Babiczky Tibor: Magas tenger
Babiczky Tibor: Magas tenger
- Amikor Isten az időt csinálta…
Arra ébredt, hogy fél. A lábikrája görcsbe rándult. Ellentartott, hogy feloldja a nyomást. A fájdalom elmúlt. A félelem maradt. Ez nem a halál. Ez az élet. Felült az ágyban. Nyitva volt az ajtó, átlátott a nappaliba. A dohányzóasztal kerek lapja úgy fénylett a félhomályban, mint egy titokzatos tó tükre.
Gyerekkorában szeretett beteg lenni. Az ellenséges világ puha és megértő közeggé változott. A felszólító mód helyét halk óhajtó mondatok és kérdések vették át. Jólesett a kakaó és a lekváros kalács.
A nyomozó ült egyedül az ágyban. Lerúgta magáról a takarót. Úgy érezte, a mozdulatban benne van mind a negyvenkét éve. Átsétált a konyhába, megnyomta a kávéfőző gombját. Bekapcsolta a CD-lejátszót. Chopin, Arthur Rubinstein zongorázik. 24 prelűd, Op. 28. Mallorcán íródott, 1838-39 telén, ahol Chopin a szeretőjével, George Sanddal először egy fűtetlen parasztházban, majd az üres – és szintén fűtetlen – Valldemosa kolostorban lakott. Idült tüdőbaja olyannyira súlyosbodott a mallorcai klímán, hogy vissza kellett térniük Párizsba. Chopin még később is sokszor elpanaszolta, milyen nehéz volt Mallorcára szállíttatni a zongoráját, majd felcipeltetni a domb tetejére. George Sand levelezésének tanúsága szerint Chopin aszexuális volt. A 24 prelűd teli van tétova, megfoghatatlan félelemmel. Ezt csak Rubinstein játéka adja vissza. Ő értette a legjobban ennek a félelemnek a lényegét: az apró, szinte észrevehetetlen ritmusváltásokat, töréseket.
Az életben maradók félelme ez. Nem jött még el az idő. Ez még csak a megtöretés.
A nyomozó kitöltötte a kávét, a székre dobott nadrág zsebéből előkotort egy szál cigarettát, és kilépett az erkélyre.
Hosszan bent tartotta az első slukkot. Enyhe szédület. Eszébe jutottak az orvos szavai:
- Az életével játszik.
„Mivel játsszak?” – gondolta a nyomozó. „A kisvasútból már kinőttem. Lehet, hogy az életből is.”
Elpöckölte a csikket, lezuhanyozott, megborotválkozott, majd felöltözött. Minden fekete. A pólón, fehér betűkkel, felirat. „March or die.”
A nyomozó megállt, nézte a fényképet a falon. A felesége. Gömbölyű arcon gömbölyű mosoly. Karjában a gyerek, a szólításra odapillantott a kamerába, de a fotó éppen abban a pillanatban készült, amikor a tekintete már máshol járt. „Nincs szeme a gyereknek.”
A nyomozó most a palackot nézte az ebédlőasztalon. Wild Turkey. Vörösarany izzás a reggeli fényben. Mint hamvasztáskor a szív.
A világ folyamatosan az egyensúlyra törekszik. Kevés a kitörési pont. Ha létezik egyáltalán. A nyomozó csak egy ilyet ismert: a bourbont. Nem tompít, nem ver fejbe, nem szúr, nem émelyít. Darabokra szaggat. A másnap pedig a kudarcé. Az egyensúlyi pozíció mindig helyreáll, nem lehet tartósan kibillenteni. A másnap annak beismerése, hogy megint nem sikerült.
„Vajon vannak még a dublini pubokban ivófülkék?” – töprengett a nyomozó. Sosem járt még Írországban, de az egyszemélyes, bőrfüggönnyel leválasztott ivófülkéket szívesen megnézte volna. Mint gyónáskor. Egyedül a hittel és a kétellyel. A fájdalommal. A közvetítő, aki a feloldozást nyújtja, arctalan. Mint egy gyóntató pap. Mint egy üveg whiskey. A fülke idő nélküli tér. Se család, se hivatás, se becsület.
A nyomozó előkereste az írországi naplót, amit egy német írt, jó fél évszázaddal ezelőtt. Türelmetlenül lapozgatta. „Nyáron fél tizenegykor van a vidéki kocsmák zárórája, de a turisták, az idegenek kilazítják a szigorúan megszabott időt. Amikor eljön a nyár, a vendéglősök előszedik a csavarhúzót és a csavarokat, és lerögzítik az óramutatókat; vannak, akik játékórát vásárolnak, amelynek fából készült mutatóit oda lehet szögelni. Így aztán megáll az idő, sötét sörfolyamok folynak éjjel-nappal, egész nyáron át, mialatt a rendőrök az igazak álmát alusszák.”
A nyomozó ránézett a karórájára. Csaknem egyenes vonal, a középső ujja felől a könyöke irányában. Negyed tíz. Az ír rendőrökre és az igazak álmára gondolt. És arra, hogy az utóbbi nem is létezik. Nincs álom. Csak örökké tartó, álomtalan alvás.
A nyomozó a város szélére tartott. Büntetésből egy családi nap felügyeletére rendelték ki. Kilenc óra ötvenhat perckor érkezett meg a helyszínre. Lefékezte az autót a jegyeladó bódénál, és lehúzta az ablakot. A jegyárus – egy idős nő – ránézett a felé nyújtott ezerforintos bankjegyre, majd megkérdezte:
- Kicsi?
„Jöhetne egy” – gondolta a nyomozó, de nem szólt egy szót sem, csak megmutatta a rendőrigazolványát. A belépővel együtt visszakapta az ezrest is.
Leparkolt és végigjárta a területet. Egy kisvasút, alagúttal, a pálya hossza háromszáz méter. Kürtőskalácssütő, kézműves szakkör, kötélpálya, állatsimogató. Plusz egy büfé, amelyben házi málnaszörpöt árultak. A rendőrtiszt kért egy pohárral. Nem ízlett neki.
A gyerekeket nézte, ahogyan az acélnyársakra csavart kürtőskalácsot sütik a parázs fölött. Vidámak és fékezhetetlenek, ide-oda topognak, rosszul tartják a nyársat, elégetik a tésztát, kérdezősködnek, nevetnek, és közben – a parázsból talán – a szemükbe narancsvörös izzás költözik. Amikor a kész kürtőskalácsot eszik, valahogy mind elkomolyodnak. Törik a tésztát, nem harapják.
Bágyadt fény, a nyár utolsó lélegzete. A nyomozó leült egy padra, sütkérezett és a földet szemlélte maga előtt. Tenyérnyi csomókban nőtt a lóhere a letaposott fű közt. Apró ventilátorok. Nem talált egyetlen négylevelűt sem.
Inkább a kisvasutat figyelte. Minden kör végén újra megteltek az aprócska vagonok. A mozdonyt egy hajlott hátú öregember vezette. Indulás előtt kétszer a sípjába fújt. Az ölében körönként más-más gyerek ült.
Felfoghatatlanul lassan ment a kisvonat, az öreg láthatóan mégsem unta magát. A nyomozó gyomrában gyűlt a feszültség, ahogy figyelte. A huszonharmadik kör után az öreg masiniszta ugyanolyan mosolygós egykedvűséggel fújt a sípjába, mint a legelején. „Ezt nem lehet kibírni” – gondolta a nyomozó. És hirtelen rádöbbent, hogy a masiniszta és a kisvasút képében maga az idő jelent meg előtte, az órák ostoba ketyegésén túli, üres és rezzenetlen idő, amely egyszerre születés és halál. „Ezt nem lehet kibírni” – gondolta a nyomozó, és önkéntelenül is az órájára nézett. Egy ír közmondás jutott eszébe. „Amikor Isten az időt csinálta, eleget csinált belőle.” A nyomozónak fogalma sem volt róla, mennyi lehet az az elég.
Visszasétált a jegyárushoz, és az öregről kérdezősködött. A nő úgy nézett rá, ahogyan egy ismeretlen gyereksírra néz az ember, elfacsarodott szívvel, rémülten, mégis megkönnyebbülve.
- Papatyi Jenőnek hívják – mondta. – Régen a Vidámparkban dolgozott. Aztán egy kocsmai verekedés során fejbe találták egy teli sörösüveggel. Leszázalékolták. Már vagy tíz éve itt lakik, a pajta mögötti kisházban.
A nyomozónak egy írországi bűneset járt a fejében, amelyről nemrégen olvasott. Egy Catie Coughlan nevű lány leszúrta a St. Mary plébánosát, bevallása szerint azért, mert az nem akarta feloldozni. A bíróság előtt azzal védekezett: nem vállalhatta, hogy mindazzal a sok bűnnel esetleg meghal. A kérdésre, hogy megbánta-e tettét, nemleges választ adott. „Feltételezem, hogy egyenest a mennyországba jutott. Mit akarhat ennél többet?” – mondta.
A nyomozó visszaült a padra, és tovább bámulta a kisvasutat. Egészen biztos volt benne, hogy életében ennél közelebb nem kerülhet a mennyországhoz.
Hazafelé beugrott a Skanzen Clubba. Nem tudta eldönteni, mit igyon.
A szomszéd asztalnál egy ötvenes férfi arról magyarázott egy nőnek, hogy a világban valójában éppen hogy a szépségnek és a felszabadult örömnek nincs létjogosultsága, nézzél csak körül, túlszabályozott, romló húsú barmok a karámban, ezt látod, igaza van tehát Lao-Cének, aki azt mondta, hogy a születés kilépés, a halál pedig belépés.
A nyomozó ekkor a barna sör mellett döntött, Tuck barát a neve, ment és csapolt egy korsóval, mélyfekete ital, a tetején sűrű, fehér hab, egyértelmű, mint egy istenítélet. Visszaült az asztalhoz, előkotort egy szál Camelt, rágyújtott és hosszút kortyolt a sörből.
Körbenézett, úgy fújta a füstöt, és hirtelen észrevette a tekintetekben a magányt. Nem a kozmoszhoz kapcsolódott ez a magány, nem is az emberekhez. Személyre szabott, tudatlan, állati magány volt, az ismeret és az érzelmek magánya, hogy itt vagyunk egy testben, amit nem ismerünk, se a fájdalmait, se a vágyait, és itt a lelkünk, amit szintén képtelenek vagyunk bejárni és feltérképezni, és ehhez a tudatlansághoz képest a külső világ csak káprázat, egy nagy semmi, az emberek pedig bábok, mozgó díszletek egy mozdulatlan, unalmas színdarabban.
A nyomozó az órájára nézett. A számlapról leolvasta a fölösleges időt. Fél tíz lesz. Erről a fölösleges időről eszébe jutottak a kisvasút körei. Hogy a valódi idő zakatolt ott, kisebb megszakításokkal, hat kilométer per órás átlagsebességgel.
Úgy döntött, gyalog megy haza. A kocsiért majd visszajön holnap. Átsétált a Szabadság hídon, keresztülvágott a hajdani Tabánon. A Déli pályaudvar oldalával szemközt, egy szecessziós ház tetején festett villanybetűk: BIZTONSÁG. Fakult, régi felirat. Nem működik. Ahogyan maga a szó sem.
A taxis droszt mellett, a műkő korlátnál három csöves. „Inkább kettő és fél” – gondolta fanyarul a nyomozó. Egyikük – valószínűtlen szögben előre hajolva, fél kézzel a korlátba kapaszkodva – láthatóan már jó ideje keresgéli a farkát a sliccében. Eredménytelenül. A másik – egy kopasz férfi – a harmadikat győzködi.
- Most bemész és veszel egy keserűt, meg amit te szoksz inni.
A harmadik csak áll bambán, meg sem mozdul.
- Négyszáz forint kell. Na, menjél már.
A férfi végre bizonytalan léptekkel elindul a pléhbüfé felé. Az első továbbra is reménytelenül turkál a gatyájában, immáron fölöslegesen: a bal bokájától vékony patakban indul el a húgy az útpadka felé.
A nyomozó elsétált. Az egész jelenetből nem maradt semmi, csak egy férfi képe, aki remegve várja a keserű poharat.
***
Két nappal később jött a riasztás, hogy eltűnt egy egész csecsemőosztály. Az éjszakás nővér fedezte fel, hogy hiányzik tizenkét gyerek. A portaszolgálat semmi rendkívülit nem tapasztalt.
„A gyerekrablókban általában nincs semmi rendkívüli” – gondolta a nyomozó, miközben szemügyre vette a helyszínt.
A biztonsági kamerák felvételein szemcsés félhomály. Egy orvos szalad. Lassan tolnak egy letakart testet. Egy öreg férfi, előtte görgős kocsin egy halom tiszta lepedő. A férfi tartása. A lassúsága.
A nyomozó elviharzott. Húsz perccel később kiszállt az autóból a városszéli kisvasútnál. Az öreg a mozdonyban, ölében egy csecsemő. Éppen ráfordult a célegyenesre. A vagonokban ott feküdt sírva a többi tizenegy gyerek, mindegyik gondosan pokrócba bugyolálva.
- Az öreg, mikor észrevette a nyomozót, leállította a motort. Lassan lekászálódott az ülésről, kezében a csecsemővel.
- Nem bírtam a gyerekek nélkül élni – mondta halkan.
Többet nem is szólt. Csöndben tűrte, hogy elvezessék.
A nyomozó szerette azt gondolni magáról, hogy képes különbséget tenni jó és rossz között. Vagy fekete, vagy fehér. De rá kellett döbbennie, hogy valójában fogalma sincs, mi a fekete, és mi a fehér. Hogy tökéletesen tanácstalan.
A kötetről:
Egy nyomozó küzdelme a bűnnel és a bűntudattal
Mint sírba hulló földgöröngyök kopogása, szikárak a könyv mondatai. Mégsem gépiesen kattogó minimalizmus ez; nagyon is költői. Az eleven, fájdalmasan szép képek ellenpontozzák a baljós hangulatot. Fekete és vörös színben lebeg minden, az ébrenlét és az álom (vagy őrület?) határán, mintha egy azték piramistemplomot vizionálnánk, tetején a pap lüktető emberi szívet emel a magasba. Lüktet a valóságos város is, éli kegyetlen életét, nyomozónk pedig, aki egyben elbeszélő főhősünk, teszi a dolgát: üldözi a bűnösöket, kihallgatja a gyanúsítottakat. De közben minden gondolata, mozdulata merő fájdalom, hiszen a legnagyobb bűnös ő maga - nincs hová menekülnie, és sohasem nyerhet feloldozást. Hogy miért? Ennek a rejtélynek a megfejtése viszont már az olvasóra vár.
Nyomj egy lájkot, hogy ezzel is segítsd a kortárs magyar irodalom ügyét!
