KULT
A Rovatból

„Szerdán játszunk a Fishing on Orfűn, csütörtök délre pedig már Kanadában leszünk” – A 15 éves Bohemian Betyars idei tervei

Május 31-én tartják születésnapi koncertjüket a Budapest Parkban, közös dalt adtak ki egy katalán sztárzenekarral, nyáron pedig újabb tengerentúli turné vár rájuk.

Link másolása

Az idén 15 éves Bohemian Betyars teljesen új vizekre evez, és a kerek évfordulót egy olyan lemezzel ünneplik majd, amin kizárólag különleges és meglepő kollaborációk kapnak helyet. Ennek első előfutára a Fishing on Orfű himnuszaként megjelent Mezítláb volt, amelyet a Platon Karataevvel készítettek, nemrég pedig a katalán La Pegatinával közös megőrülés, a Quatre Grapes látott napvilágot. Közben gőzerővel készülnek születésnapi koncertjükre, valamint a fesztiválszezonra, ami szokásosan feszített menetrend szerint zajlik majd. A zenekar énekes-hegedűsével, Palágyi Mátéval beszélgettünk.

– Lényegében mindannyian ebben a zenekarban nőttetek fel. Milyen érzés visszagondolni az előző 15 évre?

– Nosztalgikus… Tényleg teljesen összeforrt ez az időszak a zenekarral, illetve a felnőtt életünkkel.

Emlékszem, az első igazi, nyilvános koncertünk pont a szóbeli érettségim napján volt. Aztán az egyetemi évektől mostanáig egyre nagyobb falatot hasított ki mindannyiunk idejéből, ahogy a barátságunk is egyre erősebb lett.

Nagyon szerettem ezeket az éveket, szerintem az összes lépcsőfokot végigjártuk, ami egy zenekar esetében felmerülhet. Kibuliztuk magunkat, utcazenéltünk Európa-szerte, évekig együtt is éltünk, szóval mindent kipipálhatunk, ami egy igazán bohém 15 évhez kellhet.

– Tovább tudjátok vinni a zenekar eredeti szellemiségét most, már nem buliztok annyit, sőt némelyikőtöknek családja is van?

– Aki végighallgatja a lemezeinket egymás után, azon is érezheti a változást, de szerintem ettől függetlenül igen. Felesleges a 18 éves anarchista énünket számon kérni rajtunk, nem is célunk ugyanolyanoknak lenni – bár most is anarchisták vagyunk, csak máshogy. Nincsen bennünk hiányérzet, organikusan alakul az életünk. És egyébként továbbra is nagyon szeretünk zenélni, táncolni, társaságba járni, csak már nem ez áll a középpontban.

– Van olyan dolog, amit mai fejjel máshogy csinálnátok?

– Nehéz erre válaszolni, mert én nagyon boldog vagyok a mostani életemben. Ha bármin változtatnék a múltban, abból lehet, hogy egy teljesen másik jelen következne. Mindenesetre sokszor fordult elő olyan, hogy több menedzser versengett értünk, és döntenünk kellett, kit választunk. Például Japánban is ez volt a helyzet: ketten szerettek volna megállapodni velünk, az egyik egy nagy cég alkalmazottja volt, komoly üzleti szemlélettel, a másik pedig inkább az anarchista, punk vonalat képviselte. Természetesen az utóbbit választottuk, ami mindenképpen önazonosabb volt, ugyanakkor a maga korlátai is megvoltak. Ki tudja, hogy alakul a dolog, ha a másik jelölt mellett döntünk, de összességében így sincs okunk panaszra a japán karrierünket illetően.

– Viszonylag ritka a ti szinteteken, hogy magatok viszitek a zenekar menedzsmentjét (legalábbis Magyarországon, de több külföldi országban is). Ez miért alakult igy, senkivel nem találtátok meg a közös hangot?

– Az elején sok menedzsmentet kipróbáltunk, de mivel a nagy irodák rendszerint legalább 5-6 előadóval dolgoznak párhuzamosan, sehol nem éreztük, hogy megkapnánk a megfelelő figyelmet és kihasználnánk a bennünk rejlő potenciált.

Ehhez jött hozzá az, hogy mivel gazdasági sulit végeztünk, láttuk kívülről, hogy nem akkora ördöngősség egy zenekar ügyeinek intézése. Persze eleinte nagyon sok hibát vétettünk, de fokozatosan beletanultunk.

Biztosan gyorsabb sikert értünk volna el egy nagy irodával együtt dolgozva, de legkésőbb azután, hogy 2016-ban megnyertük a Nagy-szín-pad versenyt, amúgy is megnyíltak előttünk ugyanazok a lehetőségek és elkezdtek számolni velünk a fesztiválok.

Az általános menedzser a basszusgitárosunk, Fehér Gabi, ő köti le a magyarországi koncerteket, illetve tartja össze a csapatot és felel a többi alapvető folyamatért a zenekar körül. A dobosunk, Dankó Dani felel a social médiáért és a marketingkampányokért, illetve a turnékon fotózni is ő szokott bennünket. Hozzám pedig a nemzetközi kapcsolatok tartoznak. Amelyik országban nincsen helyi kapcsolatunk (ilyen volt például Lengyelország vagy Kanada), ott teljesen én szervezem a koncerteket, ha viszont jól csinálom a dolgomat, a második turné során már együtt tudunk dolgozni valakivel.

– Levinek a sérve miatt többször is ki kellett hagynia koncerteket. Hogy van most, lehet-e bízni abban, hogy többé nem lesz ilyen?

– Mi nagyon bízunk benne. Jelenleg teljesen jól van, a legutóbbi próbán kicsit már futott is, járt sítáborban, szóval óvatosan azért kezdi terhelgetni. Az a baj ezzel a hülye sérvvel, hogy sosem lehet tudni, mikor újul ki. Az előző ilyen is villámcsapásként ért bennünket, bár utólag valószínű, hogy akkor túlerőltette magát kosarazás során. Reméljük, többé nem lesz ilyen.

– Frontemberként mi most a megoszlás köztetek, hogy dől el például az, egy dalban melyikőtök a fő énekes?

– Ez eléggé organikus folyamat: alapvetően aki írja a dalszöveg alapját, az énekli el. Az új számok esetében is mindig van egy előzetes megállapodás, amit persze néha felrúgunk. A Makuka szövegét például közösen írta a zenekar, de Levi rakta rendbe és formátlan koherens egésszé a néhol elég kaotikus versszakokat. Emiatt először ő énekelte, ami mindenkinek nagyon tetszett, és örült is volna egy könnyedebb hangvételű számnak. Aztán viszont felvetettem, hogy szerintem ez hozzám sokkal jobban illene. Ment a huzavona, majd végül én maradtam, már csak azért is, mert addig még egyetlen klipünkben sem volt enyém a főszerep. Ez annyira is nem csoda, hiszen én általában a punkos vonalat viszem, Levi pedig a populárisabbat. Ezért amikor kiderült, hogy a Makukához forgathatunk egy nagy költségvetésű videót, lecsaptam a lehetőségre.

– Hogy jött a közös dalokat tartalmazó album koncepciója?

– Még nagyon sok éve vettük a fejünkbe, hogy de jó lenne egy közös szám Manu Chaóval. A spanyol menedzserünk mondta, hogy majd ő elküldi neki, írtunk is egy vázlatot, de sehogy sem akart egyről a kettőre jutni a dolog. Maga az ötlet viszont megtetszett, szóval amikor megkeresett bennünket a Platon Karataev egy hasonló felkéréssel, örömmel mondtunk igent. Ebből lett a Mezítláb, amit az idei Fishing on Orfű fesztiválhimnuszának választottak. A Parno Graszttal már évek óta dolgozunk együtt, szóval evidens volt, hogy ebbe a projektbe is bevesszük őket.

A fő célunk amúgy az lenne, hogy próbáljunk kitörni a Spotify-on a magyar zenekarok buborékjából, és ne a Szabó Balázs Bandája után ajánljon bennünket, hanem mondjuk a Gogol Bordello után.

Utóbbiak jóval közelebb állnak hozzánk zeneileg, mégis inkább magyar zenekarokhoz sorol bennünket az algoritmus. Reméljük, hogy ha minél több külföldi csapattal kollaborálunk, annak látszani fog a hatása az ajánlások között is.

– A 15. születésnapi koncertet a Budapest Parkban tartjátok. Mivel készültök még ezen kívül az évforduló alkalmából?

– Ha minden igaz, készül majd egy visszatekintő kisfilm rólunk, ami megpróbálja összefoglalni az elmúlt 15 év legfontosabb pillanatait. Ezt leszámítva viszont minden puskaport a május 31-i bulira tartogatunk, ide próbálunk meghívni mindenkit vendégfellépőnek, aki jelentős szerepet játszott a zenekar életében. Még alakul, de reményeink szerint a La Pegatina énekesét is ide tudjuk reptetni. Nagyon hosszú, az összes lemezünkön, átívelő koncertet tervezünk.

– Milyen külföldi turnéterveitek vannak az idei évre?

– Új ország most csak egy lesz, Svájcban első alkalommal fogunk fellépni. Arra viszont büszkébb vagyok, hogy a tavalyi év után visszatérünk Kanadába, ezúttal 10 napra. Szerencsére az akkori fogadtatás nagyon pozitív volt, találtunk egy menedzsert, akinek köszönhetően elkezdett kiépülni a helyi bázisunk. Kanadához pedig már nagyon közel van az Egyesült Államok – remélhetőleg szép lassan sikerült majd átcsorognunk és meghódítanunk, elvégre az a zeneipar igazi fellegvára. Nehezítő tényezőt csak a vízum jelent: ha pénzt keresel ott, vagyis gázsiért lépsz fel (nem mondjuk egy showcase fesztiválon), annak elég durva költsége van.

– Mennyire lesz sűrű a nyaratok?

– Június 27-től július 6-ig leszünk Kanadában, szerdán játszunk a Fishing on Orfűn és másnap hajnalban indulunk.

Az időeltolódásnak köszönhetően aznap délre oda is érünk Montrealba, és este már koncertezni fogunk. Szóval elég kemény lesz, de a nyár mindig hasonló: ilyenkor kifacsarunk magunkból mindent, amit csak tudunk.

Előző interjúnk a zenekarral, 2022 októberéből:

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:


A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET: