News here
hirdetés

KULT

Alföldi Róbert szavaitól megállt a levegő – Network a Centrál Színházban

Felpattannánk, ordítanánk, de valami visszatart.

Link másolása

hirdetés

Amikor vasárnap este a Network előadása után kijöttünk Párommal a Centrál Színházból, csak annyit mondtam: kár, hogy nem lehet három szóból álló kritikát írni, amiben minden benne van. Az olvasóra bízom, hogy kitalálja, mi lett volna ez a három szó. Annyi biztos: ha manapság érdemes valamiért színházat csinálni, akkor az ilyen előadásokért igen.

Jó néhány olyan színházi estében volt részem életemben, amelynek alig vártam a végét, mert olyan kibírhatatlan feszültséget árasztott, hogy bármilyen végkifejlet megkönnyebbülést jelentett. Így volt ez akkor is, ha ismertem a történetet. És többnyire utána sem hagyott még napokig nyugodni. Alighanem így lesz ez a Networkkel is.

Már amikor bementünk a nézőtérre, sejthettük, hogy nem számíthatunk irgalomra. A színpadon sokszorosított nagy képernyőkön némán számláló órák fogadtak, és egy tompa, monoton dobzene, amely után szinte feloldás volt a ránk zúduló főcím kép- és hang bömbölése, a hírműsor kezdete. Belekerültünk a televízió bűvkörébe, a 25 év munkájába belefásult Howard Beale hamarosan váratlan fordulatokat vevő életébe. Az első sokk: Alföldi Róbert személyesen, és a képernyőknek köszönhetően még öt óriási példányban, ennek megfelelően többszörös hanghatással szólt hozzánk. Aztán lassan kialakult egy egyensúly e vizuális élmények között, de komfortzónáink harmóniáját a következő mintegy 90 percre sikeresen felborította.

Beale-t ki akarják rúgni, mert leesett a nézettsége, mire ő bejelenti, hogy élő adásban lesz öngyilkos. Ez persze rögtön megdobja a tetszési indexet és amikor utolsónak hitt adásában csupán azt mondja el, hogy elege van a sok „szarból”, amit 25 éven át mondania kellett, egy szemfüles programigazgató hölgy rájön, hogy a kiöregedett híradós helyett itt van nekik egy „konyhakész, instant próféta”, aki kimondja, amit az emberek igazán hallani akarnak. Beale némileg bekattanva, de közben nagyon is józanul belejön a szerepbe, a siker az egeket ostromolja, amíg túl nem lő a célon, és a legfőbb „atyaúristen” fel nem világosítja, hogy miről is szól a világ. A „megszelídült próféta” már nem kell, de megszabadulni is csak úgy lehet tőle, hogy újra mindenki róla beszéljen…

Alföldi Róbert tökéletes külső-belső eleganciával jelenik meg a színen, és az „őrületet” még az erre csábító ballonkabátos-pizsamás kulcsjelenetben sem viszi túlzásba. Nem egy egzaltált „tv-evangelistát” elevenít meg, hanem egy olyan embert, aki hisz a maga igazságában, és abban is, hogy képes felnyitni az emberek szemét. Tökéletes kontrasztot jelentenek show-műsorának harsány felvezetését követő visszafogott hangvételű, önmagukban vérlázító monológjai, amelyektől a nézőtéren is minden alkalommal érezhetően megállt a levegő. És néha beleborzongtunk, mert úgy éreztük, hogy a 21. század Magyarországáról (is) beszél, ahol mindent és mindenkit megvásárolnak, már semmi sem a miénk, miközben azt hisszük, hogy a tévé a valóság, és úgy éljük mindennapjainkat, ahogy azt a „doboz” sugallja. Utolsó gondolataival pedig a ma már odaát lévő Howard Beale végleg eggyé válik a bátor, szókimondó Alföldi Róbert színművésszel: ne hagyjuk, hogy az orrunknál fogva vezessenek bennünket!

Egyetlen igazi elkötelezettség létezik, a másik ember iránti.

hirdetés

Martinovics Dorina, a gátlástalan, minden etikai aggályt és emberi érzést a nézettségnek alávető programigazgató Diane Christensen szerepében egyszerre rémisztő és szánalmas. Munkamániája pótszernek is tűnik, mert magánélete a nullával egyenlő, és ettől egy pillanatra sem tud megszabadulni. Láthatóan eltökélten hisz is abban, amit csinál. Most már a premier után talán elmondhatom: az előzetes beszélgetésünk során Róbert és Dorina egyaránt bevallották, hogy nem látták Sidney Lumet filmjét. De ez nem vált az előadás kárára, mindketten önmagukból építették fel remekül a karakterüket.

László Zsolt Max Schumachere alapvetően tisztességes, de gyenge ember, aki a döntő pillanatokban senki és semmi mellett nem mer kiállni: félti régi barátját, Beale-t, hogy bolondot csinál magából, de mégsem akadályozza meg, és bár tudja, hogy Diane képtelen bárkit is szeretni, mégis belemegy, talán férfiúi hiúságból, egy halva született kapcsolatba. Fehér Tibor a karrierista, önimádó, mindenkin átgázoló Frank Hackettje a darab leggyűlöletesebb figurája – sajnos nagyon is jól ismerjük az ilyen „sikerembereket”, akik aztán nagyot tudnak zuhanni a hirtelen elért magasságokból. Remek rendezői ötlet, hogy amikor a legfőbb nagyfőnök, Mr. Jenssen rapportra hívja Beale-t, úgy jelenik meg Bodrogi Gyula egy óriás képernyőn a főhős felett, mintha valóban egy megfoghatatlan, földön túli lény lenne.

Beale műsorának mottója: „Kurva dühös vagyok, és ezt nem tűröm tovább”. A felvezetőnek ezt a mondatot kell a show elején a nézők szájába adni, de ezúttal nem sikerült. Bizonyára voltunk többen a teremben, akik legszívesebben valóban felpattantunk és ordítottunk volna. De valami mégis visszatartott mindenkit. Talán egymásra vártunk, mint sokszor a valóságban, amikor tényleg dühösek vagyunk, de senki sem meri vállalni a „hangadó” szerepét. Lehet, hogy egyszer majd mégis sikerül – a színházban és azon kívül is?

Ezzel szemben időnként, egyes abszurd helyzeteknél kisebb-nagyobb nevetések hangzottak fel előadás közben. Holott semmi nevetni való nem volt rajtuk. Ezek pontosan jellemezték mindennapos médiafogyasztási szokásainkat, csak ezt még magunknak sem vagyunk hajlandók bevallani.

Amikor médiaegyetemen tanítottam és kurzust tartottam a média filmbeli ábrázolásáról, tanítványaim kaptak egy listát, amely nélkül úgy éreztem, nem lehetnek médiamunkások. Sidney Lumet filmje az elsők között szerepelt Orson Welles Aranypolgára és Federico Fellini Édes élete mellett. Most üzenem nekik és azoknak, akiknek még van kedvük ezt a pályát választani: okvetlenül menjenek el a Centrál Színház előadására. És gondolkozzanak el ezen a mondaton: „Te vagy a tévében, Bubus!”


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


hirdetés
KULT
Lemondta egy ukrán zongorista fellépését a Margitszigeti Színház, mert Mariupolban koncertezett az oroszoknak
Valentina Lisitsa a fellépésével „a világ nemzeteinek álláspontjával szemben, egyértelműen kinyilvánította az orosz agresszor melletti szimpátiáját” - írják a közleményben.
OTS, SZM - szmo.hu
2022. május 19.


Link másolása

hirdetés

Lemondta a Margitszigeti Színház egy ukrán zongoraművésznő fellépését - közölték egy közleményben.

Mint írják, a Margitszigeti Színház vezetése Ljubov Nepop magyarországi ukrán nagykövetasszony tájékoztató leveléből értesült Valentina Lisitsa ukrán zongoraművésznő megdöbbentő megnyilvánulásáról, miszerint a művésznő az orosz agresszorok által megszállt Mariupolban 2022. május 9-én koncertet adott.

Fellépésével Lisitsa, a világ nemzeteinek álláspontjával szemben, egyértelműen kinyilvánította az orosz agresszor melletti szimpátiáját

- vélik.

Közölték, hogy a Margitszigeti Színház Nonprofit Kft. határozottan elutasítja a zongoraművésznő álláspontját, egyet értve Magyarország és a nemzetközi közösség hivatalos álláspontjával, mely minden tekintetben elítéli Oroszország - rengeteg civil áldozattal járó - Ukrajna elleni háborús agresszióját.

Ezért a színház Valentina Lisitsa 2022. június 3-i margitszigeti koncertfellépését lemondta és a managementjével kötött szerződéstől eláll.

hirdetés

A közleményben azt is írták, hogy a Margitszigeti Színház mély együttérzését fejezi ki az Ukrajnát sújtó háború borzalmai miatt.

Az ukrán származású amerikai zongorista sok éve támogatja Putyin rendszerét, nemrég a moszkvai ukrán nagykövetség előtt zongorázva tüntetett az „ukrán nácizmus” ellen - jegyzi meg a 444.hu.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés
Meghalt Vangelis
Az Oscar-díjas görög zeneszerző 79 éves volt.

Link másolása

hirdetés

Meghalt Vangélisz Papathanaszíu, ismertebb nevén Vangelis.

Legismertebb művei közé tartoznak a Tűzszekerek, a Szárnyas fejvadász, az 1492 – A Paradicsom meghódítása és a Nagy Sándor, a hódító című filmekhez komponált zenéi.

Több mint ötven lemez fűződik a nevéhez, az elektronikus zene történelmének egyik legmeghatározóbb alakja volt.

Az Oscar-díjas görög zeneszerző 79 éves volt.

hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
Meghalt Rosmarie Trapp, akinek családjáról A muzsika hangja című musical készült
Egy vermonti idős otthonban érte a halál, 93 éves volt.

Link másolása

hirdetés

A von Trapp család 1938-ban menekült el a nácik által megszállt Ausztriából, és Európában, valamint az Egyesült Államokban lépett fel közös énekes előadásaival. Az 1940-es évek elején telepedtek le Vermontban, ahol síházat nyitottak.

A muzsika hangja című musical Maria von Trapp 1949-ben megjelent könyve nyomán készült.

A nyugállományba vonult tengerészkapitány Georg von Trappnak és első feleségének, Agathe Whitehead von Trappnak hét gyermeke született. George von Trapp felesége halála után vette el Mariát, aki énekelni és zenére tanította a gyerekeket.

A házaspárnak még három gyermeke született, Rosmarie, Eleonore és Johannes, akik a filmben nem jelennek meg. Eleonore von Trapp Campbell tavaly októberben halt meg a vermonti Northfiledben.

Rosmarie öt évig szolgált misszionáriusként és tanított Pápua Új-Guineán testvérével, Mariával. Hazatérése után gyakran írt olvasói leveleket a helyi újságba, ahol Rosmarie sarka címmel saját rovatot kapott történetei számára. Szívesen énekelt, énekkarokat is vezetett.

Rosmarie Trapp, Georg von Trapp és Maria von Trapp lánya a család tájékoztatása szerint a vermonti Morrisville-ben, egy idősotthonban halt meg 93 évesen.

hirdetés

Az öt Oscar-díjjal jutalmazott A muzsika hangja című musicalt 1964-ben forgatta Julie Andrews és Christopher Plummer főszereplésével Robert Wise.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:


hirdetés
KULT
A Rovatból
hirdetés
Látható volt a zenéje filmek nélkül is – Vangelis halálára
A 79 éves korában elhunyt muzsikus úgy írta be magát a 20. század zenéjébe, valahol félúton a populáris és a komolyzene között, hogy semmit sem tudott és nem is akart tudni a sztárlétről.

Link másolása

hirdetés

Tegnap este óta korunk egyik legkiválóbb filmzeneszerzőjét gyászolja a világ. Az olyan nagyszerű alkotások, mint a Tűzszekerek, a Keserű hold, az Eltűntnek nyilvánítva vagy a Szent Ferenc elképzelhetetlenek az ő zenéje nélkül. Akadtak olyanok is, mint például az 1492, hogy a zene maradandóbb lett, mint maga a film. Pedig Vangelis Odysseas Papathanassiou pályája nem csak a moziról szólt, bár kétségtelen, hogy darabjai sokszor akkor is látványt csaltak az ember szeme elé, ha csupán hangokból álltak.

A 79 éves korában elhunyt muzsikus volt az, aki 1968-ban, miután Párizsba emigrált a „fekete ezredesek” diktatúrája elől, feltette Görögországot a pop-rock világtérképére az Aphrodite’s Child együttessel. A trió Pachebel német barokk zeneszerző motivumából alkotta meg a Rain and Tears című dalt, amely szenvedélyes romantikájával sokáig a házibulik egyik „lassú” kedvence lett. Ebben az együttesben tűnt fel az énekes Demis Roussos. 1972-ben az akkor már négytagúvá bővült együttes készítette el nagy szenzációt keltő avantgárd albumát, a 666-ot, de akkor már Vangelis egyre inkább saját útját járta.

Még abban az évben készített egy hangkollázst az 1968-as diákmozgalmak emlékére Fais que to réve... címmel, majd az 1970-es években egyre-másra készítette remek szólóalbumait, vegyítve a hagyományos billentyűs hangszereket a különböző szintetizátorokkal.

Zenei stílusában nagyszerűen ötvözte a minimalizmust és a lírai dallamokat, gyakran alkalmazta azt a fogást, hogy egy néhány hangból álló motívumot bővített ki szinte nagyzenekarnyi áradásig.

Az Earth (1973), az Albedo 039 (1976) és a Spiral (1977) voltak ennek a korszaknak a kiemelkedő lemezei. Kezdettől fogva szívesen dolgozott kórusokkal a Heaven and Helltől (1975) a Mask-on (1985) át az 1992-ig. A Yes énekese, Jon Anderson először csak vendégként szerepelt nála, később már egész duólemezen hallhattuk Vangelis billentyűit és Jon kontratenorját. De csodálatos, erős karakterű nőkkel is dolgozott együtt: az olasz énekes-színésznő Milvával német, honfitársnőjével, Irene Papasszal pedig görög nyelvű albumokat készített.

Ma már kevesen tudják, hogy Vangelis első filmzenéit még alig huszonévesen hazájában írta. Szólópályája kezdetén főleg dokumentaristák, szocio- és természetfilmesek vették igénybe szolgálatait, ez utóbbiak közül a leghíresebb a Frédéric Rossif rendezte Opera sauvage lett, amelynek egyik darabját az idősebb magyar közönség is jól ismerte: a L’enfant című tétel volt A hét című politikai tv-magazin főcímzenéje.

hirdetés

Mellesleg nem ez volt az egyetlen Vangelis-motívum, amit eloroztunk annak idején: a Spiral egyik darabja egy időben a rádió Esti krónikáját vezette be. A 90-es években még a nagy francia oceanográfus Jacques Cousteau-val is dolgozott együtt. 2002-ben azonban már teljesen „legális” együttműködésre is sor került: Vangelis írta és állította össze ugyanis Shakespeare A vihar című drámájának zenéjét a Nemzeti Színház Schwajda György rendezte előadásához.

A muzsikus 1980-ban költözött át Londonba, és ekkor került be a nagy mozi világába. Mindjárt az első próbálkozása hatalmas sikert aratott: Hugh Hudson Tűzszekerek című filmjének zenéjével Oscar-díjat nyert, ő volt az első, a pop-rock világából jött zeneszerző, aki elnyerte az aranyszobrot. A nagy mozifilmek mellett a színház is vonzotta, sőt balettzenéket is írt Frankenstein, valamint A szépség és a szörnyeteg történetére.

Vangelis pályája utolsó évtizedeiben az univerzum felé fordult. Egyik legnagyobb szabású darabja a Mythodea volt, amelyet a NASA Mars-missziója ihletett. Ennek a fenséges műnek a bemutatóját hozzá méltó környezetben az athéni Akropolisznál tartották. Utolsó lemeze, a Juno to Jupiter szintén a csillagok közé vitte zenéjét, egyben tisztelgett az ógörög mitológia főistenei előtt.

Vangelis Odysseas Papathanassiou úgy írta be magát a 20. század zenéjébe, valahol félúton a populáris és a komolyzene között, hogy semmit sem tudott és nem is akart tudni a sztárlétről.

Sajnos soha nem találkoztunk, de egyet gondoltunk a zenéről: ő is az univerzum őserejének tekintette, és a létező legtökéletesebb sokdimenziós tudásnak. Önmagát pedig így jellemezte: „Úgy működöm, mint egy csatorna, amelyen keresztül a zene kilép a zaj káoszából.”

Évekkel ezelőtt egyik kedvenc szórakozásom volt, hogy instrumentális darabokra "kisfilmeket" írtam. Az Albedo 039 Nucleogenesisére egy szakítás történetét képzeltem el, ahol a férfi egy telefonfülkében áll, de nem meri felvenni a kagylót, miközben a nő fentről, az ablakából figyeli a telefonfülkét, várja, hogy megszólaljon a telefon, de hiába. Aztán a férfi kilép a telefonfülkéből, nyitva hagyja az ajtaját és lassan távozik. A nő kinyitja az ablakot, utána kiáltana, de nem mer és a férfi lassan eltűnik a távolban. Most ezzel a képsorral és ezzel a zenével búcsúzom Vangelistól.


hirdetés
Link másolása
KÖVESS MINKET:

hirdetés
Ajánljuk