Ez a sorozat pont olyan, mint egy korsó Guinness: kesernyés, erős és teljesen addiktív!
A Netflix új kosztümös drámája, A Guinness család pontosan az a fajta sorozat, amire titkon mindenki vágyott, csak eddig nem tudta. Mert hát, valljuk be, a zsáner az utóbbi időben kissé porosnak tűnt, csinos ruhák, nagy házak, kis intrikák. Downton Abbey, A Bridgerton család és társai, de semmi, ami igazán felrázná a nézőt. Nos, Steven Knight megtette, amit tőle elvárhattunk, kapunk egy történetet, ami egyszerre izgalmas, sötét, vicces és szívszorító. Mindez a Guinness-sör keserű ízébe csomagolva.
De, amint sorozatról van szó, ott Knight általában telibe talál. A Birmingham bandája óta tudjuk, hogy a szakember nemcsak kiváló író a feszült, több szálon futó drámák terén, hanem képes úgy újrafogalmazni a múltat, hogy az egyszerre legyen autentikus és modern. A Guinness család pedig ennek a hagyománynak a méltó tagja.
A történet 1868-ban indul, amikor Sir Benjamin Guinness (Graham Ashworth), távozik az élők sorából. Az örökség, ahogyan az lenni szokott, a családtagok között vihart kavar, miközben az egész ország a polgárháború határán táncol. Írország ekkor forrongott csak igazán, katolikusok és protestánsok csaptak össze, a szegények próbálnak életben maradni, miközben a gazdagok tovább gazdagodnak. A Guinness-birodalom tehát nemcsak egy sörfőzde, hanem politikai és társadalmi játszmák terepe is. Knight nem rest mindezt színes, fordulatos kitalált történetté gyúrni.
Az örökösödési játszmája elsőre klasszikusnak tűnhet: Arthur (Anthony Boyle), a politikai ambíciókkal túlfűtött idősebb testvér és Edward (Louis Partridge), a munkamániás öccs, akik közösen kapják meg a serfőzdét, de teljesen eltérő álmokkal és törekvésekkel. Ehhez jön a másik két testvér, a részeges Benjamin (Fionn O’Shea), valamint az egyetlen lány, akit már férjhez adtak, így a családi hatalomért vívott csatába nincs beleszólása. Az ember azt hinné, ez lesz a fő konfliktus, de Knight mást gondolt. A sorozatban jóval több a csavar, mint amit egy örökség köré fel lehetne húzni, ráadásul rengeteg évet haladunk előre a történetben.
A színészek egyszerűen lubickolnak a szerepeikben. Louis Partridge végre kitör a kosztümös, ifjú szépfiú skatulyájából és hoz egy igazi megszállott munkamániás karaktert, akinek minden pillanata vibrál. Anthony Boyle játékában pedig ott van az örök dilemmázás, a hatalmat vagy a valós énjét válassza. Miközben a háttérben lévő két mellékszereplő, akik minden jelenetet feldobnak: James Norton, mint a kemény intéző, Mr. Rafferty, és Michael McElhatton, mint a hűséges, cinikus komornyik, Potter. Valójában ők ketten a széria titkos fegyverei. Annyi humort, emberi pillanatot, brutalitást és finom szarkazmust csempésznek a történetbe, hogy nélkülük sötétebb lenne az egész sorozat, mint egy jó pofa hideg porter sör.
Ha valaki látta a Birmingham bandáját, azonnal felismeri Knight kézjegyét. A brutalitás nem öncélú, inkább a korszak nyers valóságát mutatja meg. A kosztümök és díszletek pedig olyan autentikusak, hogy szinte érezzük a sörfőzde páráját vagy a dublini nyomornegyed szagát. Az atmoszféra sűrű, mégis könnyen befogadható. Egyszerre mesél a társadalmi ellentétekről és a családi drámáról, miközben sosem felejti el, hogy ez egy szórakoztató produkció akar lenni.
A klasszikus vonósnégyesek összefonódnak az ír punkzenével, és valami egészen új, energikus élményt adnak. A lassú, melankolikus jelenetek után egyszer csak berobban a Magyarországról kitiltott Kneecap nevű zenekar, és olyan erővel szaggatja szét a képernyőt, hogy az embernek kedve támad felugrani a kanapéról. Ez a zenei kettősség tökéletesen illik a sorozat világához, a múlt eleganciája és a jelen nyers ereje találkozik benne.
A sorozat nem fél megmutatni az ír történelem sötétebb oldalait sem. Látjuk a nyomort, a betegségeket, a kolerás, kihalt kisvárosokat, miközben bepillantunk a protestáns elit intrikáiba és képmutatásába is. De mindezt úgy teszi, hogy megértjük mindkét oldal céljait és nem csinál ellenségképet egyik félből sem. Nem egy száraz történelmi lecke, hanem egy menő, modern kosztümös akció-dráma, ami épp annyira szól a családi lojalitásról, mint a társadalmi egyenlőtlenségekről.
Egyszerre mesés és nyers, könnyed és súlyos. Knight ismét bizonyította, hogy a sorozatkészítés az ő igazi terepe és itt szabadon játszhat karakterekkel, történetekkel és hangulatokkal. Az eredmény pedig egy olyan széria, amelynek minden epizódja úgy csúszik le, mint egy korsó Guinness, kesernyés, sűrű, de a végén csak azt érzed, hogy akarsz még egyet. Azt ki kell emelni, hogy a sorozat ordít a folytatásért, reméljük érkezik majd még repeta.
Azt azért ki kell emelni, hogy ugyan igaz történet inspirálta, de ez mégiscsak egy mese modern köntösben, pazar színészi játékkal, ügyes rendezéssel és sziporkázó zenével.
Ha eddig kételkedtél a kosztümös drámákban, ez a sorozat meggyőz arról, hogy a zsánerben még rengeteg élet van. Nézd, élvezd, és hagyd, hogy magával ragadjon a Guinness-ház története.
