KULT

„Nagyon sokan azt hitték, hogy ez valamiféle Kartel-light formáció” – Dos Diavolos lemezpremier és interjú

Ganxsta Zolee és Takács Vilkó delta bluest játszó duója már a második albumát adja ki. Elmesélték, hogy indult az egész projekt, miben különbözik az alkotói folyamat a Kartelhez képest, és mennyire vevők itthon az emberek erre a műfajra.

Link másolása

Ganxsta Zolee felcsapott sírásónak! Legalábbis a Dos Diavolos nevű formációjának legújabb lemezén ezt a szerepet is magára öltötte. Az alábbiakban a duó másik tagja, Takács Vilkó gitáros mesél a december 15-én a GrundRecords gondozásában megjelenő Sírásó című albumról, amelyet a hivatalos premier előtt egy nappal először nálunk lehet meghallgatni.

– Eleinte nem feltétlenül terveztetek hosszabb távon ezzel a projekttel. Miért készült mégis második Dos Diavolos album, ennyire jó fogadtatása volt az első lemeznek?

– Minket is meglepett a fogadtatás, illetve a felkérések száma is, úgyhogy ez már az első lemez megjelenése után eldőlt, hogy ezt bizony nem csak egy sima mellékszálként akarjuk csinálni, hanem szeretnénk folytatást.

Eleinte nagyon sokan azt hitték, hogy ez valamiféle Kartel-light formáció Kartel dalokkal, de már a kezdetek kezdetén sem volt szó, és mostanra pedig bátran mondhatjuk azt is, hogy a Dos Diavolos-nak lett egy saját közönsége, akik tagjai nem feltétlenül a Kartel rajongótáborából kerültek ki.

Sokan bírják Zolit, mint jelenséget vagy mint tévés személyiséget, de a rap műfaja messze áll tőlük, ezt a duót viszont imádják. Leginkább belőlük lettek az igazi fanok, és bátran állíthatom, hogy ezidáig nem volt negatív tapasztalatunk koncertek terén.

– Az Egyenesen a mocsárból korong valahogy úgy indult, hogy Zoli olyan ötleteket mutatott neked, amik nem voltak túl kartelesek. Most is történt hasonló vagy ezeket a dalokat már céltudatosan a Dos Diavolosnak írtátok?

– Zolee teljesen durva mennyiségben ír szövegeket, néha magam sem bírom már követni, hogy akkor mi micsoda, amikor ezeket elküldi nekem Viberen. És igen, ahogy mondod, volt egy rakás olyan dalszövege, amire mondtam, hogy mind király, de egyáltalán nem tudom elképzelni a Kartel produkciójába. Na, valahogy így kezdődött az egész Dos Diavolos.

Zolee a COVID alatt elég jól megtanult autodidakta módon gitározni, majd fogta magát, és ezekhez a nem karteles szövegekhez nekiállt pár akkordot hozzácsapni, majd mivel elég sok szabadidőnk volt a pandémia alatt, összejárogattunk, és elkezdtük ezeket a dalokat kidolgozgatni. Közben én is elkezdtem magamat kikupálni stúdiózásból, úgyhogy lényegében mindent fel tudtunk venni otthon, nem voltunk kötve semmihez és senkihez.

Az első lemeznél még nem volt egy kiforrott irány és hangzás, de most már nagyon ráálltunk arra is, hogy a lehető legjobban autentikus legyen a lemez, és minél jobban meg tudjon szólalni. Ezek a dalok, amik a Síráson vannak, már kifejezetten ehhez a lemezhez készültek, és magunk is meglepődtünk, mennyire gördülékenyen ment a munka.

– Zolival már régóta dolgoztok együtt. Miben hasonlít és miben tér el a (műhely)munka a Dos Diavolos és a Kartel esetében?

– Teljesen más a kettő metódus. A Kartel esetében mindig külső producerrel dolgozunk, aki elkészíti az alapokat, és nekünk ahhoz kell hozzátennünk a saját ötleteinket, illetve Zoliéknak felrappelni a soraikat. Az is egy jó meló, mert pl. Zoli nagyon sokszor ott helyben írja meg a szövegeket, és annak van egy ilyen bunker hangulata, amikor a stúdióban történik az alkotás, de én sokkal jobban szeretem, amikor teljesen a magam ura vagyok, és nem kell igazodnom senkihez, haha!

A Dos Diavolos esetében elég egyszerű a munkamenet. Zoli megírja az alap akkordokat, riffeket, átjön, meghallgatom, majd felvesszük a dalt gitárral és énekkel. Ezt követően nekiülök, és elkezdek – Zoli szavaival élve – varázsolni. Kidolgozom a dalt, meghangszerelem, feljátszok mindent, felvokálozok mindent, másnap pedig már vígan hallgatjuk a kész felvételt. Az a kőkemény, hogy igazából majdnem minden az első take-re fel szokott gurulni, nem nagyon agyaljuk túl a dalokat, mert ennél a műfajnál az nem lenne kifejezetten előnyös. Szándékosan nem polírozunk a végletekig, mert ehhez a zenéhez kifejezetten passzol a koszos játék. Olyan szempontból ez nem túl előnyös, hogy utólag nekem is le kell szednem a saját gitártémáimat, mert sok hónap után már fogalmam sincs, mit hogyan játszottam fel, de ez a legkevesebb.

A teljes új lemez:

– A Sírásón két angol szerzemény is szerepel. Van ennek különösebb oka vagy egyszerűen csak így gurultak ki?

– Zoli megmutatta a Swamp Witch szövegét, és nekem annyira tetszett, hogy fel is vettük azonnal. Ez a dal a legmélyebbre hangolt szerzemény. Emlékszem, ültünk a stúdiószobában, és mondtam neki, hogy ezt kicsit hangoljuk lejjebb, majd végül megérkeztünk a "pincébe", és két teljes hanggal tekertük le a hangolókulcsokat. Súlyos is lett a javából. A másik angol dal a semmiből jött, egyszer csak megírta a Zoli, én pedig örültem neki, mert szerintem sem hangulatban, sem másban nem lóg ki a lemezről. Tudom, hogy ilyenkor azt szokás mondani, hogy azért készültek ezek a számok angol szöveggel, mert nyitunk külföld felé, de itt semmi ilyen tudatosság nem volt. Egyszerűen ezeket nem magyarul írta meg a Főnök.

– Ezt a műfajt alapvetően az USA déli államaihoz szokás kötni – ott elképesztően népszerű, míg itthon inkább rétegzenének tűnik. Mit gondolsz, illetve mi a tapasztalat: van létjogosultsága a hazai piacon? Nyitottak rá az emberek?

– Zolinak mindig is jó érzéke volt ahhoz, hogy egy számára közelálló műfajt meghonosítson itthon.

Én nem nagyon tudok más magyarul éneklő mocsári blues duóról itthon. Eleve, amit mi játszunk, az egy keserűbb válfaja a blues-nak, nincs benne túl sok vidámkodás, viszont ez nekünk mindig is jobban tetszett. Mivel rengeteget utazunk, ezért csomószor találomra beírunk valamit a Spotify-ba, mint pl. swamp blues vagy dark blues vagy esetleg deep blues, és annyi kurvajó zenekart találunk, hogy van miből inspirálódni.

Közös kedvencünk pl. a Left Lane Cruiser, amit szintén a véletlen böngészésnek köszönhetünk. Mi úgy látjuk, hogy nagyon nyitott erre a közönség, és már nem csak azért jönnek el egy koncertre, mert a Ganxsta énekel és gitározik, hanem azért, mert tetszik nekik ez a műfaj, szeretik a feldolgozásainkat is, illetve itt tényleg az a jellemző, hogy nincs két egyforma fellépés. Dalok között megy a baromkodás, illetve nagyon sok alkalommal még setlistet sem írunk, csak bedobunk egy-egy dalt, és azt kezdjük el játszani. Mi ez, ha nem örömzenélés? Számomra a mai napig megdöbbentő, hogy mennyi emberhez eljutott az Egyenesen a mocsárból, és hogy mennyien ismerik a saját dalainkat is.

– A december 15-i Fröccsteraszos koncertet tekinthetjük lemezbemutatónak is, vagy arra valamikor máskor kerül sor?

– Neeem, ez csak egy lemezmegjelenési buli lesz, magát a bemutatót majd jövő tavaszra tervezzük, mert azt akarjuk, hogy mindenki ismerje már az új anyagot, és akárcsak az első lemez esetén, az elejétől a végéig eljátsszunk majd róla minden dalt. Arra is gondoltunk, hogy valami exkluzív színházteremben tartjuk ezt a koncertet, hogy akár a dalok közti közjátékokat is elő tudjuk vezetni. Egy biztos, ilyen show-t még nem látott magyar közönség, mint amit kigondoltuk, de többet egyelőre nem árulhatok el.

– Tudnál mesélni bármilyen vicces vagy emlékezetes sztorit, ami a Dos Diavoloshoz köthető?

Bármennyire is fura, hiába ezek a mély dalok, mi mindig nagyon jó hangulatban stúdiózunk. Különösen imádom a dalok közti hangjátékok elkészítését, azt rendre rommá szoktuk röhögni. A legemlékezetesebb sztori a DAL-ban is előadott Nem tanulunk semmiből című tételhez fűződik. Zoli mindig feljátssza a saját részeit, aztán rendszerint megkérem, hogy hadd csináljam a többi részét egyedül a felvételeknek, mert engem zavar, ha nincs meg a privát szférám alkotás közben. Így is történt, elköszöntünk, elment haza, én meg felvettem egy verziót, kitaláltam bele öt gitárszólót, patika módon megkevertem, majd elküldtem neki, amire közölte, hogy jó-jó, de sokkal jobban hangzott, amikor nem torz hangszínű gitárokkal játszottam, hanem akusztikussal.

Ez volt éjjel két órakor, majd annyira felcsesztem magam ezen, hogy hajnali ötig újrajátszottam mindent, mert valószínűleg amúgy sem bírtam volna aludni sem. Hajnalra kész lett dal, másnap hívott is, hogy mennyire király a végeredmény, gratulál!

Nyilván fogalma sem volt róla, mennyire anyáztam, amikor érzékeltette, hogy nem tetszik neki az első verzió, ellenben utólag azt mondom, hogy nem bánom a cserét, mert ezerszer jobb lett így a végeredmény.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Kórházba került Jordán Tamás
A Nemzet Színésze mindenkit megnyugtatott: a probléma gyógyítható és szerencsére nem is súlyos. Hamarosan újra színpadra is áll.

Link másolása

Kórházi kezelésre szorul Jordán Tamás. A Nemzet Színésze azonban a Blikknek azt mondta, hogy már sokkal jobban van, és hamarosan újra színpadra áll.

Jordán eddig szinte minden nemzet színésze választáson részt vett. A Blikk szerint ezért is volt feltűnő, hogy nem volt ott május 3-án a Nemzeti Színházban, amikor a testület Kulka Jánosnak szavazta meg a címet.

„Kórházba kerültem egy kisebb beavatkozás miatt, amiről bővebben nem szeretnék beszélni. Annyit viszont mindenki megnyugtatására elárulhatok, hogy nem baleset ért, a probléma gyógyítható és szerencsére nem is súlyos. Hála Istennek, már sokkal jobban vagyok. Ha minden jól megy, vasárnap már otthon lehetek, hamarosan pedig újra színpadra állhatok”

- mondta a lapnak Jordán Tamás. Mint kiderült, a színésznek már egy április végi előadását is le kellett mondania.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„Úgy látom magam, mint a Titanic zenekara” – Pályaelhagyó és maradó tanárok mesélték el történeteiket egy rendhagyó színdarabban
A Stereo Akt alkotócsoport darabjában összesen 11 volt vagy jelenlegi pedagógus szólalt meg, a végén pedig a közönség bevonásával ötleteltek arról, hogyan lehetne jobbá tenni az oktatást.

Link másolása

„2023. november 30. óta nem vagyok többé tanár, legalábbis a jog szerint. De a mai napig teljesen idegennek hat ez a félmondat: pont annyira képtelenül hangzik, mintha azt mondanám, nem vagyok többé anya, vagy nem vagyok többé ember.”

„2019 februárjában mondtam fel. Másnap elköszöntem édesanyámtól, akinél addig laktam, mert a keresetem egészét elvitte volna egy albérlet plusz az étkezés ára.

Budapestre költöztem, elmentem egy személyes interjúra, ahol elém tettek egy szerződést a tanári fizetésem háromszorosáért. Még olvasgattam a papírokat, amikor felhívott egy másik hely, és amikor elmondtam, hol vagyok, a korábbi bérem négyszeresét ajánlották.”

„Alapvetően minden rendben. Aztán egyszer csak meglátod a Facebookon, hogy a szintén felmondott magyartanár ismerősöd és szépséges Szabó Magda-verset posztol, és hirtelen kiesik a laptop a kezedből. Nem kellene neki folyamatosan versek és gyerekek között lennie? És az hogy lehet, hogy a legbölcsebb, legkorrektebb töritanár szoftvertesztelést tanul?”

A kőbányai Wesley János Általános Iskola egyik tantermében ezúttal felnőttek ülnek – némán, komor arccal hallgatják a hangszóróból visszhangzó mondatokat.

A Stereo Akt csapata a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében vitte (rendhagyó) színpadra a Miután felmondtam / Miután maradtam című darabot, amely pályaelhagyó, illetve minden nehézség ellenére is kitartó tanárok történeteit mutatja be.

Alapja a Miután felmondtam blog, amelyet 2023 év elején alapított két érintett pedagógus, Sikoparija Lujza és Kovács Éva. Céljuk az volt, hogy a nagyközönség számára is bemutassák a személyes sorsokat és drámákat, amelyek egy-egy ilyen döntés mögött húzódnak.

„Eleinte a blog írásaiból indultunk ki, de hamar rájöttünk, hogy szükség van az érem másik oldalára is: azoknak a pedagógusoknak a történeteire, akik a pályán maradtak, és minden kritikusságukkal együtt belülről folytatják az ellenállást”

– meséli Boross Martin rendező, művészeti vezető, akin kívül egy dramaturg és két drámainstruktor vett még részt a koncepció kidolgozásában.

A cél Boross szerint az volt, hogy a megszólalók az ország különböző pontjairól, a közoktatás különböző szakaszaiból, mozaikként kiadjanak egy rendszerszintű problémát. A blog szerkesztői is elküldték a saját kedvenceiket, ezekből választottak ki hatot. A maradók pedig ismerősi körből vagy ajánlás útján kerültek ki, illetve olyan is akadt, aki korábban már megszólalt a témában, és egy interjújának köszönhetően kérték fel.

Boross Martin

Sikoparija Lujza

A közönséget az előadás elején két részre osztották, az egyik csapat a pályaelhagyók, a másik pedig a maradók történeteit hallgatta meg először. A helyszín és az előadásmód is szimbolikus volt: a pályaelhagyóknak csak a hangját lehetett hallani, míg a maradók – egy kivétellel, aki épp táborozott az osztályával – személyesen is ott voltak. Ők viszont egy már nem használt, elhagyatott és lepusztult iskolaépületben beszéltek pár száz méterrel arrébb a motivációikról és belső vívódásaikról.

„A nulladik szülőin el fogom mondani a leendő osztályom szüleinek, hogy 3+2 éves szerződést kötök az osztállyal, 10. évfolyam végén felmondási opcióval. Ha a harmadik év végén úgy állnak a dolgok, hogy nem tudom többé a szakmai hitelemet és a nevemet adni ahhoz, ami az iskolában zajlik, ki fogok lépni a rendszerből”

– szögezte le az elsőként kiálló Horváth András, a kőbányai Szent László Gimnázium matematika-fizika szakos tanára. Hozzátette: nagyon nem szeretné, de elkerülhetetlennek látja, hogy ez előbb-utóbb meg fog történni.

Horváth András

Szilágyi Kitty

Egy soproni egyházi iskola tanára, Keresztény Dorka a rendszeren belüli lázadás taktikáját választotta. „A fénymásolási limitemet arra használom az iskolában, hogy a könyvekből véletlenül kifelejtett múveket pótoljam. Belülről bomlasztom a rendszert: József Attilával, kortárs irodalommal, színházzal” – fogalmazott, hozzátéve: „Mi van velünk, akik maradtunk? Összekapaszkodtunk, mert világossá vált számunkra, hogy magunkon kivül másra nem számíthatunk.”

Varga Sándor az Eötvös József Gimnáziumból azzal kezdte, több mint 30 éve tanító mestertanárként a pályája csúcsán van, a polgári engedetlenségi akcióba inkább a fiatalabb kollégáival vállalt szolidaritás miatt szállt be.

„A státusztörvényt végig sem olvastam, nem érdekelt különösebben, én csak tanítani akartam. Természetesen nekem is el kellett számolnom a lelkiismeretemmel, például a diákjaim és a gyermekeim előtt. Azt mondtam nekik, hogy úgy látom magam, mint a Titanic zenekara: addig játszom, ameddig hagynak.”

Szilágyi Kitty óvodapedagógus, civil aktivista pedig szinte a sírás határán mesélte: eleinte abban bízott, hogy képes lesz a rendszer hiányosságait kiküszöbölni, és megadni mindent a gyerekeknek, amire szükségük van. Aztán elvették tőlük a lehetőséget, hogy dönthessenek arról, ki léphet iskolába, és olyanok kezébe adták, akik még csak nem is találkoztak a gyerekekekkel.

„Sikerült az intézményvezetői államvizsgám, másnap pedig Novák Katalin aláírta a státusztörvényt. És akkor tudtam, hogy intézményvezető már nem leszek.”

A történetmesélő részhez szerettek volna hozzátenni még valamit a végére, hogy a nézők is aktív alkotóivá váljanak az élmények, illetve ne szomorú, frusztrált hangulatban távozzanak, hanem legyen egy konstruktív része is az estének.

A két részre osztott közönség ezért egy harmadik helyszínen újraegyesült, ahol kisebb csoportokba rendeződtek, majd egy-egy padot körbeülve próbálták megválaszolni az alábbi kérdéseket:

  • Mi garantálhatja, hogy jó tanárok dolgozzanak az iskolában?
  • Mit szeretnénk, hogy egy diák megtapasztaljon az iskolában?
  • Mit jelent a társadalom számára az oktatás? (Jelenlegi/ideális állapot)

A keretet ehhez egy elképzelt iskolai évzáró külsőségei biztosították, élen egy teljesen fogalmatlan “tankerületi vezető” – valójában a darab egyetlen színész szereplője – videós bejelentkezésével, aki beszédében zseniálisan hozta azt a közhelyparádét, ami (sajnos) gyakorlatilag bármelyik valódi ünnepségen elhangozhatott volna.

Az előadást egyelőre a most lezajlott két alkalomra tervezték, de mivel mindkét este hetekkel hamarabb telt házas lett, nem kizárt, hogy ősszel újabb előadásokra is sor kerül majd.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
59 éves korában elhunyt Jantyik Csaba, az Operettszínház színművésze
A színművész Shakespeare-, Molière-, Schiller-főszerepek mellett modern klasszikusokat is alakított.

Link másolása

Hosszan tartó betegség után 59 évesen elhunyt Jantyik Csaba színművész, a Budapesti Operettszínház társulatának tagja – közölte Facebook-oldalán az Operettszínház.

„Mély fájdalommal tudatjuk, hogy tegnap éjszaka hosszan tartó betegség után 59 éves korában elhunyt Jantyik Csaba színművész, társulatunk tagja”

– írták.

Jantyik Csaba 1964. július 30-án született Békésen. Szentesen a Horváth Mihály Gimnáziumban érettségizett irodalmi-drámai szakon 1982-ben, majd felvételt nyert a Színház- és Filmművészeti Főiskola színész szakára, Horvai István–Kapás Dezső osztályába. Diplomáját 1987-ben vette át – írja a Fidelio. Számos nívódíj mellett kitüntették a Debrecen Kultúrájáért díjjal.

2001-ben az Operettszínházhoz szerződött, ahol A muzsika hangja című világhírű musicalben Von Trapp kapitányt alakította először a budapesti közönség előtt. Fontosabb szerepei az intézményben: Kánkán (Aristide), West Side Story (Schrank), Mária főhadnagy (Kossuth Lajos), Lili bárónő (Malomszeghy báró), Menyasszonytánc (Rabbi), Abigél (Torma Gedeon), Szentivánéji álom (Theseus), Viktória (Webster), Rebecca (Julyan ezredes), János vitéz (A francia király), Hegedűs a háztetőn (Kocsmáros), Jekyll és Hyde (Apa, Lord Savage).

Jantyik Csabát a Budapesti Operettszínház saját halottjának tekinti.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt Dabney Coleman, az Aranyoskám és a Gengszterkorzó sztárja
A színészt utoljára a Yellowstone című sorozatban láthattuk. 92 éves volt.

Link másolása

92 éves korában pénteken Dabney Coleman, a Golden Globe- és Emmy-díjas amerikai színész. Halálhírét lánya, Quincy Coleman jelentette be – írja az MTI.

Coleman karrierje 1952-ben indult, és azóta több mint száz filmben szerepelt. Olyan klasszikusokban láthattuk, mint a Pokoli torony (1974), a Kilenctől ötig (1980), Az aranytó (1981), Aranyoskám (1982), Háborús játékok (1983) és a Gengszterkorzó (2010).

A színész a legjobb férfi főszerepért 1988-ban Golden Globe-díjat kapott a The Slap Maxwell Story című filmben nyújtott alakításáért, egy évvel korábban pedig Emmy-díjat nyert a Sworn to Silence című tévéfilmben nyújtott teljesítményéért.

Coleman gyakran alakított cinikus, szarkasztikus karaktereket. Ezt a képességét kamatoztatta olyan filmekben, mint az Aranyoskám és a Kilenctől ötig, ahol emlékezetes negatív figurákat formált meg.

Dabney Coleman hangját több animációs filmben és sorozatban is hallhattuk. Színészi karrierje előtt az Egyesült Államok hadseregében szolgált. A hadseregben töltött idő segített neki fegyelmet és kitartást tanulni, ami később a színészi karrierjében is hasznosnak bizonyult.

Coleman utoljára Yellowstone című tévésorozatban tűnt fel, amelyben egy rész erejéig a főhős John Dutton apját játszotta.


Link másolása
KÖVESS MINKET: