KULT
A Rovatból

Az Oscar-díjas Deák Kristóf: Nincs lehetetlen, csak nagyon nagy szerencse és rengeteg idő kell hozzá

A rendezővel beszélgettünk többek között a politika hatásáról, a mesterséges intelligencia használatáról illetve a nemzetközi karrier esélyeiről.


A napokban mutatják be a nagyközönség előtt Deák Kristóf második nagyjátékfilmjét, az Egykutyát. A Döbrösi Laura, Tenki Dalma, Tóth Károly és Bakonyi Alexandra főszereplésével készült film sajtóvetítésén beszélgettünk.

– Kitanultad a szakma sok ágát, hisz gyártásvezető szakot végeztél, megtanultál vágni, és csak aztán jött a rendezői MA. Ez nyilván hasznos, hiszen így még jobban átlátod a filmkészítés munkafázisait, viszont nagy lehet a kísértés, hogy rátelepedj a kollégáidra.

Csillag Manóval, a vágóval eleinte volt pár ilyen alkalom, amikor kicsit berzenkedett, amiért átvettem az irányítást. De most már kialakult egy munkamódszer, ahol néha szándékosan helyet cserélünk. Beülök a helyére vágni, és ilyenkor átmenetileg ő veszi át a rendező szerepét. A lényeg, hogy az összes jó ötlet be tudjon kerülni a végtermékbe.

– Márciusra vártuk a filmet – mi okozta a csúszást?

– Olyan sok nagyon várt film jött ki a tavaszi szezonban, hogy mindenkitől azt a tanácsot kaptuk, mind forgalmazói, mind mozis oldalról, hogy több nézőhöz tud eljutni a film, ha ősszel debütál.

– Körülbelül 2 hét alatt forgattátok le a filmet. Nem mondom, hogy példátlan, de ilyen általában akkor szokott lenni, ha nagyon szorít a cipő, márpedig ennél a filmnél az ACG teljes mértékben a projekt mögé állt.

– Eleve így volt kitalálva. Azért fogtunk bele egyáltalán, mert tudtuk, hogy ezt meg tudjuk csinálni rövid idő alatt. Nem akartuk túlbonyolítani, jók voltak az alapmű adottságai. Kevés helyszínen, kevés szereplővel, fókuszáltan sokkal könnyebb dolgozni, lehet a részletekre is figyelni és igazán mélyre menni.

– A filmben is a színházi előadás színészei játszanak. Egy filmben egész másképp kell játszani, mint színpadon. Nehéz volt levetkőzniük az előadások során rutinszerűen begyakorolt megoldásokat?

– Erre fel voltunk készülve. Nagyon sokat próbáltunk a színészekkel. Sok apró dolgon változtattunk többek között pont azért, hogy ne legyen rutin. És persze igaz, hogy a színpadias előadásmódból nehezebb átváltani egy filmes megszólalásra. De pont emiatt több időt szántunk erre, sőt, még egy filmszínész-trénert is bevetettünk.

Fontos elmondani, hogy el sem tudnám képzelni a filmet másik négy emberrel. Akkora kincs ez a titkos recept, ami összejött, hogy ezt csak velük lehetett megvalósítani.

– Mi volt az alap kiindulás? A színészek elkezdtek játszani, ahogy az előadásban megszokták, és azt gyúrtátok át, ahol kellett, vagy teljesen nulláról indultatok, mintha egy teljesen új valami lenne?

– Először a forgatókönyvet dolgoztuk át, és a próbák során mindig azzal kezdtük, hogy összeolvastuk, mintha elölről kezdenénk, mintha egy olvasópróbán lennénk. Aztán persze sok minden visszaköszönt az ismert szövegből, ezért nem kellett mindent nulláról kitalálni.

Ami itt a legérdekesebb rendezői feladat, az a koreográfia és a "mise-en-scène". Tehát szcenikai szempontból összerakni. Hogy néz ki maga a díszlet, azon belül hova lehet mozogni? Hol a kamera? Ki van az előtérben, ki van a háttérben? Hogy esik rá a fény? Hogy lesz mindennek jelentése, többlettartalma?

– Vörös Andrással nem először dolgozol, Döbrösi Laurával is forgattál már. Vannak kedvenc embereid, akiket hacsak lehet, használsz?

– Andris már a Mindenkibe is adott ötleteket, a diplomafilmem sztorija is tőle ered. Az nyilván fontos, hogy az adott feladat testhezálló legyen valakinek a csapatban. De a film hangjáért felelős Péterffy Mátéval is már sokadik produkcióban dolgozunk együtt, Csillag Manó vágóval is.

Színészekre is igaz, hogy ha valakit egyszer nagyon megkedvelek, akkor az többször visszatér. Ilyen például Jászberényi Gábor vagy Szamosi Zsófi. Szóval igen, most már össze tudnék állítani egy all-star csapatot azokból, akikkel szeretek dolgozni. Van egy kis társulat jellege. Egyre jobban értjük, ismerjük egymást.

– Annyit talán elmondhatunk a filmről spoilerezés nélkül, hogy fontos központi, filozófiai kérdése, hogy miért érdemes élni.

– Nem pusztán filozófiai, hiszen nagyon komoly tétje van ennek a kérdésnek. Persze filozófiai irányba is elmegy, de közben nagyon praktikusan van szó arról, hogy kinek mi egy sikeres élet, mi a boldogság?

Négy régi barát újra összejön, kicsit osztálytalálkozó feeling, tíz éve nem látták egymást. Nyilván mindenki vetít, megjátssza magát kicsit, próbálja fenntartani a látszatot, hogy ő egyben van, sikeres.

A maga világában ez a három ember, aki megérkezik Patikához, Döbrösi Laura karakteréhez, mind meg van győződve róla, hogy megnyerte az életet.

– Mi fogott meg leginkább a darabban, amiért filmre akartad vinni?

– A nyelvezete. Varga Lóránt szövege olyan ízzel szólalt meg az előadásban, amivel nagyon ritkán találkozom Magyarországon. Kicsit Martin McDonagh alkotásaira emlékeztetett. Mint például az Erőszakik vagy a Három óriásplakát Ebbing határában. Humorral vezeti a nézőit, hogy megkedveljék a karaktereket, és egy olyan valóságot kreál, ami nagyon eltúlzott, de közben mégis igazinak tűnik. Erős textúrája van, el lehet veszni benne, megnyílik az ember szíve, és így még nagyobbat ütnek a drámai fordulatok. Ezt láttam meg az Egykutyában.

És ami a lényeg: a számomra fontos témák is mind előjönnek benne. Egyedül nem boldogulunk, de együtt egyből van értelme a dolgoknak. Izolációban csak hazudni tudjuk, hogy jól vagyunk, de szükségünk van egymásra, hogy jól legyünk, megismerjük magunkat és vége lehessen a színjátéknak.

– Érdekesség, hogy a filmben, ha csak egy rövid mozzanat erejéig is, de használtátok az AI-t.

– Ma már ezt nem lehet elkerülni. Annyira megkönnyít egy csomó mindent. Akkor miért ne használjuk? Itt arról van szó, hogy a történet szempontjából jelentősége van egy épületnek, ezt kellett kitalálnunk úgy, hogy hihető legyen és vicces. Ebben segített az AI.

– Annak idején a Mindenki az első olyan filmek egyike volt, amelyből politikai ügy lett. Azt, hogy kinek mennyire tetszett nagyban befolyásolta, hogy melyik politikai táborhoz tartozott. Ez a jelenség mára odáig fajult, hogy az elmúlt egy évben, amikor két, teljes mértékben politikamentes közönségfilm versenyzett a legnézettebb magyar film címéért, ebből is politikai csatározás lett. Az Egykutyában viszont tényleg vannak kemény mondatok a politikáról, nem félted a filmet a toxikus magyar légkörtől?

– Ha valakinek ez az ötperces részlet lesz a legfontosabb a filmből, akkor lelke rajta. Nekem csak egy kis fűszer a film elején. De nem lehet elmenni mellette. Ha elkezd egy baráti társaság iszogatni és vitatkozni egymással, akkor ez is előbukik az emberből. Nem hagyhattuk ki a filmből, ez a valóság, és nemcsak Magyarországon, az egész világon óriási a megosztottság.

Én azt tartom az egyik küldetésemnek, hogy segítsek a megosztottságot csökkenteni, mert valójában mind egyformák vagyunk.

Szerintem a Hogyan tudnék élni nélküled és a Futni mentem is pártállástól teljesen függetlenül tetszhet bárkinek, ha úgy érzi, hogy az életének abban a pillanatában van valami köze ahhoz a dologhoz.

Ugyanez igaz a mi filmünkre is. Nagyon találó a cím: Egykutya. Szeretem. Lefordíthatatlan, nem tudtunk egy az egyben angol megfelelőt találni. Az lett az angol címe, hogy With Friends Like These, ami egy angol szólás – az "Ilyen barátokkal kinek van szüksége ellenségre?” – első fele.

Az Egykutya fantasztikus szó, nagyon jól rátalált Varga Lóránt, mert pontosan az van benne, hogy mindannyian ugyanabban a biliben vagyunk a viharban, és próbálunk valahogyan evickélni benne.

– Elmondtad korábbi interjúkban, hogy most főleg angol nyelvű forgatókönyveket fejlesztesz, és nemzetközi karrierben gondolkodsz. Mi az, amit reálisan egy magyar rendező elérhet külföldön?

– Elméletben majdnem bármit. Egy magyar rendező óriási előnnyel indul nagyon sok más ország fiához képest, mert itt van nálunk a hollywoodi filmipar egyik jelentős gyártóbázisa hatalmas szakértelemmel rendelkező alkotókkal.

A nyelv a legnagyobb akadály, de azért ezt is viszonylag könnyű áthidalni. Mundruczó Kornél nagyon komoly, nemzetközi szintű projekteken dolgozik már. Vagy Antal Nimród. Pados Gyula a legnagyobb blockbuster filmek operatőre. Rév Marcell is szorosan ott van a nyomában.

Bizakodó vagyok, annál is inkább, mert éltem külföldön, kint tanultam, ezért nem okoz gondot a nyelv. Nincs lehetetlen, csak nagyon nagy szerencse és rengeteg idő kell hozzá.

Nem beszélnek róla sokat, csak szakmai berkekben egymás között, de a legnagyobb hollywoodi rendezőknek is alapélmény, hogy nagyon sok filmprojekt nem jön össze, sosem valósul meg.

Rengeteg belefektetett munka vész el, mert például nem találjuk meg azt a sztárszínészt hozzá, aki ahhoz kéne, hogy a stúdió finanszírozza a filmet.

– Tényleg úgy kell ezt elképzelnünk, mint Robert Altmantól A játékosban? Az ember beül a producerhez, öt percben elhadarja az ötletet, és a producer egy perc alatt dönt a sorsáról.

– Körülbelül, csak nem egyvalakihez megy el az ember ilyenkor. Egy ilyen kör úgy néz ki, hogy napi két helyre elmegyünk. Az összes stúdióhoz, nagybefektetőhöz bekopogunk, és ott szépen elmutogatjuk, eltáncoljuk, elénekeljük az elképzelésünket. Volt olyan projekt, amit tizenöt helyre vittem el Los Angelesbe, és az egyik helyen rá is haraptak, nagyon közel voltunk a zöldlámpához, aztán mégsem sikerült.

– Mi lesz a következő?

– Babonás vagyok. Most azt szeretném, hogy az Egykutya menjen óriásit a magyar mozikban. Leginkább azért, mert azt gondolom, hogy nagyon sokat tudna adni az embereknek ez a film. Fontos számomra, hogy eljusson hozzájuk.

A jövőről annyit azért elmondhatok, hogy egy romantikus komédia, ami nagyon foglalkoztat, és egy sci-fi alapötleten is dolgozunk.

– Ha összejön egy nemzetközi, angol nyelvű film, ott is adnál lehetőséget magyar színészeknek?

– Egy film eladhatósága szempontjából megkerülhetetlen, hogy a főbb szerepekben ismert nevek legyenek. Ettől függetlenül van néhány magyar színész, akiről tudom, hogy akcentus nélkül, nagyon szépen beszél angolul, simán el tudom képzelni, hogy vinnék magammal egy-két embert!


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Népszerű
Ajánljuk
Címlapról ajánljuk


KULT
A Rovatból
Elhunyt Simor András
Vasárnap, 88 éves korában meghalt Simor András költő, író és pedagógus. Életműve a spanyol és latin-amerikai líra magyarországi megismertetésében, valamint a magyar klasszikusok spanyolra ültetésében is kulcsfontosságú volt.


Életének 88. évében, vasárnap elhunyt Simor András költő, író, műfordító és pedagógus, a magyar–hispán irodalmi kapcsolatok egyik legfontosabb alakja – írta a Szombat Online. Munkássága a hazai kulturális élet és a folyóirat-kiadás több területén is meghatározó volt.

Simor András 1938. július 5-én született Budapesten.

Irodalmi pályája az 1960-as évek elején, a Tűz-tánc-antológiában indult, első verseskötete pedig 1962-ben jelent meg Tereld a felhőket címmel. Terjedelmes költői életműve mellett számos tanulmányt és esszét is írt, időnként pedig a szépirodalmi prózával is kísérletezett.

Pályájának későbbi szakaszaiban a szatírikus költészet nagymesterévé vált, amit a Z-füzetek sorozatában és önálló versesköteteiben publikált művei is bizonyítanak.

Irodalomszervező tevékenységének csúcsa az Ezredvég című folyóirat volt, amelynek főszerkesztőjeként szellemi műhelyt és publikációs felületet biztosított mind az idősebb, mind a pályakezdő írógenerációnak. A lapot mindvégig a kritikus, társadalomközpontú szellemiség jellemezte.

Kulcsszerepet játszott abban, hogy a magyar olvasók megismerhessék a spanyol nyelvű költészetet, de hatalmas munkát fektetett abba is, hogy a magyar klasszikusok verseit spanyolra ültesse át.

Műfordítóként a spanyol klasszikusok, valamint a huszadik századi spanyol és latin-amerikai líra egyik legjelentősebb hazai tolmácsolója volt. Kétirányú kultúraközvetítő tevékenységét nemzetközileg is elismerték, többek között a Kubai Írószövetség érdemrendjével, valamint a Venezuelai Köztársaság rangos érdemrendjével is kitüntették.

Pedagógusként több mint négy évtizeden át tanított spanyol nyelvet: 1962-től 1977-ig a Szinyei Merse Pál Gimnázium és Általános Iskolában, majd 2004-es nyugdíjba vonulásáig a Táncsics Mihály Gimnáziumban. Tankönyvírói munkássága, köztük a korszakos jelentőségű Spanyol nyelvkönyv, generációk számára számított alapműnek.

Gazdag életművét számos díjjal ismerték el. Megkapta a Magyar Köztársasági Arany Érdemkeresztet, a Táncsics-gyűrűt, a Nagy Lajos irodalmi díjat és az MSZOSZ-díjat is.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk
KULT
A Rovatból
„Kicsit olyan, mintha a szádba hánynál” – Anya-fia csók csattant el a Sárkányok házában, még a főszereplők szerint is sokkoló a jelenet
A nézők igencsak kiakadtak a Sárkányok háza harmadik évadának premierjében látott jeleneten. Az Aemondot alakító színész, Ewan Mitchell és az Alicent karakterét megformáló Olivia Cooke is elmondta, mit gondolnak a polgárpukkasztó anya-fia csókról.


„Kicsit olyan érzést kelt, mintha a szádba hánynál” – így jellemezte az Aemond Targaryent alakító Ewan Mitchell azt a jelenetet a Sárkányok háza 3. évadának premierjében, amelyben karaktere szájon csókolja az édesanyját, Alicentet. A főszereplők a People magazin exkluzív interjújában reagáltak, miután a nézők igencsak kiakadtak a sorozat eddigi legmerészebb jelenetén.

A sorozat harmadik évadának vasárnapi amerikai premierjében Aegon király eltűnése utáni káoszban Aemond egy feszült beszélgetés során csókolja meg anyját. Mitchell szerint a jelenet „elég sokkoló” volt, ugyanakkor lehetőséget adott arra, hogy karakterét új oldaláról mutassa meg.

„Elég nehéz falat, nem? Szájon csókolni az anyádat, pláne így” – mondta a színész.

Úgy véli, Aemond torz szeretetkifejezése a gyermekkori elhanyagoltságban gyökerezik.

Az Alicentet alakító Olivia Cooke szerint a jelenetnek „ödipuszi aláfestése” van, amiről karaktere, Alicent mit sem sejt. A színésznő szerint a helyzet rendkívül veszélyes, mivel Aemond kiszámíthatatlan.

„Tudja, hogy egy rossz arckifejezés, egy vélt elutasítás az életébe kerülhet. Úgyhogy nagyon-nagyon óvatosan próbál lépkedni” – mondta Cooke.

Ewan Mitchell szerint Aemond anyja iránti rendíthetetlen hűsége az első évad egyik kulcsjelenetére vezethető vissza, amikor a fiú elvesztette a szemét, és egyedül Alicent állt ki mellette. „Azt a pillanatot biztosan soha nem fogja elfelejteni. Örökre hozzá van kötve” – fogalmazott a színész.

A sorozat ezzel a jelenettel rögtön beváltotta a korábbinál is kegyetlenebb évadra vonatkozó ígéreteket. Az események lassú építkezése nem új, hiszen már az első évadot is sokan egy hosszúra nyúlt bevezetőnek tartották. A történetet jegyző George R. R. Martin korábban úgy nyilatkozott, a teljes cselekmény elmeséléséhez legalább négy évadra lenne szükség.

A Sárkányok háza új részei Magyarországon hétfőtől láthatók az HBO-n és a Max streaming-szolgáltatón.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Meghalt a Jóbarátok rendezője, megható sorokkal búcsúzik tőle Ross és Joey
James Burrows, a legendás sitcom-rendező 85 éves korában elhunyt. A stábtagok, köztük David Schwimmer és Matt LeBlanc is, személyes hangvételű posztokban emlékeztek a pilotot is jegyző szakemberre.


Elhunyt James „Jimmy” Burrows, a 85 éves rendező, aki a Jóbarátok pilot epizódját is a pályára állította. A hírre a sorozat több főszereplője is reagált. A Ross-t játszó David Schwimmer egy apafiguraként emlékezett a rendezőre, aki mellett a stáb biztonságban érezhette magát.

„Melegség, alázat, nagylelkűség jellemezte. Biztonságban éreztük magunkat körülötte, mintha egy család lennénk” – írta Schwimmer.

Joey karakterét megformáló Matt LeBlanc az Instagramon köszönt el tőle. „Jimmy, szavakkal nem lehet kifejezni, mekkora hatással voltál ránk és mindenki másra, akit az a szerencse ért, hogy ismerhetett. Igazi ikon vagy, oly sok téren. Hiányozni fogsz. Isten áldjon.” Lisa Kudrow (Phoebe szerepében láthattuk) egy közös fotóval emlékezett egykori kollégájára az Instagramon – írta az Associated Press.

Burrows szerepe a sorozat indulásánál kulcsfontosságú volt. Ő rendezte a pilot epizódot, és a stábtagok szerint neki volt köszönhető az a tempó és kémia, ami a Jóbarátokat a kezdetektől sikeressé tette. A többkamerás sitcom-formátum mesterének számított, ami biztonságot adott a fiatal színészeknek.

A rendező családja a People magazinnak adott közleményében azt írta, Burrows pénteken, szerettei körében, békésen távozott.

Kiemelték, hogy ritka képessége volt arra, hogy mindenkit jobbá tegyen, és a stáb minden tagját névről ismerte.

Burrows a Cheers társalkotójaként írta be magát a tévétörténelembe, de a nevéhez fűződik a Taxi, a Frasier és a Will & Grace számos epizódja is. Pályafutása során több mint ezer sorozatrészt rendezett, munkáját tizenegy Emmy-díjjal ismerték el. 2016-ban az NBC külön gálaműsorral tisztelgett életműve előtt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk

KULT
A Rovatból
Több mint 1400 világító selyemlámpás költözött Budapestre – ingyenesen látogatható a különleges koreai kiállítás
A lenyűgöző fényinstallációkon keresztül a látogatók megismerhetik a dél-koreai Csindzsu városának selyemkultúráját és világhírű lámpásfesztiválját.


A fénynek története van, a selyemnek pedig emlékezete. Legalábbis Dél-Korea egyik legismertebb kulturális városában, Csindzsuban, ahol évszázadok óta összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások különleges világa. Ennek az örökségnek egy látványos szelete érkezett most Budapestre: a „Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai” című kiállítás június 19. és szeptember 4. között várja a látogatókat a Koreai Kulturális Központban.

Egy dél-koreai város, amelyet a selyem és a fény tett híressé

Csindzsu Dél-Korea egyik legfontosabb kulturális központja, ahol évszázadok óta szorosan összefonódik a selyemkészítés hagyománya és a lebegő lámpások világa. A most Budapestre érkezett kiállítás ezt az örökséget mutatja be látványos, kortárs formában.

A tárlat középpontjában olyan különleges installációk állnak, amelyek fényből és selyemből készültek.

Ezek az alkotások egy több mint ezeréves kulturális hagyományt fordítanak le a mai vizuális nyelvre, miközben megőrzik annak eredeti jelentését és hangulatát.

A kiállítótérben több mint 1400 selyemlámpás kapott helyet, amelyek szinte teljesen átalakítják a teret. A színes, világító alkotások között sétálva könnyű úgy érezni, mintha az ember egyszerre járna egy művészeti installációban és egy távoli koreai fesztiválon. A látvány különösen azok számára lehet emlékezetes, akik szeretik az olyan kiállításokat, ahol nemcsak nézni, hanem átélni is lehet a műveket.

Egy több száz éves történet, amely ma is él

A csindzsui lámpások története egészen az 1592-es Imdzsin-háborúig vezethető vissza.

A korabeli feljegyzések szerint a Nam folyón lebegő fényeket kommunikációs célokra használták, ugyanakkor reményt és üzeneteket is közvetítettek azok számára, akik a háború nehézségeivel néztek szembe.

Az évszázadok során a lámpások jelentése fokozatosan átalakult. Ma már a közösséghez tartozás, az emlékezés és a béke szimbólumaiként tekintenek rájuk. Ez a hagyomány ma is élő része Csindzsu mindennapjainak: a város minden évben megrendezi a világhírű Csindzsui Lebegő Lámpások Fesztiválját, amelynek idején több tízezer fény ragyogja be az utcákat és a folyópartot.

Ahol a selyem több mint textil

A kiállítás másik főszereplője a selyem. Csindzsu a világ egyik meghatározó selyemközpontjának számít, ahol több mint száz éve készülnek kiemelkedő minőségű selyemtermékek. A város azonban ma már nem csupán textilipari központként tekint önmagára.

A selymet a design, a képzőművészet és a városi identitás részeként értelmezik újra, így a hagyományos alapanyag kortárs kulturális eszközzé válik. A budapesti tárlat pontosan ezt a szemléletet mutatja meg: hogyan lehet egy történelmi örökséget úgy megőrizni, hogy közben a jelenhez is szóljon.

A világ több pontja után Budapestre érkezett

A kiállítás a KOFICE Traveling Korean Arts nemzetközi program részeként valósul meg, amely a koreai művészetet és kultúrát mutatja be a világ különböző országaiban.

A tárlat már Délkelet-Ázsiában és Németországban is sikeresen bemutatkozott, most pedig a magyar közönség is megtapasztalhatja ezt a különleges kulturális utazást.

A látogatók nemcsak a fényinstallációkat csodálhatják meg, hanem közelebb kerülhetnek Csindzsu történetéhez, selyemkultúrájához és ikonikus fényfesztiváljához is. A kiállítás egyszerre szól a múltról és a jelenről, a hagyományról és az innovációról, miközben olyan atmoszférát teremt, amelyből nehéz egyetlen fotóval visszaadni az élményt.

A Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai nemcsak azoknak lehet érdekes, akik rajonganak az ázsiai kultúráért, hanem mindenkinek, aki szeretne néhány órára egy másik világba csöppenni. Egy olyan világba, ahol a fény emlékeket őriz, a selyem történeteket mesél, és ahol a több száz éves hagyomány a jelenben talál új formát.

Korea fényei – Csindzsu selyemlámpásai

Koreai Kulturális Központ (1023 Budapest, Frankel Leó út 30–34.)

2026. június 19. – szeptember 4.

A belépés ingyenes, a Koreai Kulturális Központ nyitvatartási idejében.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Ajánljuk