Mitől ilyen elátkozott a közoktatás helyzete Magyarországon? - Indul a közoktatási körkép
Figyelmeztető sztrájkot tartottak a pedagógusok. Ez a cikk azonban nem foglalkozik aktuálpolitikával. A sztrájk csupán apropója, hogy most indítunk el egy sorozatot, ahol részletesen bemutatkozik a rendszer, annak rengeteg problémája, ellentmondása. Érdemes megismerni, a jövőnk múlhat rajta.
Amióta az eszemet tudom, probléma van az iskolákkal.
A felszereltséggel, a tantervvel, a tanárok fizetésével, az épületek állagával. Valahogy ez és az egészségügy nyomora, no meg a brit királynő, állandó. Ha hinnék a természetfölötti erők ármányában, bizonyára azt gondolnám, megátkoztak minket. De én még a felvilágosodás kései gyermeke vagyok, minden divatos irányzattal ellentétben hiszek a tudományban, az Apollo-program idején születtem. Számomra tehát a dolgoknak a racionális magyarázata az egyetlen, ami elfogadható. Akkor is, ha fájdalmas, akkor is, ha bonyolult.
Amikor belevágtam abba, hogy közérthető módon, mégis alaposan feltárjam, mitől ilyen a közoktatás helyzete Magyarországon, sejtettem, hogy nem lesz egyszerű a válasz. De hogy az okok ennyire szerteágazóak, arra nem számítottam.
Az első két részben bemutatom azokat az alapvető problémákat, melyek évtizedek alatt halmozódtak fel. Kiindulási pontnak az érett Kádár-rendszer oktatási rendszerét választottam, hiszen elvileg azt haladtuk meg 1990 után. Két része van a csomagnak: a rendszer strukturális és koncepcionális problémái, illetve az egzisztenciális válság.
Mind a rendszerhibák, mind a tanárok motiválatlansága ugyanabba az irányba mutat: rosszul képzett, nem megfelelő kompetenciákkal rendelkező fiatalok kerülnek ki az iskolákból, ahogy ezt a PISA-mérések egyre romló eredményei mutatják.
Hogy ezt minél több oldalról tudjam bemutatni, megkérdeztem praktizáló pedagógusokat, Nahalka István oktatáskutatót, Totyik Tamás és Nagy Erzsébet szakszervezeti vezetőket, és persze megkerestem a Klebelsberg Központ vezetőjét és az oktatásért felelős államtitkárt is. Utóbbi két közszolga nem ért rá. Pontosabban Hajnal Gabriella, a Klebelsberg Központ vezetője ezzel mentette ki magát, Maruzsa Zoltán államtitkár egyáltalán nem reagált.
Vannak olyan sarokpontok, amelyek a szocialista kori oktatáspolitika óta ismertek, kártékonyak - és mégis megmaradnak, makacsul.
A szegregáció, ami szó szerint elkülönítést jelent, tipikusan úgy valósul meg, hogy hátrányos helyzetű társadalmi csoportok külön osztályokban, rosszabb esetben külön iskolákban tanulnak, leválasztva a többi diáktól. Az így létrejövő intézményekben jellemzően az oktatás színvonala alacsonyabb, ami lehetetlenné teszi az eredményes felzárkózást.
Az ilyen iskolák durvább esetben tevőleges módon jönnek létre. Például már eleve külön cigány osztályokat, iskolákat hoznak létre, esetleg külön emeleten, más eszközparkkal tanítják a szegregált gyerekeket. De létrejöhetnek spontán módon, például a tehetősebb tanulók elvándorlásával is.
Mert mi történik, ha erővel bezárjuk a szegregált iskolát, szétterítve a gyerekeket más iskolákba? Ekkor, ha a fogadó intézményekben a minden bizonnyal alacsonyabb tudású, esetleg a nem megfelelő szociális háttér miatt számos nevelési, viselkedési problémával küzdő gyerekek mellé nem telepítünk pszichológusokat, mentorokat, pedagógiai asszisztenseket, nem indítunk a pedagógusok számára integrációs továbbképzéseket, nem vonjuk be a szülőket (a fogadó iskola korábbi szülői közösségét) a munkába, akkor csak áttesszük a problémát máshova.
Egyetlen pedagógus nem lesz képes integrálni a hátrányos helyzetből oda importált gyerekeket, ami az oktatás általános színvonalának csökkenését eredményezi. Ilyenkor a szülők - nem hibáztatható módon - onnan is elkezdik kimenteni gyermekeiket.
Tehát ez az egyik átok, ami rendszereken és kurzusokon átível. És a szomorú hír az, hogy egy szegregáció elleni átfogó programmal nem lehet választást nyerni, mert nagyon sokba kerül, megtérülni viszont csak jóval később fog.
Nahalka István ezt így határozza meg: „Iskolai szelekciónak nevezzük (igaz, kissé leszűkített ez az értelmezés) azt a folyamatot, amelyben különbségek alakulnak ki intézménytípusok között, iskolák között, illetve az intézményeken belül az osztályok között a tanulói összetétel tekintetében. Közismert, hogy vannak iskolák, amelyekben elsősorban a magasabb társadalmi presztízzsel rendelkező családok gyermekei tanulnak, illetve vannak olyanok, amelyekben átlagos arányukhoz képest felülreprezentáltak a hátrányos helyzetű családok gyermekei. Vannak iskolák, amelyekben alig találkozunk halmozottan hátrányos helyzetű, roma vagy sajátos nevelési igényű tanulókkal, míg más iskolákban e csoportokhoz tartozó gyerekek igen nagy arányban tanulnak."
Régen is voltak „jobb iskolák" és „rosszabb iskolák", de például amikor az iskolarendszerbe bevezették a hat- és nyolcosztályos gimnáziumokat, erősen növelték a szelekciós nyomást. A tehetségesebb, vagy jobb háttérrel rendelkező gyerekeket korábban elvitték a nyolcosztályos általános iskolákból. Tehát akik maradtak, azok a kevésbé jó lehetőségekkel rendelkezők voltak. Az ilyen iskolákban beindult az ördögi kör: a továbbiakban már az iskola „rossz híre" miatt is elvitték a diákokat. Kialakultak az elit gimnáziumok.
Nahalka István azt írja, hogy a szelekciót hamisan azzal védik meg, hogy a tehetségesebb tanulókat minden bizonnyal „lehúznák" a hátrányos helyzetűek. Erre válaszolja találóan Nahalka: „összekeverik a szezont a fazonnal". Így magyarázza:
Inkább bűnéül róható fel a szelektáló rendszernek, hogy nem képes kihozni a hátrányos helyzetű tehetséges fiatalokból mindazt a lehetőséget, melyek bennük vannak.
Rengeteg példa bizonyítja, hogy a felszabadított kreatív energiák azok, melyek igazán magas értéket hoznak létre. A kompetens, önálló felelősséggel rendelkező szakemberek pedig a gazdaság minden területén sokkal hasznosabbak, mint az irányított alkalmazottak tömege.
Ilyen volt a szocialista korszakban is, és kisebb-nagyobb megszakításokkal ilyen maradt máig. A központosítás nemcsak adminisztratív jellegű (tehát nemcsak a pénzügyi, igazgatási, személyzeti kérdésekre terjed ki), hanem szakmai is. A központ írja elő, pontosan mit és hogyan tanítsanak, nem elégszik meg a kimeneti követelmények meghatározásával, beleszól a módszerekbe is.
Ami kormányzati szempontból igazán érdekes, az az, hogy milyen tudással, kompetenciával kerülnek ki a tanulók az iskolából. Nehezen védhető, miért kell letenni a garast egyfajta nevelési, oktatási módszer mellett, és azt mindenki számára kötelezően előírni.
Az intézményrendszer nyomorúsága után a következő részben a benne dolgozó pedagógusok nyomorúságáról beszélünk.