Nálunk is lenne miből építkezni – Hogyan tovább, közoktatás?
Sorozatunk végéhez érkeztünk. Megtudtuk, miért olyan a közoktatási rendszer, amilyen. Most megpróbáljuk elképzelni, milyen lehet egy ideális szisztéma. Nem ábrándokat kergetünk, figyelembe vesszük a hazai realitásokat.
Az biztos, ha oktatási rendszert tervezünk, az olyan, mint a diófa ültetése. Mi ültetjük el a kicsi csemetét, de a gyümölcseit gyermekeink, unokáink fogják élvezni. Ehhez türelem, belátás kell.
Kézenfekvő, ha ennyit ártott a politika a közoktatásnak, csinálják meg a jó közoktatást a szakemberek, a politikusoknak ne lehessen beleszólása. De Nahalka István oktatáskutató szerint szükség lenne a politikára. Az okos politikára.
„Állítások ütköznek egymással és az új paradigmáknak meg kell küzdeniük a régivel. De ezt a harcot nem olyan nemtelen eszközökkel vívják meg, mint a politikai harcot. Itt érveknek, tényeknek, bizonyítékoknak kell ütközniük és a tudományos közösség fogadja el mindazt, ami bizonyítást nyert. Tehát politikát csak a tudományra alapozni nem lehet. A politikának a feladata megismerni a tudományos, álláspontot, megismerni a pedagógusok, a szakma és a társadalom véleményét, állapotát, és mindezeket figyelembe véve, meghozni megfelelő döntés-előkészítés után egy megalapozott, jó döntést" - magyarázza.
Szerinte ez a hozzáállás nyomokban megtalálható volt Magyarországon a rendszerváltás óta. Például, amikor az MDF kormányt 94-ben váltotta a Horn-kormány, akkor nem szakadtak meg azok a munkálatok, melyek a Nemzeti Alaptantervvel kapcsolatban folytak, nem is fordult élesen szembe az új kurzus azzal, ami addig ott történt. Változtatások persze voltak, új gondolatok bekerültek, de tulajdonképpen folytatódott a Nemzeti Alaptanterv előkészítése, és 95-ben ki is lehetett adni az új NAT-ot.
Azonban egyre ritkábbá vált, hogy az Országgyűlésben a politikusok között legalább alapkérdésekben megszülessen valamiféle egyetértés, vagy legalább kommunikáció folyjon. Amikor a Fidesz 1998-ban először hatalomra került, akkor Nahalka István szerint ez teljesen eltűnt. Mindenfajta kommunikáció megszűnt a felek között, élesen szembefordultak, például a tartalmi szabályozás kérdésében, de más kérdésekben is.
Ennek következtében olyan struktúrákat hoztak létre, amiket viszont 2002 után nem lehetett úgy megtartani. 2002 után az új szocialista-szabaddemokrata kormány sem tudott vagy akart paktumot kötni.
Ami biztos, tanulnunk kell mindabból a nyomorúságos történetből, amit a magyar oktatásügy bejárt. Sokfélével kísérleteztek, de jó iskolát nem tudtak teremteni.
De csak úgy szabad nekimenni bármi változtatásnak, hogy ne parlamenti ciklusokra tervezzék. Mert bár a politikára szükség van, de a szakmára is. Leginkább a folyamatos párbeszédre. Ahogy már írtam: ez diófa, amit elültetése után sokat kell gondozni, locsolni, s majd évtizedek múlva fordul termőre.
Mindezt óvatosan kell elkezdeni Nagy Erzsébet szakszervezeti vezető szerint.
„Az autonómia visszaadása mellett segítséget kell adni, hogy azok a pedagógusok, akik nincsenek még készen olyan szintű önállóságra, amit a rendszer visszaad nekik, segítséget kapjanak. Ajánlások formájában lehetőségük legyen egy adatbázishoz nyúlni, hogy például ne legyen muszáj minden tantervet, koncepciót rögtön teljesen önállóan megalkotni."
Nagy Erzsébet szerint az lenne az ideális, ha az iskolák választhatnának különböző koncepciók között. Megszüntetve a központi intézményeket, az iskoláknak szerinte vissza kell adni az olyan döntéshozatali jogosítványokat, amelyek az adott intézménnyel kapcsolatos döntéseket jelentik. Ezek az intézményvezetőket illetik, de az egyeztetési kötelezettségnek is vissza kell állnia, tehát a tantestületnek, ha élni akar vele, törvényileg meg kell kapnia a véleményezési és egyetértési jogot.
Egy másik szakszervezeti vezető, Totyik Tamás úgy véli, az első eredményekhez akár rövidebb idő is elég.
„Ha politikai akarat lenne abban, hogy drasztikusan lecsökkentik a tananyag mennyiséget, sokkal nagyobb mozgásteret adnak a pedagógusoknak, magas fizetésért magasabb elvárásokat támasztanak, működne."
Ha ezt a mozgásteret és az iskola szabadságát megadnák, akkor Totyik szerint tíz-tizenöt éven belül látható eredménye lenne a változtatásnak. Sőt, már hat-hét év alatt érezhető lenne az elmozdulás.
Mi legyen a bérekkel?
Kulcskérdés, információképpen itt egy grafikon.
Biztos, hogy a bérek kiharcolásában a szakszervezeteknek kihagyhatatlan szerepe van.
De nincs ok a csüggedésre, mert lehet jól is csinálni. Ezekről a példákról Nahalka István így beszél: „Észtország és Lengyelország más utakat jár. Ez a két ország kiemelkedik az elég hasonló problémákkal küzdő többi volt szocialista ország közül. Létrejöttek a mélyreható reformok. Különösen Észtországban. Lengyelországban politikai okok miatt billeg a dolog kicsit, de ott is megmaradtak a mély reformok."
Az észtek mentek a finnek után. A finnek a saját iskolarendszerüket úgy alakították ki, hogy a szülőnek ne kelljen gondolkodnia, hogy melyik iskolába íratja a gyerekét, hanem teljesen természetes számára, hogy a legközelebbi iskolába megy.
Abban gondolkodtak a finnek, hogy minden iskolának nagyon magas színvonalat kell produkálnia, ezért az esélyegyenlőség kérdését abszolút középpontba állították.
És Észtországban van még egy nagyon fontos tényező, a digitális pedagógiának nagyon fontos szerepet szánnak. Ahogy az egész közigazgatásban is élenjáró Észtország a digitalizációban, ez a terület sem kivétel. A finneknél és az észteknél is nagyon jellemző, hogy a pedagógusok állandóan továbbképzik magukat, meghonosodott a kutatás alapú pedagógusképzés.
„A finnek a hatvanas évek elejétől dolgozták ki a reformjukat, számtalan eleme van, és az az igazság, hogy a neveléstudomány régóta mutatja, hogy miben érdemes előrelépni. Volt miből építkezniük."
Epilógus
Álljanak itt egy tanítónő gondolatai, szívleljük meg:
„Pedagógusnak lenni szerintem nem befektetés, hanem hivatás, elhívás. Régen sem voltunk túlfizetve. Amikor pedagógusnak készültem, nem néztem utána, hogy mennyit fizetnek érte... sajnos. Vagy nem is tudom. Egyszerűen azt gondoltam, hogy ezt szeretném csinálni és azt gondoltam kis naivan még, hogy egy diplomás embert megfizetnek. Nem akartam milliomos lenni, de úgy gondoltam, meg lehet belőle élni. Tehát nem befektetésként tekintettem rá. De mégis, amit profitáltam belőle, az a rengeteg szeretet, amit kapok a gyerekektől. Nagy a valószínűsége, hogy ezért vagyok a pályán, persze sokszor elégedetlenkedek a fizetés miatt. A gyerekek szeretete mondjuk úgy, hogy kárpótol sokszor, de attól még meg szeretnénk élni mi is, pedagógusok, amellett, hogy szeretjük a szakmánkat."
Cikksorozatunk korábbi részei:
