Egymillió embert gyilkoltak meg, mert azt mondták rájuk, hogy csótányok
1994-ben egy tengerjáró hajón dolgoztam, olyan sokat, hogy aludni is alig volt időm. Akkor még mobiltelefon vagy laptop sem volt, amin olvashattam volna, mi történik a világban.
Tizenkilenc évvel a népirtás után, Ruandában szembesültem azzal, hogyan halt meg 800 ezer vagy épp egymillió ember az akkor hétmilliós országban, száz nap alatt.
Egy emlékhelyet mutattak, semmi különös kívülről, azt hittük, ez fontos hivatalos program, ahol lesz egy kis szobor, mondanak pár megható mondatot és végeztünk.
A templomokban sem menekültek meg, ruháik emlékeztetnek az áldozatokra. Fotó: Maia Martiniak
Azon a kis emlékhelyen egyetlen kis szobor sem volt, csak koponyák, emberi csontok és ruhák halomban. Ablak és lámpa nélkül a szürkeségben olyan volt, mintha levegő sem lenne. Sokkoló volt. Itt nem voltak ezrek, csak pár százan, de tudtuk, hogy ezt be kell szorozni. Sok kórház, templom, iskola és stadion volt egy darabig óvóhely, aztán tömeggyilkosságok helye.
Egy pici épületben a falon maradt vértócsát mutatták, ahol a gyerekeket ölték. A falnak támasztva állt egy hosszú, vastag bot. Az volt a nők elleni fegyver, alul szúrták át a teljes testet a fejig. Itt elvesztem.
Amikor újságírókkal kiutaztam, hogy megnézzük az ország fejlesztési projektjeit, azt kérték még otthon, senkit ne kérdezzünk arról, hogy tuszi vagy hutu. Az első napokban volt egy találkozónk egy úgynevezett népirtási hivatal két emberével.
Ők elmondták a közismert tényeket, hogy tuszik és hutuk közötti konfliktus vezetett ide, miután lelőtték az elnök repülőgépét. De szerintük már béke van. Azt szerettem volna tudni, ők akkor hol voltak, hogyan érezték.
Ez persze valójában a tiltott kérdés, ők tuszik vagy hutuk. Nem volt válasz. A beszélgetés után használt gyerekruhákat adtam egy árváknak gyűjtő férfinek. Ő hallotta az előadást és azt mondta, ne higgyek nekik és vigyázzak, mit mondok, mert bajba kerülhetek. Nem éreztem veszélyt, de azóta sem tudom, hogy mi szülte a férfi félelmét.
Ki kell írtani a csótányokat! – szajkózta a rádió
Egy huszonéves fiú, Gahiji azt mesélte nekem, hogy mikor gyerekként megkérdezte az anyját, ők tuszik-e, az anyja megpofozta. A nagyon vallásos asszony azt mondta: „Isten gyermeke vagy, ez nem fontos. Mindenkit szeress és legyen béke!” Gahiji szerint nemcsak ő, mások sem értették, mi volt a különbség a két csoport között.
Sokan csak úgy magyarázták, hogy a földművesek voltak a hutuk, az állattenyésztők a tuszik. A gyarmatosítás előtt ez így volt. Akkor azonban válhatott tusziból hutuvá is valaki, illetve fordítva. Egy nyelvet beszéltek és lehettek testvérek is, voltak keresztházasságok. A belga gyarmatosítás alatt, az 1920-as évektől a tuszikat előnyben részesítették, és állandó etnikai csoportként ez bekerült a személyi igazolványba is.
Aztán, amikor a támogatott tuszik, erejükben bízva, el akarták kergetni a belgákat, akkor a gyarmatosítók hutu vezetőket neveztek ki. Voltak, akik csak arra emlékeztek, hogy a király is tuszi volt, a rabszolgák meg hutuk. Gahiji szerint - amire ő emlékszik - anyagi különbség nem volt közöttük.
„Hülyeség, hogy a tuszik gazdagok voltak, a hutuk meg szegények. Volt mindkettőből mindenhol. De én már csak az embert nézem, nem kérdezem, tuszi vagy hutu.”
Nem voltak igazi magyarázatok, mindenki csak azt emlegette, hogy a rádióban a tuszikat csótányokként, tetvekként emlegették, azt mondták, ki kell őket írtani. Olyan valószerűtlenül hangzott.
Évek múlva összeszorult a gyomrom Magyarországon, amikor meghallottam az ingerült patkányozást a politikában. A mi és a ti nemcsak kicsit mások, hanem határozott ellenségek. Ez történt ott is, a gyűlöletkampány eredménye.
Ma már senki nem beszélhet nyíltan az országban a rossz élményeiről, a személyes borzalmakról. Nyilván azért nem, mert az megmutatja, hogy tuszi vagy hutu voltál. Akadtak azért, akik megosztottak velünk sorsokat, névvel vagy csak álnéven.
Népirtási emlékhely, Kigali – összesen 240 helyen emlékeznek az áldozatokra Ruandában. Fotó: Karolina Werens
Anyját megmérgezték, apját lefejezték a népirtás előtt
Hakizimana, most harmincéves fiú leírta, hogy élte túl a népirtást. Hat éve könyvet akart írni, de ma már azt mondja, nem biztos, hogy folytatja. Ötéves volt 1994-ben, de szerinte ami addig történt, az is mutatja az akkori viszonyokat.
Apja első felesége lányt szült, ezért elhagyta. Ez volt akkor a szokás, nála ez megismétlődött öt nővel. A hetedik nő szült elsőre fiút. Az apja akkor már öreg volt, a szomszédai azt hitték, hogy nem lesz örökös a házra.
A fiú születésének kevesen örültek, sok lett az ellenségük. Előbb az anyát mérgezték meg, amikor a csecsemő még csak hat hónapos volt. Az apa a tóba akart ugrani a gyerekkel. A nagymama elvette tőle, ő nevelte. Az apát két évig üldözték, és egy nap otthonában levágták a fejét macsétával, egy hosszú bozótvágó késsel.
A fiú ötéves koráig hitte, hogy a nagyanyja az anyja, akkor viszont az idős asszony meghalt. Akkor tudta meg, hogy nincsenek már szülei, a nagybátyjához került, aki mindig bántotta. Nem sokkal ezután egyik nap a nagybátyja remegve mondta otthon a nagynénjének, hogy Habyarimana elnök meghalt, lelőtték a repülőgépét.
„A legrosszabb, hogy tuszik tették” – mondta. A hutuk bosszúja miatt nem mertek a házban aludni, a kávéültetvényeken töltötték az éjszakát reszketve. „Senki nem tudta, mi történik. A harmadik naptól láttuk, hogy ölik az embereket, mintha kecskéket vágnának.”
Egy kórházba menekültek, ahol szerinte 50 ezren lehettek. A rádióban azt mondták, előbb azt kell kivégezni, aki meg tudja magát védeni, utána jöhetnek a bujdoklók.
Ott volt egy hutu lelkész velük, mert a tuszi feleség el akarta hagyni, hogy neki ne essen baja, de a férfi azt mondta, ha kell, együtt halnak meg. Amikor jöttek a gyilkosok, a lelkész könyörgött, hogy engedjék ki, ő másik törzsből van.
„Fogta a feleségét és kiment. Én meg ijedtemben követtem őket. A kijáratnál megkérdezték, mi vagyok, már emelték a macsétát, hogy megölnek, amikor egy férfi azt mondta, ne, ő az én fiam!” Apja jó barátja, egy hutu férfi befogadta a népirtás végéig, aztán árvaházba vitte.
