Napba öltözött, álomarcú asszony - Adamis Anna születésnapjára
Sokszor azonosították őt a „Gyöngyhajú lánnyal”, hiszen látható lénye mögött mindig volt valami titokzatos és éteri. És ezt azok a boldog kevesek is érzékelik, akiket valaha közelebb engedett magához. Talán éppen ezért egyesítem benne a Jelenések Könyvének Napba öltözött Asszonyát és a dalbéli Álomarcú Lányt 30 évvel azután, hogy először találkoztam vele.
A Költészet harmonikus lélegzése, a Zene szabad szív-ritmusa: ez Adamis Anna. A finom szépségű, ám szigorú gondolat, amely vele együtt ébreszti a hajnalt és magáévá teszi azt a megfoghatatlant, amit az éj és a nappal mezsgyéjének nevezünk. Anna e kettő között létezik a maga rejtélyesen tiszta lényében, egyesítve őket önmagában.
Mert Adamis Anna számára az Alkotás, a Vers, a Szó – Létezés. És ahogy egy ember életében minden elmúlt, jelen és eljövendő időnek, térnek, valóságnak és vágynak jelentése van, úgy Anna számára nincsenek felesleges szavak, túlbeszélések, üres fecsegések. Még egy interjúban sem tűri el a szedett-vedett mondatokat, a kimondott szavakat is műalkotásnak tekinti, ha azok látható-olvasható formát öltenek. Benne a szenvedély és a mérték örök frigyre lépett.
Adamis Anna ott él több nemzedék tudatosult tudatalattijában. Van, aki a madarakat lesi, hogy megtudja tőlük, „milyen az íze az élet vízének”, majd rájön, hogy hiába nem tudja elviselni, azt, amiben van, nem olyan könnyű kilépni belőle, mint egy rossz cipőből. Van, aki alig várja, hogy megjöjjön az a villamos, amely „átvisz a holnaputánba”. Hányan szólítottuk meg szerelmünket eképp: „Az vagy nekem, mint télnek a hó/ az vagy nekem, mint csendnek a szó.” Akik pedig elválaszthatatlanná válnak, ezerszer átélik: „Gondolhatok bármit/előbb mondod ki…” Példabeszédeket kaptunk tőle a Tékozló fiúról és a fegyverkovács tisztalelkű fiáról, elgondolkodhattunk azon, hogy kik azok a Rettenetes emberek, hogy merre vezet az a bizonyos Tízezer lépés, és hogy miért „csak a bolond él úgy, ahogy beszél.”
Modern magyar mantrák ezek mind. Közben a Költőnő különböző alakokat, sorsokat ölt fel, de mindig sértetlenül önmaga marad. Igen, Költőnő számomra attól a pillanattól kezdve, hogy az Omegának megírta az Ismertem egy lányt. A Locomotiv GT-től Darvas Ivánig, Kovács Katitól Szörényi Örsig, a Képzelt Riporttól az Atlanta, Georgiáig összes átlényegülésével. Egyike azoknak, akik semmivé teszik a „parnasszista” költők elutasítását, mely szerint a „könnyűzene nem költészet.” Pedig napjainkban nincsen sehol nagyobb hatású poézis az énekelt daloknál, ahogyan ez réges-régen is volt, milliók szerették meg az írott költészetet is Bob Dylan, Paul Simon, Leonard Cohen vagy éppen Adamis Anna dalain keresztül.
Anna elvezet minket a gangos-ecetfás udvartól az amerikai „Mély Délig”, kibogozza a bennünk élő „összegyűrt szavakat” . Milyen jó lenne, gondoljuk sokszor, ha életünk lemezére „valaki visszatenné a tűt”, hogy valamit újrajátsszunk, másképp mondjuk, vagy megbocsássunk.
És lehet-e nemesebb egyszerűséggel kifejezni két ember összetartozását „Anyám ismerte apám lépteit/apám szerette anyám éveit/apám felhő volt világos égen/, anyám esőcsepp megázott réten/így lettem én.”
Ahogy bársony-meleg hangját az életben sem emeli fel, költőként sincsen szüksége hangzavarra. Ő már régóta tudja, hogy nem a rikító színek, az iszonyú decibelek, hanem az őszinte, hiteles, többsíkúságukban is pontos gondolatok azok, amelyekre nemzedékek múltán is odafigyelünk. Az ő suttogását és nevetését „a hangszórók bömbölésében is” meghalljuk.
Amikor először fogadott otthonában napokig úgy éreztem: álmodom, az nem lehet igaz, hogy bekerülhettem az ő féltve őrzött aurájába. Az évek során egy különös bizalmi kapcsolat alakult ki közöttünk. Vele minden találkozás páros alkotói folyamat volt. Amikor az első interjúmat készítettem vele, még bosszantott, hogy szinte minden leírt mondatomat átfogalmazta. Aztán rájöttem, hogy nála egy beszélgetés csupán nyersanyag, amelyet ugyanúgy a végsőkig formáz, mint egy festő vagy egy szobrász, mielőtt a mű a nyilvánosság elé kerül.
Amikor négy évig dolgozott a Vukán György operájának, az Atlanta, Georgiának a librettóján így vallott magáról: „Elgondolkodtató: az eredeti tőkefelhalmozás fénysebességű körülmények között, a nyíltan vagy fedetten a hatalomért folyó harc közepette, hogy valaki a rímek és a kvartettek összecsengését csiszolgatva merüljön el”. De bevallotta azt is, hogy sem régen, sem azóta nem szereti és nem is tűri a kiépített kapcsolatrendszereket, taszítják az érdekszövetségek. Nagy csalódása volt viszont, hogy várakozásával ellentétben a rendszerváltás után nem alakult ki Magyarországon olyan államtól független mecenatúra, amely az igazi kulturális értékeket támogatja.
Személyesen már régen találkoztunk Annával, de folyamatosan tudunk egymásról, és mindkettőnknek öröm az a pár mondat, amit olyankor telefonon váltunk. Remélem így lesz, amíg élünk.
Kicsoda valójában Adamis Anna költő? Ügyetlen dadogások helyett álljanak itt végezetül a saját sorai:
„Ahogy beléptél az életembe,
ahogy tükörképként érsz szemembe,
ahogy felém jössz együtt a nappal,
ahogy megbékéltetsz önmagammal,
gyönyörű vagy,
gyönyörű vagy”.
