KULT
A Rovatból

Alföldi Róbert szavaitól megállt a levegő – Network a Centrál Színházban

Felpattannánk, ordítanánk, de valami visszatart.

Link másolása

Amikor vasárnap este a Network előadása után kijöttünk Párommal a Centrál Színházból, csak annyit mondtam: kár, hogy nem lehet három szóból álló kritikát írni, amiben minden benne van. Az olvasóra bízom, hogy kitalálja, mi lett volna ez a három szó. Annyi biztos: ha manapság érdemes valamiért színházat csinálni, akkor az ilyen előadásokért igen.

Jó néhány olyan színházi estében volt részem életemben, amelynek alig vártam a végét, mert olyan kibírhatatlan feszültséget árasztott, hogy bármilyen végkifejlet megkönnyebbülést jelentett. Így volt ez akkor is, ha ismertem a történetet. És többnyire utána sem hagyott még napokig nyugodni. Alighanem így lesz ez a Networkkel is.

Már amikor bementünk a nézőtérre, sejthettük, hogy nem számíthatunk irgalomra. A színpadon sokszorosított nagy képernyőkön némán számláló órák fogadtak, és egy tompa, monoton dobzene, amely után szinte feloldás volt a ránk zúduló főcím kép- és hang bömbölése, a hírműsor kezdete. Belekerültünk a televízió bűvkörébe, a 25 év munkájába belefásult Howard Beale hamarosan váratlan fordulatokat vevő életébe. Az első sokk: Alföldi Róbert személyesen, és a képernyőknek köszönhetően még öt óriási példányban, ennek megfelelően többszörös hanghatással szólt hozzánk. Aztán lassan kialakult egy egyensúly e vizuális élmények között, de komfortzónáink harmóniáját a következő mintegy 90 percre sikeresen felborította.

Beale-t ki akarják rúgni, mert leesett a nézettsége, mire ő bejelenti, hogy élő adásban lesz öngyilkos. Ez persze rögtön megdobja a tetszési indexet és amikor utolsónak hitt adásában csupán azt mondja el, hogy elege van a sok „szarból”, amit 25 éven át mondania kellett, egy szemfüles programigazgató hölgy rájön, hogy a kiöregedett híradós helyett itt van nekik egy „konyhakész, instant próféta”, aki kimondja, amit az emberek igazán hallani akarnak. Beale némileg bekattanva, de közben nagyon is józanul belejön a szerepbe, a siker az egeket ostromolja, amíg túl nem lő a célon, és a legfőbb „atyaúristen” fel nem világosítja, hogy miről is szól a világ. A „megszelídült próféta” már nem kell, de megszabadulni is csak úgy lehet tőle, hogy újra mindenki róla beszéljen…

Alföldi Róbert tökéletes külső-belső eleganciával jelenik meg a színen, és az „őrületet” még az erre csábító ballonkabátos-pizsamás kulcsjelenetben sem viszi túlzásba. Nem egy egzaltált „tv-evangelistát” elevenít meg, hanem egy olyan embert, aki hisz a maga igazságában, és abban is, hogy képes felnyitni az emberek szemét. Tökéletes kontrasztot jelentenek show-műsorának harsány felvezetését követő visszafogott hangvételű, önmagukban vérlázító monológjai, amelyektől a nézőtéren is minden alkalommal érezhetően megállt a levegő. És néha beleborzongtunk, mert úgy éreztük, hogy a 21. század Magyarországáról (is) beszél, ahol mindent és mindenkit megvásárolnak, már semmi sem a miénk, miközben azt hisszük, hogy a tévé a valóság, és úgy éljük mindennapjainkat, ahogy azt a „doboz” sugallja. Utolsó gondolataival pedig a ma már odaát lévő Howard Beale végleg eggyé válik a bátor, szókimondó Alföldi Róbert színművésszel: ne hagyjuk, hogy az orrunknál fogva vezessenek bennünket!

Egyetlen igazi elkötelezettség létezik, a másik ember iránti.

Martinovics Dorina, a gátlástalan, minden etikai aggályt és emberi érzést a nézettségnek alávető programigazgató Diane Christensen szerepében egyszerre rémisztő és szánalmas. Munkamániája pótszernek is tűnik, mert magánélete a nullával egyenlő, és ettől egy pillanatra sem tud megszabadulni. Láthatóan eltökélten hisz is abban, amit csinál. Most már a premier után talán elmondhatom: az előzetes beszélgetésünk során Róbert és Dorina egyaránt bevallották, hogy nem látták Sidney Lumet filmjét. De ez nem vált az előadás kárára, mindketten önmagukból építették fel remekül a karakterüket.

László Zsolt Max Schumachere alapvetően tisztességes, de gyenge ember, aki a döntő pillanatokban senki és semmi mellett nem mer kiállni: félti régi barátját, Beale-t, hogy bolondot csinál magából, de mégsem akadályozza meg, és bár tudja, hogy Diane képtelen bárkit is szeretni, mégis belemegy, talán férfiúi hiúságból, egy halva született kapcsolatba. Fehér Tibor a karrierista, önimádó, mindenkin átgázoló Frank Hackettje a darab leggyűlöletesebb figurája – sajnos nagyon is jól ismerjük az ilyen „sikerembereket”, akik aztán nagyot tudnak zuhanni a hirtelen elért magasságokból. Remek rendezői ötlet, hogy amikor a legfőbb nagyfőnök, Mr. Jenssen rapportra hívja Beale-t, úgy jelenik meg Bodrogi Gyula egy óriás képernyőn a főhős felett, mintha valóban egy megfoghatatlan, földön túli lény lenne.

Beale műsorának mottója: „Kurva dühös vagyok, és ezt nem tűröm tovább”. A felvezetőnek ezt a mondatot kell a show elején a nézők szájába adni, de ezúttal nem sikerült. Bizonyára voltunk többen a teremben, akik legszívesebben valóban felpattantunk és ordítottunk volna. De valami mégis visszatartott mindenkit. Talán egymásra vártunk, mint sokszor a valóságban, amikor tényleg dühösek vagyunk, de senki sem meri vállalni a „hangadó” szerepét. Lehet, hogy egyszer majd mégis sikerül – a színházban és azon kívül is?

Ezzel szemben időnként, egyes abszurd helyzeteknél kisebb-nagyobb nevetések hangzottak fel előadás közben. Holott semmi nevetni való nem volt rajtuk. Ezek pontosan jellemezték mindennapos médiafogyasztási szokásainkat, csak ezt még magunknak sem vagyunk hajlandók bevallani.

Amikor médiaegyetemen tanítottam és kurzust tartottam a média filmbeli ábrázolásáról, tanítványaim kaptak egy listát, amely nélkül úgy éreztem, nem lehetnek médiamunkások. Sidney Lumet filmje az elsők között szerepelt Orson Welles Aranypolgára és Federico Fellini Édes élete mellett. Most üzenem nekik és azoknak, akiknek még van kedvük ezt a pályát választani: okvetlenül menjenek el a Centrál Színház előadására. És gondolkozzanak el ezen a mondaton: „Te vagy a tévében, Bubus!”

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET: