik, Gadd minden rossz döntése szinte szűrő nélkül bekerült a forgatókönyvbe úgy, hogy közben narrálja a cselekményt, tehát még mögé is látunk, mit miért csinál szerencsétlen főszereplőnk.

Donny Dunn (Richard Gadd) kitartó, de sikertelen humorista. Csaposként dolgozik egy bárban, ahova betéved Martha Scott (Jessica Gunning). A túlsúlyos, nem túl ápolt, alacsony brit nő pityeregve lép oda a csaposhoz, ám amikor Donny megkérdezi mit szeretne, azt válaszolja Martha, hogy nincs pénze. Donny meghívja egy csésze teára. Ez az apró gesztus nem várt következményekkel fog járni Donny életében. Martha innentől fogva rátapad, mint egy kullancs, minden nap bejár a kocsmába, főszereplőnk pedig meghívja egy diétás kólára, mert bár Martha azt hazudja, hogy gazdag, sosincs pénze.

A csaposnak jó érzés, hogy végre valakinek fontos, mert éppen a padlón van az élete.

Amit még nem tud Donny ekkor, hogy mindig van lejjebb. Martha megszerzi Donny e-mail címét a humorista weboldaláról, és innentől kegyetlenül elkezdi zaklatni. De ő nem csinál semmit, nem jelenti a rendőrségen, csak hagyja, hogy a nő a bőre alá másszon, hiszen addig sem üres az élete. Nem írok sokat, de elég annyi, hogy egy folyamatos lejtmenetnek leszünk tanúi, aminek a végeredménye a Szarvasbébi. Ami nem más, mint a becenév, amit Martha ad Donnynak, a nagy, szomorú szemei miatt.

A legszörnyűbb a Szarvasbébiben, hogy mennyire reális, hihető és megdöbbentő. Ez akárkivel megtörténhet, és meg is történik nap-mint-nap. Minden, amin Donny keresztülmegy, érthető, logikus és teljesen megbabonázó. Tényleg jönnek azok az információk, amiket nem ad ki magáról az ember, főszereplőnk mégis elmondja a nézőknek, sőt belső monológokkal meg is magyarázza őket.

Közelről, szinte barátként tekintünk szegény Donnyra, látjuk azt az elképesztő utat, amit a hét rész alatt bejár.

A legmorbidabb az egészben, hogy ennek a zaklatásról szóló szörnyű történetnek az lett a vége, hogy a sorozat rajongói felkutatták az igazi embereket, akiket álnéven játszottak a színészek, és kegyetlenül elkezdték zaklatni őket... Ilyen volt például az „igazi Martha” esete, a beteg nőt elkezdték kegyetlenül online inzultálni a nézők. Richard Gaddnek kellett rászólnia a saját rajongóira, hogy mennyire képmutató a viselkedésük. Ezzel be is zárunk egy teljes kört.

Ahogy haladnak előre az epizódok, egyre rosszabb dolgok történnek Donnyval, és mégsem lehet leállni a sorozattal. Bámulatosan rossz döntések szemtanúi lehetünk, amiket ennyire rosszul kezelni ámulatba ejtő. Ilyet tényleg nem lehet kitalálni.

A súlyosan beteg elme és erősen labilis lelki problémákkal küzdő humortalan komikus párbaja eddig az év legjobb olyan sorozata, aminek a közelébe se szeretnék menni többet.

Nézni, ahogy a két sérült lélek függ egymástól, igazi katasztrófaturizmus. Engem a negyedik rész teljesen kiütött. Nagyon fontos, erősen 18+-os a sorozat, és nem azért, mert annyira grafikus a megjelenítés, hanem mert ez egy érett, kegyetlenül lélekromboló sorozat.

A színészek 100%-ot beleadnak, ami nem csoda, Gadd gyakorlatilag Donny, csak más néven. Jessica Gunning néha szánalomra méltó, máskor irritáló, de van, amikor egyenesen ijesztő az alacsony, pufi, középkorú hölgy. Nava Mau alakítja főszereplőnk transznemű barátnőjét pár rész erejéig, Terit, aki az egyetlen fény az életében. A többi színész pedig tökéletesen játszik Donny és Martha párbaja alá.

Kiemelendő még Mark Lewis Jones, mint Donny apja. A skót karakterszínész minden pillanata aranyat ér.

Eljutottunk a lezárásig. Nem tudom, mi a helyes ajánlás a Szarvasbébi esetében. Mert ezt mindenkinek látnia kéne, de pontosan tudom, hogy az emberek többsége ki fog borulni tőle. Aki nyitott egy kis önsanyargatásra, annak tudom ajánlani a sorozatot. Tényleg az év egyik legjobb szériája, amit azért kevés embernek ajánlok tiszta szívből. A Szarvasbébi megtekinthető a Netflix kínálatában.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Farokméregetés, szó szerint – A Talpig férfiban nincs tabu, és Jeff Daniels még sosem volt ilyen imádnivalóan ütnivaló
Az amerikai jog, társadalmi igazságtalanságok, hatalmi játszmák, fekete humor: a Netflix új minisorozata sokakat kiakaszt majd, mégis üdítő, hogy mennyire nem veszi magát komolyan.

Link másolása

Mielőtt még bármit is leírnánk a Talpig férfiről, érdemes megemlíteni, hogy az új Netflix-sorozat mögött az a David E. Kelley áll kreátorként és íróként, aki valódi veterán a szakmában, s olyan szériák elkészítése fűződik a nevéhez többek között, mint a Kisvárosi rejtélyek (1992-1996), a Chicago Hope kórház (1994-2000), az Ally McBeal (1997-2002), az Ügyvédek (1997-2004), a Boston Legal – Jogi játszmák (2004-2008), a Hatalmas kis hazugságok (2017-2019), a Tudhattad volna (2020), a Kilenc idegen (2021), a Szerelem és halál (2023) vagy Az igazság ára (2022-2023). Nem mellesleg pedig már több mint 20 éve Michelle Pfeiffer férje és két gyermekének apja.

A Talpig férfi pedig abszolút beilleszkedik Kelley filmográfiájába, tekintve, hogy most is fontos szerepet kap a történetben az amerikai jog, a társadalmi igazságtalanságok, a hatalmi játszmák és a kissé fekete humor.

A sztori azonban ezúttal nem saját, Az igazak és a Hiúságok máglyjája írója, Tom Wolfe 1998-ban kiadott, azonos című könyve (A Man in Full) szolgáltatta hozzá az alapot.

Az Atlantában játszódó történet több különböző szálon pörög, amiket összekötnek az egymással folyamatosan kapcsolatban lévő szereplők. A legfőbb szál a milliárdos ingatlanmogul Charlie Crokert (Jeff Daniels) követi, aki csődközeli helyzetbe kerül, amikor a bankja szeretné behajtani tőle a valóban tetemes hiteltartozását. A banknál dolgozó Raymond Peepgrass (Tom Pelphrey-t többek között az Ozarkból, a Vasökölből, a Mankből, az Odakinnből és a Szerelem és halálból ismerhetjük) különösen pikkel az arrogáns Crokerre, mindenképp szeretné őt tönkretenni. Charlie persze mindent megtesz azért, hogy ne veszítse el a birodalmát és a befolyását.

Emellett megismerjük Charlie titkárnőjét, Jillt (Chanté Adams) és annak férjét, Conradot (John Michael Hill), aki feketeként rendőri brutalitás áldozatává válik, és amikor reflexből visszaüt, büntetlen előélete ellenére börtönbe zárja és meghurcolja őt az amerikai igazságszolgáltatás rendszere.

Charlie ügyvédje, az idealista (és szintén fekete) Roger White (Aml Ameen) próbálja őt kihozni a rácsok mögül, nem sok sikerrel.

Illetve ott van még Atlanta polgármestere, a simlis és álszent Wes Jordan (William Jackson Harper), aki a választások előtt szeretné minél rosszabb színben feltüntetni a riválisát, és Charlie segítségét kéri, hogy a másik jelölt egykori évfolyamtársaként hozza nyilvánosságra annak szexuális zaklatásos ügyét, cserébe megpróbálja elintézni, hogy a bank leszálljon róla.

És akkor még nem említettük Charlie naivnak tűnő, de nagyon is határozott exfeleségét, Marthát (Diane Lane), akit Raymond próbál elcsábítani és behálózni, mivel ezzel szintén szeretne odapörkölni Charlie-nak.

Ezek a fő csapásvonalai a Talpig férfinek, amelyre egyfajta Utódlás-utódként is tekinthetünk, hiszen a kapitalizmus nagy játékosai esnek itt egymásnak, valóban szimpatikus karaktereket pedig alig találni, legalábbis köztük nem nagyon, inkább az anyagiakat tekintve „lejjebb elhelyezkedő” társadalmi rétegekben érdemes kutakodni.

Egy miniszériáról van szó, tehát csupán hat epizód állt a készítők rendelkezésére ahhoz, hogy kellőképp kibontsák ezt a szerteágazó sztorit, így azzal nem lehet támadni a Talpig férfit, hogy unalmas lenne.

A sorozathoz képest szűk játékidő alatt rendesen pörögnek az események, ám sajnos Kelley, kiegészülve két rendezőjével, a színésznőként Oscar-díjas Regina Kinggel (Egy éj Miamiban…) és Thomas Schlamme-vel (Elbaltázott nászéjszaka, Foglalkozásuk: amerikai, Az elnök emberei) nem is tudtak odafigyelni minden szálra kellőképp, s ami még nagyobb hiba, képtelenek voltak azokat közös nevezőre hozni, így egy felettébb csapongó történetvezetés lett a jussunk, ahol mindenbe belekapnak egy kicsit, de semmit nem bontanak ki igazán.

A Talpig férfi így inkább egy szellős melodráma, mintsem az amerikai társadalom gúnyosan csipkelődő szétcincálása. King és Schlamme mindenesetre folyamatosan tartják a tempót, és tudják, hogyan kell használni az egyébként parádésan pöffeszkedő Jeff Daniels karakterének monumentális egóját, amely a történések hatására részről részre leereszt.

Akadnak emlékezetes jelenetek is, mint például, amikor Charlie úgy próbál megnyerni magának befektetőként egy liberális házaspárt, hogy megmutatja nekik, hogyan tenyésztik a lovakat; Charlie és bankár ellenfele, Harry (Bill Camp) kvázi tettlegességig fajuló acsarkodásai pedig a minisorozat abszolút csúcspontjai. A sokáig szimbolikusan értendő farokméregetést ugyanakkor a meglepő és teljesen abszurd fináléban szó szerint kell érteni…

Azt nem lehet elvitatni a Talpig férfitől, hogy ne lenne szórakoztató, az viszont vitathatatlan, hogy nem lő túl magasra. Érezni, hogy az alkotók sem vették igazán komolyan ezt egészet, és ez sugárzik a rendezésből, a párbeszédekből és a színészvezetésből is. Így nézőként sem vesszük túl komolyan, és gyorsan töröljük is majd az emlékeinkből, amíg azonban tart, kétségtelenül leköt. Talán csak Conrad börtönös szála az, ami valódi izgulnivalóval (és néhány „ökölszorító” jelenettel) szolgál, ám Jeff Daniels és a többiek ripacskodása is megér egy misét, persze kizárólag azoknak, aki nem várnak mindettől túl sokat.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Sikerült megfejtenie a Mona Lisa rejtélyét – állítja egy olasz geológus-művészettörténész
Megtalálta a tájat, ami előtt Leonardo megfestette a művészettörténet leghíresebb portréját.

Link másolása

Meglepő magyarázattal állt elő egy geológus a Mona Lisa eredetéről. Leonardo Da Vinci festménye régóta foglalkoztatja az embereket, sokan szerették volna már megfejteni, hogy hol készült a sejtelmesen mosolygó nő portréja. Vitáztak már arról, hogy valódi-a háttér, vagy csak egy képzeletbeli táj?

Az olasz geológus, aki egyben művészettörténész is, azt állítja, hogy megoldotta az évszázados rejtélyt - írja a The Guardian.

Ann Pizzorusso hosszú kutatás után arra jutott, hogy a festő a Comói-tó partján lévő, lombardiai Lecco városának számos felismerhető vonását felhasználta. Szerinte beazonosította:

- a hidat (a 14. századi Azzone Visconti-híd),

- a tavat (a Comói-tó mellett található Lago di Garlate)

- a hegyvonulatot (az Alpok dél-nyugati része, amely a Garlate-tó fölé magasodik).

Azt dokumentumok is igazolják, hogy Leonardo járt ezen a vidéken.

Voltak már hasonló elméletek arról, hogy a képen látható táj az észak-olaszországi kisváros, Bobbio környékét ábrázolja. Egy másik szerint a toszkán település, Arezzo hídja látható rajta.

A geológus szerint azonban nem elég a hidat figyelembe venni, mert sok hasonló épült abban az időszakban Európában.

"Mindenki a hídról beszél, de senki nem hozza szóba a földrajzot. A geológusok nem nézegetnek képeket, a művészettörténészek pedig nem foglalkoznak a geológiával. A művészettörténészek mindig azt mondják, hogy Leonardo a képzelőerejét használta, de ha odaadod ezt a képet a világ bármelyik geológusának, ugyanazt fogja mondani, amit én is mondtam Leccóról. Már azok is látják a hasonlóságot, akik nem földrajtudósok"

– mondta a szakértő.

Szerinte most már minden kétséget kizáróan sikerült bizonyítania, hogy megtalálta a helyszínt, ami Mona Lisa mögött látható.

Az ArtWatch UK szervezet igazgatója, Michael Daley szerint sok spekuláció hallható, de Pizzorusso állításai meggyőzőek. A Louvre egyik tanácsadója szerint is Pizzorusso tökéletesen birtokában van a táj beazonosításához szükséges tudományos ismereteknek.

A geológus a napokban mutatja be a bizonyítékokat egy konferencián.

Forrás: 24.hu

A festmény már többször próbálták megrongálni, legutóbb levest öntöttek az üvegére.


Link másolása
KÖVESS MINKET: