KULT
A Rovatból

A pop-rock pudingképű Schubertje – Sir Paul McCartney 80 éves

Egy nemzedék zenei forradalmának élharcosa volt, de lelke mélyén konzervatív maradt.

Link másolása

Amikor egy, a 60-as években kamaszkorát élő ember szembesül azzal, hogy egykori ideáljai, ha megérték, 80 évesek lettek, egy kicsit megdöbben, hiszen ez azt jelenti, hogy felette is elszálltak az évek. Ugyanakkor van egy másik érzés is: ezek az ideálok máig jelen vannak, néhányan még a színpadon is, de életművükkel mindenképpen, és ezzel fiatalon tartják tisztelőiket is.

Így vagyok én Sir Paul McCartney-val is, akit lassan 50 éve, 1972. augusztusában volt szerencsém élőben látni a Wings együttes élén Helsinkiben, a Messuhalli sportcsarnokban, ahol 20 évvel korábban Papp László második olimpiai aranyérmét nyerte. Akkoriban Apám diplomáciai kiküldetése révén ott éltünk, a helyi zenei élet teljesítette ki a pop-rock iránti rajongásomat és alapozta meg lemezgyűjteményemet. Bár az akkor még javában dúló Lennon-McCartney vitában én John Lennon pártján álltam, azért örömmel mentem meghallgatni Pault, hiszen mégiscsak Beatle volt. És bár akkoriban szerették a Wingset „a világ legrosszabb zenekarának” titulálni, nagyszerű koncert volt, Macca egyénisége minden pillanaton és hangon átsugárzott.

Még néhány évvel korábban egy rajzot, amelyen a Beatles When I’m 64 című dala nyomán „megöregítették” a négy liverpudlit. Sajnos ketten nem érték meg ezt a kort – Lennont 40 évesen gyilkolták meg, George Harrisont pedig 58 évesen vitte el a rák – így nem tudjuk, milyenek lettek volna 64 évesen. Pault a művész tokás, tiszteletre méltó úriemberként ábrázolta, és bár mindig őt tartották a bandában a legkonzervatívabb felfogásúnak, az élet rácáfolt e képre: a minap megnéztem a YouTube-on egy idei, Seattle-ben tartott koncertjét, és egy fess, élettel teli idős fickót láttam, aki még mindig képes élőben is élményt nyújtani a közönségnek.

James Paul McCartney 1942. június 18-án született Liverpoolban. Élete második legfontosabb dátuma – és egyben a 20.századi zene történetét megváltoztató esemény – 1957.július 6. Ezen a napon vitte el őt egy barátja, bizonyos Ivan Vaughan a Woolton kerületi Szent Péter parókiára, ahol a Quarry Men nevű zenekar játszott egy esküvői garden partyn.

Paulnak, aki akkoriban már próbálgatta zenész szárnyait, nagyon megtetszett az énekes hangja, játéka, személyisége. Aznap este egy másik buli során Vaughan bemutatta őket egymásnak: John Lennon, Paul McCartney – a többi már történelem.

A két fiú néhány év alatt korunk talán legnagyobb szerzőpárosává nőtte ki magát, bár kezdettől fogva különböző egyéniségek voltak. Lennon elképzelései nyersebbek voltak, McCartney viszont inkább kötődött a hagyományosabb brit dalkincshez, ő volt a romantikusabb alkat, még akkor is, ha ő énekelt néhányat a „legüvöltősebb” dalok közül a Kansas Citytől a Helter Skelterig.

Mivel egy idő után a Lennon-McCartney címkét csak szerzői-kiadói jogok miatt tartották fenn, még könnyebb lett beazonosítani, hogy melyik Beatles-dal melyikük szerzeménye. Az övéi az olyan gyöngyszemek, mint a Yesterday, az Eleanor Rigby, a Fool On The Hill, a Penny Lane, a Hey Jude vagy a Let It Be, a már-már klasszikus ihletésű For No One és She’s Leaving Home, a játékosan szerelmes Blackbird, de ő vitte be a Beatles zenéjébe az 1920-as, 30-as évek kuplévilágát a már említett When I’m 64-ral, a Martha My Dear-rel vagy a Maxwell’s Silver Hammerrel.

Dallamai látszólag egyszerűek, de tele vannak rejtett finomságokkal. Sokszor hallottam amatőr zenészektől, hogy „Beatlest játszani mindenki tud”, aztán vért izzadtak, amikor le kellett követni egy akkordmenetet. Nem véletlen, hogy már a Beatles idején a „20.század Schubertjeként” emlegették.

A balkezes Paul, miként társai is, teljesen autodidakta módon tanult meg basszusgitározni, gitáron, zongorán játszani, később még dobolni is. Állítólag a mai napig nem tud kottát olvasni. Különleges hangfekvéséről a szakértők azt mondták, hogy „mindenen áthatol”, annak ellenére, hogy nem is igazán erős. A Beatlesnek egyik nagy fegyvere éppen az utánozhatatlan vokál volt, és ez hiányzott a legjobban mindegyikük későbbi szólódalaiból.

A ma már elképzelhetetlen tömeghisztéria, ami a Beatlest körülvette, nemcsak a zenéből fakadt, hanem a négy fiú egyéniségéből és külsejéből is. Paul kamaszos mosolyával, furcsán lefelé álló szemeivel, „pudingképével”, ahogyan annak idején írták, volt az első számú kedvenc, olyan, akihez a hagyományokhoz hű brit lányos anyák örömmel hozzáadták volna gyermeküket. Amikor Macca 1969 márciusában feleségül vette az amerikai Linda Eastman fotóst, valóságos nemzeti gyász tört ki a szigetország hölgyei között. Paul azonban így sem tagadta meg magát: 29 éven át, Linda haláláig, mintacsalád voltak négy gyermekükkel.

Alig egy évvel később a gyász már világméretűvé dagadt, amikor Paul 1970. április 10-én bejelentette, hogy kilép a Beatlesből, és ezzel akaratlanul is „elvitte a balhét” a Fab Four, egy nemzedék zenei forradalma zászlóvivőjének feloszlásáért. Holott valójában csupán elfáradtak egymástól, és mindenki a maga útját akarta járni. De azért még üzengettek egymásnak egy ideig nem túl kedves dolgokat a médiában és dalokban egyaránt.

A bűnbak mégis Macca lett, és így is ítélték meg első önálló munkáit, pedig második szólóalbuma, a Ram már olyan slágereket is tartalmazott, mint Too Many People vagy az Eat At Home. Ez kihatott az új bandára, a Wings-re is, nem utolsósorban Linda billentyűs-vokalista szerepe miatt, hiszen a „jólértesültek” szerint éppen Mrs.McCartney és John Lennon kedvese, Yoko Ono közti rivalizálás marta szét a Beatlest.

Paul azonban már 1972 februárjában meggyőzte közönségét, amikor az új csapattal rögtönzött turnéra indult brit egyetemi klubokban úgy, hogy a közönség csak a helyszínen tudta meg, kik lépnek fel. Ezzel a muzsikus egyben csattanós választ adott azoknak is, akik hittek az ostoba rémhírnek, mely szerint a Beatles 1966-ban azért hagyta abba a koncertezést, mert őt halálos autóbaleset érte, a fotókon egy hasonmás jelent meg, és a konteósok számos „bizonyítékot” találtak erre az utolsó évek Beatles-dalaiban és a lemezborítókon.

És hogy ihletét sem vesztette el, mutatták a Paul McCartney & The Wings legjobb lemezei: a Band on The Run (1973), a Venus and Mars (1975) és főleg a London Town (1978). Az egyik legnagyobb slágerük az Élni és halni hagyni (Live and Let Die) című James Bond-film betétdala lett, de ennek a korszaknak a legemlékezetesebb dala a Mull of Kintyre, amelyben McCartney a skót föld előtt rótta le tiszteletét, amely élete legnehezebb pillanataiban adott neki megnyugvást és lelki megtisztulást. A karácsonyi éneknek szánt dal egyfajta „nemhivatalos” skót himnusszá vált.

A Wings 1979-ben feloszlott, innentől kezdve Paul, persze sokszor Lindával párban folytatta karrierjét, bár lelkileg kétségtelenül nagy törést jelentett számára John Lennon halála, akivel minden huzavona ellenére örök barátok maradtak. Készített felvételt Stevie Wonderrel és Michael Jacksonnal, pop-rock albumai mellett, amelyek közül talán a Flowers In The Dirt (1989) és a Flaming Pie (1997) voltak a legkiválóbbak.

De komolyzenei babérokra is tört: írt balettzenét, és a Liverpool oratóriumot nálunk is bemutatták 2002-ben a Pesti Vigadóban. Egy évvel később Paul személyesen is tiszteletét tette Magyarországon, és a Budapest Sportarénában adott nagy sikerű koncertet.

Pályafutására visszatekintve nem lehet nem megemlíteni azt a szolgálatot, amelyet Lindával együtt a vegetarianizmus világméretű terjedéséért tettek, és egyben meggyőződéses állatvédők is lettek. Részt vett számtalan humanitárius akcióban: ő szervezte meg az 1978-ban a polpotizmus rémuralma alól felszabadult Kambodzsának szánt segélykoncertet, részt vett a Live Aiden, majd 20 évvel később a Live 8-en a Hyde Parkban a U2-val.

Második feleségével, Heather Millsszel pedig a taposóaknák betiltásáért folyó kampányba kapcsolódott be. „Gondolkozz globálisan, cselekedj lokálisan” – vallja. Büszke lehet lányára, Stellára is, aki a fenntartható divat egyik legelismertebb egyénisége.

Paul McCartney 80 évesen sem pihen meg. Immár 9 éve házasok a nála 17 évvel fiatalabb amerikai Nancy Shewellel, akivel 2011. október 9-én – azaz John Lennon születésnapján – házasodtak össze a londoni Marylebone kerületi városházán. Ugyanott, ahol annak idején Lindával.

Még mindig az a legnagyobb boldogság számára, ha bemegy egy stúdióba, és kijön egy kész dallal. Bár a nyugodt családi légkör mindig fontos volt neki, el sem tudja képzelni, hogy otthon üljön és a tévét bámulja. Inkább irány a színpad, hadd szóljon a zene…

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
„Így tovább nem lehet élni” – Újabb zseniális Bödőcs-kisfilm készült, Csákányi Eszter és Znamenák István is remek benne
Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással. Egy kis Örkény, egy kis Wes Anderson négy és fél percben.

Link másolása

Új kisfilm került fel Bödőcs Tibor YouTube-oldalára: a mintegy 4 és fél perces alkotás két főszereplője Znamenák István és Csákányi Eszter.

A kérvény című opus egy Wes Anderson-szerű miliőben játszódik, és lényegében egy kérvény felolvasásából áll, na meg a hangos csattanóból. De az egészben benne van az „elmúthatvanév” Magyarországa, persze a megfelelően vicces, ironikus körítéssel. A kérvény című kispróza egyébként Bödőcs Prímszámok hóesésben című kötetének egyik fejezete.

Amolyan igazi Bödőcs-humor, két lazán odapakolt nagyszerű színészi alakítással.

De felesleges is ennél több, nézzük a kisfilmet:


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét Luca Guadagnino a Challengersben
Április 25-től játsszák a hazai mozik a Challengerst. Zendaya eddigi pályafutásának talán legfontosabb filmjét készítette el, és mindent meg is mutatott a cél érdekében.

Link másolása

FIGYELEM: A CIKK APRÓ SPOILEREKET TARTALMAZ!

Napok óta azon töprengek, miért is tetszett ennyire a Challengers. Hiszen ha az ember nagy vonalakban elmondja a sztorit, talán fel sem kelti a figyelmet. Szerelmi háromszög, a tenisz, mint az emberi kapcsolatok, játszmák metaforája, bla-bla-bla. De ahogy sokszor hangsúlyozzuk, a művészet fő kérdése a nem a „mit”, hanem a „hogyan”.

Luca Guadagnino rendező az egyszerű hozzávalókat mesterien elegyíti, a romantikus drámából már-már lélektani thrillert csinál. Az első pillanatban megalapozza az egész filmen átívelő feszültséget. Két férfi teniszezik. Izmosak, leharcoltak, feszültek. Már-már mitikus alakok. Csatájukat a nézőtérről figyeli egy szépséges nő.

A három szempárt látjuk egymás mellé vágva, és rögtön tudjuk, miről van szó, mi is lehet a valódi tétje ennek az összecsapásnak.

Ezután a film ügyesen ugrálva az idősíkokon azt mutatja be, hogy jutottak el a szereplők eddig a pontig.

Tashi (Zendaya) ígéretes teniszcsillagnak indult, ám egy sérülés miatt le kellett mondani az álmairól. Manapság férje, Art Donaldson (Mike Faist) teniszcsillag edzője és menedzsere, akivel van egy közös lányuk is. Art rossz passzban van, sorra veszti a meccseit, szíve legmélyén már szívesen visszavonulna, de fél, hogy elveszti felesége megbecsülését, ha feladja. Ám mindannyiuk életét felrázza, amikor egy kisebb rangú versenyen Art szembe találja magát Patrickkal (Josh O’Connor), aki egykor a legjobb barátja volt, egészen addig, amíg meg nem ismerkedtek Tashival.

Mindenképpen ki kell emelni még Trent Reznor és Atticus Ross zenéjét. Mert bármennyire jó is a rendező és a szereplőgárda, voltak olyan helyek a filmben, ahol egyedül a lüktető soundtrack biztosította a feszültséget, anélkül túl hosszú és lapos lett volna egy-egy snitt.

Bámulatos a fényképezés, minden beállítás talál, olykor egyenesen a száguldó labda szemszögéből látjuk a meccseket. Bár a filmben végig erős az erotikus túlfűtöttség, Luca Guadagnino remek ízléssel bánik a kérdéssel. Nem Zendaya cicijével próbálja eladni a filmjét, sosem látszik több, mint ami indokolt, és ami szükséges ahhoz, hogy plusz töltetet adjon egy-egy jelenetnek. Egyébként is túl sok a történés, amit követni kell ahhoz, hogy a szemünket legeltessük. Kimondottan szokatlan módon ebben a filmben sokkal többet vetkőznek a pasik.

Nem is emlékszem, láttam-e valaha olyan mainstream amerikai (vagy bármilyen) filmet, ahol a férfi öltözőt mutatják a maga természetes valóságában.

Itt ez is megtörtént. Sőt, Guadagnino attól sem fél, hogy kicsit behozza a képbe a látens homoszexualitás kérdését. Mindezt kellő lazasággal és humorral teszi.

Félreértés ne essen, a Challengers nem a szexről, és még csak nem is a teniszről szól. Ahogy maga Tashi ki is mondja valahol a film elején: a tenisz nem sport, hanem emberi kapcsolat. Akkor lesz jó egy meccs, ha a pályán lévő két ember szinte eggyé válik, tökéletesen érti egymást.

A Challengers három zseniális színész és egy nem kevésbé nagyszerű rendező összmunkájától lett az, ami, de ez mégiscsak Zendaya filmje, ő a csúcstámadó, a többiek az alaptábort biztosítják neki. A még mindig nagyon fiatal színésznő nem is választhatott volna jobb filmet, hogy megmutassa tehetségét azok számára, akik eddig legfeljebb a Pókember-filmekben és a Dűnében találkoztak vele.

A szép színésznők sokszor úgy próbálnak kitörni a skatulyából, hogy csúnya, vagy legalábbis a nőiességüket háttérbe szorító női karakterek bőrébe bújnak. Zendaya más utat választott: maximálisan kihasználja előnyös külsejét, erotikus kisugárzását, sőt, maga a szerep is arról szól részben, hogy egy vonzereje tudatában lévő fiatal nő miként manipulálja az életében lévő férfiakat. De közben láthatjuk fiatal lányként, anyukaként, femme fatale-ként, üzletasszonyként és tehetetlenül szerelmes nőként is. A színészi sokoldalúság olyan skáláját vonultatja fel, amire kevés szerep nyújt lehetőséget.

Kisujjában van a színész és a nő egész eszköztára, és így könnyedén az ujja köré csavar mindenkit.

Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

A Rovatból
Több mint száz év után került elő egy eddig ismeretlen írás Agatha Christie-től
Az első Poirot-regénye környékén írhatta az első világháború alatt.

Link másolása

Váratlan szerzőre bukkantak egy, a Brit Pszichoanalitikus Társaság archívumában talált magazin hasábjain: minden idők legtöbb könyvet eladott regényírójára, Agatha Christie-re.

A magazint Sylvia Payne, a psziszhoanalízis brit úttörőjének papírjai között találták meg, aki még az első világháborúban, nővérként ismerkedett meg a krimi későbbi koronázatlan királynőjével.

A Mit csináltunk a Nagy Háborúban című, hatvanoldalas, saját készítésű szatirikus magazin is ebből az időből származik és Christie, Payne, illetve kolléganőik különböző írásait tartalmazza: novellákat, verseket, színdarabokat – és egy képregényt is egy mérgezéses esetről, amit Christie és szintén nővér barátnői „követtek el”.

Christie a magazinban elsősorban a kérdezz-felelek rovat vezetőjeként szerepel, ahol képzeletbeli olvasók kérdéseire válaszol, válaszait Agatha néni néven szignózva,

de rejtvényoldalt is szerkesztett, továbbá írt egy bírósági álhíreket tartalmazó rovatot.

A belsős nővérmagazint könnyed, pozitív hangvétele miatt minden bizonnyal saját maguk lelkesítésére készítették a nővérek, akik nap mint nap szembesültek a világháború borzalmaival a Franciaországból hazatért brit háborús sebesültek révén.

Christie nagyjából a magazin keletkezésekor írhatta első regényét is, A titokzatos stylesi esetet, a később legendássá vált Hercule Poirot detektív főszereplésével, de ekkor még senki sem sejthette, hogy az írónő könyveinek eladását csak Shakespeare és a Biblia tudja majd megelőzni, ugyanis első regényének kéziratát három éven át hat különböző kiadó utasította vissza.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


KULT
A Rovatból
Meghalt András Ferenc
A nemzet művészének rendezőként olyan filmek fűzödnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét vagy a Dögkeselyű. 81 éves volt.

Link másolása

Nyolcvanegy éves korában elhunyt András Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró, producer, érdemes művész, a nemzet művésze – jelentette be csütörtökön Szombathelyen Kollarik Tamás, a Nemzeti Média-és Hírközlési Hatóság elnöki főtanácsadója és Lovass Tibor, a Savaria Filmakadémia elnöke a 11. Savaria Filmszemle keretében rendezett médiakonferencián.

András Ferenc, a Savaria Filmszemle életműdíjas zsűritagja emléke előtt a konferencia résztvevői néma felállással tisztelegtek.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem MTI-hez eljuttatott közleménye szerint az intézmény harmadéves filmrendező osztályának osztályvezető tanára csütörtökön hajnalban hunyt el.

András Ferenc 1942. november 24-én született Budapesten, 1973-ban szerzett rendezői diplomát a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. Életében mindvégig jelentős szerepet játszott a film és a televízió. Pályáját 1962-ben kezdte a Magyar Televízióban, majd dolgozott a filmiparban is, ahol a korszak legnagyobb rendezőivel működött együtt, köztük Ranódy Lászlóval és Makk Károllyal.

Rendezőként és forgatókönyvíróként olyan rendkívüli alkotások kötődnek a nevéhez, mint a Veri az ördög a feleségét, a Dögkeselyű, A kárókatonák még nem jöttek vissza, a Családi kör vagy a Törvénytelen című film – olvasható az SZFE méltatásban.

Mint írták, András Ferenc 1977-ben aláírta a Demokratikus Chartát, kifejezve tiltakozását a csehszlovákiai diktatúra intézkedései ellen, a politikai nyilatkozat támogatása miatt hosszú ideig nem forgathatott újabb játékfilmet.

A nyolcvanas években a MAFILM színésztársulatának vezetője volt, majd később a Dialóg Filmstúdiót irányította. Produceri tevékenysége mellett meghatározó szerepet vállalt a szinkronszakma alakításában, valamint a Duna Televízió szinkronműhelyének korszakos vezetője volt. Szerteágazó tudása és tapasztalata ellenére viszonylag későn kezdett tanítani: 2021-től volt az Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező osztályának osztályvezető oktatója, aranydiplomáját pedig 2023-ban vehette át ugyanitt - emelik ki a közleményben.

András Ferenc halálával a magyar film világa kiváló alkotót veszített el, emlékét a filmjein és oktatói munkáján keresztül őrzi a Színház- és Filmművészeti Egyetem

– írták.

Link másolása
KÖVESS MINKET: