Az Oscar-díjas Deák Kristóf: Nincs lehetetlen, csak nagyon nagy szerencse és rengeteg idő kell hozzá
A napokban mutatják be a nagyközönség előtt Deák Kristóf második nagyjátékfilmjét, az Egykutyát. A Döbrösi Laura, Tenki Dalma, Tóth Károly és Bakonyi Alexandra főszereplésével készült film sajtóvetítésén beszélgettünk.
– Kitanultad a szakma sok ágát, hisz gyártásvezető szakot végeztél, megtanultál vágni, és csak aztán jött a rendezői MA. Ez nyilván hasznos, hiszen így még jobban átlátod a filmkészítés munkafázisait, viszont nagy lehet a kísértés, hogy rátelepedj a kollégáidra.
– Csillag Manóval, a vágóval eleinte volt pár ilyen alkalom, amikor kicsit berzenkedett, amiért átvettem az irányítást. De most már kialakult egy munkamódszer, ahol néha szándékosan helyet cserélünk. Beülök a helyére vágni, és ilyenkor átmenetileg ő veszi át a rendező szerepét. A lényeg, hogy az összes jó ötlet be tudjon kerülni a végtermékbe.
– Márciusra vártuk a filmet – mi okozta a csúszást?
– Olyan sok nagyon várt film jött ki a tavaszi szezonban, hogy mindenkitől azt a tanácsot kaptuk, mind forgalmazói, mind mozis oldalról, hogy több nézőhöz tud eljutni a film, ha ősszel debütál.
– Körülbelül 2 hét alatt forgattátok le a filmet. Nem mondom, hogy példátlan, de ilyen általában akkor szokott lenni, ha nagyon szorít a cipő, márpedig ennél a filmnél az ACG teljes mértékben a projekt mögé állt.
– Eleve így volt kitalálva. Azért fogtunk bele egyáltalán, mert tudtuk, hogy ezt meg tudjuk csinálni rövid idő alatt. Nem akartuk túlbonyolítani, jók voltak az alapmű adottságai. Kevés helyszínen, kevés szereplővel, fókuszáltan sokkal könnyebb dolgozni, lehet a részletekre is figyelni és igazán mélyre menni.
– A filmben is a színházi előadás színészei játszanak. Egy filmben egész másképp kell játszani, mint színpadon. Nehéz volt levetkőzniük az előadások során rutinszerűen begyakorolt megoldásokat?
– Erre fel voltunk készülve. Nagyon sokat próbáltunk a színészekkel. Sok apró dolgon változtattunk többek között pont azért, hogy ne legyen rutin. És persze igaz, hogy a színpadias előadásmódból nehezebb átváltani egy filmes megszólalásra. De pont emiatt több időt szántunk erre, sőt, még egy filmszínész-trénert is bevetettünk.
– Mi volt az alap kiindulás? A színészek elkezdtek játszani, ahogy az előadásban megszokták, és azt gyúrtátok át, ahol kellett, vagy teljesen nulláról indultatok, mintha egy teljesen új valami lenne?
– Először a forgatókönyvet dolgoztuk át, és a próbák során mindig azzal kezdtük, hogy összeolvastuk, mintha elölről kezdenénk, mintha egy olvasópróbán lennénk. Aztán persze sok minden visszaköszönt az ismert szövegből, ezért nem kellett mindent nulláról kitalálni.
Ami itt a legérdekesebb rendezői feladat, az a koreográfia és a "mise-en-scène". Tehát szcenikai szempontból összerakni. Hogy néz ki maga a díszlet, azon belül hova lehet mozogni? Hol a kamera? Ki van az előtérben, ki van a háttérben? Hogy esik rá a fény? Hogy lesz mindennek jelentése, többlettartalma?
– Vörös Andrással nem először dolgozol, Döbrösi Laurával is forgattál már. Vannak kedvenc embereid, akiket hacsak lehet, használsz?
– Andris már a Mindenkibe is adott ötleteket, a diplomafilmem sztorija is tőle ered. Az nyilván fontos, hogy az adott feladat testhezálló legyen valakinek a csapatban. De a film hangjáért felelős Péterffy Mátéval is már sokadik produkcióban dolgozunk együtt, Csillag Manó vágóval is.
Színészekre is igaz, hogy ha valakit egyszer nagyon megkedvelek, akkor az többször visszatér. Ilyen például Jászberényi Gábor vagy Szamosi Zsófi. Szóval igen, most már össze tudnék állítani egy all-star csapatot azokból, akikkel szeretek dolgozni. Van egy kis társulat jellege. Egyre jobban értjük, ismerjük egymást.
– Annyit talán elmondhatunk a filmről spoilerezés nélkül, hogy fontos központi, filozófiai kérdése, hogy miért érdemes élni.
– Nem pusztán filozófiai, hiszen nagyon komoly tétje van ennek a kérdésnek. Persze filozófiai irányba is elmegy, de közben nagyon praktikusan van szó arról, hogy kinek mi egy sikeres élet, mi a boldogság?
Négy régi barát újra összejön, kicsit osztálytalálkozó feeling, tíz éve nem látták egymást. Nyilván mindenki vetít, megjátssza magát kicsit, próbálja fenntartani a látszatot, hogy ő egyben van, sikeres.
– Mi fogott meg leginkább a darabban, amiért filmre akartad vinni?
– A nyelvezete. Varga Lóránt szövege olyan ízzel szólalt meg az előadásban, amivel nagyon ritkán találkozom Magyarországon. Kicsit Martin McDonagh alkotásaira emlékeztetett. Mint például az Erőszakik vagy a Három óriásplakát Ebbing határában. Humorral vezeti a nézőit, hogy megkedveljék a karaktereket, és egy olyan valóságot kreál, ami nagyon eltúlzott, de közben mégis igazinak tűnik. Erős textúrája van, el lehet veszni benne, megnyílik az ember szíve, és így még nagyobbat ütnek a drámai fordulatok. Ezt láttam meg az Egykutyában.
És ami a lényeg: a számomra fontos témák is mind előjönnek benne. Egyedül nem boldogulunk, de együtt egyből van értelme a dolgoknak. Izolációban csak hazudni tudjuk, hogy jól vagyunk, de szükségünk van egymásra, hogy jól legyünk, megismerjük magunkat és vége lehessen a színjátéknak.




– Érdekesség, hogy a filmben, ha csak egy rövid mozzanat erejéig is, de használtátok az AI-t.
– Ma már ezt nem lehet elkerülni. Annyira megkönnyít egy csomó mindent. Akkor miért ne használjuk? Itt arról van szó, hogy a történet szempontjából jelentősége van egy épületnek, ezt kellett kitalálnunk úgy, hogy hihető legyen és vicces. Ebben segített az AI.
– Annak idején a Mindenki az első olyan filmek egyike volt, amelyből politikai ügy lett. Azt, hogy kinek mennyire tetszett nagyban befolyásolta, hogy melyik politikai táborhoz tartozott. Ez a jelenség mára odáig fajult, hogy az elmúlt egy évben, amikor két, teljes mértékben politikamentes közönségfilm versenyzett a legnézettebb magyar film címéért, ebből is politikai csatározás lett. Az Egykutyában viszont tényleg vannak kemény mondatok a politikáról, nem félted a filmet a toxikus magyar légkörtől?
– Ha valakinek ez az ötperces részlet lesz a legfontosabb a filmből, akkor lelke rajta. Nekem csak egy kis fűszer a film elején. De nem lehet elmenni mellette. Ha elkezd egy baráti társaság iszogatni és vitatkozni egymással, akkor ez is előbukik az emberből. Nem hagyhattuk ki a filmből, ez a valóság, és nemcsak Magyarországon, az egész világon óriási a megosztottság.
Szerintem a Hogyan tudnék élni nélküled és a Futni mentem is pártállástól teljesen függetlenül tetszhet bárkinek, ha úgy érzi, hogy az életének abban a pillanatában van valami köze ahhoz a dologhoz.
Ugyanez igaz a mi filmünkre is. Nagyon találó a cím: Egykutya. Szeretem. Lefordíthatatlan, nem tudtunk egy az egyben angol megfelelőt találni. Az lett az angol címe, hogy With Friends Like These, ami egy angol szólás – az "Ilyen barátokkal kinek van szüksége ellenségre?” – első fele.
Az Egykutya fantasztikus szó, nagyon jól rátalált Varga Lóránt, mert pontosan az van benne, hogy mindannyian ugyanabban a biliben vagyunk a viharban, és próbálunk valahogyan evickélni benne.
– Elmondtad korábbi interjúkban, hogy most főleg angol nyelvű forgatókönyveket fejlesztesz, és nemzetközi karrierben gondolkodsz. Mi az, amit reálisan egy magyar rendező elérhet külföldön?
– Elméletben majdnem bármit. Egy magyar rendező óriási előnnyel indul nagyon sok más ország fiához képest, mert itt van nálunk a hollywoodi filmipar egyik jelentős gyártóbázisa hatalmas szakértelemmel rendelkező alkotókkal.
A nyelv a legnagyobb akadály, de azért ezt is viszonylag könnyű áthidalni. Mundruczó Kornél nagyon komoly, nemzetközi szintű projekteken dolgozik már. Vagy Antal Nimród. Pados Gyula a legnagyobb blockbuster filmek operatőre. Rév Marcell is szorosan ott van a nyomában.
Bizakodó vagyok, annál is inkább, mert éltem külföldön, kint tanultam, ezért nem okoz gondot a nyelv. Nincs lehetetlen, csak nagyon nagy szerencse és rengeteg idő kell hozzá.
Rengeteg belefektetett munka vész el, mert például nem találjuk meg azt a sztárszínészt hozzá, aki ahhoz kéne, hogy a stúdió finanszírozza a filmet.
– Tényleg úgy kell ezt elképzelnünk, mint Robert Altmantól A játékosban? Az ember beül a producerhez, öt percben elhadarja az ötletet, és a producer egy perc alatt dönt a sorsáról.
– Körülbelül, csak nem egyvalakihez megy el az ember ilyenkor. Egy ilyen kör úgy néz ki, hogy napi két helyre elmegyünk. Az összes stúdióhoz, nagybefektetőhöz bekopogunk, és ott szépen elmutogatjuk, eltáncoljuk, elénekeljük az elképzelésünket. Volt olyan projekt, amit tizenöt helyre vittem el Los Angelesbe, és az egyik helyen rá is haraptak, nagyon közel voltunk a zöldlámpához, aztán mégsem sikerült.
– Mi lesz a következő?
– Babonás vagyok. Most azt szeretném, hogy az Egykutya menjen óriásit a magyar mozikban. Leginkább azért, mert azt gondolom, hogy nagyon sokat tudna adni az embereknek ez a film. Fontos számomra, hogy eljusson hozzájuk.
A jövőről annyit azért elmondhatok, hogy egy romantikus komédia, ami nagyon foglalkoztat, és egy sci-fi alapötleten is dolgozunk.
– Ha összejön egy nemzetközi, angol nyelvű film, ott is adnál lehetőséget magyar színészeknek?
– Egy film eladhatósága szempontjából megkerülhetetlen, hogy a főbb szerepekben ismert nevek legyenek. Ettől függetlenül van néhány magyar színész, akiről tudom, hogy akcentus nélkül, nagyon szépen beszél angolul, simán el tudom képzelni, hogy vinnék magammal egy-két embert!