Az ország, ahonnan négyből három fiatal menekülni akar
A 35 éves Uma és 17 éves öccse – valójában a féltestvére –, Ibrahima mindennap Saint Louis világörökséggé nyilvánított óvárosában, a külföldiek által leginkább látogatott részen árulnak kézműves szobrokat és ékszereket.
Nyugati mércével könnyen idegesítő lehet az a kitartó nyomulás, ahogyan szőnyegre kipakolt portékáikat próbálják tukmálni mindenkire, aki turistának tűnik – felesleges tagadni, mi sem fogadtuk őket kitörő örömmel.
Számukra azonban ez létkérdés, hiszen rengeteg korukbeli társukhoz hasonlóan semmi más bevételi forrásuk nincs.
Végül megegyezünk velük: vásárolunk, cserébe megmutatják otthonukat és mesélnek nekünk az életükről. A társaságukban töltött bő másfél óra után pedig már sokkal könnyebb volt beleképzelni magunkat a helyi fiatalok helyzetébe.
„Előbb vagy utóbb így is, úgy is meghalnánk”
Miközben átkelünk az impozáns, részben Gustave Eiffel tervei alapján készült Faidherbe hídon, aminek túloldalán a város szegénynegyede található, elmondják, hogy számukra itt semmilyen jövőkép nem látszik.
Munka nincs, bár a halászat adná magát, de mára szinte teljesen rátette a kezét egy külföldi óriáscég, akik Európába exportálnak. A környékbeli földek jó részét szintén felvásárolták az elmúlt 8-10 évben – magyarázza Uma.
Egy szűk elitet leszámítva az emberek többsége teljes nihilben, napról napra tengődik. Számukra Európa nem más, mint az egyetlen reménysugár egy jobb életre.
Még annak ellenére is – bizonygatja –, hogy az eltelt évtizedben nagyon sok, nagyjából 30-40 barátja próbált odajutni a sivatagon és a tengeren keresztül, azonban szinte mindannyian meghaltak a veszélyes úton.
Ők mégis ugyanezt tervezik, minden veszély ellenére. Kérdésünkre, nem féltik-e az életüket, fanyar mosollyal csak annyit felel: „de hiszen előbb vagy utóbb így is, úgy is meghalnánk...”
Azt külön hangsúlyozza, hogy senki nem a saját boldogulása miatt kel útra: a gondolkodásuk középpontjában kizárólag a család körülményeinek javítása áll. Aki bevállalja a hosszú és életveszélyes utat, azért teszi, hogy minél több pénzt küldhessen haza az otthoniaknak.
És annak, aki végül odaér, ez tényleg reális lehetőség: még akkor is, ha illegális bevándorlóként ugyanúgy utcai árusításból próbál megélni, mint korábban, ott a sokszorosát keresi meg vele.
Ez a helyzet Ibrahima egyik bátyjával is: ő két éve eljutott Madridba, és azóta rendszeresen jönnek tőle a hazautalások. Az ő példája lebeg mindkettőjük szemük előtt.
Közben egy szűk mellékutcába kanyarodva odaérünk a fából, bádogból és hullámpalából összetákolt viskóhoz, ahol összesen kilencen élnek – a fiatalabbik fiúnak például csak az udvaron jut hely egy ágynak csak jóindulattal nevezhető deszkán, amit néhány vastag faágra erősített ronggyal igyekeztek lefedni.
Se áram, se vezetékes víz nincs, gyertyával és petróleumlámpákkal világítanak, vécére pedig a kert végébe járnak. Uma a telefonját is csak alkalmanként 100 frankért (50 forintért) tudja feltölteni az óváros egyik üzletében.
„Nézd, ott mindig beesik az eső” – mutat a házba lépve az egyik hálószoba plafonján tátongó jókora lyukra. Szigetelésre nincs pénzük, így ha esik, jobb híján kannákat és tányérokat tesznek a rés alá a földre.
Édesanyja épp egy rizsből és kukoricából álló kásaszerű ételt készít a ház előterében, amit majd a piacra visz eladni, amint elkészül. Többnyire ők maguk is ezt eszik. Apja szintén ott árul, de ő már korán reggel elindult.
Uma szerint a környezetükben mindenki arról álmodik, hogy útra kelhessen. Ő is erre spórol, de nincs könnyű dolga: mint mondja, 200 ezer frank (100 ezer forint) körüli összeget kell befizetni az embercsempészeknek, azt viszont nem lehet előre tudni, mikor van indulás – egyszerűen csak elterjed a híre a környéken.
Ez itt a vécé
„Nagyon zavar az utcákat elborító szemét, szeretnék valamit tenni ez ellen” – ad némileg meglepő választ arra, mihez kezdene, ha Európába jutva sikerülne meggazdagodnia.
Tény, hogy valóban elkeserítő a hulladékhelyzet városszerte, de akkor is egészen szürreális (és egyben felemelő) volt azt hallani, hogy valaki teljesen nincstelenként is egy takarítócég megalapítását említi első helyen, amikor a számára ideális jövőképről kérdezik.
