Aki a történelmi hitelességet keresi, menjen inkább levéltárba – megnéztük a Most vagy sohát
1848 március 15-e az a nap valóban, amiről mindannyiunknak van egy képe. Egy legendárium, melynek történeti elemeit passiójátékszerűen el lehet játszani iskolai ünnepeken, bizonyos rítusai a mai napig elevenen hatnak (gondoljunk arra, hogy minden magát komolyan vevő szervezet, mozgalom a követeléseit 12 pontban fogalmazza meg azóta is, sosem 11 a pontok száma, de végképp nem 13). Tehát ez az esős márciusi nap bizony közös kultúrkincs. Ilyen szempontból
hogy miért most készült el a film, lehet erről rosszmájú és kevésbé rosszmájú megjegyzéseket tenni, de egy biztos: most itt egy művészeti alkotásról fogunk írni, amibe semmi aktuálpolitikai megjegyzésnek nem lesz helye. Azt majd tegyék meg a politikusok, politizáló értelmiségiek. Ez a mű akkor is mű lesz, amikor már a mai politikai kurzus is a történelemkönyvek lapjain fog porosodni. Ha tetszik: vitrinben.
Sok tragikus kísérlet volt már történelmi eseményeink filmen való megörökítésére,
amiből egy nézhetetlen tévéközvetítést volt képes előállítani az a személy, akinek a nevét most juszt sem írom le.
Leírom viszont Lóth Balázs rendező nevét, mert megérdemli. Balázs minden bizonnyal képes megrendezni jól egy filmet, ha kap egy jó forgatókönyvet. És itt az alapanyag, amiből dolgozott, Kis-Szabó Márk munkája szerencsére jóval több, mint egy áhítatos passiójáték az Ifjakról. Így, bár lesznek fenntartásaink is, de ez a film egy tisztességes, nézhető alkotás, egy évezredben sem emlegethető a Szörényi-Bródy alkotópáros művének meggyalázásával.
Vannak ennek előzményei is. Nagy lélegzetű, már-már történelmi szuperprodukciónak ott volt nekünk eddig az Egri csillagok, melyről szintén elmondható jó-rossz, de emlékezetes alkotás, nemzedékek nőttek fel rajta. Ha majd a politikai táborok megosztó tébolya elmúlik (azaz ez a rezsim mindenképpen), akkor eljöhet az a kor is, amikor meri az is megnézni, esetleg szeretni ezt a filmet, aki ki nem állhatja az alkotói gárda egy részének politikai beágyazottságát.
Nézzük a történetet. Adott 24 óra. Ennyi a cselekmény ideje. 1848. március 14. késő estétől a nagy nap estéjéig.
A másik fontos alapvetés: a fikció felvállalása. Aki ebben a filmben 1848. március 15-ének hiteles, történetileg hű leírását keresi, az inkább levéltárba menjen, ne moziba. Ez itt kérem, fikció, ahogy fikció volt Jumurdzsák is, de hát az Egri csillagokról mindenkinek Jumurdzsák jut eszébe, az a személy, aki ott sem volt. Itt is megkapunk egy antagonistát, egy Farkasch nevű titkosügynök(?) besúgó(?) alakjában (Horváth Lajos Ottó), aki legalább annyira elvetemült, mint Jumurdzsák volt hajdanán. De Farkasch nélkül ez a film is csak egy passiójáték lenne, azért meg kár lett volna a felhajtás.
Ami igazán fontos, az az, hogy megértsük, mi is a művészi szabadság, és mi a dramaturgia. Bármennyire felemelő egy történelmi esemény, az egészen addig nem érdemes arra, hogy filmvászonra álmodjuk, amíg meg nem találjuk benne a személyes történeteket, személyes szálat. Ebben a filmben mi a személyes történet?
Egy elvetemült rosszfiú próbálja megállítani a forradalom eseményeit. Személyesen Petőfire vadászik. Összeszövetkezik a város legrosszarcúbb alakjaival, akik aztán megteszik, ami tőlük telik. Az kicsit aggályos számomra, hogy
És itt el kell dönteni pár dolgot. Az egyik a kontextus.
Azaz képben kell lenni, mi is az a március 15, kicsoda Petőfi, kicsoda Jókai, Vasvári, stb. És azt sem árt tudni, ki volt Táncsics. Ez sajnos most is így van. Megértem, hogy az egy napos dramaturgiai keret nem tesz lehetővé hosszas előzménytörténetet, de ezt olyan szellemesen meg lehet oldani. Akár feliratokkal is. Még csak nem is kell olyan hosszú rege, mint a Star Wars epizódjai elején van, de néhány tény azért belefért volna, és akkor értenénk, kik ezek a fiatalemberek, akik a Pilvaxban töltik estéiket, és mitől annyira lelkesek. Értenénk, hogy helyzet van. Most inkább csak tudjuk. Tudjuk, mert figyeltünk a történelemórán.
Az számomra nagyon üdítő volt, hogy éreztem a törekvést, hogy végre leléptethessék a szobortalapzatról az ifjakat. Idegesítő, vicces, de mindenképpen bohém huszonéves srácokat látunk, nem dörgő hangon szónokló lánglelkeket. Jól áll a csajozós karakter, a piperkőc, a gátlásos, amitől nagyon jól működhetne a történet. Mi az az egy dolog, ami hiányzik ebből? Egy kis intimitás néha. Ahogy végigdübörög a zene a filmen, úgy dübörög végig a történet is. Elhiszem, hogy a történelem, ha viharos, akkor dübörög, de a klasszikus zene is a piano-forte váltakozására, ennek dinamikájára épül fel.
Amikor Júlia bejelenti Sándorának, hogy gyerekük lesz, ott például megsuhint ennek a szele, de nem jutunk túl egy fortisszimónál és annál, hogy a költő annyit mond, hogy érzi, fia lesz. Ez a ziccer pedig adhatott volna egy mélyebb dimenziót mind Petőfinek, mind Júliának is, ezáltal az egész filmnek.
Ahogy korábban szó volt róla, érvényes dramaturgiai fogás, hogy antagonista jelenik meg a történetben, Farkasch képében. Jó karakter, értem, mi mozgatja. Mindaddig működik ez a szál jól, ameddig nem következnek be olyan cselekmények, melyek viszont súrolják a történelemhamisítás kategóriáját. Amikor az akció és a látvány kedvéért szétverik és felgyújtják Landerer nyomdáját, vagy olasz gárdisták állnak szemben a várban Petőfiékkel, akkor kicsit kényelmetlenül érzem magamat. Azért, mert amíg az antihős behozatala belefér az „akár” kategóriájába, erősíti, színesíti az eredeti történetet,
Ráadásul szerintem enélkül a tűz nélkül is ugyanúgy megmaradt volna a történet dinamikája.
Menjünk még végig egy kicsit a történelmi hitelesség kérdésén. Sokszor, hangsúlyosan kerül szóba a cselekmény során, hogy magyarul akarnak beszélni, nem németül. Ebből akad is több konfliktus. Az igazság azonban az, hogy 1844 óta a magyar volt a hivatalos nyelv Magyarországon. Meglehet Pest inkább német város volt, mint magyar, de tilalom alatt már régen nem állott a magyar nyelv, mint ahogy állt már a Nemzeti Színház is, persze a Német Színház is működött.
Most a kevésbé hiteles részek után jöjjenek azok a részek, melyekért külön hálás vagyok. Szerencsére mára a CGI technika odáig jutott, hogy meg tudta jeleníteni a film a reformkori Pest-Budát. Nekem külön izgalmas volt felismerni például a korabeli Kálvin teret (akkor még piactér), a református templommal, és a Ráday utca sarkán álló épületekkel, sárban, pocsolyákkal, mára már eltűnt klasszicista épületekkel. Szerencsére a költségvetés megengedett néhány totálképet is a városról, az épülő Lánchíddal, ami külön izgalmas volt.
dicsérje ez azt, akit illet, ha a rendező igényességét, akkor neki jár az elismerés.
A színészek közül nem nehéz kiemelni Lukács Sándort Ignaz von Lederer szerepében. Számomra az ő kevés, de súlyos megjelenése, kimért játéka mindenképpen emlékezetes jeleneteket adott a filmhez.
A korábban említett Horváth Lajos Ottó szinte a film főszereplőjeként viszi a történet sötét oldalát. Nemcsak a forgatókönyvírót, őt is dicséri az a pontosság, hogy értem, miért teszi, amit tesz.
Mosolygó Sára mint Szendrey Júlia nem könnyű feladatot kapott. Az életben sem könnyű a Nagy Ember hátterének lenni, egy filmben kifejezetten nehéz autonóm karaktert felépíteni egy ilyen pozícióban. Annyi segítséget viszont kapott, hála az alkotói fantáziának, hogy egy ponton
hogy aztán, mintha mi sem történt volna, boldogan ünnepeljen tovább.
Az örök kérdés számomra a főszereplő, Berettyán Nándor. Piszok nehéz lehet eljátszani egy ikont, akiről mindannyiunkban él egy kép, és ehhez kemény karakterépítés és rendezői támogatás kell (a jó forgatókönyvről nem is beszélve). Nem tudom eldönteni, hogy a színész nem tudott maradéktalanul megfelelni a feladatnak, hogy kiszínezze a szobrot, vagy a rendező nem gondolt többet Petőfiről. De tény, hogy
Hogy mire gondolok? Mondom, ami tetszett, és érthető lesz. Amikor először elszavalja a Nemzeti Dalt. És még maga sem érzi, hogy most akkor ez működik-e. A legelején látom rajta azt, ami több, mint az ikon, mert esendő. Ilyen mély vonásokból jöhetett volna több.
Dobos Tamásnak köszönjük a festményszerű, igényes képeket, ahogy Hegedűs Gyulának és Kertai Gábornak a vágást, ami hibátlan volt.
Összegezve azt gondolom, hogy aki képes elfelejteni a 2024-as aktuálpolitikai kontextust, hogy NER vagy nem NER, és szeretne megnézni egy profi mesét 1848-ról, nem fog csalódni.
ami a fentebb sorolt eldöntetlenségek ellenére olyan alkotás, ami fenn fog maradni, tovább, mint a rendszer, ami létrehozta. És ez már jó hír.