Manu Chao Veszprémben: mint egy végtelenített ismétlésre kapcsolt kocsmai wurlitzer, amiért mindenki megőrül
Kitesz magáért az idén Európa Kulturális Fővárosa címet birtokló Veszprém: az egész éven át tartó programsorozat keretében olyan sztárok adják egymásnak a kilincset, akik normális esetben aligha illesztenék be turnéprogramjukba a mindössze 60 ezer fős települést.
Az újonnan átadott, kicsit a Budapest Parkra hajazó Gyárkertben a hazai könnyűzene első vonala mellett fellépett Iggy Pop, Róisín Murphy, a Kraftwerk és a Franz Ferdinand is, szeptember második hétvégéjén pedig a Balkan:Most névre keresztelt fesztivál keretében olyan világzenei legendák vették birtokba a város utcáit, mint a Dubioza Kolektiv, Marina Satti, vagy a Barcelona Gypsy Balkan Orchestra.
A koncert ennek köszönhetően még úgy is rekordidő alatt, pár órával a meghirdetése után teltházas lett, hogy ez volt az egyetlen fizetős program a hétvége során – ráadásul nem is olcsó, 10 ezer forintért árulták rá a jegyeket.
Azok persze joggal bosszankodhattak, akik túl későn vették észre a lehetőséget, a kiválasztott szerencséseknek viszont sokkal családiasabb és emlékezetesebb élményben volt részük így: még az este 10-re kiírt kezdés előtt alig fél órával is gond nélkül előre lehetett jutni akár a színpad előtti legelső sorokig.
A limitált nézőszámot indokolta az is, hogy Manu ezúttal nem a megszokott, fúvósokkal felturbózott nagy zenekarával érkezett: az eleve akusztikusként hirdetett bulira mindössze két zenésztársa kísérte el, a gitáros-mandolinos Lucky Salvadori és a kongás-ütőhangszeres Miguel Rumbao.
Ők hárman egyébként már egy nappal előbb is bizonyították laza közvetlenségüket: valahogy odakeveredtek a Veszprém melletti Vöröstón található Szeszélyes Nyár bisztróba, ahol némi pálinkázás után 1 órás, teljesen spontán koncertet adtak a véletlenül pont ott lévő tucatnyi vendégnek.
A kibővített felállás egyáltalán nem hiányzott, hárman is olyan hangulatot teremtettek – az egészen durva, de már 62(!) éves frontemberrel az élen –, hogy egy percnyi szusszanásra sem volt idő.
Átállások és konferáló szövegek szinte egyáltalán nem voltak, a hosszan elnyújtott gitársikálást követően legtöbbször azonnal belecsaptak a következő dalba – de olyan is gyakran előfordult, hogy inkább még egy refrén jött, több számot akár 8-10 percesre elhúztak így.
Volt emellett kettő vagy három visszatérő zenei téma, amit teljesen véletlenszerűen vettek elő újra és újra, akár dal közepén is. Manu Chao szerzeményei egyébként se túl változatosak, a többségük ugyanarra a lüktetésre és néhány akkordra épül, ezzel együtt pedig hatványozottan olyan benyomása lehetett az embernek, hogy egy végtelenített ismétlésre kapcsolt kocsmai wurlitzert hall.
Az újabb és újabb levonulást talán négy alkalommal követte visszatapsolás és ráadás, ekkor kerültek elő a legnagyobb slágerek, például a King of the Bongo és a Clandestino. Mielőtt ismét játszani kezdtek, többször is technósított gépi alapról adták be a fentebb említett visszatérő témák egyikét, a zenészek ezalatt táncolva és ugrálva produkálták magukat a színpadon – mondanunk se kell, a közönség ezért is megőrült.
Végül éjjel fél 1-ig nyújtották el a koncertet, de még a legutolsó szám után is visszajöttek a színpadra kétszer vagy háromszor, Manu Chao egy ponton bekapcsolt mikrofonnal ütötte a mellkasát, így adva az ütemet, a levezető zenéket (például a Buffalo Soldiert Bob Marleytól) pedig a saját telefonjáról játszotta le.
Mélyenszántó zenei élménynek semmiképp nem mondanám ezt a bulit, rendszeresen nem hiszem, hogy lekötne. Egy kis önfeledt tombolásra viszont tökéletes volt, pláne ezen a különleges helyszínen, a tömegnyomor legkisebb jele nélkül. Még Budapestről is megérte kiruccanni miatta, főleg úgy, hogy egy különvonatnak köszönhetően az éjjeli hazajutás is simán ment.
Maga Veszprém pedig abszolút méltó arra, hogy világsztárokat fogadjon: ha nem is ilyen mennyiségben, de remélhetőleg az EKF-év végeztével is otthont ad majd olyan rendezvényeknek (a már bejáratott Utcazene Fesztiválon és VeszprémFesten túl is), amelyekre az egész országból, sőt talán még külföldről is felkapják a fejüket a minőségi kultúra iránt érdeklődők.
