KULT
A Rovatból

Ennyi esélye van a Ragadozó ellen egy kis indiánlánynak – Ilyen a kegyelmet nem ismerő Préda

Az űrből jött trófeagyűjtő „ocsmány féreg”, a Predator ezúttal 18. századi komancs indiánokra vadászik. Rosszul teszi… Kritika.

Link másolása

A Predator, avagy magyar nevén Ragadozó a filmvilág egyik legkultikusabb „szörnye”, a szörny pedig azért idézőjeles, mivel egy az embernél jóval fejlettebb és intelligensebb fajról, a yautjáról van szó, amelynek egyedei egyszerre hipermodernek (űrhajók, fegyverek) és hagyományőrzők (öltözködés, vadászmánia, becsületkódex). Előszeretettel látogatnak el például a Föld nevű sárgolyóra egy laza kis űrszafarira, ahol minduntalan be akarják cserkészni azt a zsákmányt, amelyik a legnehezebben adja magát: az embert.

A Ragadozó-franchise 1987-ben startolt John McTiernan rendezésében, és noha első blikkre egy átlagos dzsungeles, schwarzeneggeres akciófilmnek tűnt, a földön kívüli entitás, vele együtt pedig a sci-fiműfaj beemelésével végül sokkal több lett annál. A fókusz a muszklikról a csápokra suhant át, és öröm volt nézni, ahogy a mindenkinél erősebb Arnie ezúttal is a menekülő embert játszotta, akire egy még nagyobb és még erősebb vadász fente a fogát és a pengéit.

Mindez megspékelve a ’80-as évek nyers kegyetlenségével, valamint Alan Silvestri parádés zenéjével meg is hozta a várt sikert, a Stan Winston trükkmester műhelyéből előbújt Ragadozó pedig instant kultfigura lett, akire érdemes volt ráépíteni egy franchise-t.

És bár azt gondolhatnánk, hogy a karakter jelenleg is tomboló népszerűségének anyagilag felettébb megtérülő filmek egész sora ágyazott meg, ez korántsincs így. Ugyanis sem a Ragadozó 2 (1990), sem az Antal Nimród-féle Ragadozók (2010), sem pedig a Predator – A ragadozó (2018) nem bizonyultak kasszasikernek (más médiumokban tudott igazán kiteljesedni John Thomas és Jim Thomas kreálmánya, úgymint képregényekben, regényekben és videójátékokban).

Persze azért időnként rá kell ereszteni a népre egy mozgóképet is, csak ne emésszen fel sok pénzt!

Shane Black legutóbbi menete csalódást keltő minőségével és box office-eredményével visszahőkölésre késztette a stúdiót (20th Century Studios, vagyis Disney), a Prédát épp ezért szűkebb büdzséből próbálták tető alá hozni, ráadásul nem is merték mozikba küldeni, egyenesen a Disney+-on debütált Dan Trachtenberg rendezése.

Apropó, direktor... Trachtenberg leszerződtetése kapásból vérmes reményeket keltett a rajongókban, hiszen eddigi egyetlen filmjével, a 2016-os és nem mellesleg pazar Cloverfield Lane 10-zel már bebizonyította, hogy kevés pénzből izgalmas és látványos eredményre képes. A Prédához pedig ismét az egyszerűségében rejlő nagyszerűség kiaknázására volt szükség.

Adott ugyanis az 1719-es esztendő, az amerikai Északi Nagy Síkság (ami magába foglalja Montana keleti és Wyoming északkeleti részét, Észak- és Dél-Dakota nagy részét, illetve a kanadai prérit), valamint az itt élő komancs indiánok. Erre a terepre érkezik meg a film elején a magányos űrvadász, aki nem elégszik meg holmi skalpokkal, neki a préda egész koponyája kell. Főszereplőnk pedig a fiatal komancs lány, Naru (Amber Midthunder - Jeges pokol), aki jócskán megelőzve korát a girl powerben hisz, és bizonyítani akarja, a nők is többre hivatottak annál, minthogy a konyhatipiben sürgőlődjenek, vagy állatbőröket készítsenek ki. Ő vadászni szeretne, akkor is, ha senki nem hiszi, hogy képes lenne elejteni egy vadat. Márpedig nemsokára a legnagyobb vad fedi fel magát előtte, aki ráadásul szintén egy jó fogást lát benne.

Ennyi és nem több a sztori, amibe azért egyéb hozzávalók is vegyülnek, például egy okos és hűséges kutyus, valamint különféle földi ragadozók (farkas, puma, medve, francia telepesek).

Egy vadászatról szóló filmet nem is kell túlbonyolítani, Trachtenberg pedig tudta, melyik ösvényen kell haladnia, hogy összedobjon nekünk 100 izgalmas percet. A Préda ráadásul nem elégszik meg a Predator kontra indiánok-tematikával, a mű első harmadában a komancs törzs mindennapjaiba is beavat minket, a női mivolta által determinált szerepköréből kitörni óhajtó Naruval ugyanakkor egy (18. századi létére) ízig-vérig modern hősnőt prezentál, akiért lehet drukkolni.

Ebben pedig nagy szerepe van az őt alakító és egyébként sziú származású Amber Midthundernek is, aki többek között Ellen Ripley, Sarah Connor, a Menyasszony, Trinity, Katniss Everdeen és Imperator Furiosa után egy újabb emlékezetes akcióhősnővel ajándékozott meg minket.

A rendező ugyanakkor arról sem feledkezett meg, hogy a Predator-franchise nem a tündérmesék birodalma, s így nem fogta vissza a vérengzéseket, sőt! Különösen kegyetlen mederben folynak az események (és a belsőségek). Az erőszak ettől függetlenül nem öncélú, hiszen ez egyben igazodik a bemutatott kor és miliő vadságához is, erre a sztorira egyszerűen nem lehetett 12-es karikákat dobálni.

Talán a fentiekből is érződik, hogy a Préda nem reformálja meg a műfajt, nem egészíti ki a Predator-univerzumot olyasmivel, ami az eddigiektől eltérő megvilágításba helyezné a franchise-t vagy a koponyahappoló űrrasztákat. Egyszerűen csak piszok jó szórakozást nyújt, és néha ennyi is elég.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET: