News here

IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból

Hasznos és szép mesekönyv: egy kisfiú és kutyája mesél az epilepsziával élő gyerekek életéről

„Nagyon szíven ütött, hogy hallottam olyan nagyszülőről, aki egy rohamot látva nem ölelte meg többé az unokáját, mert úgy vélte, az ördög szállta meg” - árulta el a szerző, Sárvári Töttős Györgyi.

Link másolása

A Napokban jelent meg a Centrál Kiadó gondozásában Sárvári Töttős Györgyi új mesekönyve a Valentin és Mázli címmel. Ezúttal is "segítő" könyv született, most az epilepsziával élők életét mutatja meg meseformában. Egy kisfiú és kutyája történetén át megismerhetjük a betegséget is, de segít abban is, hogyan reagáljon helyesen a környezet, ha egy ilyen betegséggel élővel találkozik. A könyv végén pedig az is kiderül, hogy bizony a történelemben számos híresség is együtt élt ezzel a problémával, mégis nagyot tudtak alkotni.

A mesekönyvről, a szereplőkről és a saját élményeiről is mesél nekünk a meseíró pszichológus, Sárvári Töttős Györgyi.

- Honnan jött az ötlet a könyv témájához?

- Dr. Altmann Anna, a Budai Gyerekkórház Gyermek Epilepszia Központjának vezető főorvosa régóta szerette volna egy segítő könyvvel is kiegészíteni gyógyító eszköztárát. Egy hozzá járó anyuka mesélte nekem, hogy érdemes lenne találkoznom Annával. Altmann doktornő lendülete és elhivatottsága hamar magával ragadott engem is. Az ő szakmai támogatásával néhány hónapig bejártam az osztályra, ahol lehetőségem volt beszélgetni orvosokkal, nővérekkel, pszichológusokkal, érintett családokkal, és persze magukkal a gyerekekkel. A beszélgetések alatt nem volt más dolgom, mint azon agyalni, miként lehetne ezt gyereknyelvre fordítani.

A gyerek nyelve pedig a mese és a játék. A főhős és terápiás, rohamjelző uszkár kutyája egy szerepjáték keretében mesélnek és játszanak, pont úgy, ahogy tenné azt bármelyik hasonló korú kisgyerek.

- Miért fontos, hogy mese szóljon a gyerekeknek az epilepsziáról?

- Nagyon meglepett, hogy milyen nagy létszámban érintettek a gyerekek! A gyerekpopuláció 5%-a valamilyen módon kapcsolódik az epilepsziás rohamok valamelyikéhez és 1% az, aki epilepsziával él. A betegség van, hogy még ma is stigma.

Nagyon szíven ütött, hogy hallottam olyan nagyszülőről, aki egy rohamot látva nem ölelte meg többé az unokáját, mert úgy vélte, az ördög szállta meg.

Ha csak egy gyerek lesz, aki hasonló traumától megmenekül, már meg kellett írni ezt a könyvet. Sok tévhit tartja magát a mai napig, pedig egy sem igaz. Az epilepszia NEM zenész betegség, NEM a zsenik sajátja, NEM alakul kis azért, mert egy ijesztő kutya megugatta a gyereket és végképp NEM szállta meg őt az ördög!

- Kiknek ajánlott ez a könyv?

- Elsősorban az érintett gyerekeknek, hisz ők találják szembe magukat egy-egy roham után a csodálkozó, szörnyülködő szempárokkal. De fogódzó a szülőknek és a családnak is. És nagyon remélem, hogy iskolai közösségekhez is eljut, ahol nincs ott anya meg a nagyi, hogy segítsen, de rengeteget számít, hogy a pedagógus és a többi gyerek tudja, hogyan, miként reagál.

- Miért lett ez a két főszereplő?

- Valentin neve adta magát, hisz a 3. században élt pap, Szent Valentin nemcsak a szerelmesek, de az epilepsziával élők védőszentje is. A kutyája Mázli nevét az én régi, hűséges négylábú barátomról kapta, aki tíz évig volt mellettem. A jellemét és a fajtáját azonban egy valódi rohamjelző kutya hívta életre, aki egy kislány életét teszi könnyebbé évek óta. Engem meglepett, hogy az uszkárok ebben ilyen jók. A labrador sztereotípia élt a fejemben, mint segítő kutya.

- A mese elérhető volt az interneten már korábban. Milyen visszajelzéseket kaptál?

- Mivel két éve ilyentájt kezdtem az osztályra járni, pont mire meglett a mese, a világ kifordult a négy sarkából, és mi életünk első karanténjában csücsültünk, teljes bizonytalanságban, így a hogyan tovább kilátástalan lett. Viszont egy csodás emberi történet elkezdődött. Lakatos Júlia, honlaptervező mellénk állt és gyönyörű honlapot varázsolt a mesének, és Berecz Zsombor, a szentendrei Izbégi Általános Iskola tanulója az online oktatás kihívásai mellett megrajzolta a főbb karaktereket.

Így született, önkéntesen és szívszerelemből a mese első verziója, a honlap.

1600 látogatója volt amúgy az elmúlt másfél évben.

- Hol lehet hozzájutni a könyvhöz, illetve a neten elérhető-e most is?

- Már kapható a könyvesboltokban, online bárhol megrendelhető. Érdemes a könyvet választani, mert Balázs Eszter Anna csapata a Centrál Médiánál nagyon sokat hozzátett a szöveg minőségéhez és Endrődi Kata rajzai lenyűgözőek lettek. A kedvencem a könyv végén az általa illusztrált Arcképcsarnok, ahol epilepsziával élő hírességekkel ismerkedhetünk meg. Hogy csak pár példát említsek:

Neil Young, a világ egyik legjobb gitárosa, Julis Caesar világrengető hadvezér és a krimikirálynő Agatha Christie is érintett.

- Előző mesédet a YouTube-on is meg lehet nézni, hallgatni. Lesz-e ebből a könyvből is hasonló képes mesélés vagy esetleg animációs verzió?

- De jó lenne! Hátha épp ez a cikk hoz össze egy rajzfilmes szakemberrel, aki lát lehetőséget Valentin és Mázli történetében.

VIDEÓ: Sümi nem adja fel

- Az oldalad szerint meseíró pszichológus vagy. Mit jelent ez? Mi volt előbb, a mese vagy a pszichológia és hogy kapcsolódott össze a kettő?

- Eredetileg magyar szakos diplomát szereztem, és csak utána mentem pszichológia szakra. A gyerekeim születésével ért össze a két terület, ami valójában sosem volt különálló, hisz az irodalom és a pszichológia fókuszában is az ember áll. Akkor kezdtem írni, amikor a legtöbbet éjszakáztam a srácaim mellett. Én sem értem miként, de az írás klassz énidőnek bizonyult és egyik történet hozta a másikat.

- Mit gondolsz a mese szerepéről? Miért fontos a gyerek, a család, de a felnőttek életében is?

- Mert összeköt, mert megéljük, hogy nem vagyunk egyedül. Hogy ez megtörtént mással is, és általa láthatunk egy addig talán ismeretlen új utat, ami a megoldás felé visz. Ha meg nem vagyunk érintettek, az érzelmi intelligenciánkat pallérozza, hisz valaki más szemszögéből láthatunk, élhetünk át dolgokat.

Hiszem, hogy az olvasás gyógyít. Csak kapcsolatokban gyógyulunk és a könyv egyfajta kapcsolat.

Döbbenten szembesültem a ténnyel, hogy a magyar lakosság mindössze 12%-a olvas rendszeresen (hetente!) könyvet, pedig rég tudjuk, aki többet olvas, jobban eligazodik az élet nagy dolgai közt. Tizenöt éve ez az arány még 25% volt.

- Neked is vannak gyerekeid. Nekik milyen meséket szoktál olvasni, mi a mostani kedvenc?

- A fiaim öt-, hét- és kilencévesek. Nincs este összebújós mese nélkül. Most épp Roald Dahlt olvassuk, egyiket a másik után. Közös nagy családi kedvencünk a Levél a Királynak. Tiuri történetét szerintem minden kisfiúnak ismernie kell. Szinte alig lehet amúgy választani, annyi a jobbnál-jobb kortárs mese. Szeretem az új nemzetközi népmesegyűjteményeket is, és egy régi gyerekkori kedvencem is most került elő, Mosonyi Alíztól a Pimpalin köpenye. Emlékszik rá valaki? Gyűrött, kopott, de csak a könyv. A történet pont olyan szép és aktuális, mint negyven évvel ezelőtt.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

Címlapról ajánljuk

Címlapról ajánljuk


IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
Bödőcs Tibor: „Próbáltak rólam írni lejárató cikkeket ugyanazzal a három fordulattal”
„Nagyon fontos a lendület, és hogy arról beszéljek, ami érdekel, ami fáj, ami érint, mert jó esetben az a nézőket is érinti” - véli a humorista.

Link másolása

Krasznahorkai László Herscht 07769 című elbeszélése kapta a 2022-es Libri irodalmi díjat, a közönségdíjat pedig Bödőcs Tibor Mulat a Manézs című politikai szatírája nyerte el - közölte a Libri-Bookline Zrt.

Bödőcs Tibor közönségdíjas politikai szatírája egy regény, "amely megjelenésével megrengette, megrángatta, tépte-vonta a világot, amely mondatok tevepatáival tapodja, betűvágtával kopogja, szóharanggal kongatja, anekdoták lángnyelveivel lobogja az igazságot, és annak fordítottját, visszáját, fonákját, árnyékát, reciprokát, egy olyan országban, ahol az a törvény, hogy a sokaság kevésre se vigye, ahol mindőnk akarata, hogy a sólyom repüljön, a vakond túrjon, de legyen, aki megmondja, kiből lehet sólyom" - mondta Beck Zoltán.

A humorista a díj kapcsán arról is beszélt a Népszavának, hogy alkotói szabadságra ment.

"Volt egy kis lockdown-nosztalgia is bennem, többet tudok olvasni, alkotni így, mint amikor turnézok, mert akkor délután kettőkor beszállok az autóba, és hajnali kettőkor kiszállok. És nem biztos hogy a másnap reggelt Krasznahorkaival kezdem. Plusz van három kis gyermekem, meg írói álmokat dédelgetek, van új ötletem is

– ez mind lassítja az alkotói folyamatot, de nem is baj, mert így érnek meg az ötletek. Nem kapkodok, nem iparilag termelem az újabb és újabb esteket és könyveket, hanem hagyok időt az ötleteknek szárba szökkeni" - árulta el.

Az alkotói folyamatról elmondta:

"A dühömet kell használnom, az indulatomat, azt utána fel kell építeni és díszíteni.

Kell a standupban eltöltött évtizedeim tapasztalata, alkalmazni kell a mesterségbeli tudást, de azért nagyon fontos a lendület, és hogy arról beszéljek, ami érdekel, ami fáj, ami érint, mert jó esetben az a nézőket is érinti".

A témákról pedig úgy vélekedett:

"Nagy kérdés, hogy miként lehet a háborúról, vagy másról beszélni? Lehet, hogy azért kell másról is, mert háború van, és ne csak erről legyen szó, mert az élet nem csak ebből áll. De a háborúról hallgatni sem lehet. Nem tudom még, mi lesz".

A politikai szerepvállalást is elutasítja:

"Én teljesen alkalmatlan vagyok az életre, én csak figyelek, ábrázolok, reagálok rá, gúnyolódom, bohóckodom, hülyéskedem. Próbáltak rólam írni lejárató cikkeket ugyanazzal a három fordulattal, de előtte egy héttel csináltam meg a propagandamédia paródiáját, és utána próbálkoztak, mintha önmagukat parodizálták volna".

A teljes interjú ITT olvasható.


Link másolása
KÖVESS MINKET:

IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
A Bölcs kérdez, a válasz bennünk van – Popper Péter Hogyan választunk magunknak sorsot? című előadás-gyűjteményéről
Egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”.

Link másolása

„Soha nem hagyod abba a kérdezősködést?” „Soha”. „Pedig választ sem fogsz kapni soha.” „Néha az a benyomásom, hogy a kérdések fontosabbak, mint a válaszok.”

Ez a kedvenc párbeszédem egyik kedvenc filmemből, A hetedik pecsét című Ingmar Bergman-remekműből. A Halál és az őt sakkjátszmára kihívó Antonius lovag között zajlik. A Halál eljött a lovagért, de ő a sakktábla mellett megpróbálja kicselezni, de legalábbis a játszma során megérteni az élet titkait. Mi köze Bergmannak és ennek a misztikus-filozofikus filmjének Popper Péterhez? Több mint gondolnánk.

A 2010-ben elhunyt pszichológus egyetemi tanár, fáradhatatlan spirituális utazó azon modern bölcsek közé tartozott, aki mint a régiek, tisztában volt azzal, hogy „minél többet tud, annál jobban rájön: nem tud semmit”, mert minden megválaszolt kérdés mögött ott van a következő.

Az az ember, aki dolgozott gyermek- és börtönpszichológusként, előadott Amerikában és a keleti lélek titkait kutatta egy indiai asrámban, sőt, még miniszterelnöki tanácsadó is, vélhetően azért is tett szert rendkívüli népszerűségre könyveivel és előadásaival, mert, ahogyan az igazán nagy tudású és műveltségű emberek, „nem osztotta az észt”, inkább gondolkodásra serkentett. Nem adott azonnal használható válaszokat, inkább sokszor kegyetlen kérdésekkel és nem kevésbé kíméletlen iróniával mutatott rá mindennapi gyarlóságainkra, de közben önmagát sem kímélte.

A másik párhuzam pedig a sakk, amely számára valóságos életvezetési játék, a másik ember iránti empátiától a döntéseinkig. Mint ismert, a sakkban nincs lehetőség „passzolni”, az ellenfél (az élet, a körülmények, a történelem, a nem kívánt szó törlendő) lépésére válaszolni kell, és hogy mit lépünk, rajtunk áll, és a mi felelősségünk. Ahogyan egy valódi sakkjátékos sem háríthatja vereségét a kibicre, az életben sem vitethetjük el a balhét másokkal, ha az adott esetben mi voltunk döntési helyzetben. És ha tettünk egy rossz, át nem gondolt, vagy felesleges lépést, utólag sírhatunk, átkozódhatunk, de meg nem történtté nem tehetjük. Sem a sakkban, sem az életben.

Popper Péter ugyan szintén elvesztette a maga sakkjátszmáját a Halállal, szerencsére gondolatai itt maradtak velünk. Felesége, Zolnay-Lackó Katalin hűségesen elkísérte őt előadásaira, fel is vette azokat. Így született meg a Kulcslyuk Kiadó gondozásában a Hogyan választunk magunknak sorsot? című kötet, amelynek gerincét a nyomtatásban eddig meg nem jelent előadások alkotják.

Az utolsó címadó éppen az, amelyben a sakké a főszerep, amelyet a szerző beavatási folyamatnak, az indulatok korlátozása, a figyelem, az emlékezés és az előrelátás képesség-fejlesztésének tekint. „Ismerd meg önmagad” – idézi többször is az ókori delphoi jósda feliratát.

Elgondolkodtat bennünket arról az örök filozófiai-etikai problémáról, hogy döntéseink és választásaink mennyiben függnek tőlünk és mennyire determináltak körülményeink, születésünk, természeti és más külső erők által. Pellengérre állítja az idegennel, az ismeretlennel szembeni bizalmatlanságunkat (milyen jó a magyar nyelv „idegenkedés” szava!), előítéletünket és ebből fakadó gyűlöletünket, gyávaságunkat, amelynek legcsúfabb formájának azt tartja, amikor önmagunktól félünk, önmagunk elől menekülünk és önmagunkkal vagyunk gyávák szembenézni. Nem hagy nyugton olyan, már-már megválaszolhatatlan kérdésekkel, hogy mi a „jó” és mi a „rossz”.

Némi vitám is lenne a Tanár úrral, amikor a nemzedékek felelősségéről szól, hiszen az én szüleim korosztályát, amelybe ő is beletartozott, nevezi „első műveletlen nemzedéknek”, mert hiányzott náluk történelmi okokból „a tehetség lépcsőzetes kiművelése”, és a származás, a megbízhatóság fontosabb volt, mint a tudás, a szakmai rátermettség. Őket követte az én generációm, a „rendszerváltóké”, amely többségének „a kultúra inkább csak információ volt, mint élmény”. Popper erre vezeti vissza a közélet mai állapotát. Kétségtelen, hogy mindkét nemzedék életéből hiányzott az általános vitakultúra, ellenben jócskán lehettek tapasztalataik pitiáner hatalmaskodókkal és gátlástalan köpönyegforgatókkal. De azért ne legyünk igazságtalanok, csak gondoljunk bele: e két korosztály micsoda elméket, írástudókat adott Magyarországnak, a világnak – igaz, többségük túllépett a mindenkori „korcsmákon”.

Annál inkább helyeselném azt az általa javasolt módszert, hogy amikor elénk tesznek egy választási listát, először azokat ikszeljük be, akiket szívesen látnánk családunkban vagy baráti körünkben. Tartok tőle, hogy elég kevesen maradnának…

Az pedig egyenesen hátborzongató, amikor azt írja, hogy „a társadalom torzulásának és a beteg társadalomnak csalhatatlan jele, hogy nem az észszerűség szerint él, hanem mítoszok alapján”. Ennek bizonyítására nem kell mást tenni, mint elővenni Magyarország legutóbbi 100 évének történetét…És az is biztos, hogy Popper Péternek fölöttébb lesújtó véleménye volt napjaink agyongyorsult életmódjáról.

Az előadások nagy varázsa az is, hogy egy-egy megjegyzés, idézet kapcsán az ember szívesen előveszi az emberiség kultúrkincseit a Bibliától Lao Ce-ig, Senecától Sartre-ig, Freudtól József Attiláig, és újraolvassa azokat a sorokat, amelyek megszólítják, eligazítják útkeresésében.

Talán egyetlen hiányossága van a kötetnek: nem derül ki belőle, hogy melyik előadás mikor, hol, kik előtt hangzott el. Ez ugyanis támpont lehetne Popper Péter gondolati fejlődéséhez, egy adott társadalmi miliő megvilágításához. Nem mintha ezek bármilyen hiányt jelentenének tartalmi szempontból, de az elmúlt évtizedek viharainak ismeretében egyáltalán nem mindegy, hogy egyik-másik eszmefuttatás mondjuk a 80-as években, vagy 2000 után hangzott-e el.


Link másolása
KÖVESS MINKET:


IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
„A jelek mindvégig ott voltak” – Ha meg akarod érteni Putyint, olvasd el ezt a könyvet
Gyomor és figyelem kell Catherine Belton könyvének olvasásához, de ha van hozzá időnk és idegrendszerünk, komolyan elmélyülhet a tudásunk Putyin Oroszországáról.
Fischer Gábor - szmo.hu
2022. június 27.


Link másolása

„Oroszországot, ész, nem érted, méter, sing sose méri fel, külön úton jár ott az élet, Oroszországban hinni kell!” – Fjodor Ivanovics Tyutcsev (1803-1873)

2020-ban jelent meg először Catherine Belton könyve, a Putyin emberei. A majd' hatszáz oldalas munkát magyarul nemrég adta ki a Libri, Bujdosó István fordításában. A kiadó már korábban készült a kiadással, de a könyv végül az csak az ukrajnai háború után jelent meg. Abból a szempontból ez nem is baj, hogy így be tudott kerülni a háborúra reagálva a szerző aktuális utószava, amit már a 2022-es kiadáshoz írt, reflektálva a legutóbbi fejleményre is. Többek között megvallja azt, hogy álmában nem gondolt arra, hogy az orosz elnök valóban háborút indít Ukrajna ellen.

Valóban, Vlagyimir Putyin sok meglepetést okozott nekünk, már eddig is. Amikor 2000 január elsején, a szilveszteri ünneplésből felocsúdva elolvastam a híreket, például maga a tény is meglepetés volt, hogy Oroszország elnökét éjfél óta Vlagyimir Putyinnak hívják. Bizonyára nem egyedül voltam ezzel. Addig sokat nem tudhattunk erről a negyvennyolc éves hivatalnokról. Pedig nem akármilyen életút állt már mögötte akkor is. És ha akkor annyira ismerhettük volna, mint ahogy ezt az utat Catherine Belton a könyvében feltárta, minden bizonnyal sokan, komolyan aggódtunk volna a jövőt illetően. De hát a meglepetések már csak ilyenek, utólag tudhatjuk meg, milyen ember is Vlagyimir Vlagyimirovics Putyin.

Catherine Belton korábban a Financial Timesnek dolgozott, moszkvai tudósítóként dolgozott, illetve a Moscow Times és a Business Week számára írt cikkeket Oroszországról. Jelenleg oknyomozó munkatárs a Reutersnél. 2008-ban felkerült az év legjelentősebb üzleti újságíróinak listájára. A Putyin embereit hét évig írta, s bemutatása után perek sorozata zúdult rá: négy orosz milliárdos és a Rosznyeft is pert indított ellene és a kiadója, a HarperCollins ellen. A kiadó azonban kitart szerzője mellett.

A könyv alcíme: „Hogyan szerezte vissza a KGB Oroszországot és gyűrte maga alá a Nyugatot".

És valóban, ami az első oldaltól kezdődően kirajzolódik, egy politikai krimi.

Elképesztő részletességgel írja le a szerző Putyin életét egészen a korai éveitől kezdve, nem keveset időzve a németországi KGB-s tevékenységénél, ami már önmagában egy James Bond-film. Van itt minden. Terrorista szervezetek pénzelése, a kommunista párt titkos céghálózatának létrehozása és üzemeltetése, beszervezés, zsarolás, ahogy azt elképzelni sem merjük. Ez ez is, meg a későbbi, még súlyosabb állítások végig forrásokkal bizonyítottak, semmi olyat nem találni a könyvben, ami ne lenne több forrásból is alátámasztható. A könyv megírásához rengeteg interjút, újságcikket, vallomást használt fel a szerző és számtalanszor éreztem úgy, hogy végre megértettem valamit, aminek akkor csupán a felszínéről lehetett tudomásom.

Nem könnyű olvasmányról van szó. Mert bár tekinthetjük izgalmas bűnügyi történetnek, tényfeltáró történeti irodalmi munkának, de az alapossághoz hozzátartozik rengeteg név, cégnév, adat, évszám, kis idő után az embernek zsongani kezd a feje. Én rendes esetben, ha szépirodalomról van szó, ha van időm és érdekes a könyv, ötszáz oldalt akár egy nap alatt is elolvasok. Itt azonban, ha valóban meg akarja az ember érteni, jóval több időre van szükség, és nem szégyen időnként visszalapozni, hogy összeálljon a kép. A kép pedig valóban grandiózus.

Egy semmiből jött leningrádi srác, aki gyerekkora óta a KGB tisztje akar lenni, egész életét a szervezetnek szenteli, hogy végül a történelem viharában gellert kapva meg se álljon az orosz állam éléig, ám ott is, az orosz hatalmi gépezet, az erőszakszervezet, a szilovikok megszemélyesítője, egy új, csekista cár lesz, az „első polgár”, ahogy közeli környezetében emlegetik.

Már ez szédítő, de hogy mi mindent épített fel ez a kiismerhetetlen modorú, jéghideg tekintetű tiszt? Egymaga lett az orosz revansizmus vezetője, aki tehetséggel alapozta meg fel az új orosz birodalmi politikát, amely a hidegháború (és ezzel együtt a szovjet birodalom) elvesztése miatt érzett sérelmek és nosztalgia miatt nagyon erős alapokon nyugszik jelenleg Oroszországban.

Mert nagyon fontos, hogy ez a könyv nem ítélkezik. Leírja mindazt, amit sikerült megtudni Putyinról és az orosz politika elmúlt harminc évéről, segít, hogy megértsük, miért és hogyan működik a putyini rendszer, mi mozgatja, mik a céljai. Miközben olvasom, óhatatlanul eszembe jut valami: az első világháború, és az azt lezáró, brutális békerendszer hogyan készítette elő a második világháborút. És bár a hidegháborút nem zárta le megalázó békeszerződés, de az, ami nekünk Nyugaton a szabadságunk kiterjesztése volt (EU, NATO bővítés), azt oroszok milliói megaláztatásként élték meg. És most ne mantrázzuk a mi igazunkat, csak simán képzeljük bele magunkat

egy hiányosan tájékoztatott, elmaradott és szegény ország polgárainak helyébe, akik hirtelen egy megcsonkított birodalom és egy széteső gazdaság közepén találják magukat, persze, hogy szívesen fordulnak a nemzeti nagylét mítoszai felé.

Ez a sérelmi attitűd pedig könnyen csatornázható be egy állampárti, demokráciaellenes fordulat irányába. A KGB pedig ezt kínálta, az elejétől fogva. Részben azért, mert nem is tudott volna mást kínálni, de azért is, mert

a csekisták komolyan hittek benne, hogy ez az egyetlen módja, amivel megmenthetik Oroszországot.

És tett is azért, hogy átmentse a struktúrákat, melyeket felélesztve restaurálhatják majd a birodalmat.

Bizalmi vagyonkezelők

Emlékszem, amikor a rendszerváltás környékén olyan mendemondák terjedtek, hogy ez az egész az orosz KGB műve, amelyik így menti át a hatalmát, minden le van zsírozva az amerikaiakkal, nincs itt semmi látnivaló. Bár ez így természetesen nem volt igaz, az azonban bizonyítható, hogy

a szovjet KGB már a nyolcvanas évek végétől aktívan készült az összeomlásra.

A szovjet állami vagyon egy részét fedett cégekbe menekítette át, speciális ügynököket bíztak meg nyugati cégek alapításával. Ezekkel az emberekkel aláírattak egy okmányt, mely szerint a rájuk ruházott vagyont a Párt javára hasznosítják és azt adott esetben első felszólításra visszaszolgáltatják.

„Alulírott ..., a Szovjetunió Kommunista Pártjának tagja (belépés dátuma: ..., párttagsági szám: ...) jelen nyilatkozattal megerősítem azon önkéntes és felelősségem teljes tudatában hozott döntésemet, hogy vállalom a Párt bizalmi vagyonkezelői szerepét, és ennek értelmében hűen elvégzem mindazon feladatokat, amelyekkel a Párt e tekintetben bármilyen poszton, bármikor megbíz engem, anélkül hogy bizalmi vagyonkezelői státuszomat felfedném. Fogadom, hogy a rendelkezésemre bocsátott pénzügyi és anyagi forrásokat gondosan megőrzöm és minden esetben a Párt érdekében használom. Garantálom továbbá, hogy ezen forrásokat első felszólításra haladéktalanul visszaszolgáltatom. Minden jövedelmemet, amelyet a Párt reám bízott forrásaival végrehajtott gazdasági tevékenység eredményeként realizálok, a Párt tulajdonának tekintem, és garantálom, hogy azt bármilyen időpontban, bármilyen helyszínre eljuttatom a Párt utasításai szerint. Fogadom továbbá, hogy ezen információt szigorúan bizalmasan kezelem, és minden esetben teljesítem a Párt bármely utasítását, amelyet a megfelelő felhatalmazással-rendelkező személytől kapok.

Párttag aláírása:

......

Átvevő fél aláírása:

......”

Az, hogy milyen irdatlan vagyont mentettek így ki, illetve csatornáztak a KGB által közvetlenül működtetett cégekbe, csak hozzávetőlegesen ismert, de éves szinten dollármilliárdokról beszélhettünk akkor, amikor az egész szovjet(orosz) állami költségvetés csupán nyolcvanmilliárd dollár volt. És ez a művelet az összeomlás után sem ért véget. Putyin a kilencvenes évek elején már szülővárosában, az egykori Leningrádban, Szentpéterváron tevékenykedik. Nem is akárhol: a demokrata Anatolij Szobcsak polgármester helyettese. Ebben a pozíciójában, az akkor végtelenül leszegényedett város élelmezési programját irányítja. A projekt neve: olajat – élelemért. Azonban a valóságban a helyi maffiával kiegyező Putyin az így becsatornázott pénzek nagy részét

nem a lakosság élelmezésére, hanem továbbra is a KGB-hez kötődő cégek feltőkésítésére fordította.

Az összeomlás közeledtével ilyen vagyonkezelők már az országon belül is megjelentek. Még a szovjet időkben, megbízható komszomolistákat választottak ki, és közvetlenül a KGB irányítása alatt hoztak létre előbb kisebb, majd nagyobb cégeket, vállalkozásokat. A strómanok eleinte szóról szóra azt csinálták, amit KGB-s gazdáik diktáltak. Később persze önállósították magukat. Ilyen kreatúra volt Mihail Hodorkovszkij is, aki a kilencvenes évek során a leggazdagabb orosz oligarchává küzdötte fel magát. Az általa átvett, csőd szélén tántorgó Jukosz olajtársaságból évek alatt nyereséges vállalatbirodalmat épített, egymaga több olajat termelt ki, mint Kuvait. Ám a jelcini időkben Hodorkovszkij elkövette azt a hibát, hogy túlbecsülte a demokratikus(abb) struktúrák erejét a (volt) KGB-vel szemben és szembefordult korábbi gazdáival. Az, hogy ez később mennyire bizonyult végzetesnek, ma már tudjuk. Hodorkovszkij tíz évet töltött Putyin börtönében.

A tisztogatás

Részletes képet kapunk arról is, hogyan ragadta meg a hatalmat Putyin. A kései Jelcin-korszak állandósuló gazdasági káosza és az államfőig érő korrupció olyan helyzetet teremtett, hogy az évtized végére a KGB árnyékállama fokozatosan visszaszerezte a pozíciókat a vezetésben, majd mikor egy államügyészi vizsgálat már közvetlenül Jelcin családját (és benne az elnököt) fenyegette, egy ügyes húzással Putyin megérkezett a hatalomba, először csak az FSZB (a KGB utódszervezete) vezetőjeként, majd miniszterelnökként. A pragmatikus hivatalnok imidzsét magára öltő, fiatal, intelligens Putyin az elnök szűk körét is megtévesztette. Mire észbe kaptak, már késő volt: a KGB átvette a hatalmat. A népszerűségét teljesen elvesztett Jelcint, lánya segítségével rábeszélték, mandátuma lejárta előtt mondjon le, így Putyin megbízott elnökként váltotta Jelcint.

Innentől kezdve válik igazán brutálissá a könyv. A hivatalosan azóta is csecsen terrorcselekménynek tartott 1999 őszi házrobbantások részletes leírása csak a bemelegítés. Ezek a terrorcselekmények azóta is sok szempontból tisztázatlanok. Sok független oknyomozó szedte össze azt, amit tudni lehet és bár (érthetően) hivatalos nyomozás és vizsgálat nem mondta ki, de szép számmal utalnak körülmények arra is, hogy az oroszországi lakóházakat maga az FSZB robbantotta fel, hogy így

lehetőséget adjon Putyinnak a kemény fellépésre a csecsenföldi lázadók ellen, s nem utolsósorban így az addigi nagyon alacsony népszerűségét is feltornázzák.

Az utolsó robbantás azonban meghiúsult: Rjazanyban a lakók rendőrt hívtak az ügynökökre, akik elmenekültek. A rendőrség el is fogta őket, ám kiderült, hogy a szolgálatok embereiről van szó. Ekkor szólalt meg Putyin legközelebbi munkatársa Nyikolaj Patrusev, aki azt nyilatkozta, hogy mindez csak gyakorlat volt, és megdicsérte a lakókat éberségükért.

Patrusev egyáltalán nem mutatott megbánást, csak dühöt érzett, amiért az FSZB-t majdnem leleplezték. (...) „Semmi szükség nem volt ezekre a robbantásokra. Anélkül is simán hoztuk volna a választást.” A Kreml propagandagépezete elég hatalmas volt ahhoz, hogy enélkül is biztosítsa Putyin számára a választási győzelmet. „De Patrusev (...) magához akarta kötni Putyint, és be akarta sározni a kezét.”

Hogy mi történt, nem tudni. Bár mindez egy valóban független vizsgálatig természetesen csak teória marad, de beleillik abba, amit bizonyítottan azelőtt és azután Putyin emberei elkövettek.

A rendcsinálás ezek után nem állt meg. Teljes támadást intézett előbb a média ellen, független televíziócsatornákat hallgattatott el, tulajdonosaik örülhettek, ha elhagyhatták Oroszországot. Utána sorra kerültek az oligarchák. A korábban már említett Hodorkovszkij bebörtönzése jelzés volt mindenkinek: a nyugati útnak vége, itt orosz államkapitalizmus épül, ahol a legvégső tulajdonos minden esetben az állam.

Minden jel arra utalt, hogy Oroszország piacgazdasága csak álca. Hiszen a színfalak mögött folyamatosan zajlott a bevételek felosztása. A pénzeszközöket a Kreml közös feketepénzalapjába, az obscsakba csatornázták, és minden üzletet, lett légyen az bármilyen kicsi is, egyeztetni kellett az elnökkel. „Jevtusenko azt hitte, hogy a Basnyefty az övé, merthogy ő azért pénzt fizetett” – mondta egy vezető tisztviselő a Kremlből. „De aztán kiderült, hogy nem az övé, és hogy egy pillanat alatt elvehetik tőle. Az orosz üzletemberek számára ma már teljesen világos, hogy a Kreml bármikor bármelyiküktől elvehet bármit. A mai Oroszországban a magántulajdon nem szent, a kilencvenes években szerzett magántulajdon pedig főleg nem az. Nem védi más, csak Putyin jóindulata.”

Mi is az az obscsak? Eredetileg a bűnbandák közös pénzét jelentette, amelyből szükségleteik szerint költhettek a maffiózók. A későbbiekben a KGB ügynökei kezelték így a mondjuk külföldi vállalat alapítására kapott pénzt. Elvégezték a megbízatást, de közben bőségben éltek. Az orosz felső hivatalnoki körök ezidőre már így biztosították maguk számára azt a hihetetlen fényűzést, amit nehezen tudunk elképzelni. A hivatalosan szerény körülmények között élő Putyinnak így lett palotája a Fekete-tenger partján. Természetesen nem az ő nevén van, hivatalosan dzsúdópartnere, Arkagyij Rotenberg birtokolja a több, mint ötszázmilliárd forint értékű ingatlant. Ez az obscsak.

Nagyorosz restauráció ortodox ideológiával

Ami viszont a legjobban érdekelhet most minket, az az, hogyan korrumpálta és hálózta be a Nyugatot Putyin állama? Ahhoz, hogy előrenyomulhasson, mindenképpen meg kellett gyengíteni ellenfeleit. Ehhez kiváló lehetőséget láttak az európai szélsőjobb-, illetve szélsőbaloldali pártokban. Az, hogy Le Pen konkrétan orosz pénzből finanszírozta korábbi kampányait, mára bizonyított, de a könyvből az is kiderül, hogy például a görögországi Szirizát is minden bizonnyal az FSZB pénzéből hozták létre, mint ahogy komoly pénzek landoltak a német AfD-nél, az osztrák Szabadságpártnál és a magyar Jobbiknál is.

De támogatták Putyin emberei a brit Konzervatív Párt egyes politikusait is, amely segítség bizonyára jól jött a Brexit környékén. Ahogyan a Trumppal való üzletelés is egy hosszabb történet, már a kilencvenes évek elején kezdődött, ebből is látszik, mennyi vasat tarthatnak a tűzben. Természetesen az oroszok gondosan ügyeltek arra, hogy formálisan magánemberek, „üzletemberek" pénzeiről legyen szó, de a KGB sem csinálta másképpen, amikor még a hidegháború idején támogatott olyan szervezeteket, melyek akkor a szovjet érdekeket szolgálták. Amíg a kommunizmus volt az ideológia, ilyenek voltak például a békemozgalmak. Az új helyzetben az ideológia az orosz ortodoxia lett. Az egyház teljes mértékben beépült a hatalmi struktúrákba, az egyházi vezetők dácsái is legalább annyira fényűzőek, mint az állami tisztségviselőké. És mit is hirdet ez az ideológia? Röviden és egyszerűen: az orosz felsőbbrendűséget, a tiszta kereszténységet, szembeállítva a vallástalan Nyugattal, amely vesztébe rohan. Így érthető, hogy az Ukrajnáért folytatott harc bizony keresztes háború.

Tehát a végére elérkezünk Ukrajnához. Ami egyszerre geopolitikai és érzelmi kérdés, és mint ilyen remekül kommunikálható egy leuralt médiatérben. Értelemszerűen nem a mostani eseményekről van szó, hanem arról az

aknamunkáról főleg, amivel Ukrajnát sikerült destabilizálni minden olyan alkalommal, amikor az a Nyugat felé akart elindulni.

Megtudhatjuk, hogy hogyan tudtak egy korrupciógyanús gázüzlettel éket verni az akkori nyugatos elnök, Viktor Juscsenko és miniszterelnöke Julija Timosenko közé. Hogyan építgették az orosz nacionalizmust és csempésztek fegyvereket éveken át kelet-Ukrajnába, még a 2014-es szakadár lázadás előtt.

Ahogy a Kreml a szélsőjobbos orosz nacionalista csoportokat támogatta azzal a céllal, hogy megtörje Ukrajna egységét és megakadályozza az EU-csatlakozását, az kísértetiesen hasonlított Putyin drezdai ténykedésére. Akkoriban a KGB (és a két korábban említett szövetségese szerint maga Putyin is) ügynököket épített be a német neonáci csoportokba, valamint a szélsőbaloldali Vörös Hadsereg Frakcióba is, amely amerikai katonákat és német iparmágnásokat gyilkolt meg, hogy így keltsen káoszt és tegye instabillá a közéletet. A Kreml benyomulása Ukrajnába olyan volt, mintha kitéptek volna egy fejezetet a KGB forgatókönyvéből, amelyben az „oszd meg és uralkodj” mottója alatt az volt leírva, hogyan kell fegyvereket és pénzt csempészni egy másik országba egy sor közvetítőn keresztül – a módszer azokat az időket idézte, amikor a stratégiai műveletek alapja a csempészet volt, és a szovjet vezetőknek semmi nem számított, csak a saját hatalmuk kiterjesztése, és a harc a Nyugat ellen a világ feletti uralomért.

A könyvet 101 oldalnyi jegyzet egészíti ki, melyben minden forrás és háttérinformáció megtalálható, valamint egy névmutató segít a tematikus keresésben.

A korábban említett 2022-es utószóban a szerző így zárja a művét, az ukrajnai háború fényében:

„... ma is tisztán látható, hogy mindaz, ami történik, tragédia. Tragédia Ukrajna számára az értelmetlen emberáldozat és az orosz csapatok által elkövetett atrocitások miatt, de tragédia Oroszország számára is, mivel megint teljesen elszigetelődik, és az elmúlt harminc év gazdasági eredményei szinte máról holnapra semmivé lesznek. Mindezek ellenére bízom abban, hogy e könyv valamelyest segít megérteni, miként jutottunk el ehhez a fordulóponthoz – és azt is segít majd látni, milyen szerepet játszottunk mi ebben a folyamatban, hogyan hagytuk, hogy mindez megtörténjék. A jelek mindvégig ott voltak, mindenki láthatta őket.”

Catherine Belton: Putyin emberei - Hogyan szerezte vissza a KGB Oroszországot, és gyűrte maga alá a Nyugatot, 2022, Libri, 590 oldal


Link másolása
KÖVESS MINKET:


IMÁDOK OLVASNI
A Rovatból
Szabad-e röhögnünk az elkerülhetetlen világvégén? – Kőhalmi Zoltán: Az utolsó 450 év
Időutazás, egy macimézes flakon, rengeteg műanyag és néhány generáció mindenre elszánt kalandorai. Ezek a fő összetevői Kőhalmi Zoltán második könyvének, ami egy kacagtató disztópia – bármennyire ellentmondásnak is tűnjön ez.

Link másolása

Egy macimézes műanyagflakon lebomlási ideje éppen annyi idő, mint amennyi Kőhalmi Zoltán második könyvének címében szerepel: 450 év. És ez természetesen nem véletlen, hisz a humoros-disztopikus sci-fi műfajába sorolható regény főszereplője éppen egy ilyen helyes macimézes doboz, aki eredeti funkcióját (úgy mint mézet szolgáltatni a vásárlónak) a szokottnál lényegesen gyorsabban elvégzi, hogy aztán időn és téren (sőt: űrön) át izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokba keveredjen – sőt, pályafutása során egészen a szent ereklyeségig is vigye.

Kőhalmi Zoltán első könyve, a már címében is zseniális A férfi, aki megølte a férfit, aki megølt egy férfit – Avagy 101 hulla Dramfjorban egy skandinávkrimi-paródia, illetve egy kicsit több annál: a mű dramaturgiailag megfelelő pontjain a történetbe ágyaz számos más paródiát is, például a tini-vámpírregényekről vagy épp a bugyutácska „bogaras” gyerekmesékről.

A humor teljesen természetesen továbbra is vezérlőeleme Kőhalmi írói munkásságának, ám a paródia ezúttal szatírává, az emberiség iránti finom, de azért "betaláló" gúnnyá alakul. A címben jelzett 450 év nemcsak a macipalack lebomlását jelzi, de (így talán nem spoiler) már a mű elején (sőt, ugyebár a címből is) megtudjuk, hogy pontosan ennyi ideje van hátra a Földnek a méz 2022. őszi elfogyasztásától a teljes pusztulásig. Kacagtatóan szánalmas azt figyelni, hogy eközben hogyan nem tudunk valódi megoldást találni, és hogyan tudunk számos álmegoldást ki"okos"kodni a bolygó egyik legnagyobb problémájára, a mérhetetlen szemét felgyülemlésére.

A regény egyik legszórakoztatóbb része a közeljövőt (a 2050-es éveket) bemutató korai fejezet, ahol még épp elég közel vagyunk időben, hogy átérezhessük a lemerülő digitális szemüveg vagy tölthető cipő problémáját, és szórakozzunk a retró rádiókból szóló Fluor Tomi-számokon. De azért ebben az időszakban sem könnyű már az élet: a napokat szemétviharok nehezítik, a hatóságok pedig beépített emberekkel kénytelenek harcolni mindent elborító hulladékból jól megélő bűnszervezetekkel.

Kőhalmi és Litkai Gergely a könyv bemutatóján; fotó: Helikon Kiadó/Facebook

Innentől kezdve akkurátusan végigjárjuk a következő évszázadokat, amelyeket ötletes és izgalmas módon kapcsol össze a szerző, újra és újra ismerős szereplőket, de inkább leszármazottakat hozva be a történetbe.

Ami állandó, az a szemét okozta probléma, ami viszont változik az az emberiség újabb és újabb bénázása, amivel a gondot próbálja megoldani – de legtöbbször inkább csak valahogy együtt élni vele.

A regény fő erénye, hogy utaztat minket más-más kultúrák között, járunk a Holdon és egy idő után még az időben is visszautazunk, a kohézió viszont sehol még csak meg sem reccsen. Azt is szemrebbenés nélkül elfogadjuk, hogy eljön az emberiség történetében az a korszak, amikor egy parányi magyar település vagy egy zsebkendőnyi óceániai miniállam a világ közepévé válik. Ez a precizitás egyébként már Kőhalmi első regényére is jellemző volt.

Furcsa mód ez adja a mű kisebb nehézségét is. Az egy percig sem kérdés, hogy Kőhalmi agya egy átlag emberénél jobban pörög, hamar képes új dimenziókat, sőt egy egész új világot létrehozni, amiben bámulatos következetességgel mozog. Ezt az ügyességet viszont a szöveg elvárja az olvasótól is, akinek egy szórakoztató regényhez képest váratlanul nagy odafigyeléssel kell olvasnia a könyvet, ha egy pillanatra sem akar „leesni” a történetről. Észben kell tartanunk a robotállatokat (az igaziakról már csak nagyon kevesen tudnak), a gondolatletöltő programokat és a regény által kreált összes kultúra minden apró utalását is.

A jó hír, hogy Az ember, aki megølte a férfit...-hez hasonlóan a figyelmet és a kitartást az író itt is remek iróniával és kifejezetten kacagtató poénokkal hálálja meg. Egyszerre ugyanakkor zavarba is hoz, mert két jó poén között, mosollyal az arcunkon időnként mégiscsak belegondolunk, hogy az emberiség reménytelenségén röhögünk épp. Kőhalmi stílusát több helyen hasonlítják (Kurt Vonneguté mellett) Douglas Adamséhez. A párhuzam annyiban mindenképp áll, hogy a tudományos fantasztikum eszközeivel mutat görbe tükröt elénk, de abban talán még inkább hasonlít a nagy elődre, hogy az utolsó oldalakra is tartogat egészen váratlan fordulatot.

Kőhalmi Zoltán egy interjúban kifejezetten visszautasította, hogy könyvéből komolyan tanulni lehetne, pláne hogy valami ilyesmi cél vezérelte volna. Azért én nem lennék ennyire szigorú a szerzővel, szerintem ügyesen megtanítja, hogy hogyan tudjunk nevetni saját kollektív bénázásunkon. A gondot csak az jelenti, hogy a múlt alakjait itt úgy röhögjük ki, hogy ők jövőbeli utódaink. De hátha a fiatalabb generáció (akik a történetben jövőbeli egykori nagyjaink, de ebbe most ne menjünk bele mélyebben...) kezébe kerülve a könyv valamiféle ébresztővel szolgálhat, hogy ne kövessék el a XX.-XXI. század emberének hibáit. Ha így lesz, talán még sokáig nem lesz igaz a könyv alternatív fülszövege, miszerint a szerző az „egykori Budapest”-en élt.


Link másolása
KÖVESS MINKET: