KULT
A Rovatból

Jake Gyllenhaal 90 percen át briliánsan szenved A bűnösben

Hosszú közelik Jake Gyllenhaalról, egy elrabolt nő és egy csomó titok a Netflix filmjében.

Link másolása

2018-ban Gustav Möller dán író/rendező elkészített egy majdhogynem tökéletes thriller-kamaradrámát. Az egy helyszínen játszódó történet beszippantotta, megrágta, kiköpte, majd nehéz atmoszférájával agyonnyomta a gyanútlan nézőt. Az eredeti film, megnézése után is velünk maradt, nos, a 2021-es amerikai feldolgozás sajnos nem fog.

A remake rendezőszékébe Antoine Fuqua-t ültették, aki nem volt rossz választás: egyrészt korábban már dolgozott együtt a főszereplő színésszel a Mélyütés című filmben, másrészt elég jól ért a feszültségkeltéshez.

Filmjei általában feszes tempójúak és gyakran a bűncselekményekről, vagy bűnözőkről szólnak.

A probléma az, hogy Fuqua fogta az eredeti koncepciót és pontról pontra lemásolta azt, vagyis a film igazi iparosmunka.

Nem tudok pártatlanul írni a filmről, mivel láttam, sőt 2018 egyik legjobb mozijának tartottam az eredetit, így

a mércét is nagyon magasra tettem.

A feldolgozás nem tudta megugrani ezt a szintet, ráadásul sok szempontból bántóan nyúltak hozzá az eseményekhez.

Ami jó, azon ne változtass – valószínűleg mondták sokan az alkotói gárdából. A történet ugyanaz, mint 2018-ban: egy nyomozó íróasztal mögé kényszerül, mert bírósági ügye van függőben. Ezért addig is, amíg nem zárul le a nyomozás, a segélyhívó telefonközpontjában sínylődik. Ez hatalmas szenvedés az amúgy rossz modorú zsarunak, de tűri, mert tudja, hogy nemsokára visszakerülhet az akcióba.

Ekkor érkezik egy segélyhívás egy nőtől, akit elraboltak - és ez olyan mellbevágó események sorozatát indítja el, amire nem számíthat senki.

A történet minden csavarjával, rengeteg apró nüanszával együtt megegyezik a 2018-as változattal. Amin változtattak, az vagy egész jó ötlet volt, vagy rettenetes szentségtörés. A környezetváltozás az egyike a jó döntéseknek: az esős Dánia helyett megkapjuk az éppen erdőtüzektől sújtott Los Angelest, a komor, csaknem faarcú Jakob Cedergren helyett pedig a zseniális Jake Gyllenhaalt. Ő a főszereplő, sőt

szinte Ő az egyetlen szereplő.

Rajta kívül alig látunk valakit a képernyőn. Nem csoda, hiszen a film egy kőkemény kamaradráma erős thriller-elemekkel, egyetlen helyszínnel, kevés szereplővel, sok dialógussal. Az amerikai verzió szebb, letisztultabb, látványosabb – már amennyire egy ilyen film látványos lehet – de valahogy kevésbé feszes, nem annyira komor vagy feszült, mint elődje.

Az új környezet egy másfajta miliőt teremt az előzőhöz képest, ezzel nincs baj. A csendesebb, zordabb észak helyett megkapjuk a lángoló Kaliforniát.

Ez a kicsit más atmoszféra egyébként kimondottan jól áll a filmnek.

A problémák ott kezdődnek, amikor a történetben térnek el a Gustav Möller változatától. A főszereplő magánéletét jobban kihangsúlyozzák és a megváltástörténetét megváltoztatják, valamint egy tragikus eseményt is átírnak a film végén, amitől az egész túl hollywoodi lesz. Nem gyomrost visz be a nézőnek, csak enyhén fültövön legyinti. Pedig mind a rendező, mind a főszereplő képes lett volna hitelesen bemutatni a szörnyű eseményeket, de valahogy az egész lagymatagra sikerült.

A technikai megvalósításról alig lehet valamit mondani: sok közeli Mr. Gyllenhaalról. Aki szereti a színészt, ebben a filmben 90 percen keresztül nagyon közelről nézheti, ahogy szenved. Minden más nagyobb színész, aki a stáblistán szerepel, mint például

Peter Sarsgaard, Ethan Hawke vagy Paul Dano csak a hangjával játszik a filmben.

A zene nem annyira van jelen, de a főtéma nem rossz, illik a helyzethez. A dán verzióban viszont nem használtak zenét, ott a háttérzajok és a telefonban hallható autók ablaktörlői adtak alaphangot, nem egy melankolikus téma. Ezt Hollywood nem engedhette meg magának.

Igazából nem csalódtam a filmben, mivel az elvárásaim az egekben voltak, de tudtam, hogy nagyon nehéz megugrani, és ez be is igazolódott. A film kritikai fogadtatása viszont egy kicsit meglepett: középszernél picit magasabbra értékelték a nemzetközi sajtóban, amit nem érzek igazságosnak, mert ennyire nem rossz a film. Valószínűleg ennek az oka az, hogy a 2018-as változathoz hasonlították, ahogy én is tettem. Sajnos ez Antoine Fuqua verziójának nem tesz jót, mert úgy gondolom, ha valaki nem látta az eredetit, az nézze meg inkább azt.

De, ha erre nincs lehetősége, akkor a 2021-es Netflixes verzió is át tudja adni A bűnös üzenetét.

Kicsit sok mázzal, aktuálpolitikával és megváltoztatott katarzissal, de alapvetően nem rossz film a 2021-es A bűnös.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET: