Este 10-kor csontkukacokat szedni a sebből elég kemény, de valakinek ezt is be kell vállalnia
Ezért nem is hibáztathatna senkit – teszi hozzá –, hiszen alaposan megváltoztak a körülmények körülötte az elmúlt pár évben: ma már teljes életterét a madarak dominálják, ott vannak nemcsak a kertben, de a konyhában és a nappaliban is.
Eddig azonban mindig sikerült túllendülniük a hullámvölgyeken: másfél éve együtt költöztek a már említett, eredetileg hétvégi házba Dunaharaszti szélén. Szinte lakhatatlan állapotból újítottak fel és alakították az otthonukká, valamint befogadóállomássá.
A fő szempont itt már egyértelműen az utóbbi volt, saját igényeik és szükségleteik csak utána jöttek a sorban.
„Szerettem volna az elejétől a végéig kivenni a részemet mentés folyamatából” – magyarázza. Korábban ugyanis hiába ő mentett meg egy madarat, amint javulni kezdett az állapota, tovább kellett adnia olyan segítőknek, akiknek volt röpdéjük.
Emiatt egy csomó pozitív élménytől elesett, például a szabadon engedés örömétől, vagy attól, ahogy a madár előtte a röpdében megteszi az első egészséges szárnycsapásait. Ezen szeretett volna leginkább változtatni.
A megállapodás annyi volt közte és párja között, hogy a felső szinten, ahol a hálószobák is vannak – és amit eleve ők húztak fel, nagyrészt a saját kezükkel –, ne legyenek madarak. Ezt leszámítva azonban az egész házat és kertet ők uralják.
„Ezt nem lehet fizetett alkalmazottként csinálni”
Hiába tölti ki Klári idejét a madármentés még jobban is, mint egy teljes állás – messze túlnőve egy mezei hobbi keretein –, olyan szervezet egyszerűen nem létezik, ahol fizetnének is az ilyesmiért. De egyáltalán nem is szeretne ebből megélni.
„Én tudom, milyen egész éjjel ébren virrasztani egy kritikus állapotú madárral, vagy épp este 10-kor nekiállni csontkukacot kiszedni a sebből. Elég kemény, de valakinek ezt is be kell vállalnia. Egy fizetett alkalmazott, akinek 8-től 5-ig tart a munkaideje, aligha tenné meg. Egyébként pedig mérhetetlenül nem érdekel a pénz, nem vágyom márkás cuccokra vagy menő autóra.”
Hatalmas szerencsének tartja, hogy találtak egy olyan állatorvost, Dr. Berta Krisztiánt, aki legalább annyira megszállottan szereti a madarakat, mint ők. "Nélküle tényleg sehol se lennénk, annyi segítséget kapunk tőle, ami messze nem lenne elvárható."
Klári korábban évekig dolgozott egy IT-cégnél, azonban ahogy a madármentő énje kezdett felülkerekedni mindenen, többé nem tudta összeegyeztetni egy irodába bejárós főállással.
„Már elindulni se tudtam időben, mert szinte mindig elhúzódtak a reggeli etetések, utána pedig következett a dugóban ülés” – idézi fel. Túlórázni pedig ugyancsak nem tudott, hiszen haza kellett érnie a madarakhoz.
A tavaszi-nyári szezonban a fiókákat ráadásul 1-2 óránként muszáj megetetni, és nyilván nem elvárható egy munkahelytől sem, hogy irodai környezetben ilyesmit toleráljon.
Az egyetlen opció tehát az otthonról, rugalmas időbeosztásban végezhető távmunka, és nemrég sikerült is szert tennie egy ilyenre – igaz, csak félállás, de legalább van.
„Nem életet adsz, hanem esélyt”
Klári mindennapjainak elkerülhetetlen része a búcsúzás: jó esetben azért, mert a madár felépül és visszatérhet a természetbe, rossz esetben pedig azért, mert nem sikerül megmenteni az életét.
Az utóbbit persze sokkal nehezebb megélni, az együtt töltött idővel és a rehabilitációra fordított energiával arányosan nő a kötődés. Nem engedheti meg magának, hogy napokig lelki beteg legyen, de így is előfordult néhány eset, ami iszonyúan megviselte.
„Volt olyan hattyú, aki hét légpuskalövedékkel a testében került ide, valószínűleg célba lőttek rá. Hetekig gyógytornáztam és hidroterápiáztam vele, már elkezdtem reménykedni, és utána halt meg a karjaimban. Akkor csak álltam, és üvöltöttem az ég felé, mint valami közhelyes amerikai filmben.”
Szerencsére az ellenkezőjére is van példa, a Kömény nevű hattyú például az eddigi egyik legnagyobb sikersztorija.
„Őt Ráckeve alpolgármestere hozta egy vihar közepén, olyan rossz állapotban volt, hogy szinte semmi esélyt nem adtam neki. Mégis túlélte az éjszakát, amit persze én is átvirrasztottam, és lassan elkezdett javulni. Most pedig ott tartunk, hogy hamarosan el kell engednem.”
Egy alapvető tételhez próbálja tartani magát, ez pedig az, hogy nem életet ad, hanem esélyt. „Semmit nem lehet, és nem is szabad előzetesen biztosra venni. De ha megadtam az esélyt, bárhogy is alakul, nem kellene bűntudatot éreznem. Legalábbis elvileg...” – mondja keserű mosollyal.
A gyógyultan szabadon engedés ennél jóval könnyebb, de néha azért az sem egyszerű, főleg ha nem lehet utána nyomon követni a madarat.
„Ha elengedsz egy fecskét, jó eséllyel soha többé nem tudod beazonosítani, még akkor sem, ha pont feletted repül el az égen. Egy hattyúnál viszont ez sokkal könnyebben megy, a csepeli Duna-parton például él vagy 8-10 példány, akiket annak idején én mentettem. Őket rendszeresen látogatom is, olyankor ki tudnék ugrani a bőrömből.”
Klári szerint a madarak is tudnak hálásak lenni: nem úgy, mint egy kutya, ami szó szerint az ember nyakába ugrik, hanem a maguk módján, de képesek rá. Igaz, abban nem biztos, hogy utólag felismerik őt, de ez nem is fontos.
Tervei a jövőre nézve is bőven vannak: nemrég elkezdte bejegyeztetni saját alapítványát Tollas Barát néven, amitől azt várja, hogy többen megismerjék a tevékenységét, akár magában a mentésben is segítve neki, az átlátható működésnek köszönhetően pedig több adomány érkezhet hozzá.
Utóbbira nagy szükségük is lenne, ugyanis jelenleg ezek aránya elenyésző, szinte minden kiadást saját zsebből fedeznek. És bár alapelvük, hogy amit csinálnak, az nem lehet pénzkérdés, egy ponton túl azért korlátozottak a lehetőségeik.
Következő nagy terve, amit szeretne megvalósítani, a hattyúk számára egy nagyobb, 4*4 méteres tó kialakítása, illetve a garázsuk átalakítása karanténhelyiséggé. Mivel ezt így együtt már nem tudnák önerőből finanszírozni, létrehozott egy adománygyűjtő oldalt. Ha lehetőséged van rá, IDE KATTINTVA támogathatod.
