Potozky László: „Emberi nyomorokból kirakott forradalom zajlik”

A nagy visszhangot kiváltó generációs regény, az Éles szerzőjének új könyve egy olyan utópiát mutat be, amely bármikor valósággá válhat: forradalom tör ki a 2010-es években egy közép-kelet-európai ország fővárosában.

Alulnézetből látjuk, hogyan válik egy kívülálló a népfelkelés részesévé, és hogyan gyalogol át rajta a történelem anélkül, hogy azt ő észrevenné. Végignézi, ahogy felfordul körülötte a kiábrándult, kétszínű világ, de a barikádtüzek füstjével együtt a remény is elszáll.

– Az előző regényedre sokan mondták, hogy generációs regény. Te is így érzed?

Mindenképp megtisztelő, hogy ezt a címkét megkapta az Éles. Amikor írtam, nem így készültem rá, ez nem egy műfaj, hanem egy titulus, amit a szakmától és az olvasóktól kapnak bizonyos regények. Bőven akadnak erre példák, az amerikai irodalomban főként (Úton, Száll a kakukk fészkére, Nullánál is kevesebb), és úgy tűnik, a magyar közönség egy része az én könyvemet valami ilyesminek érezte. Az új regény, az Égéstermék teljesen más.

– Nem félsz, hogy politikai lektűr-irányba akarják tolni?

A cselekmény valóban egy meg nem nevezett közép-kelet európai országban játszódik napjainkban, méghozzá egy forradalom idején, de nem igazán félek, szerencsére ilyen felületes olvasattal mindezidáig nem találkoztam. Mind a pozitív, mind a negatív recepció szépirodalomként foglalkozik vele, egyfajta társadalomkritikaként, ami akár a 2010-es évek Magyarországának alulnézetes korrajza is lehetne. A regény első változatába sokkal több politikai áthallást pakoltam, de szerencsére láttam egy nagyon elrontott színházi előadást, ami után rájöttem, mennyire irritálók a túlságosan konkrét, erőltetett utalások. Az ilyesmit megfontoltan kell adagolni, nem szabad semmit az olvasó szájába rágni. Úgy döntöttem, ki is irtom a nagyon nyilvánvaló politikai áthallásokat, és csak azokat hagyom meg, amiket talán ötven év múlva is érteni fognak.

Például amikor a regénybeli diktátor libegőt avat a szülőfalujában: gyerekkoromban sokat poénkodtak otthon a szüleim, hogy Ceauşescu stadiont építtetett Scorniceşti-en, szóval ez régről ismerős nekem, meg még jó pár millió Romániában született embernek.

Ami Felcsúton történt tehát, az számomra nem hat annyira újdonságnak, nem megdöbbentő – népvezéri pszichózisok ezek, sémák, amik még hosszú ideig értelmezhetőek maradnak Közép-Kelet Európában.

– Nem féltél attól, hogy politikailag be fognak skatulyázni? Az előző könyvedben is jelen voltak a 2006-os események.

Kik is pontosan ezek a beskatulyázók? Mert az Élesben abszolút nem voltak jelen a 2006-os események még inspiráció terén sem, az utcai harcról szóló rész egy kolozsvári focidrukker-összecsapás alapján íródott, amit húszéves koromban láttam. Az Égéstermékben használtam fel a tévéostromot, mint motívumot, de nem hiszem, hogy ez önmagában bármilyen politikai irányultság felé mutatna. Fontos, hogy elbeszélői szempontból az Éles sokkal szubjektívebb, énközpontúbb, az Égéstermékben egy jóval naivabb, és ebből kifolyólag tágabb társadalmi perspektíva van.

– Honnan merítettél? A hazai, erdélyi történésekből, vagy már az itteniekből?

Vegyesen. A forradalmi eseménysor forrásául az ukrajnai Euromaidan-események szolgáltak, mindent elolvastam a kijevi tüntetésekről és utcai harcokról, a fellelhető összes YouTube-videót megnéztem. Teljesen beleástam magam a témába, hogy konkrét tapasztalatok híján is zsigeri élményeket tudjak szövegszinten létrehozni.

Az ukrán tüntetők a telefonjaikkal vették fel az orruk előtt zajló eseményeket, az ő szemszögük érdekelt, a belső nézetes, jelen idejű magántörténelem.

Ez egy földhöz ragadt perspektíva, és az elbeszélő semmilyen konklúziót nem vonhat le ebből a pozícióból. Képtelen rá, ez kizárólag az olvasó dolga.

– A névtelen elbeszélő egy kisember, aki hirtelen belecsöppen egy eseménysorba, csak történnek vele a dolgok, sodródik az árral. Ezt eleve így tervezted?

Mindenképp egy abszolút civil, átlagos arcot akartam, aki nem alakítója, hanem elszenvedője a történéseknek.

Az Égésterméknek nem az a lényege, hogy forradalom zajlik, hanem hogy emberi nyomorokból kirakott forradalom zajlik. Ez egyfajta kelet-európai sorsszerűség, ahogy elzúg felettünk a történelem.

– Mennyire vagyunk mi, magyarok fatalisták, illetve mennyire várjuk másoktól a problémáink megoldását? A te főhősöd inkább rezignált, érdektelen.

Ez egy mindenki számára ismerős hozzáállás ezen a környéken, az én hősömet tényleg nem érdekli a közélet, politikailag teljesen dilettáns. Hirtelen mégis belecsöppen az eseményekbe egy lány miatt, és ki kell alakítania valamilyen viszonyulást, csak mert nem bír többé egyedül lenni. Inkább a tüntetősdi, mint a magány. Azt akartam megmutatni, hogy mi történik, ha egyik pillanatban semmi közöd a politikai véleményformáláshoz, a következőben viszont könnygáztól fuldokolsz, és rendőrök ellen harcolsz.

– A te generációdra jellemző ez az érdektelenség? Nem vagytok dühösek?

Igen, a túlnyomó többség ilyen az én generációmban, és nem is a politikai érdektelenség a legrosszabb, annál még ártalmasabb a félretájékozottság. Ilyen karakterjegyeket pakoltam a szereplőimbe, általános, ismerős nemzedéki vonásokat, hogy hitelesek legyenek.

Ha meg is van bennünk a düh, az vagy nem elegendő a cselekvéshez, vagy ártalmas csatornán jön ki. Kevés az olyan generációmbéli, aki tényleg értelmes, konstruktív, hatékony irányban „haragudna”.

– Erdélyben is megvan ez a jelenség?

Erdély ilyen szempontból semmivel sem másabb a magyar nyelvterület többi részénél, ott is ugyanaz folyik kicsiben, mint itt, Magyarországon. Sajnos arrafelé is kevés a szociálisan érzékeny értelmiségi, akinek nincs ideológiai szemellenzője, a többség imádja a skatulyákat, liberális, nemzeti, szoci, tápos. Ennél azért kritikusabban és komplexebben kéne gondolkodni.

– Mikor települtél át?

2014 szeptemberében.

– Miért? Elég aktív életet éltél ott is.

Nekem sok szempontból jobb itt, mint Erdélyben, ez alkati kérdés: Budapest számomra nagyon otthonos, mégiscsak egy világváros, amire Romániában nincs példa. Van egy életérzése, ami nem hasonlítható máshoz, élvezem, ahogy össze van rakva, hogy ismerem az épületeit, utcáit.

– A pesti irodalmi életről mi a véleményed? Hamar felmérted, hogy egy megosztott világba csöppentél?

A megosztottság mint jelenség Erdélyben is jelen van, semmi újdonságot nem tapasztaltam itt. De ez nem föltétlenül negatív dolog, a szekértáborokba verődés nem jelenti azt, hogy Molotov-koktélokat hajigálunk egymásra, legfeljebb annyi, hogy bizonyos emberek nem fordulnak elő közös légtérben. Ez szerintem rendben van így, és azt is elfogadom, ha valaki velem nem akar egy levegőt szívni.

– Nem fér be mindenki egy kávéházba?

Izzadságszagú lenne. Nem kell mindenkinek együtt menetelni a nagy közös cél felé.

– Novellistaként indultál. Miért?

Novellát könnyebben írok, egyszerűen terjedelmileg rövidebb, kevesebb szálat kell összekötni, nincs akkora tétje. A pályám kezdetétől szerettem volna regényt írni, és a rövidprózákra gyakorlatként (is) tekintettem. Nem alábecsülni akarom a novellát, komplex rendszer az is, akárcsak a regény, csak kiterjedésében sokkal kisebb, kevesebb benne a fogaskerék.

– Regényt hogy kezdtél el írni? Az Élest eleve annak tervezted?

Igen, elég hamar rájöttem, hogy több lesz, mint egy újabb hosszúra nyúló elbeszélés. Aztán a felénél éreztem, hogy megtaláltam a tényleges hangot hozzá, és néhányszor még át kellett szerkeszteni a szöveget ennek fényében.

– Hasonlították már valamihez az Égésterméket? A politikai fikció nagy regényeihez?

Tom Clancy?

– Vagy Philip Roth például.

Annyira nem hangsúlyos benne a közéleti és történelmi szál, pusztán politikai fikcióként értelmezni felületes olvasatról árulkodna. Az Élest hasonlították Breat Easton Ellis Nullánál is kevesebb című regényéhez, de amikor írok, nem lebegnek a szemem előtt olvasmányok vagy filmek, nem emelek át tudatosan túl sok dolgot mástól, az én regényeim semmiképp sem popkulturális utalások tárházai.

– Most, hogy befejezted ezt a könyvet, mit érzel?

Jó, hogy vége. Üresség van, és kellemes ez az üresség.

Dolgoztam rajta eleget, és nincsen új tervem a közeljövőre.

Égéstermék

- részlet

Hiába láttam már szinte mindent, azt hittem, az igazi harcot valahogy megúszhatom. De még sose voltam ennyire egyedül; kizárólag magamért bírok rettegni ebben a kék ponyvás, félig lebontott házban. Valami fityeg az övemről, a gázálarcom szíja. A Szakszervezetek óvóhelyén találtak kétszázat, és nem akarták kidobni, ezért szétosztották a brigádok közt. Kihúzom és félredobom a gumidarabot, rögtön a kezemben maradt, amikor kapkodva megpróbáltam leakasztani. Pedig reggel könnyen indult a nap, engem is odatettek pár külsőssel, hogy pakoljuk le a teherautót, ami égősorokat és mindenféle díszeket hozott a Konrád karácsonyfájához, délre érkezik a fenyő is, mondták, addig legyenek előkészítve a gömbök. Pihenni viszont nem hagytak munka után, kamionnal szállítják ide a karácsonyfát, lassan haladnak, akkora dög, ki kéne mennetek, fiúk. Erre is külsősöket küldtek ki mind, csak két-három keményvonalas szkinhed jött velünk, hadd pihenjenek a kopaszok, útvonal-biztosítás, semmi vészes, miért támadnának meg a kékek egy fát, a sofőrnek kell mutatni az utat a Konrád felé, nehogy beragadjon a szűk utcákba.

De a fenyő késett, hogyne késett volna, talán nem is jött soha. Én az Ezüst utca sarkán álltam, amikor elkezdődött, egyik pillanatról a másikra már nemcsak az a pár járókelő meg kocsi volt körülöttünk, hanem ütöttek és rúgtak a fekete védőkbe csomagolt kezek meg lábak. Hátulról támadtak, valamelyik közből vagy kapualjból szivároghattak elő, a többieket verték, engem nem, mintha időt akartak volna adni nekem, hogy valamit tegyek, ekkor szakadt le a gázálarcom szíja, gyorsan letéptem az övemről, pedig se füst nem volt, se könnygázt nem használtak, de egyéb nem jutott eszembe, odanyomtam az arcomhoz. Alig bírtam levegőt venni, olyan erős volt a sokéves kaucsuk szaga, és porosak voltak a szemrések is, az épület oldalához lapultam, szinte belemásztam a falba, nem csinálhatják ezt velünk, erre gondoltam, mi csak tartalékosok vagyunk, a selejtes vonal. A rohamrendőr meg a csávó két méterre álltak egymástól, max háromra, ennyit ment a sörétes puskából a gumilövedék a csávó szeméig, én meg nem tudtam eldönteni, hogy képzelem, vagy tényleg hallatszik a hang, ami olyan, mintha követ ejtenének egy tál eperpudingba.

A gázmaszk hirtelen tűnt el az arcom elől, valaki a hátam mögül tépte le, majd megmarkolta a galléromat, és maga felé fordított. A rendőr szeme akkora volt és úgy csillogott, mint egy dísztárcsa, kurva jó! ordította a pofámba, és cibált, buzi náci, kurva jó! Jóformán be se csukta a száját, megtántorodott és elengedett, védekezőn emelte maga elé a kezét, nem emlékeztem, mikor ejtettem el a gázcsövemet, most ott van annál a légiósnál, aki megint megcélozza vele a rohamrendőrt. Nem várom meg a második ütést, a saját lihegésemmel telik meg a fejem, rohanok, menekülök, mindegy merre, gyorsan hagyom le a sarkokat, az egyiknél belerúgok egy kukába, hogy felboruljon, azt mondták, ilyenkor ezt kell csinálni, de csak a hamutartóból szóródnak ki a csikkek. Senkit se látok a nyomomban, megbotlom, amiért hátrafordultam, és úgy odabaszódom a földhöz, hogy nyögni se tudok a fájdalomtól. Még soha nem feküdtem így a járdán, annyira fura lentről bámulni a várost. Akár meg is dögölhetnék, akkor nem lenne, akit elővegyenek azokért a bizonyítékfotókért, még azt is megbánnák, hogy lefényképeztek és gyanúsítgattak, a büdös szemetek. Oldalra nézek, barna csöveket látok, egy építkezési állvány mellett heverek, valami német cégnevet ír a kék ponyván, feltápászkodom és szégyellem magam, mert normális ember nem örül ennyire egy házromnak, ahol végre elbújhat azok elől, akik vadásznak rá.