Módos Péter 1968-ban került a tévé zenei és szórakoztató főosztályára, és ez az időszak ma is úgy él benne, hogy akkor kezdődött a magyar televíziózás fénykora. 32 évet töltött a tévénél, és nevéhez fűződik több olyan műsor, amelyek mérföldkövet jelentettek a zenés televíziózás műfajában, mint az Egymillió fontos hangjegy, a Pulzus, majd a Pori jazz-fesztivál koncertjeinek felvétele.

A közelmúltban jelent meg a Kossuth Kiadónál az Egymillió fontos emlék című memoárkötet, amelyben Módos Péter Kabai Józseffel idézi fel életét, egymásra találásukat élete párjával, Verával, és természetesen a tévézéshez, a zenéhez fűződő emlékeit. Mi elsősorban ez utóbbiakról beszélgettünk.

„Az volt a legfeltűnőbb, hogy valamennyien új fiúk-lányok voltunk és senki sem dicsekedhetett azzal, hogy többet tud a másiknál. Akadtak persze olyanok, akiknek a vérében volt ez a műfaj. Magatartásunk is ennek megfelelően alakult, mindenkiben volt egy kis tartózkodás, és távol állt tőlünk a nagyképűsködés. Aztán később megjött az önbizalmunk, felszínre kerültek azok az ambícióink, amelyek a televíziós munkához feltétlenül szükségesek, de azért többségünk megmaradt szerénynek. Nem volt „gizdáskodás”, ahogy akkoriban mondták, mindenki betartotta a saját szabályait, és így jól szinkronban lehettünk egymással.”

Módos Péter azért nem minden előzmény nélkül csöppent bele ebbe a világba. Klasszikus zongoratanulmányokat folytatott, de már a 60-as évek elejétől rendszeresen járt a budai Ifjúsági Parkba, a különböző klubokba és személyesen is megismerkedett a magyar beat-korszak első nemzedékével, akik utat törtek maguknak a könnyűzenében. Tagja volt a KISZ KB által létrehozott Budapesti Könnyűzenei Ifjúsági Klub elnökségének is, amelynek elnöke Bergendy István volt, ő pedig az egyik alelnök Illés Lajos és Sztevanovity Zorán mellett.

„A hagyományos tánczene már a végét járta. A korai beat-zenészek újszerűsége nemcsak a repertoárban, az előadásmódban nyilvánult meg, hanem a közönséggel való élő kapcsolatteremtésben is, ez létkérdés volt számukra, hiszen a lemez- és tv-felvételek előtti időkben így válhattak csak népszerűvé. Nagyon jól éreztük magunkat együtt, ugyanakkor sokat tanultunk is tőlük, olyasmit, amit a hagyományos tánczenétől nem kaptunk meg. Én különösen szerettem a Bergendyéket, mert ők a tartalmas, jazzes irányzatot képviselték, amelyben kijött zenei képzettségük. És nagyon izgalmasak voltak az Illés zenekar törekvései. Igazi vagány gyerekek voltak, akik mindenféle zenéhez a legnagyobb természetességgel tudtak hozzányúlni. Ezek az együttesek, de említhetném a Metrót vagy az Omegát is, húzták maguk után a mezőnyt, mert pontosan tudták, hogy mit akarnak. Mi pedig loholhattunk utánuk… Nekünk, tévéseknek rá kellett hangolódnunk a beat-zene stílusára, miközben a korszak társművészetei, főleg a filmek, is hatottak ránk. Együtt nőttünk fel velük, és együtt is öregedtünk meg”.

Ha már a filmnél tartunk: Módos Péter dolgozott Kovács András Extázis 7-től 10-ig című, 1968-ban készült filmjében, amely mai szemmel is rendkívül fontos kordokumentum a beat-jelenség hatásáról, társadalmi szerepéről és megítéléséről. „A beat által kiváltott extázist nem a szó szoros értelmében kell érteni, hanem mint egy természetes módon belénk ivódó érzést, ami miatt nem volt szégyellni valónk”. A film egyik érdekes színfoltja, hogy megjelenik egy lakli fiatalember, aki a Horváth Charlie vezette Olympia zenéjére táncol, majd a Rolling Stones-ról beszél. Földes László, azaz Hobo.

„Hobo nagyon érdekes fazon volt, mert nem a kis zenei tudományokat képviselte, hanem az egész látásmódot. Nem tudott ugyan g-dúrban skálázni, de benne volt az egész életérzés, és jó stílusérzéke volt.”

Hamarosan elindultak a zenés tv-show-k. Módos az elsőt Koncz Zsuzsával készítette, akivel a mai napig egész családja szoros baráti viszonyban van, aztán jöttek a többiek: az Illés, az Omega, az Locomotív GT. Ezek a félórás műsorok, amelyek az előadók egy-egy új nagylemezére épültek, képi világukban, vágásaikban jó egy évtizeddel megelőzték a videóklip-világdivatot. Máig emlékezetes például az Add a kezed című Illés-film, amelynek rendezője Sándor Pál volt. Ő később többször dolgozott az LGT-vel, Módos Péter másik nagy kedvencével.

„Presser Gábor fogalom volt, és ma is az. Az LGT-ről bátran kijelenthetjük, hogy messze megelőzték a korukat, és mindig kitaláltak valami újat, amivel meg tudtak lepni bennünket. Ezek a bandák mind vágytak a vezető szerepre, és tettek is érte szorgalommal, lelkesedéssel.”

1976-ban új színfoltot jelentett az akkor még egyetlen csatornán sugárzó magyar televízióban, az Egymillió fontos hangjegy című, hetenként húsz percben jelentkező műsor, amelyben igyekeztek a pop-rock műfaj legszélesebb skáláját bemutatni a jazzes törekvésektől a diszkóig. Különböző nosztalgia-műsorokban, vagy mostanában szilveszterkor az éjfél utáni zenés programban gyakran látjuk viszont ezeket a felvételeket.

A címet szabadon „loptuk” Mark Twain Egymillió fontos bankjegy című novellájából, és egy szójáték is volt benne, mert a hangjegyek fontosságát akartuk vele hangsúlyozni. Hét éven át csináltuk nagy örömmel, sok leleménnyel. Ez a műsor volt az egyik legfontosabb eszköze a lemezek propagálásának.” Módos Péter szerint nemigen éreztek politikai nyomást, hagyták őket nyugodtan dolgozni, a „zenei köröktől távolállók” is nagy türelemmel viseltettek irántuk és örültek a sikereiknek.