A lúzerek visszatértek: Gary Oldman bandája a legjobb kémcsapat a képernyőn!

„Szeretjük a csavarokat… szerintünk epizódról epizódra csak jobb lesz” – nyilatkozta Harlan Coben, a thriller-irodalom egyik mestere arról a januárban bemutatott Netflix-sorozatról, amely ismét bizonyítja, hogy a legveszélyesebb titkokat nem bűnszövetkezetek, hanem a családok őrzik.

A Run Away című, nyolcrészes minisorozat Coben 2019-es regényének brit adaptációja, amely egy apa, Simon (James Nesbitt) kétségbeesett kutatását követi nyomon drogfüggőségbe süllyedt, eltűnt lánya, Paige után.

A nyomozás azonban gyorsan túlnő egy családi drámán:

A történet érzelmi epicentrumában Simon felesége, a gyermekorvos Ingrid áll, akit Minnie Driver formál meg. Bár a karakter a cselekmény egy pontján kómába kerül, és

„Ez a hihetetlenül mély szeretet Ingrid és Paige között szó szerint szétszakadt a függőség miatt” – mondta Driver a karakterek kapcsolatáról.

A cselekmény bemutatja, ahogy a szégyen és

A családi titkok elrejtésében kulcsszerepet játszik a nagynéni, Yvonne is, aki Simon üzlettársaként aktívan részt vesz bizonyos információk visszatartásában.

A történet a fináléban éri el a csúcspontját, amikor kiderül, hogy a lányt bántalmazó Aaront nem a rá vadászó bérgyilkosok ölték meg, és

„Az utolsó pillanatban belenézek a kamerába, mintha azt kérdezném: ‘Mit tegyek most?’” – mondta James Nesbitt a Netflix Tudum oldalán.

Minnie Driver is egy másik különösen megrázó jelenet forgatásáról beszélt őszintén. „Soha nem csináltam még ehhez hasonlót… szörnyű volt – egyáltalán nem élveztem” – mondta a Radio Times-nak.

A fiktív Lanford University külső jeleneteit több valós egyetemi helyszín „összevarrásával” hozták létre Manchesterben és Liverpoolban, a lepusztultabb városrészeket pedig a stáb vászonra festett, valósághű graffitikkel tette még hitelesebbé.

de erről hivatalos információ nincs, valószínűsíthetően csak a díszletelem része.

A sorozatot a kritikusok vegyesen fogadták: a Rotten Tomatoes portálon 81%-on áll, dicsérve Nesbitt odaadó játékát és a feszes tempót, míg a Metacritic oldalán 58 pontot ért el, ahol a cselekmény túlzsúfoltságát és logikai terheltségét emelték ki.

A sorozat ritka módon az utolsó percig képes fokozni a feszültséget – kihagyhatatlan darab a műfaj szerelmeseinek.

VIA The Guardian

Januárban a Stranger Things rajongói hetekig reménykedtek egy titkos, kilencedik részben, ami felülírja a sorozat befejezését. A pletykának végül a Netflix vetett véget, a pontot az i-re pedig a Saturday Night Live tette fel egy paródiával, amiben a sorozat sztárjai is feltűntek.

A teória alapját a fináléban látott apró vizuális részletek és háttérképek félreértelmezései adták. Erről természetesen kiderült, hogy kacsa.

A pletykákra reagálva a Netflix hivatalos közösségi média felületein egyértelmű üzenetet tett közzé: „A STRANGER THINGS MINDEN RÉSZE MOST MEGTEKINTHETŐ”, jelezve, hogy nincs több epizód. Több amerikai lap, köztük a Forbes, már január elején tényellenőrző cikkekben cáfolta, hogy bármilyen titkos rész érkezne.

A történet január 17-én vett új fordulatot,

A műsorba Wolfhard mellett Caleb McLaughlin és Gaten Matarazzo is beugrottak, hogy újra eljátsszák sorozatbeli karaktereiket.

A Conformity Gate népszerűségén felbuzdulva a titokzatos kilencedik rész is belekerült a műsorba.

A rajongók végül nem egy új epizódot, hanem egy werkfilmet kaptak. Január 12-én jelent meg a Netflixen a „One Last Adventure: The Making of Stranger Things 5” című, több mint kétórás dokumentumfilm a sorozat készítéséről. A film rendezője, Martina Radwan egy nyilatkozatában a Conformity Gate-et egyszerűen vágyvezérelt gondolkodásnak nevezte. „Bárcsak lenne egy titkos epizód, de sajnos nincs” – tette hozzá, végleg lezárva a spekulációkat.

Íme, a videó:

Gyerekkoruk óta ismerik egymást, már több mint négy évtizede a legjobb barátok a köztük lévő balhékról szóló pletykák ellenére, s lám, idén újra egy közös filmmel jelentkeznek: Ben Affleck és Matt Damon magánéleti és filmbeli kapcsolata valahol lenyűgöző. Már az 1989-es Baseball álmokban együtt statisztáltak, majd mindketten feltűntek az 1992-es Vágyak csapdájában és az 1995-ös Glory Daze-ben (ez inkább Affleck filmje volt), mígnem 1997-ben sikerült az áttörésük, amikor a közösen írt forgatókönyvükből elkészült Gus Van Sant rendezésében a Good Will Hunting, amelyben nem mellékesen mindketten szerepeltek is.

Kevin Smith is ekkor karoltak fel őket (inkább Afflecket), a következő években azonban már a nagy hollywoodi stúdiók is kapkodtak értük. Külön folytatták az A-kategóriás sztárság felé vezető útjukat: Damon például a Ryan közlegény megmentésével, A tehetséges Mr. Ripley-vel, az Ocean’s-filmekkel, A téglával vagy a Bourne-filmekkel, míg Affleck az Armageddonnal, a Szerelmes Shakespeare-rel, a Pearl Harbor – Égi háborúval vagy A rettegés arénájával többek között, majd rájött (és vele együtt mi, nézők is), hogy mennyivel jobb rendező, mint színész (Hideg nyomon, Tolvajok városa, Az Argo-akció stb.).

A Good Will Hunting óta eltelt majdnem 30 év már, Damon és Affleck pedig azóta is fel-felbukkannak időnként közösen egy-egy filmben, bizonyítva, hogy a barátságuk és a gyümölcsöző munkakapcsolatuk örök. A cameós feltűnéseken kívül (ilyenekből volt azért több) együtt láthattuk őket nagyobb szerepben a Dogmában (1999), Az utolsó párbajban (2021), az Air – Harc a legendáértban (2023, még egy Affleck-rendezés), vagy most A nagy fogásban.

A nagy fogással ezúttal a streaming világában kalandoznak, amelynek író-rendezője, Joe Carnahan már veteránnak számít a kemény (és a kemény zsarus) filmek világában: Narkó (2002), Füstölgő ászok (2006), Fehér pokol (2011), Boss Level – Játszd újra (2020), Zsarubutik (2021), csak hogy néhány címet elmítsünk.

Ezúttal Carnahan inkább a karakterek közti dinamikákra és a fordulatokra helyezte a hangsúlyt, mintsem az akciókra, A nagy fogásnak ugyanis ez adja a savát-borsát. Nem az alapsztori a lényeg, mivel az nem túl eredeti. Egy rendőrosztag, az élükön Dumars hadnaggyal (Matt Damon) és Byrne őrmesterrel (Ben Affleck) kap egy fülest egy úgynevezett drogházról, amelyekben ők egyáltalán nem drogokat keresnek, hanem az abból származó lóvét. Ki is mennek az osztagukkal (+ Steven Yeun, Teyana Taylor, Catalina Sandino Moreno) egy házhoz, amelyben csak a fiatal lányt, Desit (Sasha Calle) találják, akinek látszólag fogalma sem volt róla (a nagyanyjától örökölte két hónapja a kecót), hogy a padláson kb. 20 millió dollárt rejtettek el. Egy ilyen hatalmas összeg pedig még a legbecsületesebb rendőröket is megingathatja.

A nagy fogás első fele (vagy inkább kétharmada) ennélfogva egy kamaradarabra hajaz, amelyben a főszereplők egy szűk, zárt helyszínen (egy házban) próbálják kezelni a helyzetet, és ahol nemcsak kintről érkezik a veszély (a kartell vagy korrupt zsaruk képében), hanem belül, egymás közt is le kell rendezni a dolgokat, és megküzdeni a gazdagság részegítő hatásaival.

Egy kicsit lassan indul be a film, és elég sok a duma, majd a házban, amikor előkerül a pénzt, végre felpörög a sztori. Carnahan ügyesen adagolja a feszültséget, és valóban nem lehet tudni, kiben bízhatunk és kiben nem. Mindenki gyanús, mindenkinek van motivációja.

Majd a film végén Carnahan rádöbben, hogy az akciókat (a házban egy lövöldözést kapunk csak) feláldozta a sztori és az emberi egymásnak feszülések oltárán, s így beleerőszakol még a fináléba egy több fronton zajló és sablonos akciószcénát, amely azonban a film addigi szellemiségéből nem igazán következik, és nem is ad hozzá túl sokat az élményhez. Plusz a lezárást is sikerült rendesen elnyújtani, ami szintén egy kissé idegenül hat egy ilyen filmben, annyira azért nem epikusak a történések.

Ezektől függetlenül azonban szórakoztató két órát szerez nekünk A nagy fogás, amelyben Damon, Affleck és a többiek hozzák a tőlük elvárhatót, és amelynek fondorlatos sztorija minden bizonnyal sokakat meglep majd. Jó fogás a Netflixen!

Bármilyen hihetetlen, már több mint 26 éve indult az On the Spot. Cseke Eszter és S. Takács András a Spektrumon indította útjára dokumentumfilm-sorozatát, amely Robert Capa híres mottóját követi:

A sorozat címe is olyasmit jelent, hogy "a helyszínen". Műsoraikat az jellemzi, hogy nem csak ellátogatnak a helyszínre, de ha kell, akár évekig ott élnek egy adott helyen, hogy elnyerjék a kiszemelt riportalanyok bizalmát, mint például Az istenek szigete esetén, amit Balin, az ubudi királyi családdal forgattak.

Azóta bejárták a világot és a magyar tévéket. Évekig láthattuk őket a köztévén, A hosszú élet titka című évad a Telekom TV Go-n tűnt fel, 2022-ben pedig az RTL-hez igazoltak. Minden évadnak van egy központi témája, mint például Törzsek, Diktátorok gyermekei, vagy épp A hosszú élet titka.

On the Spot: Sonu – Egy gyógyulás története – ez a címe az új etapnak, és az indiai származású Sonu Shivdasani küzdelmeit mutatja be egy halálos betegséggel. Cseke Eszter és S. Takács András hét éven keresztül dokumentálták főszereplőjük rákból való felépülését a kemoterápiától a pszichedelikus pszichoterápiáig.

A hatrészes új sorozat a világ egyik legexkluzívabb magánszigetén játszódik a Maldív-szigeteken, ahol korunk legnagyobb sztárjai töltik szabadságukat Angelina Jolie-tól David Beckhemig. Stanley Tucci például szerepel is az egyik epizódban. A szigeten a vendégek és a tulajdonosok mezítláb járnak, biozöldségeket esznek a saját veteményesből, hétről hétre más Michelin-csillagos séf főz rájuk.

Sonu minden lehetséges eszközt bevet a betegség ellen: a hagyományos onkológiai kezeléseket alternatív terápiákkal egészíti ki, a böjtöléstől és a hiperbárikus oxigénterápiától a magyar fejlesztésű hipertermiáig, amely a rákos sejtek számára nehezen elviselhető hőmérsékletre melegíti fel a testet.

„Nem szokványos rákbeteg” – jegyzi meg róla onkológusa.

Kezdetben Sonu a fél világot bejárja a legmegfelelőbb klinikát keresve (a sorozat öt országban készült), később saját klinikát alapít a szigetén ahova nyugati és keleti orvosok költöznek, köztük a hagyományos kínai gyógyászat és az indiai ájurvéda képviselői is. A betegség azonban újra és újra kiújul, miközben Sonu pénzügyi nehézségekkel is szembesül.

A lényeg a részletekben rejlik. Először is, Sonu egy sikeres ember és úgy is viselkedik. Üzletemberként megszokta, hogy felelősséget vállaljon magáért és a döntéseiért, és a gyógyuláshoz is így fog hozzá. Nem esik pánikba, hanem racionálisan végiggondol minden eshetőséget, és úgy választja ki, kikre bízza rá magát. Egy pillanatra sem engedi ki a kezéből az irányítást. El is mondja, hogy legjobban a kontrol elvesztésétől fél. Amikor például olvas egy egerekkel végzett kísérletről, elhatározza, hogy a kemoterápia előtt böjtölni fog, mert állítólag akik így tesznek, azokat sokkal kevésbé viseli meg a kezelés – és ez beválik.

Arra is ügyel, hogy olyan klinikát válasszon – egy isztambuli intézményt –, ahol a nyugati orvoslás mellett alternatív eszközöket is használnak. Közben a lelki egészséggel is törődik: nem csak azt tárja fel, hogy az anyja milyen kapcsolatban lehet az ő megbetegedésével, de amikor valakitől azt hallja, hogy a transzgenerációs traumák is közrejátszhatnak az ilyen problémákban, felkeresi azt a pakisztáni falut, ahonnan a családjának az 1947-es szétválás után hindukként úgy kellett elmenekülnie egyik napról a másikra, hogy ég a templomuktól sem búcsúzhattak el.

Cseke Eszter és S. Takács András nagy erénye, hogy egyáltalán nem akar véleményt formálni arról, amit látunk. Nem mondják, hogy hatásos az ájurvéda, nem állítják, hogy valóban létezik transzgenerációs trauma. Ők egész egyszerűen megmutatnak mindent, amit Sonu átél, és ránk bízzák, hogy véleményt alkossunk, mit fogadunk el belőle.

Ez a sorozat is az On the Spot jól ismert eszköztárával készült: ketten, két kiskamerával, szinte zavarba ejtően közelről vettek fel mindent. A nehéz téma ellenére egyáltalán nem depressziós a műsor. Igaz, maga Sonu sem egy búvalbélelt, magába roskadó személyiség. Optimistán, életvidáman jár-kel a mindennapokban akkor is, amikor küzd a betegséggel, akárcsak párja, a mosolygós Eva. Persze a házaspár magánbeszélgetéseiből azért kiderül, hogy közel sem kezelik olyan félvállról, könnyedén a helyzetet, mint ahogy kívülről látszhat, de nem akarják megadni magukat semmilyen szinten a betegségnek.

A drámaiság apró mozzanatokban kúszik be. Sonu kemoterápiája alatt például halljuk egy asszony sírását a háttérből – egy másik páciens, aki közel sem viseli olyan jól a kezelést, mint a hoteltulajdonos. Vagy látjuk Sonu arcán az érzelmeket, amikor orvosa arról értesíti, hogy a rák visszatért.

Ahhoz, hogy az embert nem keríti hatalmában a búskomorság, nagyban hozzájárul Sonu otthona, a trópusi szigetvilág festőisége, illetve Balázs Ádám fantasztikus aláfestő zenéje.

Arra természetesen nem kapunk választ, hogy győzhetjük le a rákot. Ahogy azt minden epizód elején kihangsúlyozzák a készítők, ez egyetlen ember gyógyulásának a története.

Nem mellesleg Sonu dúsgazdag ember. Nem sokan tehetjük meg, hogy a világ másik felére repülünk kezelésre, vagy hogy saját klinikát rendezünk be, ahová a világ minden tájáról odacsődítjük a tudományos és – nevezzük így – alternatív rákgyógyítás legnevesebb képviselőit.

De ezzel együtt is érdemes rászánni a hatszor 45 percet, hogy végignézzük a sorozatot. A Sonu – Egy gyógyulás története nem csak azért érdekes, mert végig követhetjük egy ember viszontagságait. Az On the Spot kamerái segítségével eljuthatunk a világ, az emberi psziché és spiritualitás olyan területeire, ahová egyszerű, halandó ember ritkán téved.