Vadászat után, avagy nemi erőszak a Yale-en? – Julia Roberts és Andrew Garfield is remekelnek ebben a kissé kisiklott értelmiségi thrillerben
Nehéz kiismerni az olasz rendező „fenegyerek” (bár 54 évével gyereknek aligha lehetne nevezni) Luca Guadagnino stílusát, mivel sok mindenbe belekapott, és sok mindenben jeleskedett is már. Mostanában pedig megállás nélkül melózik. Filmesként már az ezredforduló óta aktív, de szélesebb körben akkor ismerte meg a nevét a világ, amikor nyolcadik filmje, a 2017-es Szólíts a neveden Oscar-jelöléseket (majd egy forgatókönyvírói díjat is) kapott. Pedig már korábban is olyan filmekkel jelentkezett, mint a pornográf jelenetekkel is tarkított és botrányos Melissa P. – Minden este 100-szor, kefével (2005), illetve a Tilda Swinton nevével fémjelzett Szerelmes lettem (2009) és Vakító napfényben (2015) – ez utóbbihoz már Ralph Fiennes és Dakota Johnson is asszisztáltak.
Érkezett tőle Dario Argentino 1977-es Sóhajok című művészhorrorjának azonos című, 2018-as feldolgozása (szintén Dakota Johnsonnal), a 2020-as Akik mi vagyunk című sorozat, a Csontok meg minden című romantikus kannibáldráma Timothée Chalamet-vel 2022-ben, a pörgős, sportos szerelmi háromszög, azaz a Challengers 2024-ben, illetve Daniel Craig-es életrajzi, történelmi melegdrámája, a Queer, szintén tavaly.
Ezek pedig mind, egymástól igen-igen különböző habitusú, szellemiségű, stílusú filmek voltak, talán csak a nyugtalanító, időnként kissé nyomasztó és bikaerős, szinte kézzel fogható atmoszférát, valamint a kifejezetten erős színészi alakításokat számíthatjuk közös pontnak köztük. Ezekhez Guadagnino nagyon ért.
De vajon van-e benne ennél is több?
Ebben Julia Roberts alakítja Alma Imhoffot, a Yale egy ragyogó és karizmatikus filozófiaprofesszorát, a feminista ügyek régóta elkötelezett harcosát, akit a sztárdiákja, Maggie Price (Ayo Edebiri A mackóból) is bálványoz, akinek a szülei elég gazdagok ahhoz, hogy rengeteg adománnyal segítsék az egyetem működését. Többen, köztük Alma pszichoanalitikus férje, Frederik (Michael Stuhlbarg), akinek a viselkedése furcsán ingadozik a kedves, szerető és támogató, valamint a szeszélyes ás sértődős férj között, úgy gondolják, Alma nem illendő módon hagyta, hogy belészeressen egy gazdag diák (Maggie ugyanis leszbikus). Ott van még azonban Alma folyamatosan flörtölő professzorkollégája és közeli barátja, Hank (Andrew Garfield) is, aki talán ennél többet is szeretne tőle. Az Alma és Frederik által rendezett, nem kevés alkohollal felöntött buli után Maggie-t a nyilvánvalóan részeg Hank kíséri vissza a kollégiumába. Másnap Maggie nem jelenik meg az órán, majd este meglátogatja Almát egy szörnyű váddal, miszerint Hank megerőszakolta őt. Hank tagadja a vádakat, így Almának el kell döntenie, kinek az oldalán áll ebben a bonyolult, a saját életüket és az iskoláét is veszélyeztető válságban.
Ez azonban minden bizonnyal konkrét célja is volt Guadagninónak, ugyanis a film pontosan olyan főcímet kapott (karakterkészletében, stílusában stb.), mint amiket Allen rendezéseiben látni. Azok tömör, általában maximum 100 perces játékidejét viszont már nem vette át, Guadagnino sokkal ráérősebben épít világot és karaktereket, a nem túl eseménydús 138 perces hosszt azonban sajnos a türelmünk erősen megsínyli időnként.
Persze korántsem üres képsorok peregnek a szemeink előtt, hiszen a fentiek tükrében is látszik, hogy rengeteg tematikát próbált belesűríteni az eddig színészként ismert Nora Garrett az első (és egyébként eredeti, azaz nem más médiumból adaptált) forgatókönyvébe: szexuális kihasználás és vádak, egyetemi politika, generációs szakadékok, a #MeToo és a „cancel culture” komplexitása mind benne vannak, ugyanakkor górcső alá helyezi az intézményes nőgyűlöletet, az identitáspolitikát, az igazság és az emlékezet szembenállását, a traumák feldolgozását (Alma is sérült lelkileg a múltja miatt), a hatalmi dinamikákat vagy a múltbeli cselekedetek következményeit.
Guadagnino tehát most talán egy kicsit elfáradt (nem is csoda), de még így is simán leiskoláz (itt szó szerint) sok, hozzá hasonló, a filmet értő és érző mozgóképes művészt.
Ahogy azonban korábban említettük, a hangulat most is csillagos ötös, ebben pedig nagy szerepe van a kétszetes Oscar-díjas Trent Reznor-Atticus Ross zeneszerző párosnak (Social Network – A közösségi háló, Lelki ismeretek, Challengers, Tron: Ares), akik ezúttal nem éppen a rájuk jellemző elektronikus taktusokkal dolgoztak, de most is igen egyedi hangzásvilágot kölcsönöztek a képsorok alá.
A színészek pedig ezúttal is tudásuk legjavát hozzák: Julia Roberts régen volt ennyire jó (kellett hozzá ez a szerep), de Andrew Garfield, Ayo Edebiri és a mindig kiváló Michael Stuhlbarg (Egy komoly ember, Gengszterkorzó, Érkezés, Szólíts a neveden, A víz érintése, Csontok meg minden) is kiválóak. Így, mindent összevetve pedig a Vadászat után egy Guadagninóhoz képest kissé ritmustalan, tömény és csapongó, ennélfogva pedig valamennyire félrement, de mindenképp érdekes és elgondolkodtató bejegyzés lesz a rendező filmográfiájában.
