KULT
A Rovatból

„Ahogy múlnak a hónapok, egyre jobban hiányzik” – Karinthy Vera édesapjáról és a színháza megmentéséről

Karinthy Vera, Karinthy Frigyes dédunokája Leányfalun töltötte a nyarait Cinivel, a nagypapával, és egyáltalán nem nehezedett rá a legendás irodalmi család súlya. Édesapja, Karinthy Márton halála óta viszont neki kell egyenesbe hozni a színházát. Juhász Anna beszélgetett vele.


Karinthy Vera belenőtt az irodalomba, mégis azt érzi, lekésték egymást édesapjával, a nemrég elhunyt Karinthy Mártonnal. A tízéves Juhász Anna Irodalmi Szalon legutóbbi tematikus estjén a Karinthy-család volt a középpontban, ekkor beszélgetett az irodalmár a Karinthy-örökössel, Verával, aki haikukat is ír.

– Ha azt a nevet mondom Magyarországon, hogy Karinthy, akkor azt gondolom, hogy tízből tíz ember szeme előtt van egy arc, egy irodalmi mű, vagy egy történet. Karinthy Frigyes ott van az életünkben, az író, aki a te dédnagyapád volt. Milyen volt neked ezzel a tudattal, ezzel a családnévvel és ezzel örökséggel felnőni?

– Számomra ez éppolyan természetes volt, mint bárkinek a neve: lehettem volna Nagy, Kiss, Takács. Nekem a Karinthy név kiskoromban nem jelentett különösebben többet, nem kezeltek másképp, ugyanolyannak éreztem magam, mint a többi ember.

– Oké, természetes volt, de azért beleszülettél egy alkotó családba, dédnagypapád Karinthy Frigyes, a nagypapa, Karinthy Ferenc és az édesapád, Karinthy Márton is az irodalommal, művészetekkel, kultúrával foglalkozott. Mennyire volt a családi legendárium része, hogy dédnagypapádról mesélnek, hogy olyan lakásokban vagytok akár, amihez irodalmi legendák kapcsolódnak?

– A mindennapok része volt.

– Mondj pár ilyen legendát, vagy élményt, gondolatot, ami eszedbe jut. Nekem az első az Utazás a koponyám körül - ez a könyv önmagában Karinthy Frigyes, és aztán persze a Hadik és aztán persze a házassága.

– Nekem a viccelődés. Majd Böhm Aranka, a dédnagymamám, a családi viták, a legendák. Saját élmény is számos van a nevemhez kapcsolódva. Sokszor, amikor bemutatkoztam, például egy taxiba beülve vagy amikor elmentem könyvtárba, és mondták, hogy hát a nevet kérik, mondtam, hogy "Karinthy". Erre: "De nem az íróét, az önét!" Nyelvtanárként, angoltanárként dolgozom, és korábban a Karinthy Frigyes úton tanítottam, akkoriban mindig ezzel viccelődtek, hogy „Karinthy tanít a Karinthyn“. Az embereknek mindig Frigyes ugrott be elsőre és nem hitték el, hogy engem így hívnak.

– Karinthy Ferenchez a nagypapádhoz kapcsolódóan már ténylegesen sok emléked lehet, hiszen őt ismerted és a gyerekkorod része volt.

– Rengeteg élményem van vele. Tizenhat éves koromban hunyt el, tehát nagyon emlékszem rá. Leányfalun töltöttük a nyarainkat - ezek a legcsodálatosabb nyarak voltak, maga volt a földi Paradicsom. Ott volt egy kis nyaralónk, ott alkotott, emlékszem, szólt a régi bakelit lemez, miközben írt. Nagymamám segített neki, ő volt a titkárnője: nagypapám diktálta a műveit és nagymamám gépelte. Ezekben az időkben itt Leányfalun sokat iszap-csúszdáztunk, kenuztunk.

Nagypapám megtanította, hol lehet átúszni a Dunát, hogy hol olyan a folyó, ahol nincs örvény. Szemben volt velünk a Kacsa-sziget, együtt úsztunk, kajakoztunk, pingpongoztunk, vitt minket rendszeresen motorozni. A szabad strandra bemehettünk hajnalban, szerették, ha Cini bácsi hozta az unokáját,

Van egy vicces emlék is: egyszer mérgében behajította az írógépét a Dunába.

– Húha, miért?

– Nem tetszett önmagának, amit írt és ideges lett. Cini elég hirtelen temperamentumú ember volt.

– Szigorú volt, vagy inkább ez maximalizmus?

– Maximalista volt. Velünk nem volt szigorú egyáltalán, a gyerekekkel folyton nevetgélt, viccelődött, bevont minket mindig a játékokba és a Karinthy szójátékokba is. Nálunk minden játékosan történt: az ebédek, a beszélgetések, minden. Sokszor, amikor a Dunán jöttek a hajók, bemondták a ház előtt, hogy “...és itt alkot a híres Karinthy Ferenc...!“ A nagypapám, aki szeretett elég lazán öltözködni, ilyenkor rendszerint lebukott és elbújt, mert a kukkerekkel benéztek a kertünkbe...

– Visszamennék egy picit a szüleihez - Karinthy Frigyeshez és Böhm Arankához. Te is mondtad, milyen izgalmas és különleges személyiség volt Aranka.

– Bizony, egy nagyon intelligens, művelt asszony volt, sok író múzsája, gyönyörű nő, izgalmas személyiség és közben... mindig mondogatjuk családon belül, hogy egy szörnyeteg is, szóval nagyon nehéz természete volt.

Folyton veszekedtek Frigyessel, de igazából ez tartotta életben a kapcsolatukat...

– Akár publikum előtt is vitáztak, például a Hadikban.

– Publikum előtt is, volt, hogy papucsok repültek ki az ablakon, és hát az a legenda járja, hogy Frigyes tulajdonképpen azért halt meg, mert egy heves vita következtében a papucsával Böhm Aranka fejbe vágta a műtét után, és lehet, hogy ez okozta a halálát. Persze sok legenda kering.

– Kering sok történet Karinthy Gáborról is, a tehetséges költőről, akit leginkább édesapád könyvéből ismerünk, az Ördöggörcsből. Ami egy alapmű, egy korszakos alkotás és egy kordokumentum Karinthy Gáborból kiindulva több generációnak a története. Szeretnék is rátérni édesapádra is, akinek a színház lett az otthona.

– Édesapám küzdött az ősök szellemiségével, ezzel a nyomással, amellyel én is küzdök, és szerintem ez az egész családot végigkísérte. Szerintem mindannyian úgy éreztük, azaz úgy érzem - most már csak magamról beszélhetek sajnos -, hogy egy árnyék van felettünk, egy nyomás, hogy meg kell felelni az ősöknek. Ferenc így érezte édesapjával, apukám Ferenccel, én pedig apukámmal, és szerintem ez megy tovább, és a lányaim is majd így fogják érezni gondolom, ha idősebbek lesznek.

"Édesapám azért ment a színi pályára, azért lett saját színháza, mert ki akart szakadni, hogy ő is kövesse az írói vonalat, de egyszer csak érezte az ördöggörcsöt, amiről írt. Jött egy hatalmas erő, úgy jellemezte, hogy egy erős depresszió, egy erős vágy - ki kellett, hogy írja magából, ami benne van. Akkor írta az Ördöggörcsöt.

De hát ő sem kerülhette ki a sorsát, nagyon sikeres lett a könyv. Ezt önmagának írta, nem volt semmilyen terve, semmilyen szándéka ezzel a kötettel, nem gondolta, hogy ekkora siker lesz. De aztán persze a színháznál maradt élete végéig.

– A színháznál, amihez kapcsolódva itt Újbudán biztos mindannyiunknak van egy élménye - előadáshoz kapcsolódóan, vagy a Marcihoz. Marcizom, bocsánat, de mi ismertük egymást...

– Mindenkinek Marci volt természetesen...

– Amikor megnyílt a Hadik Kávéházban a Hadik Irodalmi Szalon 2010-ben, Ő volt az első esten vendégem Saly Noémivel, Fesztbaum Bélával, Gyarmati Istvánnal, és emlékszem, még halála előtt pár hónappal veled együtt forgattunk hármasban. Mindig biztatott minket munkára is, meg arra, hogy egy új irodalmi aranykor felé menjünk. Meg kell kérdeznem, Vera: egy ilyen tragikus időszakban hogy tudsz stabilan megállni a lábadon a feladatokkal? Egy hagyatékot és egy munkát örököltél, egy színházat. Hogy érzed magad ebben a szerepben több hónappal édesapád halála után?

– Iszonyatosan nehéz. Több okból is. Az első, hogy gyászolom édesapámat, még most is ugyanolyan nehéz, sőt, egyre nehezebb, ahogy múlnak a hónapok, egyre jobban hiányzik. Nem volt titok, többször említette interjúkban, hogy nem volt a legjobb édesapa, neki a színház volt a mindene, a színház volt a családja. És ezt addig nem értettem meg, amíg el nem veszítettem őt. Most értettem meg igazán, hogy belecsöppentem ebbe az egészbe, a mélyvízbe dobott a halálával. Nem voltam erre felkészülve, tudtam, hogy beteg, és beszélgettünk is erről, de nagyon hirtelen történt minden, az utolsó szakasza a betegségnek nagyon gyorsan zajlott.

"Most látom nap mint nap a küzdelmeit. Nagyon nehéz helyzetbe került a színház, és hónapok óta próbálom megmenteni. Sok szó van erről mostanában, aggódnak az emberek és nagyon nehéz helyzetben vagyok. A Karinthy Színház majdnem elveszett, és végre van egy lehetőség, hogy megmentsem.

Minden erőmmel azért küzdök, hogy a színház stabil anyagi körülmények között hosszútávon működhessen, de ugyanakkor édesapám szelleisége megmaradhasson, azokkal az értékekkel, amelyeket ő képviselt és amelyek fontosak voltak számára. Sok támadás ér, miközben még csak épp elindultak a tárgyalások és két-három hónap, mire biztonságba kerül a színház. Azon vagyunk én és a leendő vevőjelöltek is, hogy a legnagyobb biztonságban, ugyanebben a szellemiségben folytatódhasson a színház élete és működhessen hosszútávon.



Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Káosz, szerelem, olasz temperamentum - fergeteges Goldoni-vígjáték érkezik a Városmajor színpadára
Ha egy igazán lendületes, szórakoztató nyári estéhez keresel programot, ne menj messzire: a Miskolci Nemzeti Színház színészei igazi mediterrán életérzést varázsolnak a budai lombok alá. A Csetepaté Chioggiában friss szemlélettel, remek szereposztással és rengeteg humorral kel új életre.


A nyári színházi élmények egyik fénypontja lehet idén Carlo Goldoni Csetepaté Chioggiában című darabja, amely a Miskolci Nemzeti Színház és a Városmajori Szabadtéri Színpad közös produkciójaként érkezik Budapestre. Az 50-es évek Olaszországát idéző, klasszikus komédia élénk karakterekkel, pergő párbeszédekkel és igazi mediterrán temperamentummal érkezik.

Chioggia egy kis halászfalu, ahol a tenger, a halászat és az emberek indulatai határozzák meg a mindennapokat. A férfiak a tengeren dolgoznak, míg a parton maradt asszonyok pletykákkal, féltékenységgel és kiszámíthatatlan érzelmi reakciókkal tartják mozgásban a közösséget. Egy apró félreértés elég, hogy a falu teljes lakossága egy nagy csetepaté kellős közepén találja magát.

Goldoni zsenialitása abban rejlik, hogy a konfliktusok sosem öncélúak: az egymásnak feszülő érdekek, érzések és szavak végül mégis a megértés, a közösség és a szeretet felé mutatnak.

Az előadás különlegességét nemcsak az alapanyag, hanem az alkotói szemlélet is meghatározza. Rusznyák Gábor rendező, aki a díszletet és a dramaturgiát is jegyzi, érzékenyen, mai szemmel közelít Goldoni világához, miközben tiszteletben tartja a klasszikus formaelemeket. Azon gondolata, miszerint „ahhoz, hogy a színház ne csak egy produkciógyárat jelentsen, bizalmi légkör kell,” végigkíséri az előadást: érződik a színészi játékban, a színpadi tér használatában, sőt, a karakterek viszonyainak alakulásában is.

Az olasz miliőt költői egyszerűséggel idézi meg a színpadkép: egyetlen tér, amely hol halászfaluként, hol hivatalos közegként, hol otthonként működik. Ebben a sűrített világban zajlanak a veszekedések, szerelmek, kibékülések – az élet minden színe. A Városmajori Szabadtéri Színpad természetes környezete pedig tökéletes hátteret biztosít ehhez a hangulathoz:

egy meleg szellős, nyári estén, lombkoronák alatt nézni egy mediterrán vígjátékot – ez már önmagában is a nyár legizgalmasabb élményének ígérkezik.

A szereplőgárda kiváló: Lajos András, Varga Andrea, Mészöly Anna, Tegyi Kornél és Farkas Sándor vezetésével a miskolci társulat nagy energiával kelti életre Goldoni karaktereit. Figuráik túlzóak, de mégis ismerősek: olyan emberek, akiket akár a saját utcánkban is láthatnánk – csak éppen most olaszul beszélnek, harsányabbak, és még a legkisebb sérelmet is képesek drámává felnagyítani.

A Csetepaté Chioggiában üdítően emlékeztet arra, hogy a legnagyobb zűrzavar mögött is emberi vágyak, félelmek, szeretet és megbocsátás rejtőzik. A darab könnyed, mégis rétegezett: a nevetés mögött mindig ott húzódik az emberi természet kiszámíthatatlansága, a kapcsolataink törékenysége – és az a lehetőség, hogy mégis lehet jól csinálni.

Az előadás bemutatóját 2025. július 3-án tartják, és július 4-én lesz még látható a Városmajori Szabadtéri Színpadon. Aki a nyári kánikulában egy sodró lendületű vígjátékkal hűsítené magát, és egy kicsit Itáliára vágyik Budapest közepén – annak ez az este garantált feltöltődést kínál.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Nyugdíjba vonul Csuja Imre: Muszáj pihenni, kertet kapirgálni, unokázni egy kicsit
A legendás színészt az Örkény Színház évadzáróján búcsúztatták megható pillanatok közepette. Csuja a régi szerepeiben még színpadra lép, de új kihívásokat már nem keres.


Csuja Imrét az Örkény Színház évadzáróján búcsúztatta a társulat. A Jászai Mari-díjas színész nyugdíjba vonul, de nem tűnik el teljesen a színpadról. Megtartja jelenlegi szerepeit, de újakat már nem vállal. Az Örkény Színház Facebook-oldalán számolt be a hírről.

A színész már tavaly bejelentette, hogy 2025-ben szeretne visszavonulni. Színházi szerepei mellett olyan filmekben és sorozatokban is játszott, mint az Üvegtigris, a Valami Amerika 2. vagy A mi kis falunk. Csuja az Örkény Színház alapító tagja.

„Játszom a meglévő szerepeimet, de egy pár évig nem akarok újat vállalni. Tényleg végigvágtáztam az életemet, és most nem akarok panaszkodni, mert szerettem, ez a hobbim, jólesett csinálni. Csak arra is gondolok, most így, vénségemre, nem lehet mindent odaadni, muszáj pihenni, kertet kapirgálni, unokázni egy kicsit”

– mondta Csuja Imre.

Idén tavasszal viszont arról beszélt, hogy talán mégis folytatná, amíg Kossuth-díjat nem kap.

„Számomra is talányos, ki mi alapján nyeri el. Nem tudom, még mit kellene tennem a Kossuth-díjhoz, de azt gondolom, mindent elkövettem, hogy én is megkaphassam. Előbb-utóbb csak összejön. Hazudnék, ha azt mondanám, nincs hiányérzetem. Az a fakk még üres a szekrényemben” – fogalmazott akkor a színész.

(via Blikk)


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Megoldatlan ügyek osztálya – A Q ügyosztály Skóciában nyomoz, és sorozatként is ámulatba ejt
A vezércsel kreátora ezúttal a régi, kihűlt bűnesetek után küldi Morck nyomozót és csapatát: fordulatos sztori, borongós terep, kemény skót akcentus.


Minden bizonnyal a különválaszthatóség kedvéért kapta a magyar keresztségben a Netflix új brit sorozata a Megoldatlan ügyek osztálya címet, hiszen az eredeti már igen erősen utal a forrására: Dept. Q, azaz Department Q, azaz Q ügyosztály. Amely bizony Magyarországon is igen-igen ismert, mind a dán Jussi Adler-Olsen által írt regénysorozat, mind a kötetekből forgatott (eddig hat darab) dán film kapcsán. Carl Mørck nyomozó és hű segédei, Assad és Rose papíron immár 2007 óta próbálnak megoldani egy különálló rendőrségi részlegként régi, akár több éves, megoldatlan bűneseteket. Akkor jelent meg ugyanis Adler-Olsen első Q-könyve, a Nyomtalanul, amit aztán azóta további kilenc regény követett.

A nyomtatott siker pedig persze gyorsan magával hozta a nagyvászonra varázsolt feldolgozásokat is, természetesen a könyvek megjelenésének sorrendjében.

űEddig tehát hat Q-film került ki Dániából, a Nyomtalanul (2013), a Fácángyilkosok (2014), a Palackposta (2016), A 64-es betegnapló (2018), a Hajtóvadászat (2021) és a Határtalanul (2024). Az első négy filmben Nikolaj Lie Kaas alakította a főhőst, a Hajtóvadászat óta azonban átvette a szerepet Ulrich Thomsen, és a további négy regény filmváltozatát is vele tervezik leforgatni.

Aki azonban szeretné részletesebben beleásni magát az első sztoriba, annak tökéletes választás lesz a Megoldatlan ügyek osztálya, hiszen A vezércsel című kiváló sikerszéria alkotója, a kétszeres Oscar-díjas forgatókönyvíró Scott Frank (Meghalsz újra!, Más, mint a többiek, Szóljatok a köpcösnek!, Mint a kámfor, Különvélemény, A tolmács, A kulcsfigura, Farkas, Sírok között, Logan – Farkas) gondolta újra, csak ezúttal sorozatformátumban, és áthelyezve a sztorit Skóciába. Frank a Logan – Farkas megjelenése, vagyis 2017 óta teljes figyelmét a tévéipar felé fordította, s azóta olyan miniszériákért volt felelős, mint az Isten nélkül, A vezércsel (amelyért két Emmy-díjat kapott, valamint a Rendezők, Producerek és Forgatókönyvírók Szakszervezetének díjait is), a Spade nyomozó, illetve most a Megoldatlan ügyek osztálya. Ez utóbbit persze nem minisorozatnak tervezték, megfelelő nézőszám esetén jöhetnek a további évadok is, a könyvek alapján pedig már akár 10 szezont is le lehet hozzá forgatni.

Az első évad tehát a Nyomtalanul történetét foglalja magába, a 2013-as mozifilmhez képest nyilván sokkal részletesebben.

Carl Morckot (akinek kultikus nevét nem volt szívük megváltoztatni a skót miliő dacára sem) Matthew Goode alakítja (őt többek között olyan filmekből és sorozatokból ismerhetjük, mint a Match Point, a Watchmen: Az őrzők, a Szökőhév, a Kódjátszma, A férjem védelmében, a Downton Abbey, a Szövetségesek, A korona, a King’s Man: A kezdetek, Az ajánlat vagy legutóbb az Abigail), aki amúgy Scott Frank régi kedvenc színésze, mivel már A kulcsfigura című 2007-es rendezésében is főszerepet játszott Joseph Gordon-Levitt mellett.

Szóval Morck egy öntörvényű, és nem túl szabálykövető, illetve kedvesnek sem mondható, de zseniális nyomozó, aki egy balul elsült lövöldözés után fizikailag és pszichésen is padlóra került: a társa megbénult, egy rendőrtársa meg is halt, ő maga pedig súlyos bűntudattal küzd. Visszatérve a rendőrség kötelékébe, Morckot a főnöke, Moira (Kate Dickie) gy újonnan létrehozott, alulfinanszírozott, pincébe száműzött ’kihűlt ügyek” részleghez, a Q ügyosztályhoz rendeli, feladata pedig régi, lezáratlan ügyek felgöngyölítése. Morck megkapja maga mellé a Szíriából menekült Akram Salimot (Alexej Manvelovot többek között a Jack Ryan-sorozatban és a Csernobilban is láthattuk), a volt rendőrt, aki újra bizonyítani akar, illetve Rose Dicksont (Leah Byrne), a rendőrségi asszisztenst, aki valami fontosabb feladatra ácsingózik.

Az első nagy ügyük főszereplője egy Merritt Lingard nevű ügyésznő (Chloe Pirrie), aki négy évvel korábban rejtélyes körülmények között tűnt el.

Mi, nézők természetesen már az első részben megtudjuk, hogy Merritt él, de brutális körülmények között tartják fogva. Ám hogy ki és miért rabolta el, az persze előttünk is titok marad, egészen az évad végéig.

Természetesen mellékszálak is akadnak: az egyik a fent említett rendőrgyilkosság utáni nyomozás, amely komoly traumát okoz Morcknak (ő maga persze nem nyomozhat az ügyben, mégis próbál segíteni az illetékeseknek), illetve megismerhetjük a magánéletét is, pontosabban a vele egy fedél alatt élő mostohafiával, Jasperrel (Aaron McVeigh) való eléggé viharos kapcsolatát. Ráadásul Morcknak a sebesülése óta kötelező pszichológushoz is járnia, Rachel Irvingnek (Kelly McDonald talán a legismertebb név a színészgárdában Matthew Goode mellett) pedig meglepő módon képes megnyílni, és talán meg is tetszenek egymásnak…

Persze a fő szál maga a nyomozás, ami egy ízig-vérig skandináv krimi jegyeit viseli magán, a skót terep pedig tökéletes ehhez: kevés napsütés, sok felhő, borongós atmoszféra.

Sok-sok gyanús karakter (akár a legfelsőbb körökből is) szegélyezi a triónk útját, miközben Merritt szenvedéseit is láthatjuk, ahogy az évek során próbálja kitalálni, hogy miért rabolták el és zárták be egy dekompressziós kamrába (szóval a szökés sem egyszerű). A végén pedig természetesen ütős fordulatok, csavarok várnak ránk.

A Megoldatlan ügyek osztálya tehát egy kifejezetten izgalmas és szórakoztató, kilencepizódos első évadot kapott, amelynek legfőbb erényei a csodás karakterei. Főként Morck és Akram (Assad nevét megváltoztatták, de annyi baj legyen) kettőse emlékezetes, de ez már a dán filmekben és a könyvekben is így volt. Reméljük, nemsokára a második könyvből, a Fácángyilkosokból is elkészül nemsokára egy új évad, hiszen Skócia éppoly rejtélyes, izgalmas és akár nyomasztó, mint az eredeti skandináv terep.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
A halálba vitte őket a milliomos álma – A Titan tengeralattjáró tragédiája mögött sötétebb történet húzódik, mint azt gondoltuk
A Titan: Az Oceangate katasztrófa egy feszültséggel teli, részletes dokumentumfilm a 2023-as tengeralattjáró tragédiáról, amely feltárja egy megalomán vállalkozó bukását és a háttérben húzódó vállalati hibákat.
B.M.; Fotók: imdb.com - szmo.hu
2025. június 20.



A Titan: Az Oceangate katasztrófa című 2025-ös Netflix dokumentumfilm szinte elkerülhetetlen alkotás volt. A 2023-as tengeralattjáró tragédia a közvélemény figyelmét hetekre megragadta: egy modernkori katasztrófa, amelyet valós időben követhetett a világ. A film nem csupán az események kronológiáját mutatja be, hanem átfogó képet ad a háttérben húzódó okokról, a vállalati kultúráról, és arról a megalomániáról, amely végül öt ember életét követelte.

A nyitány erős: a feszült zenei aláfestés és a vágások dinamikája gyorsan berántja a nézőt.

Még akkor is, ha pontosan tudjuk, mi lesz a történet végkimenetele, a feszültségkeltés működik, ami részben annak is köszönhető, hogy egy jól dokumentált eseményről van szó, sok archív anyag és visszaemlékezés állt rendelkezésre az alkotók számára. Emellett sok korábbi dolgozó állt a kamerák elé, hogy elmondják a történetüket. A kétórás játékidő alatt végig sikerül fenntartani a figyelmet, a dramaturgia tudatos, a tempó kiegyensúlyozott.

A film különösen erős abban, ahogyan bemutatja az Oceangate cég belső működését. Volt dolgozók – köztük mérnökök és a merülésekért felelős szakemberek – osztják meg tapasztalataikat, s teszik ezt megdöbbentő őszinteséggel. Egyesek nyíltan beszélnek arról, hogy már évekkel korábban látták az intő jeleket, és ezért döntöttek úgy, hogy elhagyják a céget. Volt, akit be is perelt a vállalat, mert fel merte vetni a biztonsági problémákat. A dokumentumfilm egyik legmegrázóbb része, amikor az egykori alkalmazottak tüzetesen mesélnek a cégben töltött időről, hogy mennyire toxikus légkörben kellett dolgozniuk, és arról, hogyan vált egy álom rémálommá. Stockton Rush, az Oceangate vezérigazgatója egyre inkább olyan karakterként jelenik meg, akinek ambíciói, már-már rögeszméi, felülírták a józan észt és ezzel nemcsak saját, hanem mások életét is veszélybe sodorta.

A film külön fejezetet szán a tengeralattjáró fejlesztésének és a tesztelések történetének.

Látjuk, hogyan épült fel a vállalkozás az ötlettől a megvalósításig, majd hogyan omlott össze a rendszer a túlzott önbizalom és a spórolás miatt. Ilyen például az innovációnak szánt szénszálas hajótest, mely elsősorban anyagi és súlycsökkentési okokból került előtérbe, ám végül ez vezetett a tragédiához. Különösen hátborzongató visszanézni az archív felvételeket, ahol Stockton Rush mosolyogva vezeti az eszközt egy vezetéknélküli videojáték kontrollerrel, mindezt abban a tudatban, hogy néhány hónappal/évvel később ez a szerkezet már nem tér vissza a felszínre.

A film kronológiája egy ponton visszaugrik a cég alapításáig, és innen követhetjük végig Stockton Rush ambícióit, amelyek egyfajta „tengeralatti Jeff Bezos” víziójába torkolltak. Az elképzelés, hogy hírességekkel, turistákkal merüljön a Titanic roncsaihoz, eleinte úttörő ötletnek tűnt, később azonban kiderül, hogy a megfelelő biztonsági háttér és szakmai kontroll teljes hiánya súlyos következményekkel járhat.

A tragédia utáni eseményeket, a mentőcsapatokkal történő keresést és a híradások levegőtartalék visszaszámlálását különösen megrázó nézni.

Hiszen már mi tudjuk, hogy a tengeralattjáró valójában már pillanatokkal a kommunikáció megszakadása után összeroppant a mélytengeri nyomás alatt. Ez fokozza a drámaiságot, bár olykor kissé túljátszott, de összességében hatásos, nem zavaró a túldramatizált amerikai pátosz.

Hiányosság talán, hogy az áldozatokat nem igazán mutatja be,

a fedélzeten elhunyt öt személy közül csak P.H. Nargeolet-ról, a híres francia felfedezőről kapun mélyebb ismertetőt, az ő lánya is megszólal. A többi utas – köztük egy üzletember apa és fia, valamint egy milliárdos vállalkozó – szinte teljesen háttérbe szorulnak, valószínűleg jogi megfontolásokból. Ez azonban azt eredményezi, hogy a néző kevésbé tud azonosulni az áldozatokkal, és a film szinte kizárólag a cégre, illetve annak bukott vezérigazgatójára koncentrál. Míg technikailag kiváló az alkotás, az emberi történetek hiánya csökkenti az érzelmi hatást.

A dokumentumfilm erősségei közé tartozik, hogy bemutatja a nemzetközi vizsgálat eredményeit, és választ ad a legfontosabb kérdésre is: miért történt a katasztrófa? Emellett egy, az utóbbi időben egyre több kritikával illetett nagyvállalat, a Boeing is előkerül. Ugyanis a mostanság inkább hírhedt cég segített a tengeralattjáró terveiben. A cég nem biztos, hogy örül annak, hogy egy történetbe került a tengeralattjáró katasztrófával. A Boeing is most súlyos minőségellenőrzési hibák miatt került reflektorfénybe, ami nem tesz jót a cég amúgy is megtépázott reputációjának.

Összességében a Titan: Az Oceangate katasztrófa egy megrázó, informatív és sok szempontból hatásos dokumentumfilm, amely alaposan bemutatja a háttértörténetet, és kendőzetlenül tárja fel a megalománia következményeit.

A nézőben azonban hiányérzet marad, főként az áldozatok emberi oldalának elhanyagolása miatt. A film így inkább egy vállalati bukástörténet, mintsem egy emberi dráma, de abban, amit vállal, kiválóan teljesít. Egy „őrült” milliomos híres akart lenni, ez sikerült neki, mely megtekinthető a Netflix kínálatában.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk