„Ahogy múlnak a hónapok, egyre jobban hiányzik” – Karinthy Vera édesapjáról és a színháza megmentéséről
– Vera, van egy vezetékneved, a Karinthy. Azt gondolom, hogy aki ismeri a családot és téged, az tudja, hogy jó kezekben van édesapád hagyatéka. Még egy személyes dolgot szeretnék ide a végére, merthogy mi az elmúlt időszakban elég sok tervezésben és munkában kapcsolódtunk össze - feltűnt nekem több helyen, hogy írsz. Haikukat. Nagyon örülnék neki, ha pár szót erről mondanál, illetve, ha van kedved, akkor olvasnál is.
– Mostanában elég sok verset írok, főleg haikukat, nagyon megszerettem ezt a műfajt. Van egy vers, amit apámhoz írtam és a költészet napján ki mertem tenni a közönség elé. Körülbelül egy évvel ezelőtt kezdtem komolyabban foglalkozni a versírással és nem ez volt az első haikum. Szemérmes vagyok, küzdök az ősök tehetségével és nem voltam biztos abban, hogy a verseimet megmutathatom-e nyilvánosságnak. Nagyon jó fogadtatása volt.
– Volt bármilyen előképe, amit apukád még látott? Volt olyan, hogy téged alkotásban is megerősített?
– Huszonéves koromban kezdtem először írni verseket, és akkor édesanyám is, aki irodalomtanár végzettségű, meg édesapám is biztattak. Azt mondták, a versek még nincsenek kiforrva, de nagyon jó alapokkal rendelkezem, hogy ebből lehet valami. Akkor félretettem őket, és most kezdtem el egy másfél - két éve komolyabban írni.
"Apukám biztatott, néhány versemet felolvastam neki, szerencsére még hallhatta őket. Amit most fogok felolvasni, ezt már a halála után írtam, ezt már nem tudja kritizálni. Pedig édesanyám mellett ő volt az egyik legfőbb kritikusom.
Remélem, hogy fentről néz és azt mondja, hogy tetszik neki, és majd egyszer én is azt mondhatom, hogy “Ezt csináld utánam, Pupák...!“
Haikucsokor Édesapámhoz
Most ismerhettem
meg önmagam, mély vízbe
dobva általad,
Cipelve nevünk
súlyát, mit te is kaptál,
végzem dolgomat.
Tán már büszke vagy
rám, nem látlak, de fentről
hallom hangodat,
lekéstük egymást,
mikor éltél, nem voltál -
most nem élsz, de VAGY
Ebben minden benne van. Lekéstük egymást, igen. Most közelebb érzem őt magamhoz, mint valaha. De ennek így kellett történnie, úgy látszik, ez a Karinthy átok, vagy hogy mondjam...
– Vagy sors...
Sors, igen. Édesapám is apja, Karinthy Ferenc műveiből tudta meg utólag, a halála után, hogy mennyire szerette őt, mennyit foglalkozott vele és Ferenc is később, utólag tudta meg a Frigyes írásaiból ugyanezt. Szóval úgy látszik, ez egy ilyen lánc, ami végigmegy a családon. Én nagyon szeretem édesapámat, nagyon büszke vagyok rá és remélem, lát és hall.